„EL VOLT TÉVESZTVE EGÉSZ ÉLETÜNK”

Forradalom után

„A corpus jurist, a történészeti jogot összedúlták az 1848-i törvények; a 48-i törvényeket félretolta az április 14-i szerencsétlen határozat; az április 14-i határozatot saját érvénytelenségén kívül még megdöntötte a Temesvár alatti csata és a világosvári feltétlen meghódolás. (…) Szétrombolva van a múlt.

Mit kérdem én, keserű-e ezt érezni vagy nem? – csak azt akarom mondani, hogy tény, hogy elvitathatatlan igazság.”

Fél évvel az aradi és pesti kivégzések után, amikor a legjobb hazafiak börtönben sínylődnek, bujkálnak vagy külországokban szétszórva bolyonganak, kellett némi bátorság, egyes kortársak szerint gyöngédtelenség is ahhoz, hogy ezeket a sorokat valaki leírja és kinyomtassa. „Ingerültté tette maga ellen a nemzetet, hogy minden helyes ok nélkül, még vérző sebeket bolygatott”, állítja Kemény Zsigmond Forradalom után című röpiratáról a kortárs Pálffy János. Kecskeméthy Aurél ellenben éppen ezért magasztalja a szerzőt: „annyi pártatlanság, lelki nyugalom s tárgyilagosság alig néhány nap múlva a forradalmi szenvedélyek kidühöngése után – a történész magaslatára emeli íróját”. Ami a lelki nyugalmat illeti, Kecskeméthy hatalmasat tévedett. De már a kortársak között is akadt, aki épp azzal vádolta az egyelőre rendőri felügyelet alatt álló szerzőt – egy évvel korábban országgyűlési képviselőt Debrecenben –, hogy azért sietett közzétenni a maga verzióját a közelmúlt eseményeiről, mert bírái előtt akarta tisztára mosni magát és debreceni elvbarátait, az úgynevezett Békepárt tagjait.

voltak politikai céljai

Ha ezt akarta, kevesebb munkával is célt érhetett volna, és akkor nem készül el a reformok és a szabadságharc korának első nagyobb lélegzetű kritikai értékelése. Amely más egykorúak emlékezéseinél jóval tárgyilagosabb, annak ellenére, vagy éppen azért, mert a szerzőnek a munkájával valóban voltak politikai céljai. Mindenekelőtt a katonai kormányzat és az ostromállapot feleslegességéről igyekszik meggyőzni olvasóit és cenzorait. Ezért a röpirat egyik fő mondanivalója, hogy bebizonyítsa, a magyar néplélektől és a reformpolitikusok szándékaitól mi sem állt távolabb, mint a felségsértő respublikai eszmék vagy a társadalmat felforgató szocialista demagógia. Ehhez a beszámolónak nem kellett az igazságtól eltérnie. Tesz ugyan a cél érdekében, hogyne tenne engedményeket, opportunista módon feldicsérve „a katonai kormány eréllyel párosult bölcsességét”, ezt azonban okkal tekinthette elkerülhetetlen áldozatnak azért, hogy műve megjelenjen.

De honnan a lázas sietség? Keményhez valamikor decemberben jutott el Kossuth Lajos 1849. szeptember 12-én kelt nevezetes vidini levele, amelyben politikai ellenfeleit, a Kazinczy–Kovács féle debreceni pártot és Görgey Arthurt hazaárulással vádolja, s őket okolja, hogy a szabadság ügye elbukott. „Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet”, állítja szerényen a török földre menekült államférfi. „Belárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna.” Khm. Történtek arra is halvány kísérletek Debrecenben. Levelében Kossuth nyíltan elismeri, hogy a függetlenségi nyilatkozat igazi célja országgyűlési ellenfeleinek megfélemlítése volt és a béketörekvések ellehetetlenítése: „… le kellett a gyáva árulás hídját égetnem végképp a függetlenségi nyilatkozattal, melyet a nép annyi lelkesedéssel s annyi erőfeszítési készséggel fogadott, hogy ha Görgei mesterkélt árulással nem lép közbe, megtörjük a fél világ erejét is győzhetlenül… Bécs egy érett alma gyanánt hull vala kezébe ütközet nélkül.” A Bécs előterében összevont négy osztrák hadtest Kossuth helyzetértékelésének realitását némileg kétségbe vonja. A lényeg azonban, hogy szerinte Görgey „soha se mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (azon párt által, melynek élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Szunyogh Rudolf állottak, s melyhez az erdélyiek kis kivétellel majdnem mind tartoztak) nem gyámolíttaték. De ezek már Buda bevétele óta conspiráltak vele”.

gyerekes eltúlzás

A levél politikai indítékai közismertek: a kormányzó ezzel akarta megindokolni, miért tekinti semmisnek minapi lemondását, s miért követeli, hogy továbbra is őt tekintsék a magyar ügy egyedüli hiteles képviselőjének, az emigráció vezérének. „Kötelességemmé lőn tehát a kormányt ismét a saját kezembe venni, mely hatalmat, a nemzet akarata szerint különben is csak én gyakorolhattam törvényesen”, magyarázza október 2-án egy másik levelében. De az is igaz, hogy a katasztrófa napjaiban és ezt követőleg Kossuth, úgy tűnik, minden realitásérzékét elveszítette, és kétségbeejtő, bizonytalan helyzetében saját jelentőségének már-már gyerekes eltúlzásával vigasztalódott: „A lehetség csak az volt, hogy vagy én teszem a magyar nemzettel semmivé az oroszt, s helyreállítom Lengyelországot, s a töröknek reális önállóságot eszközlök, vagy az orosz befolyás fog parancsolni Bécsben, Pesten, Triesztben, Majlandban, Prágában, Olmützben. Ez volt az egyedüli sansz”, állítja a viddini levél. „És ezt lord Palmerston nem látta be? Vagy azt gondolta, hogy magamra hagyva is bizonyos, hogy az elsőt bevégzem?”

Kemény Zsigmond reakcióját egykorú levelezéséből ismerjük: „Este 11-kor baráti kézből vettem Kossuth röpiratát. Gyalázatos dühvel támadja meg pártunkat. Az őrült azt hiszi, hogy mi vesztettük el a hazát, nem ő. A nép általa még most is ingerlésbe hozattathatik. A mi helyzetünk valóban szerencsétlen”. Valóban, majdnem olyan szerencsétlen, mint Görgeyé. Kossuth, ha mást nem is tehet, szabadon nyilatkozhat odakint, és számíthat arra, hogy az elnémított, letiport országban, ahol az ő népszerűsége töretlen, elhiszik minden szavát. Az árulással megvádolt békepártiak védekezése a többség szemében nem tűnne egyébnek, mint a nép bálványa, Kossuth elleni áskálódásuk folytatásának.

Valószínűleg ezért dönt úgy Kemény, hogy közvetlen cáfolat helyett nagyobb lélegzetű munkával válaszol, amelyben megpróbálja szembesíteni honfitársait a teljes igazsággal, az ország valóságos helyzetével. „Magyarországnak szorosabb viszonya a monarchiával bevégzett tény. (…)… európai és birodalmi szempontok nélkül többé sem irányt kitűzni, sem hitelre emelni és fenntartani nem lehet”, szögezi le röpiratában. Odáig sem lehetett, tudták ezt a szélesebb látókörű magyar politikusok, Széchenyi mindenesetre. A reformkori pártküzdelmeket felidézve Kemény világossá teszi a magyar politika lehetséges mozgásterének szűkösségét. Európa sorsának irányítói Magyarországot csak mint az ausztriai birodalom egy tartományát ismerik. „A brit kormánynak nincs tudomása Magyarországról, csak mint az Osztrák Császárság alkotó részéről”. Ez a rideg való, amit Palmerston brit külügyminiszter hoz 1849 tavaszán Teleki László, a magyar kormány megbízottjának tudomására. Kemény számot vet ezzel, amikor kijelenti: „Sem a monarchia imponáló egységét, sem Magyarhon különállását nem lehetett a magyarnak, ha hazaszeretettel és józan belátással bírt, feláldozni”.

amit a legkevésbé akartak

Ebből pedig igen keserű következtetésekre jut visszamenőleg, többek között saját elvbarátai, az úgynevezett centralisták politikai szerepére nézve. Ők előbb az ellenzéki egység kedvéért, elveiket feladva, kénytelen-kelletlen csatlakoztak az elavult magyar alkotmány és a megyerendszer védelmezőihez. ’48 tavaszán pedig, amikor Kossuthék is magukévá teszik a parlamentnek felelős központi kormány követelését, nem veszik észre, hogy ha ez teljesül, annak milyen hatása lesz az örökös tartományok és a szent korona országai közti viszonyra. Mert ha Magyarországon a felelős kormányzás elve érvényesül, magyarázza a röpirat, az abszolutizmus rendszere az örökös tartományokban sem állhat fenn többé. Ott pedig a népképviseleti rendszer maga után vonja a föderális irányú átalakulást, hiszen a cseh, lengyel, olasz és osztrák nemzetiségek joggal követelnek majd maguknak különálló parlamentet. „De akkor hihető-e, kérdi Kemény, hogy a föderalizmus föloszlató ereje csak az örökös tartományokban fog mutatkozni? Hihető-e, hogy a magyar korona birtokait érintetlenül hagyandja, és sem az oláh, sem a déli szláv nemzetiség nem lelkesíttetik általa oly állami formák szeretetére, melyek mellett Magyarország történészeti jogait s territoriál épségét megóvni egyaránt volna lehetetlen, mint gyűlöletes kísérlet”. Vagyis felismeri, hogy ha a magyar követelések teljesülnek, és Bécs, Prága, Krakkó, Milánó a mi példánkat követi, azzal a forradalom pontosan azt éri el, ami most a győztestől rámért büntetés gyanánt sújtja hazáját, és amit a legkevésbé akartak: a történelmi Magyarország feldarabolását!

Szétrombolva van a múlt.

Nem politikatörténetet írok, hanem az író és politikus Kemény Zsigmond portréját készítem. Jónak láttam a közepén kezdeni, legproblematikusabbnak mondott, szerintem sok tekintetben legizgalmasabb munkájával. Egy negyed század politikai harcai után, a letiport, kivérzett, a függetlenségi harcba belerokkant haza polgárait azzal vigasztalni mindjárt másnap, hogy áldozatuk hiábavalónak bizonyult, akiben megvolt ehhez a könyörtelen tisztánlátás és a kellő erkölcsi bátorság, az nem mindennapi ember.

Az odáig nem különösebben szorgalmas író és kiábrándult politikus éppen a bukást követő években mutatkozik a legtevékenyebbnek. Egymás után jelenik meg két röpirata: Forradalom után, Még egy szó a forradalom után és a kettő között, illetve az utóbbival párhuzamosan, 1851-ben a két legtöbbre tartott Kemény-esszé. Az egyik, A két Wesselényi hőse az atyai, bizalmas jóbarát, akinek kedvéért politikussá lett és akitől politikai világnézete oly távol áll. A másiké a nagy példakép: Széchenyi István, aki 1846-ban hiába csábította a tehetséges fiatalembert, ő nem akart munkatársa lenni, mert féltette függetlenségét a nemes gróf ellenállhatatlan befolyásától. Lázas sietséggel ír, számvetést készít a haza sorsáról, s kimondva-kimondatlanul saját politikai és szellemi pályafutásáról, most, amikor „a rögtönzők és enthuziaszták kora lejárt. A munkásságé, számításé és hűségé sohasem szűnhetik meg”, ahogyan Szellemi tér címen a Pesti Naplóban megjelent cikksorozatában vallja nemsokára.

Most jött el az ő ideje. Azoknak az ideje, akik sohasem reméltek igazán. Akik egy lázas küzdelem kellős közepén is valahogy kívülállónak érzik magukat. Most végre cselekedhet, mert a cselekvés számára nem maradt más tér, mint a kontempláció a múlt csalódásai és a jövő kilátásai felett. „Tetted a gondolkozásból állott” – írja az általa csodált angol történészről, Macaulay-ról. Ez lehetne az ő sírfelirata is, aki végiggondolkozta hazája sorsformáló évtizedeit, a reformkortól a kiegyezésig, a nagy események és a főbb szereplők közvetlen közelében. Politikus, aki a cselekvés pillanatában is – vagy éppen a tettek helyett – a politikai cselekvés értelméről elmélkedik? Történetíró, aki belekeveredett a történelembe?

az utolsó illúzió

A Forradalom után nem hagyja kétségben olvasóját a röpirat célja felől. „… inkább irtani és tájékozni, rostálni és szemelgetni, mintsem alkotni akartam”. De a katasztrófát előidéző hibák és tévedések leleplezése nem öncélú: a lehetséges kibontakozás útjából szeretné eltávolítani az akadályokat. Vagy ha úgy tetszik, eloszlatni az utolsó illúziót, amely a bukás napjaiban és ezt követőleg terjed a két hazában, és arra biztatja a legyőzötteket, hogy sorsuk jobbra fordulását az európai politikában bekövetkező fordulattól és az emigránsok visszatérésétől reméljék. Bizonyítani kívánja, hogy Magyarország nem létezhet a monarchián kívül. De a monarchia sem létezhet tartósan a magyarok együttműködése nélkül – erről pedig a győzteseket győzködi, egyelőre hiába. „Közelebbi munkám szintén cselekvendőink felől fog szólani”, ígéri búcsúzóul.

Ezt az ígéretet teljesíti hamarosan a Még egy szó a forradalom után, benne egy új politikai irány alapvetése, amelynek követése a szerző szerint egyaránt érdekében állna a szemben álló feleknek. Ehhez ismét nagy lélegzetet vesz és még egyszer áttekinti a reformkori magyar politika főbb törekvéseit. Az alkalmat és a retorikai keretet ehhez az szolgáltatja, hogy Tasner Antaltól, Széchenyi titkárától értesül a nemes grófot Döblingben tiszta pillanataiban is kínzó önvádról, hogy ő maga lenne a felelős a bekövetkezett tragédiáért. Kemény tehát tollat ragad és bebizonyítja, hogy a Széchenyi által kezdeményezett újítások elkerülhetetlenek, a régi állapotok Magyarországon tarthatatlanok voltak. A nagy reformátor szándékaiban nem volt semmi felforgató, hiszen ő „az előjogok tulajdonosait kívánta meggyőzni, hogy a régi állapot világos romlásukra és a haza sorvadására vezet, míg az ajánlott változtatások által saját anyagi és erkölcsi érdekeiket szintúgy gyarapítandják, mint az államban a közvagyonosodást és közműveltséget”.

Csak ezek után tér át tulajdonképpeni mondanivalójára. Arra, hogy az osztrák birodalom nem lesz képes megfelelni európai hivatásának a magyarok nélkül. Ez a hivatás a keleti kérdés megoldása: az oszmán birodalom meggyengülése nyomán keletkező űr betöltése, a szláv népek integrálása és az orosz térhódítás megakadályozása az európai erőegyensúly fenntartása érdekében. Ausztria hivatása „a Duna alsó részét is a polgáriasodás körébe vonni, s különösen kiterjeszteni erkölcsi felsőségét azon tőlünk elszakadott részekre, melyek történészetünk legragyogóbb szakában a magyar korona védelme alá voltak helyezve”. Miért is akarna csatlakozni az itt élő szerb vagy román a határainkon túl, elmaradottabb viszonyok közt élő, súlyosabb elnyomás alatt sínylődő rokonokhoz? Nem inkább azoknak állna érdekükben, hogy nemzeti törekvéseiket a soknemzetiségű Habsburg-monarchia keretei között érvényesítsék? Ez azonban Kemény szerint csak magyar közvetítéssel vihető véghez, különben beleütközik a német terjeszkedés miatt okkal tiltakozó szláv népek ellenállásába. Ezért érdeke Ausztriának Magyarország alkotmányos különállásának helyreállítása, a magyaroknak pedig a nemzetiségek helyzetének rendezése, kívánságuk szerint. Ellenkező esetben a birodalom szláv nemzetiségű alattvalói menthetetlenül kelet felé gravitálnak, hogy testvéreikkel összeolvadjanak. „Igyekeztem az igazság győző erejével megmutatni, hogy az ausztriai birodalom érdekében van a magyar nemzetiség kifejtése, mert az ő hivatása Kelet-Európában másként bevégezetlen”, így Kemény.

Nagylélegzetű és részletekbe menő geopolitikai vizsgálódását végül oda futtatja ki, hogy Széchenyi eredeti szándéka és a magyar reformpárt eredeti törekvései éppen erre a feladatra képesítették volna a polgárosodás útjára lépő, nemzetiségei számára jogegyenlőséget biztosító Magyarországot. „Ha a bécsi kabinet politikája kelet felé fordul s az Al-Dunára veti fő támpontját, akkor önként foly, hogy a magyar állam gyarapítása és a magyar nemzet érdekeinek ápolása birodalmi irány leend – ez vala gróf Széchenyi hite”. Ebből pedig egyenesen adódik a végkövetkeztetés, az országban dühöngő abszolutizmus képtelenségének bátor kijelentése: „A szigorú központosítás éles ellentétben áll érdekeinkkel, bárminő eszméket hirdessen”.

egymás karjaiba taszította

A magyar és az osztrák érdekekre nézve egyaránt kedvezőbb iránytól a feleket Kemény szerint Kossuth közjogi radikalizmusa térítette el, amely egymás karjaiba taszította a birodalom egységét féltő uralkodó házat és a magyar fensőbbség ellen tiltakozó nemzetiségeket. Ebből pedig azt a tanulságot vonja le, hogy „a magyar ezentúl, ha a viszonyok által az ellenkezőre csábíttatnék is, álljon ellent minden tervnek és törekvésnek, mely nyelvét a szellemi túlsúly, az értelmi felelősség és az erkölcsi tekintély varázshatalmán kívül más módokon és eszközökkel akarná terjeszteni”. Ami valóban egyenes folytatása annak a meggyőződésnek, amelyet Széchenyi akadémiai beszédében, majd a Hunnia és A kelet népe lapjain fejtegetett.

Széchenyi politikai programjának teljes rekonstrukciójára is ekkor vállalkozik. A kor-, elv- és egy rövid ideig fegyvertárs Kemény elsőként rajzolja meg a legnagyobb hatású és legbonyolultabb jellemű magyar politikus pályaképét. (Vagy mégis inkább: politikai gondolkodóét? A tizenkilencedik században ez a kettő már és még nem válik el egymástól. És akkor Magyarország talán egy félbemaradt gondolatkísérlet?) Élet és mű, jellem és program összefüggéseit Kemény a rá jellemző, már-már körülményes alapossággal fejtegeti, hogy megértsük, miként tette hősét a féltő honszeretet „az utilisatio hideg tanának apostolává”, attól a makacs, de nem megalapozatlan meggyőződéstől vezetve, hogy a gyönge és minden tekintetben hátramaradott nemzet fölemelkedését célzó erőfeszítések csak akkor nem vezetnek katasztrófához, ha az általa diktált menetrendet követik, „nemzeti, anyagi és alkotmányos fejlődésünk kezdeményeit azon téren nyitni meg, hol az eszmék mozgalma nem találkozik tüstént a kormány féltékenységével”. A tennivalók logikai sorrendje ebből egyenesen következik: „szabad, biztos birtok, ezt megelőző jó törvény (értsd: örökváltság, ősiség eltörlése, közteherviselés); ezt megelőző elmesúrlódás (értsd: művelődés, nyelvművelés, társasági élet); ezt megelőző összpontosítás (modern államszervezet); ezt megelőző kedvessé-tétele a hazának s a haza központjának” (leendő fővárosának, Budapestnek).

Más kérdés, hogy az időközben bekövetkezett véres események úgy is felfoghatók, mint e koncepció illuzórikus voltának látványos bizonyítékai. Alapjában véve sem a bécsi kormányban, sem a nemzetiségek vezetőiben, sem a magyar történelmi osztály tagjaiban nem volt meg a hajlandóság, hogy kövessék a Széchenyi, utóbb Kemény által felkínált utat, vagyis a véres és meddő konfrontáció helyett építkezzenek, egyezkedjenek és összefogjanak.

Miközben kétségtelenül ez lett volna a megoldás, amelyet a korabeli európai diplomácia is hajlandó lett volna támogatni – és ezzel a magyar negyvennyolc politikai vezetői tisztában lehettek. Ha más nem, az angol kormány magyarországi ügynöke, J. A. Blackwell, mint irataiból kiderül, tájékoztatta őket erről. Kormánya mindenáron ragaszkodott Ausztria nagyhatalmi állásának fenntartásához, éppen az orosz terjeszkedés ellensúlyozása érdekében. De az angol politikusoknak is hamar be kellett látniuk, hogy egy belviszályoktól megtépázott Habsburg-monarchia, amelyet éppen a cári hadsereg intervenciója véd meg fellázadt alattvalóitól, semmivel sem kedvezőbb a brit érdekekre nézve, mint az áprilisi törvények által teremtett status quo. Ezért sürgeti Palmerston 1849 tavaszán Pulszky Ferencet, akit magánkihallgatáson fogad, hogy a magyarok egyezkedjenek Ausztriával (amit Kossuth ügynöke azzal hárít el, hogy a békülésre nincs meg a kellő alap). Palmerston nemsokára maga ajánlkozik közvetítőnek, azonban változik a hadihelyzet, s most már Schwarzenberg herceg, az osztrák miniszterelnök utasítja el.

geopolitikai szükségszerűség

Kemény külpolitikai okfejtése tehát végeredményben helytálló: a magyar szabadságharc vérbe fojtása csak elodázta az európai diplomáciát foglalkoztató probléma megoldását, és nyitott maradt a „keleti” kérdés, hogy ki rendezze az oszmán uralom alól felszabaduló soknemzetiségű térség jövőjét: a cár, a Habsburgok birodalma, esetleg az itt élő nemzetiségek összefogása, Ausztriától függetlenül. Ez utóbbi lehetőség ugyanúgy felmerül Blackwell levelezésében, mint Adam Czartoryskinak, a párizsi lengyel emigráció vezetőjének számításai közt. Az emigráns Kossuthhoz majd az utóbbi környezetéből jut el az elgondolás. Blackwell ’49 decemberében így ír a főnökének: „Még mindig úgy vélem, szoros szövetség egy erős dunai állammal alapvető az angol érdekek szempontjából, viszont fenntartom, másodlagos jelentőségű, hogy ezt az államot Ausztriának, Magyarországnak vagy Romániának hívják. (…) Alkotmányos államok konföderációja az Al-Dunán – ezt voltam bátor javasolni 1848 márciusi jelentésemben – még most is megvalósítható (…) és szerény véleményem szerint jobb bástya volna az orosz terjeszkedés ellen, mint ugyanezen államok erőszakos összeolvasztása egy heterogén birodalomba, amelynek híres egysége nem más, mint bürokratikus központosítás, amely minden államot a politikai és társadalmi lealacsonyodás egyforma fokára juttat, és tartalékaikat hatalmas hadsereg fenntartására fordítja, amely nélkül nem lehet az elégedetlen népeket kellő alávetettségben és ellenőrzés alatt tartani”. Figyelemre méltó a hasonlóság Blackwell és Kemény elképzelése közt. Ausztriával vagy Ausztria nélkül, de mindkettő az itt élő kisebb népeket integráló „dunai állam” geopolitikai szükségszerűségét hangsúlyozza. A különbség is nyilvánvaló: a magyaroknak szánt vezető szerep eszméje csak a mi politikusaink fejében él.

A Batthyány-kormány küldöttének, Teleki Lászlónak Párizsban kellett szembesülni azzal, hogy az európai közvélemény szemében a magyar elnyomás alatt sínylődő nemzetiségek ügye előbbre való a magyarokénál. ’49 márciusában írja Kossuthnak: „Én azt hiszem, nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni, mi szerintem nemigen nehéz dolog volna, mert volt alkalmam több ilyen fajú emberekkel találkozni, és mind sokkal inkább kívánnak velünk egyezkedni, mintsem Ausztriával. (…) Csak az istenért, egy szép proklamációt hozzájok, adjátok nekik mindazt, mit csak lehet”.

A szép proklamáció, mint tudjuk, elmaradt. Pedig 1848/49-ben a magyar kormány volt lépéskényszerben: kilátástalan helyzetében vagy az udvarral, vagy a nemzetiségekkel meg kellett volna egyeznie, ellenkező esetben elkerülhetetlen volt ez utóbbi kettő egymásra találása. A Forradalom után és a Még egy szó e végzetes mulasztás tudatában íródott. Kétségbeesett igyekezettel próbálja érdekeltté tenni a győztes abszolutizmust és a birodalomból egyre inkább kifelé törekvő nemzetiségeket a lerombolt magyar alkotmányosság feltámasztásában. Szerzőjük, tartok tőle, minden bizonykodás dacára sejthette, hogy a kedvező pillanat ehhez végérvényesen elmúlt.

„Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is”, írja idézett levelében Teleki László 1849-ben. „Szétrombolva van a múlt”, írja egy évvel később Kemény.

„A középen álló igazság bohóckötelén”

Mint egy Kemény Zsigmond-regényben, tizenkilencedik századi történelmünkben is sok belső vívódás, körülményes készülődés után, váratlanul következik be a döntő fordulat. 1848-ban az események hirtelen felgyorsulnak, sodró erejük magával ragadja a szereplőket, a rejtett szándékok napvilágra kerülnek és a széles nyilvánosság előtt lejátszódó „nagyjelenet”, mint Kemény Zsigmondnál a Rajongók lapjain, itt is megpecsételi a hősök sorsát: életük végzetes, eredeti szándékaikkal ellenkező fordulatot vesz. Ezt követően az idő ismét lelassul, a szereplők új helyzetükkel ismerkednek, melybe a végzet sodorta őket, és próbálják felfogni, hogy mi történt velük.

Kemény Zsigmond is így lehetett ezzel. Írói és közéleti pályafutásának fénykora az ötvenes évekre esik, de megértéséhez a kulcsot, legtöbb kortársához hasonlóan, az ő esetében is a Nagy Év politikai küzdelmeiben kell keresnünk. A fölemelő és lesújtó tapasztalatokban, melyeket a forradalom és szabadságharc rövid korszakában, az események résztvevőjeként szerzett.

bottal-fokossal erőszakolja ki

Nevét országszerte az 1843-ban megjelent Korteskedés és ellenszerei tette ismertté. A huszonkilenc éves újságíró első nagyobb lélegzetű munkájában az ország ősi törvényeire hivatkozó nemesi ellenállás fellegvárát, a megyerendszert bírálja. A téma éppen időszerű: az országgyűlési követek megválasztása, a követutasítások megszavazása több vármegyében véres összeütközéshez vezet a pártok hívei között, melynek során a döntést hol az egyik, hol a másik irányzat javára bottal-fokossal erőszakolja ki a megyegyűlést terrorizáló bunkokrácia. Az absztrakt többség, a nagyobb szám zsarnokságát Kemény ugyanúgy elítéli, mint a kortárs Alexis de Tocqueville A demokrácia Amerikában című művében, még ha nálunk a többség a nemesek többségét jelenti is. A szegény, tanulatlan, garázda, könnyen megvesztegethető és leitatható köznemesség a sürgetett reformok legfőbb akadálya, figyelmezteti Kemény a liberális ellenzéket, amely éppen a nemesi szabadságban és a megyerendszerben szeretné látni a birodalmi központosítási törekvéseket ellensúlyozó erőt. Megoldásként cenzusos választási rendszert javasol, amely a szavazati jogot vagyonhoz vagy iskolai végzettséghez kötné. Meggyőződése, hogy „egy nemzet nem igazgattathatik másként jól, csak legfölvilágosultabb és legerényesebb polgárai által. Nem ezek azok, kik erényök- és elméjöknél fogva joggal bírnak a népfelségre; a nemzet az, mely mint felség, joggal bír minden elme- és minden erényhez, mely körében létezik. Ha ti attóli félelemből, hogy többet nyújtatok nekik, mint egyenlő részt az országlatból, minoritásban hagynátok őket – hova számuknál fogva szükségileg helyezvék –, akkor a legdrágább kincset dobtátok el”.

A röpirat széles körű irodalmi tájékozottságról, elfogulatlanságról, elvi következetességről tanúskodik, nem csoda, hogy szerzőjére szinte lecsapnak a különféle irányzatok. Atyai barátja, Wesselényi Erdélyben szánna politikai szerepet Keménynek, Széchenyi folyóirat-alapításra kapacitálja, ő azonban mindkét ajánlat elől kitér. Nézetei Széchenyiéhez állnak közelebb, de róla szerzett első benyomásait naplójában így rögzíti: „… úgy vezette a tanácskozást, hogy meggyőződtem, miként ő a legirtóztatóbb zsarnok s a legkellemesebb ember. Sokan haragudtak rá s mindenki bókolt neki”. Politikai és szellemi társaságát végül a centralisták vagy doktrinerek körében találja meg, Eötvös Józseffel barátkozik, Szalay Lászlóval szerkeszt lapot. A Pesti Hírlapot veszik át Kossuthtól, melynek irányvonalát 1848-ban, a Batthyány-minisztérium kinevezésének királyi szentesítése alkalmával úgy jellemzi visszamenőleg, hogy „éppen abban különbözünk többi elvrokonainktól, hogy ők a korkérdések hosszú névjegyzékébe iktatták a felelős kormányt, mi pedig e névjegyzék fölírásává tettük”. A márciusi eseményekről beszámoló levelében önérzettel írja Wesselényinek: „Minden ember tudja itt Pesten, hogy a Pesti Hírlap tanainak én adtam practicus irányt”.

bálványozott vezér

Általában kevés szó esik arról, hogy ami március óta zajlik, az szöges ellentéte annak, amire a magyar politikusok még februárban is készültek. Akkoriban inkább az volt a kérdés, miként lehetne az országgyűlési ellenzék vezetését Kossuth Lajos kezéből kiragadni. A mérsékeltebbek ugyanis attól tartottak, hogy az ő radikális fellépése csak kiélezi a kormánypárti konzervatívok és a liberális ellenzék közötti háborúságot, s oda vezet, hogy az országgyűlés, a korábbiakhoz hasonlóan, komolyabb eredmények nélkül lesz majd kénytelen feloszlani. Kemény Zsigmond ennek a kezdeményezésnek az egyik kulcsszereplője. Hogyan lehetne Kossuth híveit bálványozott vezérüktől eltántorítani? A lehetőséget a kormány közlekedési javaslatának vitájában fedezi fel. A Széchenyi István által készített javaslat a magyar fővárosból kiinduló vonalak kiépítésének biztosítana elsőbbséget. Kossuth, aki a jelek szerint anyagilag is érdekelt a vukovár–fiumei vasúttársaság sikerében, amellett agitál, hogy először ez a vonal épüljön meg, biztosítva az összeköttetést a tengeri kikötő és a bácska-bánáti gabonatermő síkság között. Széchenyi vonakodik a nyílt konfrontációtól. Kossuth kikezdhetetlennek tűnő népszerűségétől tart, úgy érzi, a két parlamenti szélsőség között az általa képviselt mérsékelt irányzat helyzete kilátástalan. „Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat, írja majd naplójába nemsokára, tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!”

Kemény február 29-én így győzködi: „Három dolog iránt tisztában vagyok. Egyik, hogy Kossuth korlátlan hatalmát e közlekedési javaslaton kívül semmi kérdés nem ingathatja meg; másik, hogy Kossuth a mostani kormány ellen mindig határozottabban fog föllépni, a harmadik meggyőződésem pedig, hogy a kormány szünetlen fog azon megyékből, melyek jelenleg pártolják, egyet-egyet veszíteni. Most még ideje volna egy független pártot teremteni a Diétán. A Javaslat jelszó lehet erre. És ne méltóztassék excellenciád hinni, hogy többségben nem leend, mihelyt a conservatívok őszintén pártolják, s mihelyt kiábrándulnak azon óriási csalódásból, hogy ők elégséges ellensúlyai Kossuthnak”.

Terve átgondolt, reális, helyesen számol az erőviszonyokkal – és semmi sem lesz belőle. Másnap Kossuth remek taktikai érzékkel előre menekül: előterjeszti nevezetes felirati javaslatát, parlamentáris kormányzást, kötelező örökváltságot követel. Senki se beszél többé a vukovári vasútról! És ami aznap még képtelenségnek tűnt, a vakmerő felirat a párizsi, majd a bécsi forradalmi események hatására a következő napokban nemcsak a magyar országgyűlésen megy át; március 16-án maga az uralkodó is kijelenti, hogy teljesíti a magyarok minden óhaját.

„Győztünk, végtére! – lelkendezik Kemény –, Magyarország történészetében új korszak kezdődhet. Kossuth határtalan erélyt fejtett ki a parlamentáris kormány védelmében. Áldja meg az Isten ezért őt!” – írja Wesselényinek, egészen pontosan három nappal azután, hogy Kossuth megbuktatására készített terveket. Nem csoda, hogy válaszában a zsibói remete Kemény eufóriáját pezsgőmámornak tulajdonítja, pedig mi sem természetesebb ennél. Kemény számára a politika az elvek csatája és semmi egyéb. Most tehát, amikor Kossuth és éppen ő, „a megyék bajnoka” kezdeményezi a kormányzás központosítását, és az ő sikeres agitációja eredményeként a pártok végül „elfogadták azon elveket, melyekért a Pesti Hírlap annyiszor félreértve, annyiszor megtámadtatva küzdött”, fenntartás nélkül örül volt és leendő ellenfele sikerének.

De hihetőleg már ekkor felismeri azt is – a Batthyány-minisztériummal egyidőben –, amit a Forradalom után lapjain olvashatunk, hogy „ha a márciusi törvényekkel együtt nem kerekíttetnek ki a birodalmi összeköttetést rendező szabályok, akkor majdnem felszólítás intéztetik a mellőzött jövendőjük miatt kétséges érdekekhez egy ellenforradalom útján befolyásukat visszaszerezni”. Mert Ausztria hosszan beteg nem lehet, írja. „A minisztérium tagjai tudták, hogy a bankárokat a státusadósságra, a diplomácia embereit pedig a pragmatica sanctio széles értelmezésére nézve megnyugtatni kell, különben két hatalmas érdek leend az 1848-i törvényeknek határozott ellensége, s éppen oly létérdek, mely legkevésbé hagyja magát az eljárási modor gyöngédtelensége vagy jogtalansága miatt céljaitól eltéríttetni”. Kemény röpirata szerint Kossuth volt, aki nyáron és ősszel megakadályozta ebbeli törekvésében az engedményekre, sőt, lemondásra is kész magyar kormányt, a radikális ellenzékre és a közhangulatra támaszkodva. Batthyány minisztériumának visszalépése után, a ránk kényszerített polgárháború körülményei között Kemény mint az új országgyűlésbe megválasztott képviselő kötelességének érzi, hogy kövesse a Honvédelmi Bizottmányt (OHB) és a képviselőházat Debrecenbe. Ott azonban azokhoz a képviselőkhöz csatlakozik, akik a hadjárat kimenetelétől függetlenül elkerülhetetlennek tartják a kiegyezést Ausztriával, és e meggyőződésüknek hangot is adnak.

előre sejtett katasztrófa

Később vitt szerepe és a nevezetes röpiratok megértése szempontjából ennek döntő jelentőséget kell tulajdonítanunk. Az összeomlást követően a március előtti korszak meghatározó alakjai közül egyedül ők, a Debrecenben Békepártnak nevezett csoportosulás tagjai rendelkeznek kellő erkölcsi alappal és elegendő tájékozottsággal, hogy a forradalom eseményeiről és következményeiről nyilatkozzanak. Barátja, Eötvös, aki az előre sejtett katasztrófa elől külföldre menekült, kívülállóként ezt nem tehetné, tehát elvben és általában ír majd ugyanerről: a feloldhatatlan ellentmondásról, amit a tizenkilencedik század uralkodó eszméi, szabadság, egyenlőség és nemzetiség között felfedez. Széchenyi már korábban összeroppan, amikor legsötétebb balsejtelmeit bekövetkezni látja, elméje elborul. Azok részéről pedig, akik mindvégig távol tartották magukat a nemzet élet-halál harcától, most cinizmus volna ilyesmivel előhozakodni. (Nem is teszik, a konzervatívok próbálják inkább – egyelőre sikertelenül – menteni, ami a régi Magyarországból még menthető.) Kemény ellenben a saját keserves tapasztalatait összegzi és a maga igazáért küzd – Kossuth vádaskodásával szemben –, de főleg önmagával küzd, ő tehát megteheti.

A forradalmi párt túlélői börtönben vagy emigrációban, az ország kiszolgáltatva a győztes kénye-kedvének, a cenzúra árgus szemekkel figyel minden nyilvánosan kimondott szóra. Márpedig most kell elkészíteni a számvetést, úrrá lenni a tehetetlen kétségbeesésen, leszámolni a hamis illúziókkal. Erre a feladatra vállalkozott Kemény Zsigmond két röpiratában, ugyanezt tette a vidini levél nyomán országos bűnbakká kikiáltott hadvezér, Görgey Arthur is az ő emlékiratában, melyet klagenfurti száműzetésében írt. Az írások aligha mentesek az elfogultságtól, de az elemzések mélysége, az elbeszélés őszintesége, saját szerepük kritikus megítélése messze kiemeli ezeket a később egyre gyarapodó memoár-irodalomból.

A Békepárt Kazinczy Gábor, a népszerű reformpolitikus és Kovács Lajos, Széchenyi egykori munkatársa körül csoportosult. Őket támogatta Nyáry Pál is, Kossuth helyettese a Honvédelmi Bizottmány élén, és a Debreczeni Esti Lapok, amit Nyáry bizalmasa, Jókai Mór szerkesztett. A radikálisok szócsöve, a Debreczeni Lapok már március elején mint „táblabíró és egyezkedő pártot” támadta őket, és ezt összekapcsolta a katonai diktatúra lehetőségével, amellyel esetleg összejátszanának.

katonai diktatúrára tör

Ne csodálkozzunk: a fővárosból elmenekült honatyák Debrecenben rémhírek, intrikák és vádaskodások közepette élnek. A haza sorsa többé nem az ülésteremben dől el, hanem a csatatereken, ahol az újonc honvédsereg megvédi vagy nem lesz képes megvédeni őket a négyfelől közeledő fegyveres ellenségtől. Az árulás-pszichózis terjedése ilyen helyzetekben szinte elkerülhetetlen. A gyanú elsőrendű tárgya maga a hadsereg és éppen a nevezetes váci nyilatkozat, amellyel az év elején Görgeynek sikerült egyben tartania hadteste tisztikarát. A hivatkozás a törvényes kormányra és az uralkodóra, akinek hűségére felesküdtek, mint a Honvédelmi Bizottmány elleni pártütés lesz kiindulópontja a gyanúsítgatásnak, hogy a népszerű tábornok katonai diktatúrára tör. Pedig ekkor még Kossuthék számára is ugyanez, a törvényes önvédelem jelenti a fegyveres ellenállás jogalapját, és erre hivatkozva egyezkednének Ausztriával, ha Windischgrätz herceg szóba állna velük. Tárgyalásokat sürget Párizsból Teleki is. „Itt, valamint Angolhonban a statusférfiak nagy része azon véleményen van, hogy kivált egy dicső diadal után jó volna az egyezséget megkísérteni, kivált, ha Austria engedékenyebb kezde lenni, mint volt eddig”, írja március 7-i levelében Kossuthnak.

A dicső diadal alig remélt napjai beköszöntenek, Ausztria engedékenységének azonban semmi jele. Debrecenben pedig egyre mélyül a szakadék a forradalmi terrorintézkedéseket sürgető verestollas „flamingók” és árulással vádolt mérsékelt ellenfeleik között.^[1] Kazinczyéknak végül sikerül megbuktatniuk a radikálisok vezérét, Madarász László rendőrminisztert: a lefoglalt Zichy-gyémántok eltűnése körül játszott gyanús szerepe miatt kell távoznia. A támadás közvetett célpontja maga Kossuth. A képviselők egy része nehezen tűri az OHB elnöke és a körülötte képződő kamarilla kizárólagos befolyását az ügyek menetére. Kossuth ellenlépésre szánja el magát: most, hogy a hadiszerencse a magyar fegyverek mellé szegődött, elérkezettnek látja az időt a leszámolásra politikai ellenfeleivel.

Ehhez azonban nem nélkülözheti a hadsereg támogatását. A táborban, a főtisztek körében élesztgeti a távolból parancsolgató debreceni civilek elleni ingerültséget, s egy pártra panaszkodik, amely a hadsereg háta mögött alkudozna az ellenséggel a megadásról. „Hogyan is hihettem volna, írja majd emlékirataiban Görgey, hogy annak a pártnak a tagjai az én politikai elvbarátaim?” Ezekben a napokban azonban Kossuth egészen elvarázsolja Görgeyt, pedig a tisztikar kifejezett óhaja dacára sem őt nevezi ki ekkor fővezérré. „Egyedül Kossuth hisz a forradalomban. Egy antik, tiszta jellem. Kár, hogy nem katona”, lelkendezik a tábornok Damjanichnak írt levelében, miközben Debrecenben az antik, tiszta jellem a képviselőket éppen az ő diktátori ambícióival riogatja. Majd néhány héttel később, a tavaszi hadjárat sikerén felbuzdulva már azzal, hogy a hadsereg követeli az elszakadást Ausztriától: ha ők nem mondják ki az uralkodó ház trónfosztását, majd kimondja a sereg. Ebből pedig egy szó sem volt igaz. A tábornokok, ha reagáltak egyáltalán Kossuth felvetésére a gödöllői haditanácsban, két ütközet között, a hadjárat sorsát eldöntő stratégiai kérdést latolgatva – hogy Bécs vagy Buda ellen vonuljanak –, inkább az ötlet célszerűségét vitatták. Bölcs dolog-e a megegyezés útját végérvényesen elrekeszteni? Kossuth azonban az országgyűlésen kész helyzetet teremt: az április 13-i titkos ülésen, ahol a trónfosztás szándékát bejelenti, hivatkozik a katonák követelésére, a nép óhajára s egy Európa sorsát eldöntő állítólagos veronai konferenciára is, ahol független államként kell fellépnünk, ha azt akarjuk, hogy érdekeink figyelembe vétessenek. S mivel a vonakodó képviselők meggyőzésére mindez nem volt elég – a tiltakozók között találjuk Kemény Zsigmondot is –, a másnapi nyílt ülést, ahol javaslatáról szavazni fognak, a debreceni nagytemplomba teszi át, ahol a honatyák úgyszólván elvesznek a néptömegben, és vitára többé nem nyílik alkalom. „Le kellett a gyáva árulás hídját égetnem végképp a függetlenségi nyilatkozattal…”, olvashattuk a valódi indítékot a vidini levélben. És április 21-én a Schwarzenberg-kormány felkéri az orosz uralkodót a fegyveres beavatkozásra. Ezzel végképp megszűnik az olmützi oktrojált alkotmány és a debreceni republikánusok között negyvennyolcas alapon közbülső megoldást kereső Békepárt mozgástere.

Hogy lehet, hogy a békés kibontakozás módját kereső magyar politikusok és a váci nyilatkozat szellemében eljáró katonák között a sorsdöntő hetekben – minden gyanúsítgatás dacára – nincs érintkezés? Ha összefognak, vajon képesek lettek volna más irányt szabni az eseményeknek? Tehettek-e, tettek-e valamit a békepártiak, vagy csak szerencsétlenül tébláboltak a történelem színpadán? A következő évtizedben a főbb szereplőknek bőven jut majd ideje e kérdéseken töprengeni.

ostoba elvhűségünk

A közélettől végleg visszavonuló Kazinczy Gábor véleménye lesújtó. „Tanuljunk a közös múlton s abbani ostobaságunkon”, írja Keménynek 1854 tavaszán, nem sokkal halála előtt. „A legtúlzóbb s legoktalanabb reakcionárius több sikert vagy legalább nyomot mutatna fel az 1848-i időszakból, mint a mi léha, gyáva, ostoba elvhűségünk, mely addig-addig balancírozott a középen álló igazság bohóckötelén, míg mind az előre vivőknek ballast lőn, mind a hátrálóknak alkalmatlan. Eredmény semmi, legfeljebb a közvéleménynek azon elítélő verdictje, mely sujta s sujtand még a történelemben is, s – szégyen és gyalázat – méltán”.

Görgey magyarázata, hogy a kapcsolatfelvételre azért nem került sor időben, mert Kossuth nyilatkozatai a feleket kölcsönösen megtévesztették egymás szándékairól, lényegében helytálló. De az is igaz, hogy március 9-én, amikor a tábornok váratlanul felbukkan Debrecenben (tisztázni szeretné, hogy ki a magyar hadak fővezére), segédtisztjét bizonyára nem véletlenül küldi Kovács Lajos felkeresésére. Úgy látszik, Kossuth országgyűlési ellenzékének híre mégiscsak eljutott hozzá. De nem találják Kovácsot, és Görgey még aznap visszasiet a hadtestéhez. A civilek részéről még ennyi sem történik április 14. előtt. Figyelmüket leköti a gyémántpör és a hírlapi csörte a flamingókkal. Csak május elején kerül sor a félreértések tisztázására, amikor Klapka György ideiglenes hadügyminiszterként Debrecenbe érkezik. Bár Klapka cáfolja, Kemény és más visszaemlékezők szerint ekkor komolyan felmerült, hogy az országgyűlést fegyveres demonstrációval kényszerítsék a függetlenségi nyilatkozat visszavételére. Görgey személyes fellépése ezt alighanem egymaga is elérte volna, ő azonban épp Budát ostromolja. Kazinczy Gábor lesz az első, aki a vár bevétele után a Ház tisztelgő küldöttségének élén találkozik a tábornokkal, és tájékoztatja őt egy párt létezéséről, amely az elért győzelmeket, hozzá hasonlóan, a békés megegyezés elérésére használná. Ennek előfeltétele azonban az áprilisi határozatok érvénytelenítése. Görgey június elsején érkezik Debrecenbe, ahol még aznap titkos értekezletet tart Kazinczy szállásán a Békepárt vezetőivel. De hogyan, hogy nem, Kossuth épp egy nappal korábban kierőszakolja az országgyűlés azonnali elnapolását és Pestre költöztetését. Nincs többé mód parlamentáris eljárásra. A fegyveres államcsínytől pedig – melynek lehetőségét maga Kemény veti fel ez alkalommal – alapjában véve mindkét fél idegenkedik. A béketörekvések már amúgy is időszerűtlenek: a cári hadsereg megkezdte felvonulását a magyar határra.

A történészek többsége egyetért abban, hogy negyvennyolc nyarán elkerülhetetlen volt a dinasztia és a magyarok közti konfliktus elmérgesedése. A Batthyány-kormány, ha akart volna sem tehetett olyan mértékű engedményeket az uralkodó által szentesített áprilisi törvények rovására, amelyek kielégítik a birodalom egységéhez ragaszkodó udvari köröket. Mennyiben változtatott később a helyzeten a fegyveres ellenállás váratlan sikere? Volt-e realitása a reménynek, amely a Békepártban és a Görgeyt támogató főtisztekben egymástól függetlenül élt, hogy az ifjú uralkodó és tanácsadói adott esetben a kisebbik rosszat választanák, és inkább a magyarokkal kötnének kompromisszumot, semhogy egy idegen hatalom fegyveres beavatkozását vegyék igénybe saját alattvalóik ellen?

Kosáry Domonkos Görgey-könyvéből tudjuk, hogy az osztrák minisztertanács a II. Miklós cár által felajánlott fegyveres segítség igénybevételét még március 29-én is elutasítja, és csak egy hónappal később kérelmezik, mikor az új császári vezér, Welden táborszernagy kijelenti, hogy nem tudja garantálni többé Bécs védelmét. A cár döntésére pedig majd Ferenc József levelének kézhezvétele után, május 9-én kerül sor. Elképzelhető-e, hogy az udvar változtat mereven elzárkózó magatartásán, ha magyar részről béketörekvésekről értesül? A józan ész mindenesetre ezt diktálta volna. A történettudomány mégis tagadja egy ilyen megoldás lehetőségét. A történelmi folyamatokat a nyers erőviszonyok, érdekek és indulatok mozgatják, ezért a legritkább esetben terelhetők arra a keskeny útra, amit a józan ész jelöl ki számukra. Ami észszerű, még nem reális, ami reális, ritkán észszerű. Mit nevezzünk akkor reálpolitikának? Amit a bekövetkező események igazolnak? Tehát a győztesnek adjunk mindig és szükségképpen igazat, és a vesztesek ügyét a meg nem valósult tervekkel és elképzelésekkel együtt tekintsük puszta tévedésnek? Minden porcikánk tiltakozik ez ellen.

szabad kezet adott

Ami a kortársak véleményét illeti, az a békülés esélyét illetően korántsem volt olyan egyértelmű, mint a történészeké. Ugyanaz a Wessenberg, aki miniszterelnökként ’48 nyarán nem volt hajlandó fogadni a magyar országgyűlés küldöttségét, Komárom felszabadítása után arra figyelmezteti utódját, Schwarzenberg herceget, hogy „ki kell engesztelődni, ha a jövő számára tartós viszonyokat akarunk elérni”. Az angol külügyminiszter pedig, akinek cinikus kijelentése – „végezzenek velük gyorsan” – szabad kezet adott a cárnak a fegyveres beavatkozásra, hamarosan felismeri, hogy Anglia érdekeit az orosz birodalom súlyának és tekintélyének gyarapodása jobban veszélyezteti, mint a monarchia belső átalakulása. Kossuth Lajos emigrációs iratainak bevezetőjében a történész Hajnal István egykorú forrásokkal igazolja, hogy a magyarok ügyét ’49 nyarán a szigetországban általános rokonszenv övezte. Egy alsóházi interpellációra válaszolva Palmerston már júniusban kijelenti, hogy kész a közvetítésre a küzdő felek között, erre azonban eddig egyik fél sem kérte fel. „Nemes kibékítés lenne az egyedüli orvosság”, írja még szeptemberben is a bécsi angol követnek, „de az osztrák kormány nem ismer más adminisztrációt, mint korbácsolást, bebörtönzést és agyonlövetést”.

Kazinczy Gábor önostorozó szavait tehát, bátran feltehetjük, nem a Békepárt elhibázott tettei, utólag felismert tévedése váltotta ki, hanem az, amit szerinte elmulasztottak céljaik érdekében megcselekedni. Helyesen következtettek, következetlenül cselekedtek. Az ebből származó feszültség magyarázhatja részben az esszéíró és publicista Kemény hiperaktivitását az összeomlást követő években; később regényhősei önmarcangoló tépelődését, szándék és következmény ellentmondását cselekedeteikben, az ellentmondást élet és irodalom között szerzőjük életében.

Forradalom után után

Az irodalomtörténészek megegyeznek abban, hogy az esszé- és regényíró Kemény legfőbb erénye a kivételes elemzőkészség. Önmagukkal meghasonlott regényhősök vívódását, államférfiak tettei mögött a rejtett indítékok bonyolult szövedékét senki hozzá fogható éleslátással és meggyőző erővel nem ábrázolta a tizenkilencedik századi magyar irodalomban. Regényeiben a cselekményt újra és újra megszakítja, lelassítja, időnként helyettesíti is a hősök előtt álló lehetőségek mérlegelése, valamint a bekövetkezett események feletti töprengés az egyes szereplők nézőpontjából. Ezek a nézőpontok drámai módon különböznek és mindegyik más képet mutat; az elbeszélés középpontjába nemegyszer éppen ez kerül: a végzetes meg nem felelés a cselekvő szándéka és a tetteinek mások által tulajdonított értelem között. Szerb Antal szerint „élet és ábránd, külső és belső világ elszakadtságában kell a gyökerét keresni Kemény íróvá levésének, stílusának, regénykoncepciójának és szerencsétlen életének”. Ez a látásmód, amelyet az elképzelt és az élet színpadán betöltött szerep közötti feszültség ural, az ebből fakadó belső bizonytalansággal és szüntelen, aggályos mérlegeléssel együtt azért teszi Kemény Zsigmondot egy korszak, az ötvenes évek legautentikusabb írójává, mert ugyanez az ellentmondás, amelynek ábrázolására ő mintegy predesztinálva volt, nyomta rá a bélyegét ezekben az években a magyar szellemi élet egészére. Az ellentmondás vágyak és lehetőségek, képzelet és valóság között.

Munkásságának legjava a „hosszú” ötvenes évekre esik. A kollektív emlékezetben a világosi fegyverletétel és az 1861-es országgyűlés feloszlatása közé eső időszak mint szomorú közjáték rögzült a reformok korát betetőző szabadságküzdelem és a kiegyezést követő boldog békeidők között. De sokkal több volt ennél: visszafordíthatatlan folyamatok kezdete a hazai társadalomfejlődésben ugyanúgy, mint a világpolitikában, és legfőképpen a magyar szellemi elit gondolkodásában. A számvetés azonban a fájdalmas számvetések korszakával felemásan ment végbe, ha ugyan végbement.

Pedig ez a nyomasztó, kilátástalan évtized, amely nagyjait elnémította, börtönbe zárta, kétségbeesésbe, tébolyba, öngyilkosságba kergette, belső vagy külhoni emigrációba kényszerítette, a magyar irodalom első igazi fénykora. Az egyetlen, amelyben a Szekfű Gyula által (Asbóth János nyomán, de nem egészen az ő szellemében) megörökített három nagy nemzedék egyszerre működött. Magától értetődik, hogy egymás ellenében, hiszen még éltek. Aligha tűrték volna, hogy valamiféle utókor elsimítsa halálos nézeteltéréseiket és a korkérdésekre adott, egymástól gyökeresen elütő válaszaikat mintegy sorba rendezze, mintha azok egymásból következnének. Egymást követő nemzedékekről különben sem igen beszélhetünk, Asbóth sem életkoruk szerint tett különbséget a szereplők között, hanem aszerint, hogy az előadott dráma melyik felvonásában vittek főszerepet. Széchenyi István és Vörösmarty Mihály a reformkorban, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor a forradalom idején, Deák Ferenc és Arany János a kiegyezés körül. Kemény Zsigmondot, Deák elvbarátját, Arany lelki rokonát bizonyára az utóbbiakhoz sorolta volna.

De az első nemzedékhez tartozó Vörösmarty a forradalom után, 1850-ben írja meg az Előszót, ugyanabban az évben, amelyben Kemény nevezetes röpirata megjelent. A forradalom előtti és forradalom utáni világállapot szembeállításából kibomló látomást Vörösmartynál az elviselhetetlen veszteség feletti kétségbeesés tragikus pátosza hatja át.

hagymázos forradalmi álmok

Ennek az évnek a termése Aranytól A nagyidai cigányok is. Ez mintha az Előszó ellendarabja volna, szatírjáték a végzetdráma után. A Forradalom után fegyelmezett, elemző prózájánál ő bizony sokkal vaskosabb és kietlenebb képet, gúnyképet rajzol Csóri vajda és fölkelt népének viselt dolgairól. (Amikor visszatalál a magára erőltetett klasszikus költő-szerephez, majd alig győzi e „botlását” kimagyarázni.) A hagymázos forradalmi álmokra következő ébredés rettenete az örök kételkedő, depressziós költőből pályafutásának legfurcsább műveit hozza ki. 1850-ben még kissé szégyenkezve vallja be: „Kedvem van énekelni. Furcsa kedv”. A Bolond Istók kezdődik ezzel a sorral, népi groteszk modern pszichológiával és bölcs öniróniával; ennek a másik Aranynak a remeklése ez is, akinek létezéséről összes félbehagyott és meg nem írt művei tanúskodnak. 1851-ben azután megszületik a Családi kör, a legszebb magyar költemények egyike, amelynek eleven atmoszféráját a kötelező irodalmak sivár örökkévalósága se tudta kikezdeni. Egészében az ötvenes évek Arany János költészetében is a fénykort jelenti, a balladák korszakát, a Széchenyi-ódát, a csodálatosan termékeny nagykőrösi éveket, melyeket a költő természetesen végigpanaszkodott.

Az értekező próza terén Eötvös Józseftől A tizenkilencedik század uralkodó eszméi, különösen annak 1851-ben írt első része emelkedik ki toronymagasan a század magyar társadalomelméleti irodalmából. Eötvöst azonban hamarosan visszaköveteli a politika, törvényeket és beszédeket írt, majd korán meghalt.

A regényirodalomban is fordulatot hoztak a szabadságharc leverését követő agyoncenzúrázott, gyászos évek. Arra gondolok, hogy a regényírásra alkalmatlanul fiatal kora dacára máris sikeres szerző, Jókai Mór, akit egy pillanatra maga alá temetett a nemzeti katasztrófa, kész íróként bukkan fel a romok alól, teljes fegyverzetében, összes erényeivel (és hibáival). Az 1852-ben megjelent Erdély aranykora, s az ezt hamarosan követő Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán szerzője már mindazt tudja, amit a Nagy Év előtt még nem tudott, és amiért a közönség majd a szívébe zárja, pályatársai irigylik és kritikusai elmarasztalják. Sorra születnek a népszerű művek és megszületik a magyar olvasóközönség. Épp ideje: soha ennyi félbeszakadt pálya, tétlenségre kárhoztatott egyéniség, szétszakított család nem keresett s talált vigasztalást a nyomtatott betűben. Hogy magyarul olvasnak, ez is jórészt az önkényuralomnak köszönhető. Amit a nemzeti ébredés korában nem sikerült elérni, hogy a magyar nyelvet (rákenjék, mint meszet a falra – Széchenyi) boldog-boldogtalanra ráerőltessék, azt most megteszi a zsigeri ellenkezés, ami az országot elnémetesítő bürokrácia ellen a lelkekben támad.

mindenkiben csalódott

Az évtized végére tragédiánk is lesz, Az ember tragédiája, egy szomorú sorsú Nógrád megyei művelt nemesember magányos tépelődésének gyümölcse. Páratlan remekmű ez is a maga nemében, börtön- és politikaviselt elme, mindenben és mindenkiben csalódott szív alkotása, egyszóval szépen beleillik sorozatunkba: a sötét ötvenes évek remekművei közé, melyek táptalaja az átélt történelmi trauma volt. (A korszakalkotó művek e sorozatával legfeljebb az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő évtized szépirodalmi – de csakis szépirodalmi – teljesítménye állítható párhuzamba: Pilinszky, Ottlik, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy, Örkény, Weöres, Illyés, Tandori – akkor is ki gondolta volna, hogy irodalmi fénykorban élünk?)

És 1858-59-ben két részben megjelenik Kemény Zsigmondtól A rajongók, talán a legjobb tizenkilencedik századi regényünk. A kortárs Erdélyi János, újabban Szegedy-Maszák Mihály is hasonlóképpen vélekedtek, de kollégáik többsége számára – s még inkább a közönség szemében – ez is csak afféle tiszteletre méltó régiség maradt. Ki kellene végre mondani, hogy míg Kemény társadalmi regényei ma már úgyszólván olvashatatlanok, történelmi regényei maradandó értéket képviselnek, ez az egy pedig igazi remekmű. Komoly szakember persze nem mond ilyeneket; kanonizált szerzők esetében nem illik kétségbe vonni silányabb műveik értékét. A műelemzések szerzői pedig, amióta az irodalomelmélet „szigorú” tudomány lett, lehetőleg tartózkodnak a tudománytalannak minősülő értékítéletektől.

Kemény Zsigmond irodalmi munkásságának fogadtatása politikai szerepének megítéléséhez hasonló széles skálán mozog, ráadásul a kettő egymástól alig elválasztható. Nincs még egy alak irodalmi nagyjaink között, akiről ilyen szélsőségesen ellentmondó vélemények láttak napvilágot. Az életmű egészét átfogó tanulmány ugyan még várat magára, de csak azért, mert minél komolyabb tudós valaki, annál kevésbé vállalkozik olyan mű megírására, amelyben egyszerre kellene állást foglalnia, mondjuk, poétikai és politikatörténeti kérdésekben. Eddig a legteljesebb képet Keményről – de mégis inkább az utókor róla alkotott képének a képét – Takáts József kiváló összeállítása nyújtja. A Kemény Zsigmond emlékezete címmel 2023-ban megjelent kötet áttekinti a kortársak visszaemlékezéseitől a legfrissebb kutatási eredményekig hősünk eszme- és irodalomtörténeti értékelésének és újraértékelésének állomásait.

irodalmi fegyverek

Regényeit, esszéit, publicisztikáját méltatói általában kissé körülményesnek, túlbonyolítottnak találják, egyszóval – jelentőségük hangoztatása mellett – nehezen olvashatónak. Az ezzel kapcsolatos közmegegyezés játszhatott némi szerepet abban, hogy Kemény olvasóinak tábora azóta is alig haladja meg a róla szóló művek szerzőinek körét. Pedig sokak szerint a maga századában a politikai publicisztika és az esszé legnagyobb hatású hazai művelője volt, utolérhetetlen a történelem és az emberi lélek kríziseinek ábrázolásában. Ráadásul aktív résztvevője a küzdelmeknek, melyekről ír. Ez ugyan kevésbé meglepő az ő korában, amikor a politikai ütközeteket már és még elsősorban irodalmi fegyverekkel vívták. Kortársai közül Széchenyi István, Eötvös József jellegzetes példái az államférfiaknak, akik jelentős irodalmi életművet hagytak maguk után. Petőfi Sándor, Jókai Mór – hosszan folytathatnám a sort – a politikai szerepet vállaló irodalmárnak. Kemény Zsigmondot, a főfoglalkozású újságírót és lapszerkesztőt, a debreceni Békepárt tevékeny résztvevőjét, a kiegyezés előtt Deák Ferenc bizalmasát vajon e két típus közül melyikhez számítsuk? Ez a kérdés nem véletlenül maradt s marad továbbra is eldöntetlen.

Egy másik kérdés, amit a tudós történész vagy esztéta akár el is kerülhet: a művek kapcsolata a szerző életútjával és jellemével. A szövegközpontú irodalomelmélet számára ez a probléma jóformán nem létezett. A hagyományos irodalomtörténet annál szívesebben időzött a súlyos művek könnyelmű, mások szerint meghasonlott lelkű szerzőjéről szóló anekdotáknál. De úgy tűnik, alakját ugyanúgy, mint munkásságának irodalmi jelentőségét végül ki-ki aszerint ítélte meg, amit magában az író politikai szerepéről gondolt. Péterfy Jenő a fájdalmas önismeret zsenijének tartja, akinek „csonka élete a költészetben lett egésszé”, és műveinek végtelen komolyságát hangsúlyozza. Ignotus Pál szerint úgy ír, mint aki túl akar lenni a dolgon („miután szesztől elkábulva, bujálkodástól kimerülve egy óra hosszat körbe rohant szobájában” – így, szó szerint). Németh Lászlónál „egy nagy láng, amely nem tud úgy, ahogyan szeretne másokra átharapni; s előbb a melankólia, később a szórakozottság pernyéje alá takarja be magát”.

Legsikerültebb regényalakjaihoz hasonlóan ellentmondásos, bonyolult jellemének titka, köznapi és költői, éjszakai és nappali lényének kettőssége élénken foglalkoztatta méltatóit, és rengeteg pszichologizálásra adott alkalmat. Igazat mégis Péterfynek kell adnunk, aki szerint Kemény talányos lényéhez művei kulcsot nem adnak: „lelkébe nem pillanthatunk”. Fordítva azonban, a művek megértését segítheti az életrajz ismerete.

Állítólag nehezen dolgozott. Lassan haladt, s ő maga panaszkodik az ihlet perceinek ritkaságára. Ennek azonban ellene mond a keze alól kikerülő művek sokasága. 1850 és ’54 között például a két röpiraton kívül megírt három regényt, három nagyesszét és két terjedelmes cikksorozatot (folytatásokban közölt esszét), a kisebb újságcikkekről és kritikákról nem beszélve. Talán mégsem a korhelykedés okozza, ha nappal, társaságban el-elszunnyadt, főleg, hogy köztudomásúlag csak éjszaka, teljes nyugalomban tudott írni. Az éj közepén felkelt, gyertyát gyújtott és dolgozott reggelig. Rengeteg kávéval és teával izgatta elméjét, kényszerítette magát munkára. Az évtized második felében ehhez jött még a lapszerkesztés, ami szemlátomást terhére volt, s csak növelte anyagi gondjait. Volt úgy, hogy a lap munkatársait a készülő regényre – történetesen A rajongókra – felvett előlegből tudta csak kifizetni. Miközben a Pesti Naplóval történelmet csinált, legendák szóltak arról, milyen kevéssé érdekelte, mi kerül a másnap reggeli számba. Munkatársaival gyöngéden bánt, a végtelenségig megértő volt velük, de ha tehette, íróasztala mögé menekült előlük. Ahol azután szenvedett, tépelődött. Nagyobb terveit nem ritkán félbehagyta.

kétfrontos harc kellős közepén

„Meguntam a munkát, meguntam a politikát, meguntam a szépirodalmat, mindent meguntam”, írja már 1847-ben Wesselényi Miklósnak. Politikusi ambícióinak, ha voltak, hamar búcsút mondott. Tudja magáról, hogy a nyilvános szereplésre kevéssé alkalmas, amikor szónokol, túlizgatottá lesz. Jobb szeret inkább a háttérben maradni. 1865-ben, a kiegyezés érdekében folytatott kétfrontos harc kellős közepén arról álmodozik, hogy Svájcba emigrál és ott paraszttá lesz. Saját birtoka gondját ellenben testvérére hagyja. A gyakorlati életben idegenül mozog, szórakozottsága közismert, külső megjelenése igénytelen, néha elhanyagolt. Állandó anyagi gondokkal küzd. A pénzhez nem ért, bárki megcsalja (Dosztojevszkijről ugyanezt beszélik). „Nem vágyom gazdagságra, talán azért, mert házi életre sem”, írja naplójában, harminckét évesen. Ifjúkori szerelmi csalódás okozza-e később félénk tartózkodását a tartós kapcsolattól, nem tudjuk. „Nem kívánok már egy nőtől sem többet, mint barátságot, ha szilárd, s élveket, ha ingatag… És a szerelem? Hagyjunk fel vele örökre.” Sikerült? Nem tudjuk. Nem szokott sikerülni. Az Özvegy és leánya hősét, Mikes Jánost jellemző szavakban önvallomást gyanítunk: „kettőhöz nem értett, melyhez még a becsületes férfiak is értenek: hazudni érzelmeket s a nőkegyet szerelem nélkül élvezni”. A történelmi környezetben játszódó három nagy regény bonyolult cselekménye mintha csak arra szolgálna, hogy az egymást szerető férfi és nő közötti közeledés lehetetlenségét igazolja.

„Örökké nélkülözés s túlélvezés között tölt életem. Nem valék soha képes mértéket tartani – vagy életunalomra vitt a józanság, vagy megcsömörlék a gyönyörökben”, állítja a Napló. Később a terített asztal örömeinek lesz nagy hódolója, azonban a bohém, egyesek szerint kicsapongó életmódjáról szóló anekdotákat erős kétséggel kell kezelnünk. Az éles szemű pályatárs már 1856-ban úgy látja, „csak úgy utánozza az életet, s örül annak, amin mások örülni szoktak. Kereste az érdekeltséget, de láttam, hogy nem érdekli semmi, s néha az indulatosságig hevítette magát, hogy megcsalja saját szívét, mely már halott volt”. Halott? Tóth Kálmán ebben az egyben bizonyosan téved. Legjobb regényeit, legfontosabb vezércikkeit még csak ez után fogja megírni. Kihűlt szívből támadnának az Özvegy és leánya vagy A rajongók szereplőit végzetük felé sodró szenvedélyek? Hogy ismerhetné fel a közönyös elme tetteik indítékát, hogy tudná átérezni vágyaikat és félelmeiket? „Irkálj, mulass és feledj!”, tanácsolja magának a Zord idő tragikus sorsú hőse, midőn szerelmét, becsületét, hazáját és jövőjét veszve látja. Mintha a szerző önmagát intené. És akkor az ötvenes évek kietlen mulatozásainak magyarázatát sem kell tovább keresnünk.

„Fognak-e rólam életírást készíteni… rólam? – Utoljára is miért ne? Sokra érkezik az írók henye serge”, tűnődik 1846-ban, naplójával szemközt, Zsibón. A nappali világban alvajáróként közlekedő Kemény éjszakánként, az üres papír fölé hajolva él eleven életet: de nem a sajátját, hanem hőseiét. Ilyenkor tárulnak fel előtte az események mélyén rejlő összefüggések, az emberi lélek vagy a világpolitika működésének bonyolult mozgatórugói. Géniusza – illik ide ez a régimódi kifejezés – vámpírként szívja érzelmeit és intellektusát, s ömleszti át műveibe. Az élete pedig – a „saját” élete – mintha gondolatkísérlet volna, esszé maga is: a felmerülő lehetőségek és lehetetlenségek szüntelen latolgatása, tele bizonytalansággal, váratlan átmenetekkel, ellentmondással és kétértelműséggel.

Politikai szerepére is igaz ez. A reformkorban a nagy pártok között helyüket kereső, de nem találó „doktrinerek” vagy centralisták köréhez tartozik, a szabadságharc idején, a debreceni országgyűlésen a Békepártnak nevezett csoportosuláshoz. A Forradalom után felháborító, sokak szerint kegyeletsértő tárgyilagossága megosztotta az akkori közvéleményt, megosztja a történészeket is. Mintha azért íródott volna jó előre, hogy megzavarja a nemzeti újjászületés hőskoráról s az azt betetőző forradalomról és szabadságharcról szóló majdani közmegegyezést.

lassan éledező közvélemény

Amikor megjelent, mondanivalóját nemcsak a birodalmi abszolutizmus képviselői nem akarták meghallani, szögesen ellenkezett az a nemzeti oldal felfogásával is, amely a jogfosztó intézkedésekkel szemben a passzív ellenállást választotta. Később a lassan éledező közvélemény mégis a Keményével rokon elképzelésekkel indul el a kiegyezéshez vezető úton, és ezek első orgánuma, Deák Ferenc politikai törekvéseinek szócsöve éppen a Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Napló lesz. Az ötvenes évek első felében azonban az elnyomó intézkedések és a cenzúra még erősen korlátozták a hivatalostól eltérő politikai vélemények hangoztatását. A nemzetstratégia középpontjába tehát, a közjogi követelések helyére szükségképpen a művelődésnek és a polgárosodásnak kellett kerülnie. „Egy közbirodalomba olvasztva össze, ma már nem húzhatunk határvonalakat Ausztria közepett különböző politikai nemzetiségek számára. A birodalmi fajok nem osztályoztatnak többé tér szerint. Minden faj számára ugyanazok a határok állnak, a közbirodalom közös határai. Ezek elég tágasak, hogy mindannyian összeférjünk. Midőn tehát arról van szó, mi különbözteti meg a birodalmi fajokat most egymástól, kétségkívül mindenekelőtt a nyelv és irodalom, azután az értelmességen és szorgalmon alapuló vagyonosság és kultúra”, ez az alapgondolata Kemény Élet és irodalom című, 1853–54-ben megjelent esszéjének.

A nemzeti érzelmek kifejezésére egyedül a szépirodalom maradt, politikai tanulságokat pedig leginkább a történelmi múlt vizsgálatából lehetett levonni. Fokozott érdeklődés fordult tehát e kettő, az irodalom és a történelem felé. „A katonai kormány eréllyel párosult bölcsessége” majdnem annyit használt a magyar nyelvű művelődés ügyének, amelyet akadályozott, de teljesen el nem tilthatott, mint tették korábban a reformkor nagyszerű kezdeményezései. A közönség pedig, ahogy ilyenkor lenni szokott, megtanult olvasni a sorok között. Az óvatos utalásokban, történelmi parabolákban elrejtett üzenet élénkebb érdeklődést váltott ki, mint békeidőkben egy vezércikk vagy parlamenti szónoklat.

Maga Kemény is irodalommal, kultúrával foglalkozó írásokkal jelentkezik, de ezt korántsem jobb híján teszi. Álláspontját Élet és irodalom címmel a Pesti Napló hasábjain megjelenő cikksorozatában így foglalja össze: „Kell-e nektek nemzetiség? Ha nem kell, fordítsátok el figyelmeteket azon programtól, mely a legmostohább korszakban Kazinczy által megmenté nemzetiségünket a végsüllyedéstől, s mely most is – legyen bár erős vagy gyönge – hű maradt magához. Ha pedig kell, akkor logikailag következik, hogy azon mértékben pártoljátok az irodalmat, melyben megfogyatkoztak a nemzetiség emelésének többi eszközei”. (Mai – még inkább tegnapi – szemmel nézve furcsa, hogy Kemény mély értelmű fejtegetései, köztük az Élet és irodalom és a Szellemi tér egy napilapban, a Pesti Naplóban, folytatásokban láttak napvilágot. A magyarázat azonban egyszerű: már és még nem voltak erre alkalmas magyar nyelvű folyóiratok. Aki akar, találhat erre is mai párhuzamot.)

aggályosan komoly

Érdeklődésének középpontjába azonban egyre inkább a regényírás elmélete, ezen belül is a történelmi regény műfaja kerül. Megkülönböztetett figyelmet szentel a történelem tudományos és szépirodalmi megközelítése közötti különbségnek, melyre több írásában is kitér. Különös elme: mintha leckéket adna saját magának, előkészületként a következő évek történelmi regényeinek megírásához. Hogy valóban tudatos – és Keményre jellemző módon alapos, mondhatni, aggályosan komoly – felkészülésről van szó, bizonyítja az is, hogy Erdély múltjáról ír értekezést és sűrűn forgatja a majdani regények korából, a 16. és 17. századból fennmaradt emlékiratokat, krónikákat. A regénynek való témát is évekkel korábban választja ki, s előbb elbeszélés formában próbálgatja: az Izabella királynő és a remetéből lesz majd a Zord idő, a Deborah című elbeszélés nyomán születik meg az évtized végén A rajongók.

Két Elemér vagy három

1855-ben, ugyanabban az évben, amikor az Özvegy és leányát kezdi írni, Kemény átveszi a Pesti Napló szerkesztését. Ekkortól egészen 1869-ig, rövid megszakításokkal ő irányítja a korszak legnagyobb hatású hazai újságját. Napilapról van szó, amely egy idő után, társaihoz hasonlóan, reggelente jelenik meg, szerkesztése tehát jócskán belenyúlik az éjszakába – Kemény írói munkaidejébe. Legfontosabb cikkei Európa politikai viszonyainak alakulásáról tudósítanak; olvasói is sejtik, hogy a haza sorsának jobbra fordulását csak ezektől remélhetik. Belpolitikai kérdésekről a Napló egyelőre sokatmondóan és következetesen hallgat.

A lapszerkesztés, a szerzőkkel folytatott levelezés, 1859-ig az újság csődközeli anyagi helyzete, ’59 után a szellemi vezető szerep, amit a lap az egyre mozgalmasabb hazai közéletben betölt, napról napra tömérdek tennivalóval terheli Keményt. Folytonosan küzdenie kell a cenzúrával is, amely hol a cikkekből töröl, hol a megjelent lapszámot foglalja le, hol az egész újság kerül rendőri megfigyelés alá. 1858-ban fel is függesztik egy időre a lap megjelenését, amit Kemény némi megkönnyebbüléssel vesz tudomásul: végre befejezheti A rajongókat, amelynek első része már a nyomdában van. A cenzúrának egy évvel korábban a Zord idő is sokat köszönhetett: szerzője politikai nyomásra adja át másnak átmenetileg a főszerkesztői állást, és ekkor kezd végre a regény megírásához. Amelyet nemsokára félbehagy, inkább A rajongókon dolgozik, később azt is félreteszi. A hajsza és az állandó belső feszültség kikezdi idegrendszerét, aláássa az egészségét, a lap körüli napi tennivalóktól egy időre vissza is vonul. De ’59 tavaszán megjelenik A rajongók második része, még mielőtt a következő két esztendő politikai viharai elsodornák Keményt. A Zord idő befejezésére 1862-ig kell várni, amíg a helyzet végre ismét tökéletesen kilátástalanná nem válik.

leeresztett sisakrostély mögött

Regényeihez keletkezésük története, azt hiszem, hozzátartozik. Mert a romantikus regényekből ismerős doppelganger ezúttal maga az író, aki mintegy kettős életet él: nappal a politikus újságíróét, éjfél után, bezárt ablaktáblák mögött, gyertyafénynél regényhősei életét a törökké lett Budán vagy Erdélyben, Rákóczi György alatt. Egész pályafutására jellemző ez a kettősség, amit méltatói lelki alkatával magyaráznak. A befelé élő, zárkózott Keményt a kor, a környezet, tanulmányai és érdeklődése predesztinálja a közéleti szerepvállalásra, azonban szónoknak nem való, társaságban félszeg, a közéletben sikert nem arat, magánélete boldogtalan. Érzelmei és gondolatai bonyolult szövevényét csak íróasztalánál ülve képes kibontani és elrendezni. A leeresztett sisakrostély mögött, amelyben Mikes János, az Özvegy és leánya hőse testvére számára leányt rabolni indul, az írót kell sejtenünk; az ő számára vált a szeretett hölgy örökre elérhetetlenné (szülői tiltás, előítélet, félreértés és ki tudja, mi miatt); az ő jószándékú próbálkozásai vezetnek, úgy érzi, kibogozhatatlan bonyodalmakhoz, melyekből egyetlen kiút kínálkozik: regényt kell írnia.

Különös egybeesés, hogy Arany János ugyanezt a motívumot használja majd a Toldi szerelmében. A Tar Lőrinc páncéljában és jelvényeivel vívó Toldi is másnak, méltatlannak szerzi meg a titkon őérte rajongó leány kezét, Rozgonyi Piroska is sértett büszkeségből rejti el a világ elől érzelmeit s szenved egy életen át, mint Tarnóczy Sára. A szerelmes Toldiról szinte szó szerint elmondható, amit az Özvegy és leánya hőséről ír Kemény: „más számára rabolva a bosszuló igazság törvénye szerint magát rablá meg”. Végzetes szerep, letéphetetlen álarc, mely megakadályoz abban, hogy a szív sugallatát kövessük: mire utal ez a közös motívum a két nagy magyar pesszimista művében? Nem tudhatjuk és nem is kell mindenáron megfejtenünk. A művészi ábrázolás hűsége épp abban rejlik, hogy képes megőrizni tárgyának kimeríthetetlen titokzatosságát (a maga elrejtettségében teszi el nem rejtetté azt, ami rejtekezni szeret, magyarázza majd Martin Heidegger A műalkotás eredetében).

Az Özvegy és leányában a végzetes inkognitó tragédiák sorozatát indítja el. A Zord időben Kemény megkettőzi a Deák Dora kezétől eltiltott szerelmes ifjú alakját: Barnabás mohó érzékisége, fékezhetetlen indulatai, gyilkos bosszúszomja és vele szemben Komjáti Elemér ábrándos, költői lénye, empatikus viselkedése a szerelmi vágy kétféle arcát mutatják. Összeütközésük megakadályozza a szerelem beteljesülését és elpusztítja mind a kettőt. Végül A rajongókban a sorsképlet (végzetes meg nem felelés külső és belső, a vágyott és a lehetséges, testi és lelki valóság között) világképpé tágul: minden szereplő minden szándéka a visszájára fordul. „El volt tévesztve egész életünk”, ismételgeti Pécsi Simon, aki mindent előre eltervezett és kiszámított, mégis mindenét elveszíti. Ő imádott leánya boldogságát teszi tönkre, a Kassai István által állított csapdában kiszemelt örököse, Kassai Elemér leli halálát, Laczkó István árulója lesz az ügynek, amelynek mártírja akart lenni, a fejedelmi kegy nem kívánt házasságba kényszeríti Deborah-t és Gyulai Ferencet. „Nagy szerencsétlenségünk új erély forrása lehet, ha küzdve buktunk, s a porból kezünkkel mutathatunk ellenünkre, ki a diadal gőgjét élvezi. De hol vegyünk reményt, ha dúlt szívünkért senkit sem okolhatunk?”, kérdi Mikes Jánossal az író az Özvegy és leányában.

Korai tanulmányaiban a mohácsi veszedelem okait kutatja, Erdély múltját magyarázza. Esszéiben a közelmúlt nagyjai, Wesselényi, Széchenyi történelmi jelentőségét méltatja. A történelem önmagáért érdekli s nem példatár gyanánt használja, melyben a jelen problémáira keresgél megoldást, annál is inkább, minthogy a kor követelménye Kemény és kortársai szemében éppen egy történelmi probléma megoldása lenne: visszahelyezni kívánták a nemzetet történelmi jogaiba, a polgárosodás eszközeivel, a nemzetállam megteremtése útján. Soha a történelem nem volt annyira aktuális, mint tizenkilencedik századi elődeink életében (nem mellesleg, a modern történettudomány születésének korában).

Történelmi regényeiben a Háború és béke írójához hasonlóan azt a rejtélyes mechanizmust kutatja, amely az egymásba fonódó szándékok eredőjeként olyan változásokhoz vezet az egyének és népek életében, amelyeket senki sem akart és senki sem látott előre. Tíz évvel Világos és Arad után ez a kérdés eléggé időszerű. A párhuzamosan íródó két regény, a Zord idő és A rajongók csakis ezen az elvont történetfilozófiai szinten reflektál a szerző saját korára. Hogyan vezetett 1541-ben a Zápolya-párti urak honmentő igyekezete Buda elestéhez és az ország három részre szakadásához (Zord idő). Hogyan okozzák a szombatosok saját romlásukat, és hogyan rántja magával bukásuk Pécsi Simont, aki nem akar az üldözött felekezeti mozgalom élére állni, de megakadályozni sem tudja, hogy a vesztükbe rohanjanak (A rajongók).

megbízható ismeretek

Aki Kemény Zsigmond valamelyik történelmi regényét elolvassa, biztos lehet benne, hogy alapos és megbízható ismereteket szerez a választott korszak divatjáról, épületeiről és azok berendezéséről ugyanúgy, mint jogviszonyairól. Az elbeszélő időnként hivatkozik is forrásaira, máskor épp azzal hitelesíti az előadottakat, amiről nem nyilatkozik, mondván, hogy arról a forrásai is hallgattak. „Regényem többi személyeinek a sorsáról nincsenek adataim”, állítja az Özvegy és leánya végén. A rajongókat a harmincéves háború korát felidéző kisebb tanulmány vezeti be. Hősei szájába gyakran ad hosszabb monológokat, melyekben a cselekményt megszakítva, egy Kemény Zsigmond alaposságával elemzik érzéseiket, helyzetüket és szándékaikat, különös tekintettel a történelmi összefüggésekre. Így tesz Izabella királynő a Zord idő végén, tanácsosai, Werbőczi, Martinuzzi, Frangepán a korábbi fejezetekben. Kemény remekel, amikor a szultán és a császár között őrlődő magyar államférfiak vívódását, Buda török megszállását és annak következményeit vagy a királynő sorsát mutatja be. A mű gyengéje, hogy a „magánéleti szál”, Komjáti Elemér és a Deák nemzetség története eléggé esetlegesen kapcsolódik a történelmi sorsforduló életszerűen ábrázolt, mozgalmas jeleneteihez. Az olvasónak minduntalan vissza kell térnie Elemér és Barnabás kiagyalt viszontagságaihoz, amelyeket a szerző körülményesen igyekszik beilleszteni az igazi történelmi dráma kontextusába.

Kicsit hasonló a helyzet az Özvegy és leányával is: ami a korfestést, a jelenetek feszültségét, a párbeszédek és monológok olykor erdélyi népballadákat idéző költőiségét illeti, a romantikus regényirodalom legjobbjaival vetekszik. Mégsem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy a politikai és lélektani szálak mentén szerteágazó cselekmény bonyodalmai, az írói szándékot szolgáló gonosz véletlenek és szerencsétlen félreértések csak arra valók, hogy elkerülhetetlenné tegyék a hősöknek szánt szomorú sors beteljesedését. Ehhez képest maga az alapszituáció túl extrém (a leányrablás ebben a korban sem volt már szokásos) és nagyon is szimpla: a szerelmesek útjában álló végzetes félreértés. Ezért tűnik túlméretezettnek a regénykonstrukció, amelyet hordoznia kell. Az író ugyan minden esetben alapos magyarázatokkal teszi hihetővé a meglepő és itt-ott erőltetettnek tűnő fordulatok szükségszerűségét, de éppen ez nehezíti el a regényt. (Bezzeg Jókainak nem okoz fejfájást, amikor bírálói ezeket a kvalitásokat kérik számon művein.) Kemény lélekábrázoló művészetének az Özvegy és leányában számos nagyszerű példáját találjuk, de az is előfordul, hogy az értelmezés szenvedélyének túltengése a komikum határára sodorja. Példa lehet erre a fejedelmi vadászat epizódja. Az író itt új alakokat léptet színre, még nem ismerjük a cselekményben betöltött majdani szerepüket, mégsem sajnálja az időt a helyszín részletező bemutatásától, tájékoztat a lesben álló vadászok elhelyezkedéséről is. Végül, a Rákóczi Györgyöt veszélybe sodró váratlan medvetámadás elbeszélése során nemcsak a fejedelem és a mellette tartózkodó udvari káplán gondolataival ismerteti meg az olvasót, ugyanígy jár el a mackóval is. Hasonló irodalmi és etológiai remeklés, amikor Mikes János agarának özvegy Tarnóczyné kopóival esett találkozását írja le. De megfér-e a tökélyre vitt pszichológiai realizmus a vérbeli romantikus történettel? Előnyére válik-e az utóbbinak, ha lassított felvételen követjük? Lehet-e és érdemes-e a romantikus hősök szélsőséges viselkedését a lélekábrázolás kifinomult eszközeivel magyarázni? Ez Kemény írásművészetének alapproblémája, amelyre megoldást majd csak A rajongókban talál.

A szereplők sorsa ott valóban szervesen kapcsolódik az előadott történelmi eseményekhez, melyeknek mozgatói és egyúttal áldozatai is. A monológok és belső monológok túlsúlya sem akadályozza vagy lassítja többé a dráma kibontakozását, mert a szereplők elsősorban nem önmagukkal foglalkoznak, hanem – Szegedy-Maszák Mihály találó szavaival – „egymást olvassák”. A kívülálló elbeszélő nézőpontja úgyszólván eltűnik a nézőpontok polifóniájában: minden alakról többszörös, egymásnak gyakran ellentmondó, viszonylagos érvényű képet kapunk a többiek perspektívájából – „a szereplők egymás változó távlatainak a függvényei”.

A több szálon futó, bonyolult cselekmény kezelése, a szálak egymásba játszása mesteri. A feszültség a hősök belülről átélt szenvedélyei és bekövetkező végzetük sejtelme közt mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését. Minden részlet és kitérő hozzátesz valamit belső világuk ábrázolásához, ellentmondásos jellemük megértéséhez. A szálak időnként botrányos és többé-kevésbé titokzatos „nyíltszíni” nagyjelenetekben futnak össze: először Deborah megtámadtatása és a Beteg Asszony halála alkalmával; másodszor amikor Szőke Pista és neje életében hoz fordulatot a szereplők váratlan találkozása; végül a szombatosok gyűlésén, ahol a katasztrófa bekövetkezik. Ez a fajta cselekménybonyolítás engem A félkegyelműre emlékeztet, de Kemény dramaturgiai zsenialitása valahogy nem keltett feltűnést, míg a majdnem-kortárs Dosztojevszkijét irodalomtudósok hada tanulmányozza azóta is.

viszonyuk az időhöz

Egyébként is igazságtalanság volna elmarasztalni az írót a sikerültebb és kevésbé sikerült regényeire egyaránt jellemző „aránytalanságokért”, a magyarázó eszmefuttatások, monológok és belső monológok túlsúlyáért. A világirodalom legjavát hasonlóképpen túlbonyolított, kitérőkkel telitűzdelt, szélsőségesen szubjektív, az ormótlanságig aránytalan művek alkotják, Sterne-től Proust-on keresztül Joyce-ig és azon túl. Ami pedig a mai olvasó számára hosszadalmasnak tűnik, az a kortársakat aligha zavarta. Az ő viszonyuk az időhöz egészen más volt, mint a miénk, és az írónak ahhoz kellett igazodnia, nem az utókor igényeihez. A nemesi udvarházak lakói a tizenkilencedik század közepén, különösen a passzív ellenállás korszakában azért vettek könyvet a kezükbe, hogy múlassák az időt, amely túlzott bőséggel állt a rendelkezésükre. A börtönben sínylődő vagy bujdosó szeretteiktől elszakított családok, az országban megsokasodó árvák és özvegyek is azt kívánták, hogy a könyv vagy az újságban folytatásokban közölt elbeszélés tartson minél tovább. Kitart-e a báró regénye vízkeresztig? Kitart-e tavaszig?, ez volt a kérdés.

A rajongók Kemény irodalmi pályafutásának csúcsa. 1858-ban kezdi írni, feszült politikai helyzetben, súlyos anyagi és egészségi gondok között. Nem tudjuk, miért hagyta abba a Zord időt, elakadt benne vagy friss benyomások sürgették, hogy újra elővegye másik, régóta melengetett témáját. Amennyire én tudom, az emigráció ügynökei és a hazai „rajongók” titkos forradalmi szervezkedése – ebben a korban nem az első és nem is az utolsó – csak a következő évben aktivizálódik, de elképzelhető, hogy Kemény erről nálunk pontosabb információval rendelkezett.

A két megkezdett kézirat között a báró íróasztalán mindenesetre különös „áthallás” figyelhető meg, bár erre az irodalomtörténet eddig, úgy tudom, nem figyelt fel. Véletlenül vagy sem, A rajongók főhősét, Kassai korlátnok unokaöccsét ugyanúgy Elemérnek hívják, mint a Zord idő főszereplőjét, Komjáti Elemért. Akár szándékos, akár véletlen a névazonosság, mindenképpen sokatmondó. Ráadásul jellemük és regénybeli helyzetük is hasonló. A sors és a szerző akarata mindkét Elemér szerelmének útjába elháríthatatlan akadályt állít (ugyanúgy, ahogyan korábban Mikes Jánossal tette). Komjáti Elemér esetében az akadály az ő alacsony származása, Kassai Elemérnél elsősorban a saját határozatlansága. Végül mindketten túlzott lelkiismeretességüknek esnek áldozatul. A Zord időben a végzet eszköze egy eléggé hajánál fogva előrángatott lopási vád, ez alól akarja Elemér sürgősen tisztázni magát és így jut a bosszúvágyó Barnabás kezébe. A rajongókban pedig félreértésből végeznek Elemérrel a szombatosok, akiknek gyűlését épp azért keresi fel, hogy megmentse őket. Az eseményeknek, melyekben részt vesznek, mindketten inkább elszenvedői, mintsem alakítói. Egyikük sem rendelkezik kiemelkedő képességekkel vagy akár csak emlékezetes karaktervonásokkal. Kassai Elemér ezt tudja is magáról, mások is mint középszerű egyéniségről gondolkodnak róla, egyedül Báthori Zsófia emlegeti feltétlen megbízhatóságát. Jellemrajzuk egészében véve halványabb, mint általában a Kemény-hősöké. Mégsem afféle rezonőrök csupán, hiszen minden az ő tetteik vagy elmulasztott tetteik körül forog. A cselekmény középpontjában állnak, valahogy mégis mellékszereplői maradnak a saját történetüknek. Mintha az lenne a sorsuk, hogy ne történjen meg velük vagy általuk, aminek történnie kellene. Azt hiszem, alakjukban az író alteregóját kell keresnünk.

Kassai Elemér történetében ez sokkal nyilvánvalóbb. Megkockáztatom, hogy épp erre érzett rá Kemény, amikor úgy döntött, inkább A rajongókon dolgozik és a másik történetet egy időre a fiókjába zárja. Vegyük hát sorra Kassai Elemér tragikai vétségeit. Az első, mindjárt feltűnésekor, hogy egy oktalan párbajban szerzett seb a jobb karján megakadályozza, hogy megvédje szerelmét a csőcselék indulatától. (Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, kérdi a népdal is.) Talán nem belemagyarázás, ha összefüggést keresek a szerelmes hős sérülése és a szerző – szerelmi úton szerzett – betegsége között.) A második: hogy túl könnyen mond le szerelméről, beletörődve a szülői tiltásba. (Az életrajzi párhuzam ezúttal is nyilvánvaló, az ifjúkori elutasíttatás fájdalmas emléke egész életében kísért, a későbbi évekből a pletykaéhes irodalomtörténet is csak felemás, bátortalan közeledési kísérletekről tud.) A harmadik lesz Elemér ingadozása nagybátyja gonosz intrikáival kapcsolatban. Bár keresztüllát rajtuk és elítéli ezeket, nem mer nyíltan szembe fordulni nagy hatalmú rokonával, sőt, elfogadja a támogatását. Habozó, középutas magatartása – hasonlóan ahhoz, amivel a debreceni Békepártot, később a Forradalom után szerzőjét vádolták – nem képes elhárítani a bekövetkező katasztrófát és nem tudja megmenteni Pécsi Simont és leányát. El volt tévesztve egész életük.

Lehet, hogy megtaláltuk Kemény Zsigmondot regénye lapjain. A hősök sorsa mintha a szerzőről árulna el valamit: az ő visszahúzódó egyéniségét tükrözik, a saját köz- és magánéleti szerepeivel kapcsolatos kétségeit. Hogy miért maradt végül – önmaga és kortársai szemében is – mellékalakja azoknak a történelmi eseményeknek, melyeknek nemegyszer a középpontjában állt, mégis inkább megfigyelőjük volt és megörökítőjük. S lett lassan kívülálló, rezonőr a saját történetében is, miközben élet és mű lassan helyet cseréltek.

*

Kemény újrafelfedezése ma már mindenképpen megkésett vállalkozás. Műveit a kortársak is nehéz olvasmánynak találták, a mai olvasónak pedig minden az, ami régebben íródott. Katasztrofális mértékben eltávolodtunk a saját múltunktól – következésképpen a jövőtől is, amely, mint mondják, csak azok számára elérhető, akiket a kulturális örökségükkel ápolt eleven kapcsolat tesz képessé a jövő lehetőségeinek és kilátásainak felismerésére. Nálunk a nemzedékek közötti párbeszéd folytonosságát újra és újra súlyos történelmi traumák szakították meg.

ízes és veretes magyar nyelv

De a legfőbb akadály, amely Kemény műveinek befogadását a maga korában is nehezítette, és megpecsételte további sorsukat, minden bizonnyal nyelvi természetű. Nem mintha stílusát nehézkesnek találnám vagy kifejező erőben szegényesnek. Hazai kortársaival összehasonlítva ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A magyarázatot másban keresném. Ő a kortársai többsége által még beszélt reformkori magyar irodalmi nyelvet használja, Széchenyi és Kossuth nyelvét, abban az évtizedben, amelyben azt fokozatosan felváltja egy sokkal közvetlenebb, gördülékenyebb, egyszerűbb és plasztikusabb beszédmód, amelynek irodalmi úttörői fiatalabb pályatársai, Petőfi Sándor, Arany János és Jókai Mór voltak. A megyei és országos gyűlések szónokai, a tudományos értekezések szerzői és a politikai sajtó, vagyis Kemény Zsigmond világa még többnyire a regényeiben használt, ízes és veretes magyar nyelvet beszéli, és bonyolult körmondatokban fogalmaz, amelyeknek ő igazi mestere. Az irodalom és olvasóközönsége azonban, mindjárt a következő nemzedék, viharos gyorsasággal tér át az újabb, polgáribb stílusra, amelynek, Kemény vesztére, azonnal zseniális képviselője támad a regényirodalom terén. A következő évtizedben születő Jókai-regények, Az új földesúr, A kőszívű ember fiai vagy a méltatlanul elfeledett Szerelem bolondjai nyelvezete közelebb áll a századvégi Mikszáth Kálmánhoz, mint Kemény egykorú írásműveihez.

Ugyanaz a Kemény, aki a politikai publicisztikában a modernebb irányzat előfutára volt, amely alkalmazkodni kívánt a változó realitásokhoz (polgárosodás, európai egyensúly), és ezért engedményeket tett a nemzeti függetlenség kérdésében, nyelvi és irodalmi téren a „régi”, reformkori hagyományt képviseli. Azon a nyelven ír, amelyen utoljára talán az 1861-es országgyűlés szónokai tesznek hitet ’48 eszméi mellett – melyekből rövidesen engedni fognak. (Ennek a tragikus ellentmondásnak a felismerése kergeti majd öngyilkosságba Teleki Lászlót, a radikális ellenzék vezérét. De ez már egy másik történet…) Az élet prózája győz minden vonalon.

Ezúton mondok köszönetet Takáts Józsefnek, akinek bíráló észrevételei komoly segítséget jelentettek e tanulmány végleges szövegének elkészítéséhez.

Felhasznált irodalom

Asbóth János: Három nemzedék. Kortárs, 2008
Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Athenaeum, 1888
Csorba László: Teleki László. Új Mandátum, 1998
Görgey Arthur: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 49-ben. Európa, 1988
Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban. Magyar Történelmi Társulat, 1927
Halász Gábor: Magyar viktoriánusok. In: Halász Gábor válogatott írásai. Magvető, 1977
Hermann Róbert: Kemény Zsigmond a Békepártban – kortársi vélemények és önarckép. Veritas évkönyv, 2020
Hermann Róbert: Az 1848-49-iki forradalom és szabadságharc. Osiris, 2022
Kemény Zsigmond: A két Wesselényi. Széchenyi István. In Kemény Zsigmond: Sorsok és vonzások. Szépirodalmi, 1970
Kemény Zsigmond: A rajongók 1–2. Franklin társulat é.n.
Kemény Zsigmond: Emlékirat 1849-ből. In: Kemény Zsigmond: Történelmi és irodalmi tanulmányok 1. kötet. Szerkesztette Gyulai Pál. Franklin Társulat, 1907.
Kemény Zsigmond: Eszmék és jámbor óhajtások. Esszék és publicisztikai írások. Kriterion, 2014
Kemény Zsigmond: Élet és irodalom. Szépirodalmi, 1971
Kemény Zsigmond: Férj és nő. Ködképek a kedély láthatárán. Szerelem és hiúság. Szépirodalmi, 1968
Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya. Szépirodalmi, 1967
Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre (Korteskedés és ellenszerei. Forradalom után. Még egy szó a forradalom után) Szépirodalmi, 1982
Kemény Zsigmond: Zord idő 1–2. Franklin társulat é.n.
Kemény Zsigmond emlékezete. Szerkesztette Takáts József. Osiris, 2023
Kemény Zsigmond levelezése. Balassi Kiadó – ELTE, 2007
Kemény Zsigmond Naplója Benkő Samu bevezető tanulmányával. Magyar Helikon, 1974
Klapka György: Emlékeimből. Szépirodalmi, 1986
Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története. Osiris – Századvég, 1994
Kovács Lajos: A Békepárt a magyar forradalomban. Révai Testvérek, 1883
Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. Pallas, 1923
Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824–1886, 3. köt. Grill Károly, 1888
Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860-61. Akadémiai Kiadó 1967
Szabad György: Miért halt meg Teleki László? Helikon, 1985
Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Pesti Kalligram, 2007
Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond két röpirata a forradalomról; A rajongók. In: Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere. Kalligram, Pozsony, 2011
Urbán Aladár – Haraszti-Taylor Éva: Blackwell, Joseph Andrew magyarországi küldetései 1843–51. Európa, 1989
Veress Dániel: Szerettem a sötétet és szélzúgást. Kemény Zsigmond élete és munkái. Dacia, 1978

1. A gyémántok a rögtönítélő hadbíróság ítélete alapján kivégzett Zichy Ödön lefoglalt drágaságai közül tűntek el. Madarász László rendőrminiszter nem tudott elszámolni velük, ezért helyezték vád alá. Flamingóknak az ő tisztviselőit nevezték, a süvegük mellé tűzött veres flamingótollak után. ↑

   kép | vecteezy.com