NAGYERDEI TÖLGYEK ALATT

Nagymamám, Medgyesi Margit emlékének

 

„Gyönyörű, ezüstös ködfény lebegett a határon, a mindenség egy nagyszerű ígéret volt. Be sokszor nem találtam balzsamírt sebemre, csak itt a lombos, zöld boltozat alatt, a fülemülék gyönyörű primadonna éneke árjában… Igazán, a Nagyerdő volt nekem egyetlen hatalmas templomom… Ha búcsúznom kell városomtól, tulajdonképpen itt tapintok szívére. Debrecen város szíve a Nagyerdő”. Az élettől búcsúzó Oláh Gábor írja naplójába e sorokat 1942. május 15-e táján. Barátjával, Tóth Árpáddal sokszor sétált és vitatkozott a Nagyerdőn. Amikor felavatták Tóth Árpád emlékművét, Oláh dicsérte a Medgyessy Ferenc készítette dombormű bronz reliefjét, elragadónak és stílszerűnek találta a természeti környezetet.

földesúri adománylevéllel

Messze tűnt idők mélységeiben is felbukkan már e környezet, a homályos, kaotikus középkorban, régészeti nyomolvasás során. Debrecen régészeti leletei kései avar temetőkről és Árpád-kori falvakról beszélnek. Valószínűleg 9–10. századi település volt a Nagyerdőn, az egykori városi erdőhivatal északi oldalán, a gyümölcsös helyén. Debrecen határát és környékét a középkor óta sok erdő borította. Már a 14. század elején földesúri birtoklásban van a Nagyerdő, a 15. század során pedig földesúri adománylevéllel nyerték el a debreceni lakosok használatra. Szilágyi Erzsébet és Mátyás király egy 1460-ból, illetve 1461-ből származó oklevéllel védik Debrecent és a város környéki erdőt. Az okleveleket debreceni ispánjaikhoz intézték, s közelebbi hely meghatározása nélkül az erdők őrizéséről, fenntartásáról és haszonvételéről rendelkeztek. Évtizedek múltán, a szétszaggatott mátyási örökség után testvérgyilkos, félvad század következik. De az „aranylábú” Debrecenben készül el Méliusz Juhász Péter műve, a Herbárium, a magyar nyelvű növénytani irodalom legkorábbi opusa. Egyéb növények mellett fák latin neveit is közli, melyeket aztán a természettudós Linné hasonlóan nevez meg.

A török hódítók a várostól számos esetben fát követeltek, drága építőanyagot, de Debrecen lakói a 16. századig szabadon élték az erdőt. Ezt követően azonban a magisztrátus pontosan előírta, hogy a város lakói melyik erdőrészből fedezhetik faszükségletüket. Az erdőbeli földművelést tilalmazták. Részint erdővédelmi okokból, részint az állattartás érdekében. A tilalomnak persze gyakorta nem tudtak érvényt szerezni. Ez történt 1677-ben, amikor a Nagyerdőre a böszörményi német labancok ütöttek rá, s fát termeltek ki. Az erdőgazdálkodást a tanács igyekezett rendben tartani: csak kijelölt tagokban lehetett fát termelni, s megszabták a favágás idejét is. A debreceni polgárok többnyire ismerték az erdők értékét, s maguk is vallották, hogy „az erdők az idevaló részeken, tekintve azok kicsinységét és a népek sokaságát, valóságos kintsek”.

Az itt kialakult homoki erdők elsősorban az alapkőzet jellege szerint befolyásoltak. A homokierdő legfontosabb szabályozófaktora, a 2–0,2 mm közötti szemcsenagyságú homok sajátos vízháztartási viszonyokat alakít ki. Ez azt jelenti, hogy a felszínen könnyen kiszárad, lejjebb azonban tartósan nedves. A homokfelszín mindig változatos morfológiájú. A buckák és mélyedések létrehozta mikroklíma a homoki vegetációban mozaikos. Ezt a tér- és időbeli átalakulást, folyamatos fejlődést a botanikusok szukcessziónak nevezik.

Zsongó erdők növekedtek fel ezen a talajon. Itt járt a Nagyerdő fái alatt, és Debrecen sivatagján Versailles-ról álmodott, romló tüdővel is a kecses gráciákat és ámorokat éneklő Csokonai. Mert itt a földi flóra és az erdők is az emberi tevékenység eredményei: jelentős részükben ültetett, gondozott és védett, vagy éppen irtott erdők. Emberközelségükkel, a még látókörünkbe fogadhatót meg nem haladó méreteikkel a „barátságos” természetet idézik. A középkortól a 19. század közepéig a debreceni erdők, benne a Nagyerdő fő fája a kocsányos tölgy. Az 1785. évi összeírás – Haláp kivételével – valamennyi debreceni erdőt tölgyesnek minősítette. Ennél korábban, 1774-ben a város tanácsa azzal indokolta a Nagyerdőben keletkezett gyepes rész bevetését makkal, hogy „nagyobb hasznára lenne a városnak, ha ott tölgyfák neveltetnének, mivel azok épületre legalkalmatosabbak”. A tölgyek mellett elegyként kőris, nyír, szil, juhar, fűz és nyár volt található. A közép-európai erdők lombos fái között a bükkön kívül a kocsánytalan tölgy és a kocsányos tölgy a leggyakoribbak. A természetben esetenként előfordulnak a kettő közötti kereszteződések. Magyarország több tájegységét sorolja fel a növényhatározó – köztük a Tiszántúlt is –, ahol elterjedtek. A tölgyek a vadak tápanyagban gazdag eledele, de a disznókat is az erdőn makkoltatták.

Közismert a göcsörtös és különleges alakú tölgyfák mitológiai szerepe. A tölgyet a görögök Zeusznak, a germánok Donarnak áldozták, az ókori Rómában pedig Jupiter szent fája volt. Már az ősi korban favédő szankciók születtek, mert az emberek úgy érezték, a fáknak lelkük van, szellemek laknak az ágak között.

vadászati instrukciók

Az erdőt magról nevelték és tőkéről hajtatták. Az 1785. évi összeírás szerint a magvetés módszerét azonban csak a Nagyerdőn és Apafáján alkalmazták, a többi erdőben kezdetleges sarjaztatás dívott. Amikor 1817-ben a 3 magyar országos erdőfelügyelőség gondozása alatt álló erdőterületekről jelentést készítettek, a temesvári inspektorsághoz tartozó Debrecen város határában 25 157 hold erdőt tüntettek fel. A Nagyerdő és a többi debreceni erdő együttesen szerepelt a jelentésben. Szabó János erdőmester 1824. április 7-én kelt írásos beszámolójából pedig arról olvashatunk, hogy a debreceniek erdőgazdálkodásában már faiskola is volt. Ez idő tájt az erdőmesterek számára kiadott vadászati instrukciókról is tudunk. Levéltári források szólnak az erdőkerülők, erdőbírók munkájáról, az erdei fatolvajokról és büntetésükről, az erdőrontók elleni intézkedésekről.

Debrecen város királyi biztosa már 1794-ben felvetette a Nagyerdőn létesítendő mulatóhely és fürdőház gondolatát. Évtizedek múlva. 1824–26 között készült el szerény „kincstári klasszicista” homlokzattal az épület. A 19. század első felének nyájas vonalait őrző egykori fürdőház régi majálisok emlékét idézi, szépapáink fürdőéletére emlékeztet. Nem messze található a nagyerdei fürdő hévforrásai által táplált kicsiny meleg vizű tavacska is. Partját színes virágokkal teli sziklakert díszíti. Közelében másik tavat is találunk, amelyen romantikus hidacska vezet át. A tó két szökőkútból kapja vizét. Körös-körül hatalmas tölgyek, magasba nyúló fenyők, gondosan ápolt sétányok, tisztások.

Debrecen városiasodása a múlt század közepétől újabb erdővédelmi és környezetvédelmi kérdéseket vetett fel. Országos gondok jelentkeztek, már Széchenyi István környezetvédelmi szemléletű írásaiban. 1879-ben hozták az első erdőtörvényt. Ezt követte 1883-ban a vadászati törvény, az 1894. évi törvény pedig a hasznos madarak védelméről intézkedett. A földművelésügyi miniszter 1900-ban rendelkezett a kiemelkedő botanikai, alaki, tájképi vagy kultúrtörténeti jelentőségű fák, facsoportok fenntartásáról és megőrzéséről. Az első magyar természetvédelmi jogszabály erdőkről és természetvédelemről 1935-ben jelent meg. Ez a törvény létrehívta az Országos Természetvédelmi Tanácsot.

idegenforgalmi nevezetesség

Aktív védelmi tevékenység indult meg éppen a debreceni Nagyerdő – mint hazai természetvédelmi terület – egyes területeinek kijelölésével 1939-ben. A munkát nehezítette a tulajdonjogi helyzet, mert a védendő területek (a fürdő, a vigadó) magántulajdonosai sokszor akadályoztak, szabotáltak. A folyamatosan fejlődő nagyerdei strand már a második világháború előtt idegenforgalmi nevezetességgé vált. Megérdemelten, mert az ősi Nagyerdő fái alatt párját ritkító erdei strand épült ki. 1945 után az eredetileg ötholdnyi területet megsokszorozták, ismét a parkból kiszakított résszel, és új létesítmények sorát emelték, köztük a versenyuszodát is.

Itt voltak a nagy egyetemi építkezések a két világháború között és azután, szinte napjainkig. A klinikatelep beépítése a 20-as évek végére elkészült. Az egyetem központi épülete előtt Borsos József tervei alapján hatalmas méretű park épült, amelynek egyik határfalát a Nagyerdő képezi. A park előterében kétlépcsős vízmedence áll; tükrözésével kiemeli a központi épület klasszikus megjelenését.

Az épület előtti tér versailles-i mintára, nyírott bokrokkal, sövényekkel parkírozott. S bár elüt ez a szabályozott természet a Nagyerdő szabadon viruló zöld pompájától, az egyetem harmonikus építészeti egységét, szépségét csak ebben a perspektívában tudjuk élvezni.

A Nagyerdő még egy debreceni nevezetességet ölel közre évszázados fáival: a Csapó utca végén, a nyíregyházi út mentén lévő köztemetőt és a benne levő krematóriumot. A Nagyerdő további része hosszú kilométereken keresztül húzódik észak felé, az összefüggő erdőséget csak a Pallagpusztai Mezőgazdasági Technikum Tangazdasága szakítja meg, mintegy 7 km távolságban a várostól.

Természetélmény, természetvédelem, környezetvédelem, tájesztétikai kérdések, városrendezés – mindez egy környezet-biológusnak, egyben a természet szerelmesének súlyos kérdéseket is ad. A növényi zöldanyagokra, a lombfogyasztó állatokra és a Nagyerdő élővilágára veszélyt jelent a 4-es főút meg a bekötő utak autóforgalma. A kipufogó gázok, a felvert por a szélcsendes, nedves időszakban különösen nagy területen hat. Kivált a kéndioxid-koncentráció okoz részleges pusztulást a növény- és ezen keresztül az állat-, főleg a madárvilágban. A kén-dioxid tartalom nedvesség utáni savas hatásával visszafordíthatatlanul károsít nemcsak az utak mentén, hanem beljebb is. A kénsavcseppek ugyanis tovább tartózkodnak a légkörben, mint a kén-dioxid, így fokozottabb veszélyt jelentő szennyezőkké alakulnak. Ez kezdetben a levelek idő előtti lehullásához vezet, de a bükk, a tölgyfák ágainak korhadása is bekövetkezhet, ez pedig a madarak fészkelési helyének elvesztését jelenti. A zaj és a fészkelési hely beszűkülése korlátozza a madarak mozgását, amit aztán az utak menti hernyóinvázió is jelez. Ennek megszüntetése megint nem természetes úton történik.

Valóban szerencsés Debrecen városa a Nagyerdővel, hiszen nincs még egy olyan alföldi város, ahol az erdő annyira közel jönne a lakott területhez, mint éppen Debrecenben. A táj északnyugat-délkelet irányú uralkodó szele sokszor visz friss levegőt a város fölé. S ha a panelházakban élő ember a szabadba, zöldbe vágyik, a település legtávolabbi pontjáról is elérheti az erdőt. Itt, a nagyerdei fák között olvassuk a Tóth Árpád-szobor talapzatára vésett sorokat:

Jó így csöndesen nézni a fákat.
Érezni a derűt, mely mindent áthat.

kép | shutterstock.com