MARIO VARGAS LLOSA ÉS AZ AMAZÓNIAI ŐSERDŐ
2006 február
Ha nem fogadtad meg intelmemet, kedves olvasó, és az Indián-földre készülő Huckleberry Finn után lopakodtál[1], ismét veszély leselkedik rád: könnyen Saul Zuratas, a beszélő sorsára juthatsz, elnyel a vadon és a bennszülöttek különös szokásai átalakítják az életedet – ha nem vigyázol, előbb-utóbb legendáik része leszel. Az észak-amerikai Mississippitől dél felé tartva számos országhatáron át kell vágnod, hogy a tízszer nagyobb vízhozamú Amazonashoz érj, amelyet a világ legnagyobb esőerdője vesz körül.
A több országon átívelő, hatalmas terület perui csücskében, szétszórt kis csoportokban élnek a macsigengák, akik úgy vélik, „az emberben élő lélek sorsszerű kapcsolatban áll a természetben élő lelkekkel, és az emberekben végbemenő bármifajta zűrzavar katasztrófához vezet a természetben”. Ezért nagyon vigyázz, nehogy harag vagy gyűlölet költözzön a szívedbe! Lám, a macsigengák is megadással tűrik, hogy a valaha istenként tisztelt fehér emberek, a virakocsák kifosszák, rabszolgaságba és társaik elárulásába kényszerítsék őket. A gumiültetvények szörnyűséges körülményei között végzett munka később időmeghatározásuk fontos elemévé válik: ez „a megsebzett fák kora”.
a beszélő
Az összeszabdalt fák és dinamittal felrobbantott halak között most Saúl, a talarai félvér lány és a lengyel vagy orosz zsidó gyermeke után eredünk. Először antropológus hallgatóként találkozik az őserdőben rejtőző néppel, majd egyre sűrűbben keresi fel őket, lázasan kutat a hatalmas területen szétszóródott törzs újabb és újabb csoportjai után, akik nem ütköznek meg a fél arcát borító, vörös folt láttán, kedveskedve nem becézik Maskarának, hanem új nevet, rangot és feladatot bíznak rá: ő lesz a beszélő. Vargas Llosa úgy vetíti elénk a civilizált ember dilemmáját, hogy regénybeli énje a fokozatosan beszélővé átalakuló Saullal vitázik: „Végül is, mit akar? Csak azért, hogy néhány – részben még a kőkorszakban élő törzs életét és hiedelemvilágát ne változtassuk meg, a többi perui ne aknázza ki Amazóniát? Tizenhat millió perui mondjon le a területének háromnegyed részén lévő természeti kincsekről, csak azért, hogy mellettük hatvan- vagy nyolcvanezer amazóniai indián nyugodtan nyilazgasson, zsugorítsa az emberfejeket és imádkozzon a boa constrictorhoz?”
A macsigenga kultúra, a szokások és hiedelmek, ha mégoly töredékesen is, de kirajzolódnak az utánuk kutató Vargas Llosa leírásaiból, és a beszélő ritmikusan visszatérő szövegeiből – a felvázolt kép pedig sokszor ijesztő és taszítóan idegen. Megtudjuk például, hogy „az újszülöttet, aki valamilyen fogyatékossággal, sántán, csonkán, vakon, a kelleténél több vagy kevesebb ujjal vagy nyúlajakkal születik, maga az anyja öli meg: belehajítja a folyóba, vagy élve eltemeti”. Mi akkor hol lennénk, kedves olvasó? A virakocsák értelmezésében mindez erkölcsi felhatalmazást ad, hogy a primitív népet akár erőszakkal is a fejlődés útjára állítsa – persze úgy, hogy a fehér ember ebből minél több hasznot húzzon: legyen az nyersgumi, egyetemi doktorátus vagy maga az üdvözülés. Saúl világosan látja, hogy a macsigengákkal együtt élő, mélyen hívő, elkötelezett nyelvészek munkássága is beavatkozás, és az indiánokat létükben fenyegeti. A 21. század elején, az iszlám ellen indított háborúkor különösen fontos felidézni Saúl Zuratas harminc éve lejegyzett szavait: „Lehet, hogy nem értjük a hiedelmeiket, és bizonyos szokásaik érzékenyen érintenek bennünket, de azért arra nincs jogunk, hogy elpusztítsuk őket.”
Vargas Llosa regénye olyan, a miénktől minden értelemben távoli világot ábrázol, amelynek alapját a párhuzamos világértelmezések lehetősége adja. A beszélő visszatérő szófordulata: „Én legalábbis így tudom”, finoman, de határozottan érzékelteti, hogy más történetek, más eredetmítoszok, más szokások és hiedelmek is létezhetnek, szó eshet a zsidók történetében Taszurincsi-jehováról éppúgy, mint a kafkai Taszurincsi-Gregorióról, ezzel bizonyítva, hogy a macsigenga kultúra lényegesen megengedőbb, mint a másság tiszteletével kérkedő észak-amerikai párja. A beszélő például így fogalmaz: „Aki ismeri az okokat és a következményeket, az talán birtokában van a bölcsességnek.” A hangsúly itt is a talánra esik – senki nem állítja magáról, hogy az egyetlen, kizárólagos bölcsesség birtokában van vagy lehet (te úgy hallhattad: ‘megmondja a tutit’): ez talán maga a bölcsesség.
A macsigenga bölcsességek alapja pedig a „tökéletes egység azzal a világgal, amelyben élnek, ez az ősi gyakorlatból táplálkozó tudás, amely lehetővé tette számukra, hogy az apáról-fiúra szálló, vissza-visszatérő szertartások, tiltások, készségek kidolgozott rendszere alapján megőrizzék azt a látszólag annyira burjánzó, de a valóságban mégis olyan törékeny és múlandó Természetet, amelytől a fennmaradásuk függ. Azért maradtak életben, mert jártasságaik és szokásaik engedelmesen belesimulnak a természeti világ ritmusába és követelményeibe, nem sértik meg, de nem is forgatják fel, csupán annyira, hogy ne semmisítse meg őket”.
te meg én, az őserdőben?
A 21. század civilizációs átkaitól szenvedő ember számára a macsigengák tudása nem azért létfontosságú, mert valamiféle visszatérést fontolgathatnánk – te meg én, az őserdőben? ugyan! –, hanem mert szembesít önnön veszteségünkkel. Ahogy egy bölcs szeripigari mondja Saulnak: „A legnagyobb csapás nem az, ha valaki olyan arccal születik, mint te, hanem az, ha nem ismeri fel a kötelességét.” Az a kultúra, amely csak fennen hangoztatott elvekkel áll ki az egyenjogúság, az emberi jogok, a környezetvédelem és más nemes eszmék mellett, de eltűri, hogy koldusok heverjenek az utcán és felelős vezetői semmibe vegyék a természeti törvényeket, sokat tanulhat a lenézett, primitív macsigengáktól, akik pontosan tudják, mi történik, ha valaki elveszíti a lelkét: „üres testét a legvisszataszítóbb lények, a legocsmányabb ragadozók veszik a birtokukba. A legyet felfalja a bögöly; a böglyöt a madár, a madarat a kígyó. Jó az nekünk, ha felfal valaki? Nem. Jó az nekünk, ha nyom nélkül eltűnünk? Nem. Ha nekünk végünk van, vége a világnak is.”
A regény több, nyilvánvalóan hiteles esetről is beszámol, amikor a fehér missziósok iskoláiban kitanított amazoniai indiánok rádöbbennek, hogy kizsákmányolták őket, és szembefordulnak a virakocsákkal. A véres megtorlás elől nincs menekvés, a túlélők pedig továbbállnak, az őserdő más szegletében húzzák meg magukat. Menniük kell, nem pusztán a menekülés miatt, hanem mert hiszik: „így megtartjuk a napot az égen, a folyót a medrében, a fát a talajban és a hegyet a földön.” Te miért kelsz útra, kedves olvasó? A macsigengák mitikus aranykorában az emberek vállát még nem nyomta ez az iszonyatos felelősség: „Azelőtt ők is nyugalomban éltek. A nap, az égi szem mozdulatlan volt. Álomtalanul, szemhunyás nélkül meredt le ránk, és fölmelegítette a világot. A Taszurincsi elviselte a fényét, ha mégúgy perzselt is. Nem volt rontás, nem volt szél, nem volt eső. Az asszonyok tiszta gyermekeket hoztak a világra. Ha Taszurincsi megéhezett, belemerítette a kezét a folyóba, és kihúzott egy csapkodó fattyúheringet; vagy célzás nélkül kilőtte nyilát, megindult a rengetegben, és máris rátalált egy nyílütötte vadpávára, fogolyra vagy dobosdarura. Soha nem hiányzott az ennivaló. Nem volt háború. A folyókban tömérdek hal, az erdőkben tömérdek állat nyüzsgött… A földi emberek erősek voltak, okosak, vidámak és egyetértésben éltek. Nyugalomban teltek a napjaik, nem ismerték a haragot. Ez még azelőtt volt.”
Aztán egyszer mégis lehanyatlott a nap, és Taszurincsinak egész népével együtt útra kellett kelnie, hogy vándorlásával biztosítsa a mindig megújuló fényt, és megakadályozza a sötétséget, a zűrzavart. Ha túl sokat időznek egy helyben, előbb-utóbb szörnyű veszedelem vár rájuk: a fehér ember fegyverei és kórokozói, földrengés vagy árvíz. A macsigengák azt is tudják, hogy „ha valami rontás száll a földbe, az azért történik, mert az emberek már nem figyelnek oda rá, mert nem gondozzák úgy, ahogy gondozni kellene”. Elkényelmesednek, mind nagyobb területű őserdőt irtanak ki, hogy bevessék jukkával, kereskednek a virakocsákkal, készleteket halmoznak fel. Amikor a Taszurincsi felismeri, hogy indulniuk kell, mégis egy-két óra alatt útra készen állnak, és senki nem kérdőjelezi meg a döntést. A hátrahagyott sátrakat és holmikat elégetik, nehogy a beléjük költözött kamagarinik, az ártó kisördögök elszabadulhassanak,
A macsigengák életében az egyetlen állandóság a beszélő mindig változó szöveghálója, amely magába öleli Saúl Zuratas vándorlásainak történetét, az indián mítoszokat, a természeti változásokat, a virakocsák rémtetteit és a kamagarinik csínytevéseit. Ez a háló tartja össze a sok száz kilométer távolságban élő csoportokat, és ez ad erőt a beszélőnek, hogy egyetlen papagájjal a vállán, egyedül járja az őserdőt. Hallgasd csak: „Én középen állok, és ti körbevesztek engem. Én beszélek, és ti meghallgattok engem. Élünk, vándorlunk. Ez a boldogság, úgy hiszem.”