Horgas Judit

NÉZZÉTEK; Ó; NÉZZÉTEK

1998 október

NÉZZÉTEK; Ó; NÉZZÉTEK
A LEAR KIRÁLY MARGÓJÁRA

A vihar

Öreg barátom, Lear a minap az aluljáróból köszönt rám. Kezében papundeklitáblát tartott, rajta a szokásos szöveg, menekült, beteg, csak pár forintot. Zavartan kérdezgettem, hogyan kerülhetett ilyen siralmas helyzetbe, talán csődbe ment jól menő vállalkozása, vagy természeti katasztrófa sújtotta a kárpótlási jegyeken vett hatalmas birtokot? Először csak pár szót dünnyögött, valami olyasmit, hogy „megöregedtem” meg „nincs már énrám szükség”, és az arcán furcsa módon a földszinti Vince bácsi vonásai feszültek, aki felesége halála után a pesti bérházunk mindenese lett, mogorva ember, jóformán sose beszélt, köszönésképpen csak mordult egyet.

megtapadnak

A ruhájuk is hasonlít, gondoltam, seszínű, kopott és öregségszaga van, nagyon is pontosan behatárolható szaga, szinte fogható, molyirtó és dohos cigarettafüst keveredik a verejték- és orvosságszaggal. A zakó és a nadrág hajtókájában összegyűlt piszok, dohánymorzsalék és a nehezen elmajszolt kekszek törmeléke, megülnek és megtapadnak végleg.

Most a családjáról faggatom, de csak a fejét rázza, hallgat, és amikor mégis beszélni kezd, szinte alig értem a fogatlan szájból kipréselt szavakat. „Nem is az”, mondja „nem is az a kettő fáj, sejtettem én, sőt tudtam”, újra elhallgat, az értetlenség a torkát fojtogatja, tehetetlen dühvel tör ki, „hiszen nem kértem én sokat, csak pár kedves szót, egy kis figyelmességet. Talán nem érdemeltem meg, mindazok után, amit érte tettem? Hiszen mindent megkapott, persze az nem számít, az természetes, hogy ő semmiben nem szenvedett hiányt, de ha én kérek csak egy apróságot… miért… miért nem tudta kimondani?”

Homályos szemmel néz rám, a halántéka lüktet, ráncos arca kivörösödik, nem érti, csakugyan nem, és hiába is magyarázná neki bárki, hazudhatnánk hogy ugyan, nem kell az ilyesmit komolyan venni, megnyugtathatnám arra a pár percre, amíg még itt kell állnom ebben a mocskos aluljáróban: így nem hagyhatom itt. Talán megfoghatnám a kezét, elvehetném tőle a papundeklitáblát, és jönne a többi: felsegíteni, hazavinni, megfürdetni és megetetni, elbeszélgetni erkölcsről és igazságról, de nem teszem, hümmögök, a fejemet csóválom, és közben azon töprengek, hogy egyszerre csodálom és gyűlölöm azt a lányt, mert lelketlenül teszi, ami helyes, erkölcsileg megalapozott, tiszta és éppen ezért kegyetlenül fájdalmas. Gyűlölöm, mert képes megtenni, és látom magamat, amint gyáván hárítok és hazudok, elsimítom és elfedem a repedéseket, a ráncokat, makacsul kapaszkodom, harcolok ellene, mert a semmiből mi sem lesz, vagy ha lesz, hát csak ennyi, papundeklitáblával a kezében nyöszörög, átkozódik és nem érti.

Ahogy óvatosan, nesztelenül elsuhanok, még hátranézek, rongycsomón kuporog, már nem beszél, hallgatja a metró furcsa sziszegését; akár a közeledő vihar, jön megállíthatatlanul.

A szakadék

Edgar az osztálytársam volt, esetlen, pattanásos kamasz, a haját sosem tudta rendesen lefésülni, hogy eltakarja az elálló füleket, hosszúra nőve is zsírosan meredt az ég felé. Kitűnően tanult, mindig nagyon igyekezett, hogy megnyerje a tanárok jóindulatát, ezért senki sem állt szóba vele. Én sem szerettem Edgárt, de nem a strébersége miatt, hanem mert látszott rajta, hogy jó embernek tartja magát, aki átsegíti a néniket a túloldalra és sakkozik az öreg fószerokkal a parkban. Átható jóság vette körül, szinte bűzlött tőle, ráragadtak a kóbor kutyák és koldusgyerekek, és Edgar jó volt, és élvezte, és én nagyon utáltam ezért.

balkézről volt még egy fia

Az első érettségi találkozón alig ismertem meg: eltűntek a pattanások, a hajfürtök a helyükre kerültek, selymesen fénylettek, és már a füle sem állt el annyira. Edgar elegáns, galambszürke selyemöltönyben és halványsárga nyakkendőben érkezett, mutatta a cégjelzést, hogy a saját üzletéből való, igen, van egy jól menő férfiruha-kereskedése a Belvárosban. Ez az új imidzsem, mondta, szerényen mosolygott, és én homályosan emlékeztem már, hogy az apja valami nagy fejes volt az előző rendszerben vagy az azt megelőzőben, és balkézről volt még egy fia, ő néhány évvel alattunk járt, mondhatom, sokkal életrevalóbb figura, mint a bátyja. A két fiú sosem került közel egymáshoz, bár egy házban éltek, persze Edgárból áradt a jóság és szüntelenül segíteni akart, a tanulásban, meg hogy elhárítsa apja és a féltestvére közti egyre gyakoribb összecsapásokat, amelyekben leggyakrabban ő maga volt a fiú elé állított, követendő példa. „Öcsém”, mindig így hívta, de az megmakacsolta magát, és szinte menekült előle.

Edgar tehát az apjától kapta azt az üzletet, a kisebbik fiút odavették volna eladónak, de nem kért belőle, zűrös ügyei voltak és sikerei a nőknél, ezzel Edgar nem büszkélkedhetett, még folytonosan megújított külsejében sem vonzotta a lányokat, de ez nem nagyon zavarta. Később hallottam, hogy abból az üzletből egész bolthálózatot épített ki, sikeres vállalkozó lett, aki ügyesen vitorlázott a politikai áramlatok hátán, a jelmondata ez volt: „várd a mozgalmak végét, és vigyázz”. Amikor bekerült a Parlamentbe, rögtön megválasztották az egyik szociális ügyekkel foglalkozó bizottság elnökének, a jótékonysági összejövetelek ismert szónoka lett, létrehozott egy alapítványt az idősek megsegítésére, és saját maga látogatta a kórházak elfekvő osztályait, fogta a haldoklók kezét és hazudott, hazudott folyamatosan, hogy „drága Lenke néni, beszéltem az orvossal, ez valóságos csoda, a nénit a legfőbb istenek tartották meg, úgy látszik, az a csúnya folt eltűnt, Lenke néni, és most már minden rendben lesz, az orvos is mondta, én beszéltem vele, az új röntgenképen már egyáltalán nem látszik semmi, csoda, én mondom, csoda”, és így tovább, hosszan, amíg a tüdőrákos Lenke néni megnyugodott és végre elaludt, és a nővérek hálásan néztek Edgárra, és összesúgtak a háta mögött, hogy jó ember. Lenke néni tüdejét fél óra múlva elöntötte a vér, és ő zuhant, mintha csak egy tengervízzel teli szakadékba, arcán a döbbent kérdés, hogy miért.

A gyász

Albant először a szomszédunk temetésén láttam, a locsi-fecsi öreg nénike koporsóját némán állta körül a szűk család, tudtuk, a lánya vállalkozó, a veje szeretőt tart, igyekeztek gondoskodni róla, de ritkán látogatták, sokat beszélt, bevásárlószatyrokkal a kezemben sokszor órákig álltam a körfolyosó sarkán a berácsozott ablak előtt, és már számtalanszor elbúcsúztam, hogy igazán, most már igazán mennem kell, de ő egyik cigarettáról a másikra gyújtva csak mondta, mondta. Ezt mégsem szerette volna, a hivatalos, lélektelen búcsúztató folyamának nem volt lüktetése, halottabb volt a koporsóban fekvőnél is, a felolvasott szövegben Alban csak a neveket és a rokonok számát változtatta alkalomról alkalomra, gondolom, előtte egyeztetett a családdal, feljegyzéseket készített és számlát adott.

függetlenül a delikvenstől

„Jelenleg fő ügyünk az általános fájdalom”, mondta és ingerülten végigsimította gyöngyöző homlokát, finom, nőies mozdulattal, mégis hangosan, mintha a halott és az összegyűltek tehetnének a szokatlan, fülledt melegről. „A legkorosb legtöbbet szenvedett. Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.” Ez jó rész volt, mindig elmondható, függetlenül a delikvenstől, hiszen általában idős emberek búcsúztatására kérték fel, öngyilkosokat elvből nem vállalt, de nem szerette a baleseteseket és a fiatalokat sem, az ő specialitása a tisztességben megöregedettek méltatása volt, akik negyven évig dolgoztak a vállalatnál és mindenki elégedett volt a munkájukkal, nem sok vizet zavartak és hosszan lehetett sorolni a gyászoló rokonokat.

Legközelebb a kerület egyetlen buzibárjába láttam belépni Albant, leszegett fejjel. Orkánkabátja gallérját felhajtotta, erősen kopaszodó fején oldalra fésülte a haját, hogy eltakarja a puszta bőrt. Fiatal fiúkat keresett, alkalmi kapcsolatokat, az asszony persze tudta, hangosan szidalmazta és néha verte is, karmolta és ütötte, ütötte, minden jöttmenttel lefeküdt, hogy a férjét bosszantsa, de az talán észre se vette. Az asszony végül öngyilkos lett, és Alban, bár soha nem érzett semmit iránta, mégis meghatódott, és a temetésen élete legszebb gyászbeszédét mondta: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell, és mondanunk, mi fáj, nem ami illik.”

leplezetlen undorral

Néhány hónappal később az egyik alkalmi partnere leütötte és kifosztotta, minden mozdíthatót elvitt a lakásából, míg ájultan, meztelenül hevert a padlón. A rendőrségen az őrmester leplezetlen undorral nézte az összevert arcú férfit, ez egy szervezett banda, nem tudta?, mi csak buzi-bandának hívjuk, már sokan megjárták velük; Alban bólintott, biztosítva volt minden, persze feldagadt szemhéjjal és berepedt szájjal nem mondhat holnap búcsúbeszédet, most majd pihen kicsit. Nézte a borostás arcú, mosdatlan rendőrt, és nevetnie kellett. Az ég ítélete megreszkettet; de szánalmat nem indít.

kép | shutterstock.com