ARANKA GYÖRGY VERSÉRŐL

A KÉT ABLAK KÖZÜL ELSZÖKÖTT PELE BÚCSÚZÁSA

Üveg-falú szép Ház!, maradj az Uraknak,
Igen világos vagy a pele Fiaknak,
Kiknek bóldogságok egyebet nem tudni
Az egész Világról, csak enni s aludni.
Kedves Gazdám!, tőled egy kisség megválom,
Azonban a diót Józsinak testálom.
Elmégyek a pelék csendes Seregébe,
Só-Váradi erdők makkos kebelébe,
Hol messze Városi élet lármájától
S parancsolt jókedvek unalmas jármától
Minden fa szállóját örömest kínálja
S rabság nélkül ingyen makkjával táplálja.
Ez most látogatás: ha nagyobbat növök,
És megbolondultam, ismét visszajövök.

Hát bizony, ha valaki azt mondaná, hogy ez a vers nem tartozik a magyar költészet legjelentősebb művei közé, akkor nehéz volna vitatkozni vele. De én azért nagyon kedvelem Aranka György pelebúcsúztatóját, időről időre el szoktam olvasni. És mivel nincs meg nekem az a könyv, amelyben annak idején ez a vers megjelent. (A. Gy.: Elme játékjai, Nagyvárad, 1806), ezért aztán fejből szoktam elolvasni.
Ami pedig a vers jelentőségét illeti: egy vers nem feltétlenül azért fontos, mert nagy a jelentősége, hanem esetleg azért is fontos lehet, mert szép. (Nem mindig a legjelentősebb költők írják a legszebb verseket.) Meg aztán a bája miatt is lehet egy vers fontos. Aranka György verse bájos vers. Nemcsak a tárgya miatt az (mert hiszen a kis állatok többnyire bájosak, s megverselni őket már kétszáz éve, sőt már Catullus korában is hálás feladat volt – kivéve, ha a kis rágcsáló történetesen patkánynak bizonyul), hanem elsősorban egyszerűsége és szemléletessége adja a vers báját, valamint az, ahogy a pele szájába adott (néha kicsit ügyetlen, néha kicsit dagályos) fordulatok mögött felsejlik egy tapasztalt ember életbölcsessége és a versbeszédnek az a fajta személyes szituáltsága, amely a 18. század végi magyar lírában (akár Csokonainál is!) egészen kivételesnek számít, és majd csak Petőfi költészetében lesz magától értetődővé.
Okosan és nagyképűen azt lehet erről mondani, hogy a tárgy kicsinysége és a mögé rejtett eszmék nagysága szétfeszíti a barokk eredetű toposzokat; de az is lehet, hogy a kétszáz évvel későbbi olvasó visszamenőleg vetít olyan iróniát a szövegbe, amely Aranka lelkében egyáltalán nem élt (legfeljebb csak némi gyöngéd humor), ám a versben mai szemmel lehetetlen észre nem venni. A költők csak a versek szövegét hozzák létre: a versélmény elszakad a rekonstruálható személyes élménytől, s egyre szorosabban kapcsolódik össze a vers utóéletével, egyre inkább a kulturális kontextus alakulásának történetében észlelhető.
De azért most az egyszer próbáljuk meg rekonstruálni a személyes élményt, annak ellenére, hogy Aranka György nem tartozik ismerőseink közé. (Nagyon komoly ember volt, törvényszéki bíró, sőt, élete vége felé a királyi tábla kinevezett ülnöke. Amikor ezt a verset írta, akkor még bizonyára nem volt törvényszéki bíró.) És egyszerre csak megpillantjuk a családapát, akinek legalább két fia van: az egyik (nyilván a nagyobbik) az elszökött pele gazdája, a másik meg az a bizonyos Józsi, akire az állatka rátestálja a dióját. Látjuk a mérges kisfiúpofákat. (A kisfiúk változnak, mérges pofájuk évszázadok óta mindig ugyanaz.) Látjuk a lyukat, amelyet a pele rágott az ablakkeretbe. Ha egy kicsit megerőltetjük a fantáziánkat, akkor még a sóváradi erdők makkos kebelét is látjuk. (Itt persze az egyik verssor, miszerint minden fa szállóját örömest kínálja, kimondottan életveszélyes, de hát Aranka György korában a versolvasók még romlatlanok voltak.)
Említettem, hogy Aranka György komoly és fontos ember volt. Magas rangú hivatalnok. Hosszú élettel áldotta meg az Isten. Sokat tett a magyar nyelv pallérozásáért, valamint az erdélyi történeti emlékek összegyűjtése ügyében. Amikor elmejátékait kiadta, már majdnem hetvenéves volt – évszázados hagyománynak számított, hogy komoly férfiak kiadják kezükből gazdag életük költeményes apróságait is. Az elmejátékok kifejezés nyilván a latin nugae fordítása. Nugákat a római irodalom produkált, majd a római mintákat követő reneszánsz és barokk. Az elmejáték, ellentétben az epigrammával, nem tendenciózus, és nincsen célirányos csattanóra kihegyezve. Az elmejáték: a hatás-alkotás-gyarapítás pillanatnyi megszakítása. Az elmejátszó költő megtorpan, lehajol a költői tárgyért, fölemeli, megsimogatja, majd visszaejti a porba. A pele nem bolondul meg és nem tér vissza a két ablak közé, a duzzogó kisfiúból pedig Maros-Torda vármegye közgyűléseinek egyik vezérszónoka lesz.
Ez az utolsó pillanat, amikor még régi magyar költőnek lehet lenni. Amikor a felvilágosodás és a szabadság eszméje még csak a diós pelét kótyagosítja meg, máskülönben zavartalanul beleépül a felező tizenkettesekbe. Talán csak véletlen, hogy a költő nem a szabadság allegóriáját bontakoztatja ki a megszólaltatott költői tárgy és az eszme felvillanásának együtteséből: az élmény hátat fordít az allegóriának, és a kis állat marad az, ami volt: a pelék csendes seregének egyik közkatonája. (A kortárs magyar természetlíra szinte soha nem tud ellenállni az allegorézis kísértésének: a természeti objektum vagy a romlatlan természetesség, a józan ész stb. dicsőítésének, vagy a mulandóság fölötti borongásnak lesz ürügye. Ha például Vályi Nagy Ferenc egy begubózó hernyóról ír költeményt, akkor magasztos ódai hangot üt meg, s a bábból majdan kiszabaduló lepke a lélek halhatatlanságának jelképévé stilizálódik fel.)
De azért ebben a kis versben is benne van mindaz, ami a magyar felvilágosodás legjobb elméit foglalkoztatta. Először is, mint említettem, a szabadság eszméje, amely a természet naiv regressziójával kapcsolódik össze („rabság nélkül ingyen makkjával táplálja”), ez viszont (a parancsolt jókedvek emlegetése révén) lehetővé teszi a társadalomkritikai attitűd beemelését a költeménybe. A szabadság szembeállítása az emberi csinálmányokkal gyakori toposz (emlékezzünk a kalitkába zárt madár motívumára); annál ritkább azonban, hogy a szabadságot az álmos, vegetatív létezés jelenti, míg a fény a rabság hordozója. S milyen szép és milyen szomorú, hogy a költő az ablakszárnyak határolta térséget üvegfalú szép háznak nevezi.
Aranka György, úgy látszik, tudott valamit.
Például tudta, hogy az üvegen nincs átkelés. Legfeljebb az ablakkeretet lehet szétrágni.
Tudta, hogy a szabadság nem olyan egyszerű és egyértelmű dolog, mint azt némely elhíresült kortársa hitte.
És azt is tudta, hogy addig jó, amíg erdők vannak körülöttünk.

kép | vecteezy.com