Györe Balázs

NEM ÉR A FÖLDIG

1991 nyár

NEM ÉR A FÖLDIG

Tiszta ébredés az első éjszakán. Az új házban. Nem fájt a feje. Nem égett a szeme. Minden tiszta volt, világos, egyértelmű, egyszerű. Nem kell méz, olívaolaj, fodormenta, hogy segítsenek.

Visszaemlékezett. Egész éjjel vele volt. Hosszú idő után. Vele volt, ő nem tudhat róla.

Arra készült, hogy mielőtt bemegy a kórházba, megmondja neki. Bevallja. Visszariadt. Nem merte.

Gyorsan borotválkozott, nem vágta meg magát, felöltözött. Emlékezett. Visszaemlékezett minden részletre. Minden pillanatra, amit vele töltött ezen az éjszakán.

Szabadkán voltak. Elutaztak Szabadkára. Ketten. A Szent István téren bementek egy üzletbe, hogy vásároljanak valamit. Nem volt. Nem kapták meg. Kijöttek az üzletből, átvágtak a téren. Kellett a cipő. Bementek, és ő fölpróbálta a cipőt. Nem tetszett. Nem vették meg. Senkit sem ismertek a városban. Együtt voltak. Hosszan, ráérősen. Nem kell sietniük. Maradhatnak ebben a városban. Letelepedhetnek. Más néven. Idegen néven. Mögötte ment. Látta a hátát meg a tarkóját. Rövidre nyírt haját figyelte.

Visszajöttek Budapestre. Csomagok nélkül érkeznek meg késő éjjel. Hűvös van. Nincs náluk kabát. Megfogják egymás kezét. Először fogják meg egymás kezét, fogyni kezd az idejük. Veszedelmesen kezd fogyni Budapesten az idejük. Átkarolta. Hozzásimult.

Mielőtt bemegy a kórházba, megmondja neki. Bevallja. Elmondja. Nem szabat úgy meghalnia, hogy ne beszéljen neki a szerelméről, arról a szerelemről, amit iránta érez. A halála előtt vallja be.

becsúsztatja

Kivillamosoznak a külvárosba, hogy időt nyerjenek. Döcög a villamos. Állnak a peronon. Sötét van. Alig látják egymást. Nem beszélnek. Fogják egymás kezét, Szoknya és kardigán. Rövid kardigán. A szoknya és a kardigán közötti részen érinti meg. Itt ér először hozzá, teszi rá a kezét, becsúsztatja, érinti a bőrét, megérinti, félénkén, ijedten. Őt érinti. A derekát, a bőrét, a derék fölött már a kéz, a hátán. Visszajönnek, a Szent Gellért téren leszállnak. A megállóban maradnak. A Gellért téri megállóban vallja be, hogy szereti. Réges-rég szereti. Vele álmodik. Foltos a lepedője. Elfogyott a idejük. ,.Félek, hogy nem tudok ellenállni” válaszolta a vallomására.

Ezen a mondaton gondolkodott a tiszta ébredés után, amikor megborotválkozott és felöltözött. Ellenállni. A hajón, a tengeren még lehetett volna ellenállni.

Az első novemberi éjszakán a hideg szobában, egyedül, a Bethlen utcában. Nem ébredt még fel. Nem vágta meg az arcát. Vele volt. Az ébredés bizonyított: szereti.

*

Ahogy rátalált egy arcra. Ahogy elvesztette. Ahogy nem volt meg. Ahogy megvolt. Ahogy álmodott. Leült és maga alá húzta a lábát. Közelről nézhette az arcát, látta. Láthatja. Szemben vele. Átnézhet rá. Átláthat. Nézte a száját. Kis bajuszt a felső ajka fölött. Nem volt. Még pihe sem, csak bőr. Hús. A bőrben pici, apró lyukak. Nem zavaró. Nem csúnya. Oda süt a nap. Megcsókolná az apró lyukaknál. Megnedvesítené. Megnyalná. Közvetlenül az orr alatt. A száját nézi. Az orra nem érdekli. Van egy kis éle a felső ajkának. Előre áll. Úgy hal meg, hogy egyszer sem érinti meg az arcát. Csak látja. Nézi. Nézheti. Elnézett.

Leheljen rá! Érezze a meleg levegőt! Beszéd közben lássa a nyelvét és a fogait! Villanjon ki a fogsora! Hajoljon közel hozzá! Érintse meg! Véletlenül vagy akarattal. Érjen a könyökéhez! Tartsa ott a kezét! Hosszan. Alkarja szőrös. Nézi. Megtámasztja a fejét. Beszívja a leheletét.

john ivar andresen, flickr.com

Az utolsó idő. Az utolsó idő, hogy egy asztalnál ülhet vele. Lejár az ideje. Kinő a bajusz az ajka fölött, megvastagszik a comb. Kitágulnak az erek, megereszkedik a has. Megsavanyodik a lehelet. Rosszak a fogak. Ráncos a bőr. Lelassulnak a lépések. Szereti.

*

Nem mert a szemébe nézni. Az asszony nézte őt. Figyelte. Mesélt valamit. Nem mert a szemébe nézni. Nem állta most a tekintetét. Félt. Fel kellett volna használni a pillanatot. El kellett volna búcsúzni tőle. Amerikában nem lehetett. A hajón sem lehetett. Most, a bőséges reggelinél, kettesben a konyhában, a tiszta reggelen, meg kellett volna mondani neki. Az utolsó napjuk volt, amit együtt tölthettek. A férfi ránézett az asszonyra. Megpróbálta. Csat a hajban. Áthatol a tekintet. Tudja? Nem kell mondani?

*

Hogyan közelítsen ahhoz, ami tizenkét évvel ezelőtt történt? Hogyan férkőzzön közel hozzá? Honnan közelítsen? A mozdulatot kellett volna folytatni tizenkét évvel előtt. Az érintést. Megállt. Megtorpant. Tizenkét év után szeretné folytatni a mozdulatot. Azt a mozdulatot. Szeretne úgy nézni. Olyan lenni. Úgy viselkedni. Szeretné megtenni. Visszamenni és megtenni. Nem lehet. Nincs ott. Senki sincs. Nem lakik ott. Nem abban a városban él. Máshogyan öltözik. Mást szeret.

nincs jelentősége

Tizenkét évvel ezelőtt nagyon hideg tél volt, Sok hó esett. Nem folytatta a mozdulatot Megtorpant. Elbizonytalanodott. A mozdulat mára vált biztossá. Ma bizonyosodott be, hogy folytatni kell. Tizenkét évre volt szükség, hogy el lehessen dönteni. Tovább kellett volna csúsztatni a kezet, tovább, föl, a könyökig. Ott megállni. Abbahagyni a simogatást. Majd folytatni. Magára maradt a kéz, az ujjak, a köröm, a bőr – kis nyomatok, dudorok, körömágy, életvonal, tenyér. Kis mozdulat, nincs jelentősége, senki sem emlékszik rá, csak ő.

Ment fölfele a lépcsőn. Kanyarodott. Bekopogott. Az előszobában állt, a fogas mellett. Érte jött. Szeretné elvinni innen. Szeretne beköltözni. Itt lakni. A gyerekeket iskolába vinni. Ki jött? Kivel? Nyomozó vagy barát vagy társ? Szerelem. Levette a cipőjét. Papucsba bújt. Otthon volt. Állt a lehúzott redőny mögött a sötét szobában. Witek Zsigmond arra várt, hogy megérintse valaki a vállát. Elárulta. Elárulta a nevét. Tudja, ki van a szobában. Nem mert mellé ülni. Távolabb ült le. Nem mert ránézni. Félt. Elviszik. Elmegy. Régi fotók a kis asztalon. Ujjlenyomatok a poháron. Illat. Az illata. Levegővétel. Hátradőlés. Csend. Utolsó pillanat. Becsapódott mögöttük a bejárati ajtó. Cipők, szétdobálva. Vasalatlan ruha. Gyerekzokni.

Visszatol egy fiókot. Így hagyták. Egy kendő lóg ki belőle, lóg, nem ér a földig.

Nedves mutatóujj. Gang. Homály. Kívánta. Tudja? Megszólaljon? Mondja? Véletlenül hozzáért. Akarattal. Megremegett. Megrezdült a melle.

Másnap visszaemlékszel. Harmadnap visszaemlékszel. Egy év múlva visszaemlékszel.

A SZERELEM hívó szóra készült összeállításból
kép | Robert Couse-Baker, flickr.com