NYOMOTT ÁR

Épp siettem át az úton, mikor csörgött a telefonom – a táskám mélyén. Imola hívott. Furcsa. Három hónapja eltűnt, a leveleimre nem válaszolt. Utoljára perrel fenyegetett, aztán meg mintha belátta volna, hogy mindenkinek jobb a csönd.

– Szia, Imola!

– Szia, azért kereslek, tudom, már régen beszélnünk kellett volna, de most egy szörnyűség történt, és azért hívlak, mert régóta ismertétek, és mielőtt mástól megtudod… Bálint meghalt.

Megtorpantam a járda közepén, egy férfi morgolódva kikerült.

– Bálint? Mi történt? – hebegtem.

– Baleset, én sem tudok többet, kikészültünk, nemcsak munkatársak, barátok is voltunk, de közben meg a cégnek működnie kell, úgyhogy próbáljuk összeszedni magunkat, bár Bálint nélkül minden szétesik, mindenkivel ő tartotta a kapcsolatot.

– Szörnyű. Fel sem tudom fogni.

– Igen. Szörnyű. A héten el tudnék menni hozzátok? Tudom, hogy eltűntünk, de most mindenképpen szeretnék beszélni veled, még a temetés előtt. Fontos lenne. Az utóbbi hónapokban annyiszor ígértem Bálintnak, hogy rendezem veletek a dolgot.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Most akarja tisztázni magát? Fél, hogy veszélybe kerül a működésük? A sajnálatunkra játszik, hátha visszatáncolok?

– Persze, holnap. Tíz körül jó?

– Köszönöm, igen, ott leszek. Akkor holnap!

Aznap mindenki csendes volt az irodában. Végeztük a dolgunkat, de ki-ki nyilván Bálintra, az örökké rohanó, napszemüveges srácra gondolt.

Mit mondok holnap? Nem sokat. Inkább neki kellene beszélnie, vajon elkészültek végre az önellenőrzésükkel? Ha nem, mit akar? Akkora bajba kerültek, hogy mégis megpróbálja kipréselni belőlem a pénzt?

Imola fekete ruhában érkezett, a homlokát drámaian ráncolta. Kezet fogtunk.

– Borzasztóan sajnálom. Lehet már tudni, mi történt?

– Előzésnél frontálisan ütközött, ennyit mondott a család. Óriási veszteség. Emberileg, barátként, cégként. El sem tudod képzelni, mennyire nehéz Bálint nélkül. Igyekszem folytatni, de ő ismert mindenkit személyesen, jóban volt az összes partnerrel. Annyira sajnálom, hogy nem jelentkeztem, a legrégebbi ügyfeleink vagytok, Bálint hányszor mondta, hogy jöjjünk el, beszéljük meg végre, mi történt a legutóbbi munkánál, és látod, itt vagyok, ő meg nincs.

A sminkjére vigyázva megtörölte a szemét.

– Jó, akkor beszéljük meg. Elkészült az önellenőrzésetek?

Imola fekete köves nyakláncát babrálta.

– Figyelj, mi teljesen átalakultunk, megtisztultunk. Megváltunk a teljes Váci úti csapattól, ők tényleg nem úgy dolgoztak, ahogy kellett volna. Teljesen új csapatvezetők jöttek, új koordinátorok. Most más a helyzet.

– Aha. Ez jó. Gondolom. De nekem kellenének az önellenőrzés számai. Mert eddig csak a mi táblázatainkból látszott, hogy valami nem stimmel. Nálatok mi látszik?

– Hát, számokat nem tudok mondani, de most már tuti nem lesz semmi gond. Bálint is megnézte az embereit az elmúlt hetekben, ezért is hajtotta túl magát, szerintem szétszórt volt. Mindent elrendeztünk. És szeretném, ha kifizetnétek a múltkori munkát, legalább egy részét.

Nagy levegőt vettem.

– Továbbra is fenntartom, amit három hónapja mondtam. A használhatatlan munkáért nem fizetünk.

Imola hangja sipítóvá változott.

– Te duplán büntetsz engem! Nem fizetted ki a munkát, és azóta sem rendeltetek tőlünk semmit.

– De Imola, hát persze, hogy nem rendeltünk… három hónapja várom az önellenőrzésetek eredményét, nem jelentkeztél, mégis mit rendeljek addig?

– Látod, mindig ilyen elutasítóan kommunikálsz velem, igazából ez a fő probléma.

– Hogy én… elutasítóan? Te nem válaszoltál.

– Te meg hagytad. Rám kellett volna írnod időnként. Nem is akartad, hogy válaszoljak, elutasítottál minket. Ez nagyon bánt.

Miről beszél? Agyára ment a gyász?

Ittam egy korty vizet. A pohár mintáiban tükröződött az asztal, a kezem és Imola fekete ruhájából egy darab. Próbáltam nyugodtan megszólalni.

– Csak valami garanciát szeretnék, hogy nem következik be újabb csalás. Már ha tényleg csalás történt. Ezt kellene tisztáznunk, erre várunk.

– Erről nem akartam írni, mert nagyon kellemetlen nekem és a cégnek. De tényleg úgy történt, ahogy sejtettétek.

– Azaz?

– Ezt nem szeretném elmondani.

– De ezért vagyunk itt.

– Iszonyú kínos. Ugye, nem készül erről hangfelvétel?

– Dehogyis készül. Mondd csak, köztünk marad.

– Oké, megbízom benned. Jól láttátok, összehangolt, tudatos csalás történt, de én egyáltalán nem tudtam róla, és már mindenkit kirúgtunk, akinek köze volt hozzá. Meglátjátok, most egészen más a helyzet nálunk. Szuper minőséget kaptok, csak rendeljetek újra. Kérlek, adjatok még egy esélyt!

– Imola, ez nem így működik.

Megrándult az arca. Előrehajolt, és kiabált. Nyála az üvegasztal lapjára fröccsent.

– De igen, így működik! Egyébként meg az egész csalásról ti tehettek!

– Micsoda?

– Soha nem akartátok, hogy árat emeljünk, és szegény Bálint annyira szeretett titeket, ti voltatok a kedvenc partnerei, rávett, hogy nektek ne emeljünk árat, pedig mindenki másnak emeltünk, de nektek Bálint kérésére nyomott áron dolgoztunk – hadarta.

– Azért többször is volt áremelés – vetettem közbe.

– Az semmi, másoknak sokkal többet emeltünk, Bálint mindig ragaszkodott hozzá, hogy régi partnerként kivételek legyetek, és ez ment a minőség rovására, mert ilyen áron nem lehet másképp, ezt be kell látnotok.

A szoba forgott velem, az állólámpa az ajtóból nőtt ki, Imola a plafonról lógott, és a nyakláncán ülve hintázott. Megráztam a fejem, a kép eltűnt.

– De Imola, az árképzés a ti dolgotok, ne mondd már, hogy a nyomott árban benne volt az elfogadhatatlan minőség! Mi használható anyagot vártunk a szerződéses árért, mint mindenki más! És világosan elmondtam, hogy a folytatáshoz látnom kell az önellenőrzés eredményét. Most sem látom.

– Ez iszonyúan bántó! – kiabált Imola. – Velem nem lehet így beszélni! Én nem ehhez vagyok szokva, mindjárt elbőgöm magam!

Hátrébb húztam a székemet, de nem bőgött, és a poharát sem vágta a falhoz. Nyugodtabb hangon folytatta.

– Jó, hát végül is nem csináltuk meg az önellenőrzést, szóval nincsenek így leírva, meg számszerűsítve a dolgok, de mindenkivel átbeszéltük az ügyet és kirúgtuk a csalókat, a cég megtisztult! Kérlek, rendeljetek újra, esküszöm, minden jól megy majd! Én kezeskedem…

Az órára néztem.

– Figyelj, köszi, hogy eljöttél, nekem most dolgom van…

– Tudod, miért nem csináltuk meg az önellenőrzést? – kiabálta ökölbe szorított kézzel. – Mert ti nem segítettetek, semmit nem csináltatok! Együtt kellett volna átvilágítanunk az egész céget, de magunkra hagytatok. A ti hibátok!

Átvillant az agyamon, hogy talán mégsem halt meg Bálint. Meg kellene nézni Facebookon, vagy felhívni…

Hogy tegyem ki ezt a nőt?

Megint az órára néztem.

– Imola, most ennyit tudtunk megbeszélni, köszönöm, hogy eljöttél, nagyon sajnálom, ami történt. Gondolom, ez most rettenetesen nehéz időszak lesz nektek, gondolunk rátok, sok erőt kívánok mindannyiótoknak!

Mereven nézett rám. És hallgatott.

Eszembe jutott, hogy kettesben vagyunk, mert Iza, a titkárnő elment a postára, a többiek pedig csak délre jönnek. Még mindig a szemembe bámult. Csak nemrég költöztünk ebbe az irodaházba, fogalmam sincs, melyik számon hívhatnám a biztonságiakat, vagy a recepciót, vagy bárkit.

Kezet nyújtottam.

Megszorította. Egyre erősebben szorította, és nem engedte el.

kép | shutterstock.com