ÜVEGTÉGLÁK

Jobb felől üvegtéglából emelt válaszfal. Számolta a téglákat, a harmincötödiknél tetőzött az irtózatos fájdalom.

Balra fehér lepedő. A túloldalán is szül valaki. Ordítva, káromkodva. Visszaordítanak neki. Ordítanak, oda-vissza.

Megint jön. Egy-kettő-három… öt… tíz… húsz… harminc… harmincöt üvegtégla, és az őrült fájdalom. Aztán sistergő csend a fülében. Az infúzió miatt próbált nem hadonászni a jobb karjával. Ballal a szülőágy fémrúdját szorította. Fehéredésig.

Tíz perccel ezelőtt az üvegfalon túl burkot repesztettek.

Lökésszerű hullámzást érzett, ösztönösen az öléhez kapott.

– Látja? Nem maradt semmi hasa. Rettenetesen sok volt a magzatvíz. Nem fog megmaradni a baba.

Az ügyeletes orvos lehúzta gumikesztyűit, odaszólt a szülésznőnek:

– Kössenek be infúziót, essen túl rajta mihamarabb.

Saját lábán átmegy a szülőszobába. Odakint várja a férje és a szülei. Várják.

Kérdeznek tőle valamit. Máskor válaszolni szokott. Máskor. Ha kérdezik. Most reszketnie kell, de ez jó, mindjárt úgyis jön az égető forróság. Bal karját is foglyul ejtik, vérnyomásmérőt kapcsolnak rá. Valaki megjegyzi:

– Nagyon alacsony a vérnyomása, sokkos állapotban van.

Nem, nem sokkos, hanem másállapotban – mondaná, de nem szól. Rövid időre oxigénmaszkot kap.

Nem fog megmaradni a baba. Nem fog megmaradni. Azt mondta az orvos, hogy nem fog megmaradni a baba. Odakint várja a férje és a szülei.

A lepedőn túl felborul valami, dulakodás, csörömpölés, sikítás, káromkodás. Valaki üvölt: – Engem soha többé nem fog megbaszni senki, nem bírom tovább, csináljanak már valamit!

Öt… tíz… tizenöt… húsz… huszonöt… harminc… harmincöt üvegtégla. Még mindig harmincöt tégla. Bal kezét lefeszítik a fém kapaszkodóról, fertőtlenítik a beszakadt körmeit, és leragasztják az ujjait.

– Ne aludjon el, hallja!? – gyengéden pofozgatják, pedig most jó, most nem fáj semmi.

Hátára fordított teknősbéka vagyok – gondolja. Aztán megint előkúszik valahonnét az a fájdalom. Öt… tíz… tizenöt… húsz… harminc. Harminc. Nem harmincöt. Szülni jött. Mással is megtörtént már. Azt mondta szenvtelen hangon az orvos, hogy nem maradt hasa és nem fog megmaradni a baba. Az hogy lehet? Nem maradt hasa. Akkor most már begombolhatja a télikabátját, jön a december. Első karácsonyuk lesz a babával.

Öt… tíz… tizenöt… húsz… huszonöt tégla. A plafon alattiakat számolja. Ha lejjebb néz, az üvegtégla mögötti jövés-menés miatt nem tud összpontosítani. Téglát kell számolnia. Most ez a dolga.

– Nem kell ám csöndben lennie, kiabáljon nyugodtan, ha úgy könnyebb – mondják a feje mellett.

Nem fog megmaradni a baba. A férje bajuszt növesztett kabalából. Azt mondta, a bajusza megvédi őt is, a babát is minden rossztól. Babajusznak hívták, sokat nevettek ezen. Odakint várja őt és a babát babajuszostul.

Öt… tíz… tizenöt… húsz és valamennyi tégla. Gyorsan újraszámolja, még tart a fájás, akkor több mint huszonöt, de már nem harminc. Tágít két ujjal rajta az orvos, kérdi, hogy van. Odaát, a lepedőn túl felgyorsulnak az események. Hallja, hogy felsír egy baba. Hangok, zörejek Öt… tíz… tizenöt… húsz… huszonöt tégla. Átjön valaki hozzá.

– Ne keseregjen, kismama! Magának is lesz még egészséges gyereke akárhány!

Öt… tíz… tizenöt… tizenkilenc tégla. Megzavarják, mert elhúzzák a lepedőt. Letapadt hajú, fénylő arcú nőt tolnak el mellette hordágyon. Pillanatra egymásra néznek. Anyák.

Elöl két nővér pakolgat, időnként feléje fordulnak. Bejön az ügyeletes orvos. Köldök fölött erősen beletenyerel a gyomrába.

– Már nem tart soká – mondja. Nem mond mást. Mást nem mond. Jó lenne megsimogatni apa babajuszát.

Öt… tíz… tizenöt tégla. Szeme megrebben, valami megváltozott. A testében. Bal tenyerét rászorítja a hasára, csak a bőre választja el a fiától. Aprócska, de egyre gyorsuló mozgások. Odabent.

Öt… tíz tégla. Túloldalon a szülei várják. Várják nagyon. Az unokát.

Öt tégla. Körbeveszik. Azt mondják neki, lélegezzen mélyeket. Dehát eddig is azt tette! Másképp nem tudta volna fegyelmezetten számolni a téglákat.

Már nem tudja, hány tégla, mert elönti az iszonytató fájdalom. Lámpa világít a lába között. Folyamatosan hangokat hall, beszélnek hozzá. Kiveszik karjából az infúziót, mindkét kezével az öléhez kap. Ragadós lucsok. Sírnia kéne. A babának. Felkönyököl, hogy megnézze a lába között. Rádobnak egy pelenkát. A babára.

– Ne nézze meg – mondják neki, úgy jobb lesz.

– Meg kell beszélnünk valamit – ül mellé az orvos. – Amíg megjön a méhlepény – tette hozzá. – Élve született a baba, nevet kell választania neki. De nem fog megmaradni. A baba. Ezért ne a férje nevét adja neki. Érti, amit mondok?

– Muszáj megszólalnia. Muszáj egy nevet mondania – simogatja meg a homlokát az egyik szülésznő.

Az orvos közömbösen ül mellette egy széken, az ölében papír.

– Segítek, jó? – mondja. Fiúneveket sorol. – Be kell ide írnom valamit a rubrikába. Sorolja. A fiúneveket. Szeretné, hogy abbahagyja, felemeli a karját. Az orvos beírta a nevet. A rubrikába. Amit épp mondott, amikor ő felemelte a karját.

Nehéz elszakadni az üvegfaltól. Átteszik egy tolóágyra, nyakát kifordítva bámulja még a téglákat.

felső kép | Phanumassu Sang-ngam, shutterstock.com