LÁBUJJAK

A meztelen emberi lábfej legalább olyan kifejező, mint a kéz. Beszél arról, akihez tartozik. Ez a két lábfej puha, édes, ártatlan, csaknem gyermeki. Az ujjak formáját még nem rontotta el a cipő, színük már fehér, a körmök még kagyló-rózsaszínűek. A két talp függőleges, szelíden szétnyílik, közte jelenik meg az arc, az asztal márvány lapjának (bádogborításának?) szintje fölött, hogy aztán lebukjon a testet tartó lap alá, összekuporodva, vinnyogva nyüszíteni.

Elviselhető-e az elviselhetetlen?

Lilásrózsaszínű körmök a márványfehér húsba foglalva. Lágyan, a sarkaknál domborodó és középen homorodó talpak. Mozdulatlan ujjak. Széttárulhatnának játékosan, szűrhetnének homokot a vízparton, ráfeszülhetnének egy lepedőre, lapulhatnának meleg csizmában. Esetleg kiléphetnének egy cipőből, vízparton is történhetne a dolog, mondjuk a Duna-parton.

Albrecht Dürer

Egy férfi nyüszít az asztal alatt. Olykor fölmerül onnan, ordít, de nem érinti meg a testet. Megpróbált élni és útnak indult, sovány, lágerből szabadult félőrült, könyvekkel rakott kordét vonszolt maga után, zabált és visszaöklendezte. Őszi erdőben bolyongott, gyáva volt, most az asztal alatt kuporog, vonít.

A testen nyári, olcsó kis ruha, a haj vörös, mint az erdő lombja volt. Most újra látni az arcot a két lábujj között, majd eltűnik a fehér csempe, az asztal, a test.

Marad az arc.

Mi ez? Fintor vagy mosoly? Szebbé öregedett, mint akkor volt, tűnődő tekintet, fehér, okos homlok, a szem körül kétely-véste ráncok.

Mintha abba sem hagyta volna a kordé vonszolását, lágert sem kellene sokáig keresni e régióban, a kollektív őrület, amely szép szavakkal hol politikának, hol történelemnek hívja Önmagát, teremt bőven újakat, hullaházakban sem szenvedünk hiányt.

Leonardo

Mindez ugyanaz, majdnem ugyanúgy, vigasztaló, hogy itt vagy, Dániel. Kordéra kellene rakni a könyveket, vonszolni magunk után, üvölteni, nyüszíteni, bebújni egy lyukba, bárhová.

Minden ugyanaz, majdnem ugyanúgy.

Ismét megjelenik az arc a szelíden szétnyíló talpak között, ráírva a tudás, csak a test marad önmagával azonos.

felső Kép | Michelangelo: Pieta (részlet)