Ő ÉS ÉN

Egy fát szemlélek. – Egy fa szemlél engem.
Befogad mint képet: árnyék a fényárban,
összeszaladó szürkéllés, a háttér kékje
vadul kiszorítja. Megérezhet mint mozgást:

befelé futó gyökerek az emelkedő törzsön,
egy pár belső levél lélegzése, végtelen
közlekedés a külvilággal, s maga a megtorpanás
a növekedésben. Egy fa sohasem lesz felnőtt.

Mindig van mit elérnie, mindig van hová tovább nőnie.
Besorolhat a fajtámba, fölépítésem és életmódom
alapján izgága, zabáló lénynek tarthat, bár legalább
a leveleit nem eszem le, a kérgét nem rágom meg.

Megteheti, hogy nem lát egyébnek, mint törvények
kifejeződésének. Megteheti, hogy pusztán számok
közötti viszonnyá old – örökkévalóvá tesz. Maguk a számok
is feloldódnak benne. Hány gyökered van, kérdezem

tőle, egy ágát vonogatja, fölső koronáját tekergeti.
Minden, ami a lét sajátja, bennem van: az alakja
és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása
az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez

a maga hiányosságában. Szétágazó hiányaiban.
A lét szerkezete az emberben – mint egy fáé.
A fában – mint egy emberé. Az ember nem benyomás,
nem a fa képzeletének játéka, nem kedélye valamelyik

állapota – az ember valóra vált rémálom. Motorosfűrész
zenéje nem csapja meg a fa fülét, tarvágás látványa nem borzasztja
képzeletét, eltolja magától a világot, a mi világunkat,
csoda, ha néha egy cseresznyefa feleútig fölenged a lombjába.

A vers az „EGYETLEN TELJESSÉGBEN” című összeállításba készült – egy Buber-idézethez. Az idézet:

Egy fát szemlélek.
Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa.
Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés.
Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját.
Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […]
Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […]
Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben.
A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.
Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.

Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)

kép | unsplash.com