A MANDEUS KIMARADT

Hahn István professzor úr tudományos ösztöndíjasaként elgondolkodtam egyszer, hogy vajon összesen hány nyelven tud olvasni, írni, mivel a forrásokat és a szakirodalmat mindig eredetiben idézte és kapásból fordította nekünk. Egy régebbi tanítványával elhatároztuk, hogy utánajárunk a dolognak. Az érettségi pillanatában, vagyis 18 esztendősen már kiváló görögös és latinos volt, mivel megnyerte a tanulmányi versenyeket, s nem kevésbé tudott héberül, németül és angolul. Doktori disszertációjából kiderültek elmélyült arab és arámi ismeretei, de idézett franciául, olaszul és más modern nyelveken is. Tudtuk, hogy olvas perzsául, szírül; oroszul pedig előadásokat is tartott. A különböző élő és holt nyelvek közül összesen huszonötöt írtunk össze. Az eredmény annyira elképesztő volt, hogy másnap el is újságoltam a professzor úrnak. Ugyan dehogy, ez nem így van – mondta, de amikor sorolni kezdtem a nyelveket, akkor mindegyiknél hümmögött, hogy igen-igen, persze, hát egy kicsit azt is. Aztán befejeztem a felsorolást, ő fölnézett rám (éppen az íróasztalánál ült), kis kaján mosoly villant át az arcán, és megjegyezte: A mandeus kimaradt. Bevallom őszintén, én addig azt sem tudtam, hogy létezik a mandeus nyelv.

sajátos iróniájú előadások

Talán különösnek tűnik, hogy a tudós akadémikusra anekdotával emlékezem, de hallgatói, tanítványai és barátai ki nem fogynak a hasonló történetekből, ha szóba kerül a neve – és gyakran szóba kerül, mivel alig van ma Magyarországon olyan történész vagy történelemtanár, aki valamilyen formában ne tanult volna tőle. Vannak, akik ezt talán nem is tudják, mert nem emlékeznek rá, hogy ki írta középiskolás történelemkönyvüket. Pedig 1949-től évtizedekig a részben társszerzőkkel, részben egyedül írt ókortörténeti tankönyveiből tanultak a gimnazisták, szakiskolások, ipari tanulók, általános iskolások, nemzetiségi iskolák tanulói, a főiskolásokat és egyetemistákat pedig még ma is az ő könyve vezeti be a római császárkor zavaros évszázadaiba. A Goldziher Gimnáziumban vagy a budapesti és egri főiskolákon éppúgy kiderült, milyen vérbeli pedagógus, mint a szegedi és budapesti egyetemeken, vagy televíziós előadás-sorozatában. S ami igazán különleges; egyesült benne az elmélyülten kutató, nemzetközileg elismert tudós ókortörténész és a sajátos iróniájú előadásaira tömegeket vonzó tanár, akit éveken át megválasztottak diákjai az egyetem legnépszerűbb oktatójának. Szájról szájra járó történetek hőse lett, mint Mátyás király vagy Harún ar-Rasíd: sok-sok generáció szerette és tisztelte, hiszen tudományos és tanári pályája 1934-ben indult, és töretlenül folytatódott hirtelen haláláig, 1984-ig.

Szerteágazó és szinte áttekinthetetlenül hatalmas munkásságából értelmetlen lenne egyes könyvcímeket kiemelni. Augusztusban látott napvilágot az Eötvös Loránd Tudományegyetem Annalesének (Sectio Historica 26.) idei köteteként az az emlékkönyv, amelyet tanítványai és kollégái írtak Hahn István tiszteletére. E kötet számára két volt hallgatómmal (Missura Eszterrel és Várhelyi Zsuzsával) együtt, majd kétéves munkával állítottuk össze Hahn professzor úr publikációs jegyzékét, amely nem tartalmazza a kisebb fordításokat és a lexikoncímszavakat, de még így is 21 nyomtatott oldal terjedelmű. Bár öt éven keresztül jártam óráira (volt olyan görög epigraphia óra, amit egyedül nekem tartott), aztán pedig munkatársa lettem és nála is doktoráltam, e bibliográfia még így is számtalan meglepetést tartogatott számomra. Hogy csak egyet említsek, nem is sejtettem, hogy svédül és finnül is megjelent könyve a zsidó nép történetéről.

Az emlékezés legméltóbb módjának azt tekintem, ha a könyveket és tanulmányokat újra meg újra levesszük a könyvtárak polcairól, és tanítványainknak is kezébe adjuk. Ezért is tettem közzé a Hahn-emlékkönyvben az itt olvasható cikk német szövegét, amely előadásként egy budapesti nemzetközi konferencián hangzott el 1983. szeptember 7-én Ethnische Identität, Integration und Dissimilation im Lichte der Namengebung címmel, s amely azóta kéziratban maradt. Az előadásban fölvetett probléma azonban olyan aktuálisnak és fontosnak tűnt számomra, hogy szerettem volna megismertetni a magyar olvasóközönséggel is. Emlékezzünk Hahn Istvánra születésének nyolcvanadik évfordulóján azzal, hogy felidézzük e tíz esztendeje elhangzott nagyszerű előadást.

*

A tanulmány megértését talán megkönnyíti, ha néhány szóban összefoglalom a görög és római névadás közötti különbségeket. A görög név többnyire lefordítható, beszélő név, pl. Periklész azt jelenti, hogy körös-körül híres. A személynevet a görögöknél a birtokos esetben álló apanév, patronümikon egészítette ki, pl. PerikIész Xanthippu, vagyis Periklész, Xanthipposz fia. Periklész teljes, hivatalos neve azonban három tagú volt, mivel Kleiszthenész reformja (Kr. e. 508.) kimondta, hogy a névben fel kell tüntetni a polgár lakóhelyét, vagyis démoszát is (a démos: kerületet vagy községet jelentett ebben az esetben): Periklész Xanthippu Kholargeusz, vagyis Periklész, Xanthipposz fia a Kholargosz démoszból.

A rómaiak neve hagyományosan három részből állt (tria nomina); Gaius Julius Caesar Kr. e. 45-ben törvényben rögzítette ezt, sőt, a tribusra (törzsre) utalást is előírta. A három tagú névből az első, a praenomen megfelel a mi keresztnevünknek (pl. Gaius), a második a nomen gentile vagy gentilicium a nemzetséget jelölte (pl. Julius), a harmadik, a cognomen pedig a nemzetségen belül a családra vonatkozott (pl. Caesar). Voltak azonban olyan személyek és családok, amelyek valamely nevezetes haditett alapján egy második cognoment is fölvették, pl. Publius Cornelius Scipio Africanus, vagyis P. Cornelius Scipio, az afrikai (győző).

kép | vecteezy.com