LEVÉL A GARADNA-VÖLGYBŐL

Szemünk előtt pusztul el a Duna. Színpadias kőkulisszák, betonfalak és acélmonstrumok között. Harsány cikkáradattól, bírósági procedúrától és politikai civódásoktól kísérve. A szó – ahogy a szólás általában – itt is hitelét veszítette. Egyfelől sanda ködösítés folyik, másfelől kétségbeesett lázbeszéd – de sem ez, sem az nem teljes értékű. A képek pontosabbak, bár szintén manipulálhatók. Kiszolgáltatottjai a sötétítés–világosítás meg a váltott látószög untig ismert trükkjeinek. Mégis. A sárban fuldokló csukák és pontyok, az elszikesedő rétek és árterek, az elhagyott gémtanyák facsonkjai meg a kivesző ligetek látványa – erősebb a szavaknál. Ugyanígy a nagymarosi-zebegényi partoldal kősivatagának vagy a víz erejétől meghasadó betonfalnak a látványa. A felidézhető kép még közelebb van az elemek világához, mint a kihűlő szó. Még hasonlít önmagára.

dicstelen história

Ez a vizek pusztulásának vége. Egy folyamat kétes megkoronázása. Mert mindez régebben, jóval korábban kezdődött – bár erről alig szól a krónika, hisz rejtve és csöppet sem látványosan ment végbe. Közismert a Balaton meg a Velencei-tó veszélyeztetettsége. A Szernye-mocsár meg az Ecsedi-láp lecsapolásának dicstelen históriája. A Tisza – legalábbis félig-sikerült – szabályozásának története. A Kis-Balaton körüli huzavona. Csupa látványos tablókép. A többi – néma csend. Pedig hátrálni kéne az időben, és el kell távolodni a nagy vizek partjától ahhoz, hogy mindez megvilágosodjék. Hogy kitűnjön, nem egy folyamat kezdő, hanem végpontján állunk.

Akármerre jár az ember az országban, furcsa árkokat láthat. A réteket, erdőket és domboldalakat összeszabdaló, üres medreket. Egykori vízfolyások – erek és csermelyek, patakok és morotvák – hűlt helyét. Eldugult forrásokat. Egy hajdanvolt, eleven vízhálózat hátráló maradékait. Itt-ott egy visszafénylő, bűzös pocsolya kallódik a meder mélyén. A föld alá parancsolt talajvíz meg a ritka eső együtt teremti meg. De hiába is követeli vissza a magáét a hajdani vadvíz, ha egyszer sanda gátakkal megregulázták, ipari célokra elvezették, már nem lehet ugyanaz, ami volt. Nem élővíz, csak annak emlékeztetője. Iszapszagú nosztalgia. Talán egy-egy nádcsomó megkapaszkodik benne, néhány tő nefelejcs és ernyős káka kivirít a partján. Vergődik a mélyében egy compó vagy aranykárász – ikráját a gémek hozzák a tollukra vagy a lábukra tapadva –, lubickol benne néhány zsáktestű ebihal a nejloncafatok, autóroncsok és törött üvegek világvégi kulisszái közt. A folyamatos, esztendők óta tartó aszály már csak ráadás. Mintha a természet elfogadná a civilizáció játékszabályait, és maga is kimondaná: ha így, hát legyen…

visszahőköl és meghátrál

Van néhány szép emlékem a vizek elevenségéről. Megújuló képességéről. A Zagyva márciusi áradásáról, amikor a korábban megalázott folyó új életre támad. Megszabadul a Hatvani Cukorgyár mérgező mocskától, a belehajigált disznó- és kutya-kadáverektől, és hiába kortyolják ipari célú vezetékek itt is, ott is a vizét, növekvőben eltakarja az autóroncsokat és vigasztalan bádoghordókat. Kilép a gátak szorításából, végigfut a szikes legelőkön, és ellepik a vonuló vadmadarak. Az egész csak néhány napig tart. Amíg lefut a zöldár. Aztán marad minden a „régiben” – bár itt pontatlan és idejét-tévesztő a szó: – a víz visszahőköl és meghátrál.

Látványos tablókép a Zagyva vadvizeit ellepő cankók, godák, gémek, kócsagok és partfutók tömege. Talán túl harsány is a mondandónkhoz. Hátráljunk a színpadias képtől a teremtés majdnem-csendjébe. Például a kis Garadna-patakhoz, fel a Bükkbe. Itt nincs madártömeg, de olajoshordó sincsen. Áll egy pálos kolostor – Bükkszentlélek – romja a hegyen: néhány fal maradéka, oszlopfő és freskótöredék. Ha másért nem, becsülni lehet a derék pálosokat azért is, ahogy kolostoraik és templomaik számára a lélek csendjét megtalálták. Csak néhány emlékeztető: Budaszentlőrinc, Pilisszentlélek, a Salföld-közeli Örsi-hegy, Tarpa, Regéc és Pilisszentkereszt. Minden épületük feleúton áll a kultúra meg a zöld tenyészet között. Ahol a teremtő és a teremtett hangja összecsendül és elkeveredik.

A bükkszentléleki kolostorrom közelében egy forrás fakad. Vize egy karcsú eret táplál. Olyan parányit, hogy a belehulló levelek és belegördülő kövek képesek eltakarni, elbotlasztani. Ez a Garadna eredete. Aztán ahogy a víz továbbhalad, alig láthatóan, inkább csak sejthetően izmosodni kezd. Hogyan történik, nem tudni, hisz a föld felszínén futó vizek életének csak töredéke látható: sorsuk nagyobbik hányada a kíváncsi szemek elől rejtve marad. Talán sík vidéken egyszerűbb a képlet. A folyók és patakok mélyvilági kapcsolatai ott egyrétegűbbek. Ám itt, a Bükkben, ha az ember figyelmesebben lehajol a kis Garadnához, furcsa dolgokat észlelhet.

cikkcakkban halad

Valami halk szortyogás hallatszik, s észreveszed, hogy egy repedésbe vízér szivárog a patakból. Egy rejtett barlang kortyint belőle. Aztán kissé odébb, ahol egy veresbarna levélcsomó rothad a parton, a nyirkos kövön egy kardoslepke pihen, s közeledtedre felröppen egy rigó, karcsú vízeret láthatsz a hegy repedéséből előkanyarogni. Tétován, cikkcakkban halad a mohos kövön – egy pórul járt veres bogár vergődik benne –, s ahol vize a Garadnát eléri, egy páfránytő áll. És ahogy olykor nagyokat kanyarogva a vízbotlasztó kövek közt lefele zúdul a kis patak a hegyoldalon, itt is, ott is belecsobban egy-egy ujjnyi ér: egy gyökér alól, vagy épp a meder oldalából. Itt még a fősodor is olyan apró, hogy néha – egy-egy szederbokor után – szinte keresni kell a további útját. Elrejti egy fölébe magasodó agyagpalatömb, s a vízér bújócskázva keresi a medrét. Olykor el is téved. Egy szalagnyi vakmederbe fut belőle, nekilódul egy kőnek, részben beszivárog a repedésekbe, részben visszacsobban. Nincs az a vörösbegy vagy rigó, ami át ne ugorhatná.

Aztán a patak leér a meredek hegyoldalból az általa mélyített és róla elnevezett szurdokba, s ekkorra már némiképp megerősödve csordogál tovább. Itt már nem kell leguggolni, hogy a titkait kifürkésszük. Ez az Ómassa felé enyhén lejtő, sziklás hasadék tanúsítja, milyen elemi indulatokra képes a Garadna. Képes akár óriássá is növekedni. Ilyenkor megbillent egy-egy kőszálat, ami a medrébe koppan. Később ugyanezt a sziklát alázattal kerülgeti, mintha nem ő sodorta volna a maga útjába.

A sziklafalakban tátongó emeletes barlangkürtők, melyek itt is, ott is a fejünk fölött tátonganak, vagy csak sejthetőek a bokrok takarásában, alkalmi vízfolyások nyomát rejtik. Egyik-másikból ér szivárog elő, mely elvész a gyökerek közt. Másutt csak a kő sárga-vörös elszíneződése sejteti az időszakos vizek nyomát.

Aztán ahogy az ember továbbhalad a szurdok párhuzamos falai közt, figyeli a mészkő meg az agyagpala játékait – a jég meg a szél szobrászi leleményeit –, a kövön térképfoltot utánzó zuzmócsomókat s a szederindák közé beloppanó ökörszemet, szinte észre sem veszi, hogy nem ő vezeti már a patakot, hanem az csalogatja maga után, egyre megerősödve. Itt egy híd szeli át, ahol szeszélyesen átvált a meder a szurdok túloldalára, amott – híd híján – kőről kőre lépve kell átegyensúlyozni fölötte.

Ómassa, az apró település, ami a Garadna-mélyítette hegyi vájatban vetette meg a lábát, hirtelen és váratlanul tűnik elő. Egyetlen szűk utca. A házak párhuzamosak a vízfolyással, csak így férnek el a sziklafalak közt. Az udvarok szinte nekikoppannak a felszökkenő bérceknek. Idegen szemmel nézve itt minden csupa magashegyi romantika. Félmúlt. Talán ez az ország egyetlen települése, ahol a halottakat nem földbe temetik, hanem kőbe: oda vájják be a sírhelyeket.

források csobbannak

Ahogy aztán a patak kilép a maga teremtette falucskából, a medre s az azt övező szirtfalak már tágasabbak. Folyamatosan távolodnak egymástól. A csordogáló víz pedig szinte finnyásan válogat a medrek között: vájt eleget magának, de amikor a hozama kevéske, csak egyet-kettőt tud közülük betölteni. Oldalt – innen is, onnan is – források csobbannak bele a köveket kerülgető sodorba. És amikor eléri a Sebes-víz, a legszebb, leghangulatosabb patakok egyike, már kilép a középméretek világából. A patak 150 méter magasból, a hangulatos nevű Nyavalyás-hegy felől szakad bele a Garadnába. Mindössze fél kilométer a hossza. Csupa nyirkos-nyálkás kő, rejtett barlang. Mészkőlépcsőkön igyekszik lefelé, vízesés-sorozatokon hullik alá, zuhatagokat formálva ereszkedik mind mélyebbre. A kőfalak különös alakzatai, melyeket „ördögbordának” neveznek a környékbeliek – a viszonylag lágy, képlékeny agyagpala rétegei közt megmaradnak a szilárdabb mészkő bordaszerű formái – hangulatosan tagolják a szurdokvölgyet.

A táguló partok mentén egy-egy mesterséges pisztrángos-tó is feltűnik. Odébb a mész- és szénégetők boksái. Némelyik készülőben, ahogy a fahasábok ellepik, egyik-másik már lebontás közben. Impozáns a boksák éjszakai tüze: a múló időből felvillanó lidércfény. Újmassánál aztán a patak már szinte túlnő az emberi méretek világán. Lecsiszolt – részben még ormótlan, részben már gömbölyödő – sziklakövek jelzik az erejét. Egy elhagyott kőfejtő sebe látható a meredélyen. Alul néhány épület, réttel karéjozva. A kisvasút pályája. A kohómúzeum piramisszerű építménye. A parton óriási acsalapuk és gólyahír-csomók zöldellnek.

A megerősödött patak pedig – újabb forrásokkal, zuhatagokkal és földmélyi vizekkel töltekezve – innen már folyamatos lendülettel zúdul tovább a Hámori-tó felé, ami belőle született, kezdetben ujjnyi vizéből nőtt nagyra. Sőt, az is tudni való, hogy a Garadna vizéből él a forrásaitól megfosztott Szinva-patak is, ami a Hámori-tavat Miskolc felé elvezeti…

mérettelen részletekből

A Garadna, méreteit tekintve, olyan apró, hogy csak nagyobb léptékű térképen találhat rá az ember. Mégis, medrét gyalogszerrel végigkövetve, erősödése, kalandos útja, növekedése és rejtett gazdagodása történetét szemmel tartva, el kell tűnődni azokon az országszerte látható, üres és vigasztalan medreken és árkokon, vízfolyások hajdani, hűlt helyén bűzlő pocsolyákon, melyek az ember szeme elé kerülnek. Az Alföld homokján vagy épp a Bakonyban. A Tisza hajdani árterén, Budapest határában vagy a Nyírségben. A teremtett világ alig észlelhető, mérettelen részletekből épül – fűszálakból, gördülő kavicsokból és hajszálnyi vizekből. Ereje mögött törékeny és sebezhető fragmentumok sokasága rejtezik.

A földet behálózó, vékonyka vízerek pusztulása a kezdet, a folyamok haldoklása és civilizáció-siettette pusztulása a vég. A mérettelen világ sérülései előbb-utóbb kiütnek a teremtés teljességén. A források elapadásával, a csermelyek, kövek és gyökerek mélyéből előbukkanó vizek hőkölésével kezdődött az a folyamat, ami a Duna haldoklásával betetőződik.

kép | wikimedia.org