ÉN LEGALÁBBIS ÍGY TUDOM

Sűrű és nehéz volt az 1984-es esztendő is, és persze erős, érett örömökkel teli. Még be sem köszöntött, amikor egy este a Budapesten vendégkarmesterkedő, varázsos Bernsteint néztük-hallgattuk; Bartók Zenéjét vezényelte – s minél elragadóbb, felszabadultabb volt a kedves-manós dirigens, mi annál csüggedtebben figyeltük: ez a Zene, amelyre ő jókedvűen, közönségére kacsintva táncolt is, nem a mi Zenénk volt, nem a kelet-európai kínból fölszálló, a mindig sokszorosan nehéz, tömbszerű fájdalmakat magával húzó, és mégis annyira éteri, rebbenő zene; összetéveszthetetlenül kelet-európai genezis, akkordjaiban a legszebb mítoszok egyike szól. A bernsteini Zene-variáció majdnem kellemes volt, zsúfolásig telt koncertterembe való, színvonalas mű. Nekünk mindenesetre segített elrugaszkodni, mert még akkor este, a hangverseny szünetében, csalódottságunkat, a saját inadekváttá lett tudásunkat-létérzékelésünket ellensúlyozandó, bizonyára dacosan is, elhatároztuk, kiket hívunk „vendégségbe” magánfolyóiratunk, a Pár-sor negyedik számába.

csinnadrattás reklám

Krónikus műhelyteremtési vágyunkkal ugyanis rést találtunk a lihásodó kultúrpolitikai szerkezeten, és kérvényeztük, hogy írásaink magánkiadásban megjelenhessenek. Erre akkor már szép számmal akadt példa, s a minisztérium – elvégezve a cenzori meg a bürokratikus aktusokat – többnyire engedélyezte is a hatalmi szempontból teljesen veszélytelen nyomtatásokat. Mert lényegében két típusa volt a kérvényezőknek: a dilettáns, aki egy élet munkája során összekuporgatott annyi pénzt, hogy néhány száz példányban megjelentesse művét, és lássa kinyomtatva a nevét – és a vállalkozó, aki felkapott valami szenzációs témát, kézirattá barkácsolta, és harsány borítóval, csinnadrattás reklámmal sok ezer példányban forgalmazta. Mit kerestünk mi az agyafúrtan „műhelynapló”-nak nevezett, háromezer példányos Pár-sorunkkal ebben a közegben? Az első szám engedélyezésekor fel sem igen tűnt hivatalnokainknak a borítón szereplő nagy, fehér egyes szám; jóindulatúan sajnálkoztak is, hogy a magánkiadás költséges játék, és a nehézkes procedúrát – például minden kéziratoldal le kellett pecsételtetni a Kiadói Főigazgatóságon – nem nehezítették tovább. A júliusban összeálló első számot szeptemberben nyomdába vihettük, novemberben megjelent – ez olyan mámorító élmény volt, amit normális kiadási viszonyok között felnövő elképzelni sem tud. És amikor az első számokat csomagoltuk önkéntes, baráti terjesztőinknek, már szedték a második számot, már engedélyt kértünk a harmadikra, és igen: tervezni lehetett a negyediket, a ’84 karácsonyára megjelenőt. amelyet szorosabb tematikával, a szeretetről szólónak képzeltünk.

Az a bizonyos rés persze meglehetősen szűkös volt, jókora elszántság és lelemény kellett, hogy úgy-ahogy beférjünk. Nem lehetett folyóiratnak, periodikának nevezni a Pár-sort, s minthogy ahhoz sem volt jogunk, hogy mások írásait – a saját költségünkön akár – megjelentessük, vendégeket hívtunk, akik beleírtak a mi műhelynaplónkba, s a beleírásokat idézőjelben, mintegy szemelvényekként adtuk közre.

Akkor este, a koncert szünetében, a szeretet-számot tervezgetve azt mondtuk: hívjuk meg az élő világirodalomból legkedvesebb regényíróinkat – Heinrich Böllt, Bulat Okudzsavát és Mario Vargas Llosát választottuk. Böll titkárnője többször írt levelet, elküldött egy régebbi verset, s az udvarias halogatásokból hónapokig nem is sejtettük, hogy az író halálosan beteg. Okudzsava nem kapta meg levelünket, s moszkvai barátaink sem kapták meg azt a levelet, amelyben kértük, hogy kérdezzék meg Okudzsavát. De sikerült telefonálni, s hogy megértette, miről van szó, szinte könyörögve ismételte: nem tehetem, higgyék el, nem tehetem, nem tehetem. De Vargas Llosa Peruból elküldte vallomásos esszéjét Az ezerarcú ország címmel, és kísérőlevelét a spanyol „kedves barátaim” megfelelőjeként így kezdte: „Estimados amigos”. Ezt jó volt aztán mondogatni, dúdolni, búgni egymásnak az egész sűrű és nehéz éven át, amely persze, mint mindig, erős, érett örömökkel is megtelt. Estimados amigos.

megválaszolhatatlan kérdés

Az ezerarcú ország nemcsak Peruról, a szélsőségek világáról szól, nemcsak arról az ambivalens, szenvedő szerelemről, amely Vargas Llosát hazájához köti – az írás voltaképpen curriculum vitae, középpontjában a megválaszolhatatlan kérdéssel: „Gyerekkorom óta kísért, hogy történetté alakítsam mindazt, amit átélek, olyannyira, hogy néha már az a benyomásom, hogy minden, amit teszek és tesznek velem – az egész élet – nem más, mint ürügy a történetgyártásra. Mi van emögött a szűnni nem akaró, a valóságot mesévé alakító kényszer mögött?”

És – akkor még A beszélő című regényének ötlete sem villanhatott fel – ír a nyolcvanas évek közepén születő mű másik alapmotívumáról, meséjének, hősének, környezeti hátterének eredetéről: amazóniai útjáról:

„1957-ben fejeztem be az egyetemet. A következő évben benyújtottam a diplomamunkámat, és ösztöndíjat kaptam Madridba, hogy ott szerezzem meg a doktori címet. Elmenni Európába, valahogy Párizsig eljutni – ez olyan álom volt, amit azóta dédelgettem, amióta csak Alexandre Dumas-t, Vernét, Victor Hugót olvastam. Boldogan csomagoltam, amikor a véletlen más utazási lehetőséget kínált: Amarániába mehettem. Egy mexikói antropológus, Juan Comas végig akarta járni a Maranon felső folyásának vidékét, ahol az aguaruna és a huambisa törzsek élnek, és egyik barátnőmnek köszönhetően egy üresen maradt helyet foglaltam el az expedícióban.

A Felső-Marahonon töltött hetek, mialatt törzseket, tanyákat és falvakat látogattunk, hazám újabb dimenzióját tárták fel előttem (Peru, mint látható, ezerarcú ország). Mikor Limából átmentünk Chicaisba vagy Urakusába, olyan volt, mintha a 20. századból a kőkorszakba ugrottunk volna vissza. Félmeztelen, a végsőkig elmaradott és könyörtelenül kizsákmányolt hazám fiaival találkoztam. De a kizsákmányolók is szegény, mezítlábas, félanalfabéta kalmárok voltak, akik kaucsukkal meg bőrökkel kereskedtek – ezt a törzsektől nevetséges áron vásárolták –, és brutálisan megtorolták az indiánok mindenféle kísérletét, hogy gyámságuk alól kikerüljenek. Amikor az urakusai településre érkeztünk, egy Jum nevű törzsfőnökfogadott bennünket; borzasztó volt látni és hallgatni, mert csak nemrég kínozták meg szörnyűségesen, amiért szövetkezetet próbált létrehozni. A Felső-Maranon vidékén, az eldugott falvakban döbbentem rá és szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam. milyen erőszakoskodásig fajulhat hazámban a létért való küzdelem.

De Amazónia nemcsak a szenvedés, visszaélés és a különböző felfogású és történelmi korszakbeli peruiak súrlódásokkal teli együttélésének színhelye volt. Csodálatos termékenység és erő is rejlett ebben a világban, ahol a városi ember megismerhette a még szűz; ki nem fosztott természetet, a hatalmas folyók és az őserdők fenséges látványát, az állatokat, amelyek mintha legendákból keltek volna életre, férfiak és nők vakmerő, szabad életét, amely gyerekkorom boldogságot adó kalandregényeinek hőseit idézte. Azt hiszem, sosem tettem termékenyebb utazást, mint ezt, 1958 közepén. Sok olyasmit láttam, hallottam, cselekedtem, ami később történetté érlelődött.

kitörölhetetlen lecke

Ezen az úton éreztem meg először azt, amit Isaias Berlin ‘ellentmondó igazságoknak’-nak nevez. Santa María de Nievába, ebbe a kis helységbe, a negyvenes évek közepén egy misszió települt. Az apácák iskolát nyitottak a törzsbeli kislányok számára. De mivel nem jöttek önszántukból, a csendőrséggel hozatták be őket. Voltak kislányok, akik a zárda falai között elveszítettek minden kapcsolatot a családjukkal, és később nem tudták folytatni azt az életet, amelyből egyszer kiszakították őket. Mi történt akkor velük? A ‘civilizáció’ képviselőire – mérnökökre, katonákra, kereskedőkre – bízták őket, akik Santa María de Nievában járván cselédet választottak közülük. És a megrendítő az volt, hogy a misszionárius apácák semmit sem vettek észre tettük következményeiből, sőt, hogy mindezt megvalósítsák, igazi hőstetteket vittek végbe. Nagyon nehéz körülmények között éltek és az áradások hónapjaiban szinte teljes elszigeteltségben. Hogy a világ legjobb szándékával és határtalan önfeláldozással ekkora kárt lehet okozni: ez kitörölhetetlen lecke maradt számomra. Tanulságként szűrtem le, mennyire elmosódó az a vonal, amely szétválasztja a jót a rossztól, s hogy mekkora óvatosságra van szűkség, amikor az emberi tetteket megítéljük vagy amikor a társadalmi problémákat szeretnénk úgy megoldani, hogy az eredmények ne legyenek ártalmasabbak, mint az eredendő baj.”

A Négy óra a Catedralban után nem volt meglépő az a szerelmetes-szenvedélyes harag, ami Az ezerarcú országot is inspirálta. „Peru számomra egyfajta gyógyíthatatlan betegség, a hozzá fűződő kapcsolatom heves, nyers és tele van azzal az erőszakossággal, ami minden szenvedélyt jellemez… Következetesen küzdök a ‘nacionalizmus’ minden formája ellen, amelyet az emberiség egyik súlyos fogyatékosságának tartok, és amely a legrosszabb jelenségek becsempészésére alibiül szolgál. De tény, hogy hazám dolgai jobban elkeserítenek vagy lelkesítenek, és ami benne történik vagy éppen nem történik, bensőmben érint… Ha megesett is velem, hogy gyűlöltem Perut, ezt a gyűlöletet… mindenkor áthatja a gyöngédség.” Ez a gyöngédséggel áthatott gyűlölet éppúgy érződik a Négy óra nyitányában – hogy a főhős megvilágosodásszerűen mondja magának: Peru elcseszte a sorsát –, mint A beszélő első mondatában: „Azért jöttem Firenzébe, hogy egy időre elfeledkezzem Peruról és a peruiakról, ámde ez a szerencsétlen ország a legváratlanabb módon mégis elém került ma reggel.” (A beszélőt Pál Ferenc fordította.) S persze minél konkrétabb, minél jellegzetesebben perui az elcseszettség és a szerencsétlenség, annál ismerősebb, átélhetőbb nekünk is, itt, a világ másik felén. Meg aztán az ember rádöbben, mennyi minden őbenne történik, s akárhová megy, akárhol él, viszi, hurcolja magával az egészet – igen, a kis csoportokban vándorló macsigenga indiánokat is. Talán praktikusabb, ha nem is próbál menekülni vagy kitérni, jóllehet látja, hogy olyasféle sors-megtalálásra, egyértelmű és teljes odaadásra sem képes, mint a beszélővé lett Saúl Zuratas. Vagy mégis? Mégse?

Az a firenzei fotókiállítás, amely Vargas Llosában felkavarja amazóniai élményeit (mint mániákus nyomozó a rég eltűnt barátot is látni véli az egyik képen), pontosan érzékelteti, milyen kevesen vannak ezek az indiánok, s mennyire védtelenek „az ég, a víz és a növényzet roppant ölelésében, törékeny és egyszerű életük”-kel. Éppen a számszerű kicsiség és a végletes védtelenség provokálja az együttérzést – az íróban, hősében, no és az olvasóban. Milyen logikusnak tűnik, hogy a félvér anyától, bevándorolt zsidó apától származó Zuratas, akinek visszahőköltető, lilás anyajegy borítja a fél arcát, különösen érzékeny és együttérző, hogy „lelki csapdába esik”, és maga is tudja: „egy zsidó bárki másnál alkalmasabb arra, hogy kisebbségben lévő kultúrák jogait védelmezze”. Csakhogy tudjuk, tapasztaltuk: a fordított lelki működés, a kirekesztettség és torzulás okozta gyűlölködés, hatalom-, elnyomás- és bosszúvágy is rettentő logikus lehet. Nekem úgy tűnik, Zuratas nem csupán jólelkű, együttérző, gyengéd és szenvedélyes, hanem mindenekelőtt és mindezzel együtt nagyon okos is. Tiszta fejű, kritikus szellemű, irtózik a dolgok „megideologizálásától”; az önideologizálástól is, s ahogy Vargas Llosa jellemzi: „Mélyről fakadó ellenállás élt benne mindenfajta elvont kinyilatkoztatással szemben. A dolgok csak kitapintható valóságban léteztek számára: úgy, ahogyan a két szemével látta őket”. Zuratas – mielőtt végképp kivonul, pontosabban eltűnik az úgynevezett civilizált világból- egy pillanatig sem eszményíti a macsigengák életmódját, kultúráját – az empátiához erre semmi szükség –, de kétségbeejtően igazságtalannak tartja, ami folyamatosan, az egyre agyafúrtabb kizsákmányolás során történik velük, s roppant tiszteletreméltónak, ahogy szokásaikkal, hitükkel belesimulnak a természeti világ ritmusába. Akkoriban, amikor még ő is csak látogató, hírt adó, informáló, szomorúan mesél a „barbár” szokásokról, de már önmagára vonatkoztatással. sőt azonosulással a „tökéletesedési törekvésükről”, hogy „az újszülöttet, aki valamilyen fogyatékossággal, sántán, csonkán, vakon, a kelleténél több vagy kevesebb ujjal vagy nyúlajakkal születik, maga az anyja öli meg” – igen, már akkor „kiadja magát”: „Én nem mentem volna át a vizsgán… Velem végeztek volna”, s kicsit hátborzongató a mesélő és a hallgató együttes nevetése.

Zuratas radikális kritikája nem csupán a nyersgumi-gyűjtők vagy fakereskedők – egyébként rétegzett, bonyolult – világára, módszereire vonatkozik, hanem minden hittérítő mozgalomra, bekebelezési, átformálási törekvésre; minden erőszakosságra, beleértve a kifinomult szellemi-lelki erőszakosságot is. Zuratas nem kér a Néprajzi Tanszék kivételes ösztöndíjából, semmiféle kiváltságból; a jámbor fiú szinte botránkozást kelt, mert a néprajzosok áldozatos munkáját kártékonynak minősíti, mert úgy véli, a felvilágosult, jó szándékú nyelvészek, néprajzosok ott folytatják, és azt, amit a gyarmati kor hittérítői abbahagytak, és a tudomány meséjével ugyanúgy az indiánok kiirtását, fölszámolódását segítik, mint ahogy a korábbi térítők falaztak, kézre játszottak az evangelizáció meséjével.

Abból a gondolkodási rendszerből, amelyet Zuratas is fokozatosan sajátít el, legfontosabbnak, a törzs fennmaradása szempontjából a legelemibbnek a nyugodt ítélkezést tartja, azt a képességet, hogy „az ember se egy pohár vízbe, se egy árvízbe ne fulladjon bele”. A szenvedések, az egész történetüket meghatározó veszélyeztetettség persze már semmivel sem törölhető el, ahogy a beszélő mondja „a fák megsebzésének idejé”-ről, vagyis a nyersgumi-korszakban átélt üldözésekről, hogy „az ilyen dolgok, ha megtörténnek, nem tűnnek a semmibe” – és a folyamatok sem fordíthatók vissza, de hogyan tovább? Van-é egyáltalán tovább?

macsigenga mitológia

A káprázatosan-elegánsan szerkesztett regény nyolc fejezetre tagolódik. Az első és az utolsó a firenzei keret, a közbülső hat pedig váltogatva, mintegy párhuzamosan futtatja a beszélő meséit, s hogy miképpen kapcsolódik az indiánok és Zuratas története az íróéba. A három beszélés fejezetből közvetlenül bomlik ki a macsigenga mitológia – meglehet, képzelt mitológia –, s ezúttal a „kibomlás” fejlődő alakváltozást is jelent: a kaotikusból, egymásra torlódóból mind tagoltabb, felszabadultabb-otthonosabb, a szó szoros értelmében modernebb, parafrázisokkal is dúsított mese lesz, amelyben mindent hitelesít a beszélő vissza-visszatérő fordulata: „Én legalábbis így tudom”.

A két keretező és a belső három fejezet írói narrációjában a számomra leglényegesebbnek tetsző stíluselem ugyanez: beszélni, széles ívet húzni a szavakkal, elmondani mindent: magunkról, a közösségről, a külön-külön megélt szorongásokról és vágyakról, hogy aztán ki-ki érezhesse: én éppen így, én ugyanezt; és melegség költözzön a szívébe – mert nincs a mesénél, a beszélésnél jobb eszköz az összetartozás tudatosítására. A beszélő – furcsa módon – Vargas Llosa talán legszűkszavúbb és leginkább egyrétegű regénye (A Négy órához, a Zöld palotához, a Julia nénihez képest például), s éppen tömörsége teszi nyilvánvalóvá, mennyire vérbeli, nagy szuflájú, micsoda mesélő kedvű-kényszerű prózaíró műve. A hatodik fejezet, amelyben a perui televízió Bábel Tornya műsorsorozatáról, a saját közreműködéséről, második amazóniai útjáról szól, talán a legfényesebben bizonyítja mindezt. Mintha Ádám és Évánál kezdené, s mintha feltett szándéka volna, hogy a legjelentéktelenebb részletet se hagyja ki, és a világon mindent de mindent ide rántson – beszél a televízió szegényes felszereltségéről, rozoga mikrobuszokról és rossz felvevőgép szűrőkről, szétrobbanó lámpáról, a munkatársak hallgatagságáról vagy egyéb különcségéről, beszél hálóhelyekről, zsaroló üldözte ponyvaregény-írónőről, rendőrségi ajánlatról, de mindez éppoly szükségszerű a mesében, mint a beszélő kacskaringós Taszurincsi-történeteibe lépő kamagarinik, beszélő madarak és gyilkos tüskék, zuhogók és sziklák – vagy akár az én Pár-sor-mesém? Igen; estimados amigos.

Az első fejezet végén bravúrosan éppen csak megcsendül a főtéma: a kis kiállítóteremből kilép az író Firenze turistái közé, de még egy búcsúpillantást vet arra a fényképre. „Igen. Semmi kétség. Egy beszélő.” És legközelebb a regény aranymetszéspontján esik szó a beszélőről, a különös és izgató szerepről, a titkos szellemi vezetőről. A nagy tárgyi tudással rendelkező nyelvész-néprajzosoktól is inkább csak feltételezéseket hall az író, hogy a beszélők egyik településről a másikra vándorolnak, és beszámolnak a messzire került rokonokról, meg hogy ők jelentik a közösség emlékezetét; itt épül a mesébe a Zuratasszal történt egykori beszélgetés, amikor a fiatal, felajzott Vargas Llosa bevallja elérzékenyülését és borzongását, a barát pedig látszólag tárgyilagosan érdeklődik: „miért fut végig rajtad a borzongás?… Mi különös van a beszélőkben?” Valóban: micsoda? Saúl gyanakvó s egyben önleplező kérdései írói önfaggatások is. Mi az, ami akkora erővel lök megtudni, megérteni a beszélők sorsát? „Ők a bizonyítékai annak, hogy egy történet elmondása több is lehet, mint puszta mulatság. Valami ősi dolog, valami olyan, amitől egy nép léte függ.” És Saúl mi mást tehetne – és az író mi mást tehetne ebben a fennkölt pillanatban, a szerkezet kitüntetett helyén? Tréfára veszik a vallomást: „Ja, irodalmi szempontból érdekel a dolog”, kiáltja Zuratas. Soha még irodalmi és életbeli „dolog” közelebb nem került egymáshoz, mert a beszélő szerep nemcsak a mindenkori legnagyobb kihívás, hanem a leghatározottabb döntés is hittérítés vagy önodaadás vitájában. Zuratas, mielőtt végleg macsigengává lesz, tisztázza magában, hogy a „látogatók”, vagy akár évtizedeket a törzsek között töltő érdeklődők – a nyelvészek, a néprajzosok például – „mindenkinél rosszabbak. Beférkőznek a törzsekbe, hogy aztán belülről tegyék tönkre őket, mint a férgek”. A lelküket, a hitüket, a tudatalattijukat, a légzésük gyökereit pusztítják el, s már nem az életterüket veszik el, nemcsak kizsákmányolják, még távolabb űzik, a legrosszabb esetben fizikailag semmisítik meg a macsigengákat. A segíteni, felvilágosítani akaró jó szándékúak másképpen, talán öntudatlanul pusztítanak: iszonyatos vétkük Zuratas szemében, hogy macsigengára fordítják a Bibliát. Ez egyébként a legjobb indulattal is hibás naivitásnak, tudatlanságnak látszik, hiszen az amazóniai, szétszabdalt csoportokban vándorló indiánok hite, istene merőben különbözik a zsidó-keresztény emberétől. „A mi mértéktelenül megnövekedett kultúránk – mondja Zuratas – …Istenből elhagyható valamit csinált. Nekik isten a levegő, a víz, az ennivaló: valamiféle életszükséglet, amely nélkül nem volna lehetséges az élet… az Intézet emberei azzal, hogy elveszik tőlük az isteneiket, és a magukéval, egy elvont Istennel helyettesítik, akinek semmi hasznát nem veszik a mindennapi életükben”, mérhetetlen kárt okoznak. Ő úgy tudja, az indiánok felé fordulók már nem is azért tanulják meg az őslakók nyelvét, hogy az amazóniaiakból „jó nyugati típusú embert, és jó modern embert, jó kapitalistát, jó református keresztényt gyártsanak”, hanem hogy egyszer s mindenkorra eltüntessék a kultúrájukat, még az álmaikat is kisajátítsák. A hittérítő-átformáló-beavatkozó-megváltó erőszakossággal ellentétben Zuratas a teljes odafordulást-odaadást választja. „Csupán úgy tarthatjuk tiszteletben őket, ha a közelükbe se megyünk… Békén kell hagynunk őket”, mondja, s ő valóban nem a közelükbe, hanem egészen hozzájuk megy – náluk találja meg a saját sorsát. S a meglelt sors egyik összetevője éppen az, hogy beszélni tud róla: „Csak üres burok voltam, héj, test, amelyből a feje búbján keresztül kiszállt a lélek. Egy család, egy nép számára is az a legnagyobb csapás, ha nincsen tisztában a kötelességével. Család-szörnyeteg, nép-szörnyeteg lesz, amelynek kevesebb vagy több keze vagy lába van. Mi vándorlunk, a nap fönn van. Lehet, hogy ez a mi kötelességünk. Teljesítjük, úgy hiszem.”

a beszélő-szerep igénye

Firenzében a Commediát első ízben olaszul olvasó Vargas Llosa Dante világképéhez hasonlítja a macsigenga mitológiát, s közben hősével internacionalizálja és szélsőségesen személyessé teszi a mítosz alapelemeit. Taszurincsi, ez a nagyon emberies indián isten, aki világra fújt mindeneket, a beszélő Saúl meséjében a kelet-európai csodaszarvas történetet éppúgy megéli, mint az ószövetségi vándorlást és törvényalkotást – akkor Taszurincsi-jehovának hívják –, vagy a kafkai szörnnyé válást – a Taszurincsi-gregorio létet. Zuratas mindent elmesél az indiánjainak, s azok értőn és nagy empátiával megvédik őt – magukkal együtt – a nyilvánosságtól. Az író szenvedélyes kutatásai sokáig azért kudarcosak, mert a törzsek nem adják ki, nem fedik fel az immár tökéletesen közéjük tartozó Saúlt. S azért is – ahogy Vargas Llosa megint csak megvilágosodásszerűen rádöbben –, mert „valahol mélyen még őrzik az érintetlenségüket”. A beszélő tisztelete, a mesék áhítata, egyáltalán, a beszélő-szerep igénye a legmélyebben köti őket ősi kultúrájukhoz. Hiába biztosítják az írót arról, hogy a macsigengák már nem ugyanazok, mint akárcsak egy-két évtizeddel ezelőtt is. Nem, persze. Ebben a világban hihetetlenül gyorsan változik minden – miért éppen a macsigengák ne változnának? De a beszélő, sárgarépa színű hajával, fél arcát beborító lilás anyajegyével, hűséges, kifordult lábú, három ujjú, beszélő papagájával, az ő kísérő-védő állatával egyre csak vándorol, egyik törzstől a másikig, és mesél, újra és újra elmondja, mi történt a Taszurincsi-jehova népével, miért szóródtak szét és miért maradtak meg mégis, hogy miért legyen az ember az, ami, és miért ne fogadja el az erősebbek szokásait. Vagy – ahogyan többször halljuk a beszélőtől – „ez még azelőtt volt”?

Minden azelőtt? A nagy regények, a nagy szufla, a szenvedély, a macsigengák áhítata és vándorlása, a bernsteini Zene-variáció és a Pár-sor, Firenze meg az elcseszettség tudata, a kitörési vágy és az erőszakmentesség álma, az önodaadás lehetőségei, az irodalom – minden azelőtt, a mélyre süllyedt nyolcvanas években, és még, még hátrább?

Értetlenül és szomorúan olvastam a pornónak, bestsellernek is gyenge, de sietősen magyarul is kiadott Szeretem a mostohámat elbeszélést, és elhamarkodottan, mert dühösen ítélkeztem némely ’90 körüli Vargas Llosa-interjúról. Politikussá lett, hát sztárkodik, nagyképűsködik – előbb megöli magában az írót, aztán az embert, és nem nyomorék lábú papagáj lesz, még csak nem is Taszurincsi-gregorio, akit szánni lehet, mert szenved. Megrémített a lehetőség, hogy ő is egészen eltorzult, és menetrendszerűen jönnek a tünetek: rossz arc, amnézia, fogalomzavar, hangoskodás; végül reflektorfényben csak egy hólyag. Ne! Sebesen változó világunkban, a történet-romlások évadán éppoly veszélyes a komor és hamari ítélkezés, a mégoly hatástalan, mert belső és távoli megbélyegzés így, mint a tények önmagunk előli takargatása. A kérdés, hogy azelőtt volt-e, fel-felbukkan, de van a reszketős vágy is, hogy azelőtt, azóta, mindig.

kép | shutterstock.com