Bárdos Tamás

KOMMENTÁR NÉLKÜL

1993 nyár

KOMMENTÁR NÉLKÜL

Herzog Unterscharführer hórihorgas, csontos, szikár ember volt, őszbe hajló világosbarna, rövidre nyírt hajjal, ugyanilyen színű kis bajusszal. Mikor dühbe jött, mély hangon ordítozott, káromkodott. Meg ütött. Főként furkósbotjával, de puszta kézzel is rettenetesen tudott ütni az Unterscharführer úgy, hogy a vér kiserkent. Kegyetlenségei miatt a koncentrációs tábor foglyai rettegték, nemcsak jelenlétét, a nevét is.

Mondták, hogy még az első világháború idején egészségügyi kiképzést szerzett SS altiszt korábban Kölnben volt asztalosmester. Két fiát az orosz fronton vesztette el, mindjárt a hadjárat elején. Felesége és leánya pedig egy bombázás során a házban égtek, ahol laktak. Állítólag ekkor szánta el magát Herzog asztalos, hogy 52 évesen önként jelentkezik az SS-be, ahol első világháborús kiképzését fölhasználva több koncentrációs tábor ,,Revier”-jének – így hívták a táborok betegszobáit, helyiségeit – volt a felügyelője. Neki kellett ezeket a ,,Revier”-eket a megfelelő felszereléssel ellátnia, az orvosokat és ápolókat ellenőriznie, és a két–négy hetente végrehajtott SS-orvosi felülvizsgálatokat előkészíteni, majd ennek következményeit, az elgázosításra ítéltek elszállítását megszervezni.

Sok dolga volt Herzog Unterscharführernek. Járta a lágereket, káromkodott, ütött, intézkedett. Főhadiszállása Wüstegiersdorfban volt, abban a lágerben, ahová 1944. május 2-án, Auschwitzból többszázadmagammal engem is szállítottak.

ráülni tilos

Egy fűrésztelepen dolgoztunk. Az odaérkező vagonokból kellett a fatörzseket a fűrésztelepre behordani, ott azokat deszkára vágták, és a dombról a völgybe futó iparvágányon, csillékre rakva a mintegy 500 méterre lévő deszkatelepre szállítottuk. A csillékre, még ha azok a munkaidő végeztével üresek voltak is, ráülni tilos volt. A megrakott csillék maguktól gurultak lefelé terhükkel, akár 60-80 km-es sebességgel is. Fölfelé a rabok tolták. Én is csillés voltam. Éppen 18 éves, alacsony növésű, sovány, kisportolt. Minden tilalom ellenére, amikor csak tehettem, az üres csillén lezúdultam a völgybe, és mielőtt a csille a leálló kocsihoz csapódott, oldalról levetettem magam a puha, magas fűbe. Szerettem ezt.

Az őrök nem voltak túl szigorúak, vagy nem látták a tiltott utazást, egyesek szemet is hunytak. Ezek az őrök már nem az önkéntes SS-hez tartoztak. Azokat régen a Németország körül veszedelmesen szűkülő frontra vezényelték. Különböző korú, rendszerint frontszolgálatra alkalmatlan, az SS-be kényszerrel besorolt őrök voltak, kivéve parancsnokaikat. Azok legtöbbje vadállati kegyetlenségű SS altiszt, akik már csak azért is törekedtek – szinte versengve – komiszkodni a rabokkal, mert remélték, hogy így megmenekülhetnek a fronttól.

Talán három hete dolgoztam a fűrésztelepen, amikor megsérültem. Munkaidő végeztével megint fölültem az utolsó, völgybe irányítandó csillére, lelógó ballábammal igyekezve fékezni a kocsi robogását. A sín mentén a dombra kaptató rabok kézzel-lábbal jelezték, hogy lent SS-felügyeletet láttak, és meggyűlik a bajom. Valahogy későn kaptam észbe, meg is zavarodtam, tény, hogy jó reflexeim cserben hagytak, és bal lábszáramat otthagytam a robogó csille és a lent veszteglő kocsik között. A csapódás iszonyú lehetett. A csilléről lefordulva csak félig vesztettem el az eszméletemet, ujjaimmal kínomban tövig markoltam a földbe. Hátamra gurítottak, és az egyik őr a bajonettjével hasította föl vértől lucskos, fabakancsba gyűrt nadrágom szárát. Szörnyű kép fogadta. Lábszáramon a hús térdtől csaknem bokáig fölhasadt, mintegy kinyílt, a szabadon látható lábszárcsont két helyen eltörött. A sebtiben és a helyszínen történt kötözéshez, jól emlékszem, elhasználták az egész őrszemélyzet kötelezően magával hordott kötszerét. A lágerbe egy teherautó rakfelületére fektetve szállítottak, ami az egyenetlen úton embertelenül zötyögött. Összetörve, félájultan fektettek a Revier kötözőasztalára – közönséges, nagyméretű, gyalult konyhaasztal-féle volt.

Ezek a Revierek nem voltak műtétekre fölszerelve. Semmire sem voltak fölkészülve a háború utolsó előtti évének derekán. Nem volt elég kötszer, gyógyszer sem, nemhogy műtétre alkalmas orvosi műszer. Arra szolgáltak, hogy kisebb baleseteket vagy néhány napos lázas betegeket lássanak el. Orvos sok volt. Ők látták el az ápolói teendőket is, és ebben a lábadozó betegek segítettek. A főorvos egy amszterdami sebész, dr. Manheim volt, természetesen alárendelve Herzog Unterscharführer felügyeletének és pofonjainak.

Most körülállták az asztalt, amelyen feküdtem, az alig egy-két hónapja, egy korábbi cérnagyárban megnyitott koncentrációs táborban ez volt az első igazán nagy baleset. Nem tudták, mit tegyenek. Kiváló orvosok voltak közöttük, a főorvos dr. Manheim mellett a szabadkai sebészklinika egykori vezetője is, tökéletesen tisztában voltak, hogy normális körülmények között hogyan kellene eljárni, de ezek nem voltak normális körülmények.

ritka kincs

Izgatottan, szomorúan, halkan tanácskoztak németül az asztal körül, szelíden visszanyomva engem fekvő helyzetbe, valahányszor megkíséreltem fölülni, hogy a sebemet, lábamat megnézzem. Eszméletnél voltam, és alighogy az asztalra fölfektettek, rögtön kaptam egy fájdalomcsillapító injekciót. Az egyik orvos megkérdezte, van-e valami kívánságom. Cigarettát kértem. Ritka kincs volt! Valahonnan előkerült egy gyűrött cigaretta, és valaki éppen tüzet akart adni, amikor elhangzott a figyelmeztető, kötelező, rémült ,,Achtung” kiáltás, jelezve egy SS feljebbvaló közeledtét.

Az asztal körül mindenki vigyázzállásba merevedett, csak én feküdtem ott, számban a cigarettával. Herzog volt az. Mikor belépett, valaki odaugrott hozzám, és kiragadta a cigarettát a számból. Az Unterscharführer látta a jelenetet. A mereven álló orvosok között az asztalhoz lépett, és ránézett a lábamra. Utána tekintete lassan felfelé kúszott, és megállt az arcomon, hosszan, kifejezéstelenül. Miközben merev arccal nézett engem, keze zubbonyának felső zsebét gombolta ki. A zsebből cigarettacsomagot húzott ki, abból egy cigarettát, amit még mindig mereven rám bámulva a számba tett. Ugyanígy tüzet is adott, és csak ezután fordult dr. Manheimhez, kurtán, nyersen, megkérdezve, mit lehetne tenni. A holland sebész tanácstalan volt. ,,Vielleicht amputieren” (Talán amputálni), mondta egy bizonytalan kézmozdulattal. Majd hozzátette, hogy az adott körülmények között ellenkező esetben a láb üszkösödésnek indul és vérmérgezés fog föllépni.

Az Unterscharführer hallgatott. Még sohasem látták ilyennek. Azt mondta, kötözzék be a sérülést, ahogy tudják, majd nehéz csizmáival a hatalmas szál ember kivonult a helyiségből. Az ablakon utánanézők közül jelentették, hogy autóba szállt és elrobogott.

Nem mondanék igazat, ha most azt írnám, megéreztem, hogy valami rendkívüli történt. Semmi ilyet nem éreztem, egyszerűen föl sem fogtam a helyzet drámai feszültségét. A háború után mesélte el nekem dr. Manheim, hogy az orvosok, mindenki, aki a helyiségben a jelenetnek tanúja volt, döbbent értetlenséggel bámulták az állandóan komor, gyűlölködő SS altiszt magatartását.

Herzog Unterscharführer a kora esti órákban ismét megjelent a Revierben. Csak kötszert és néhány primitívebb műszert, némi gógyszert hozott. Később tudtam meg, hogy érdeklődött utánam, amire elmondták neki, hogy igen magas lázam van, feltehetően szepszis lépett fel, és kétséges, túlélem-e az éjszakát.

Másnap kora reggel, mint utóbb megtudtam, Herzog SS Unterscharfüher parancsára és jelenlétében újból fölfektettek a gyalult asztalra. A szétázott kötést eltávolítva gennyes, mérgezett húscafatokat találtak a kétszeresen törött lábszárcsont körül. Az SS altiszt által hozott altatóval (,,Evipan”-nak hívták) elaltattak, de a mintegy négyórás műtét során még éterkosarat is alkalmaztak. A csontot helyreillesztették, a csont körül lévő hús nagy részét eltávolították, lábamat kezdetleges fasínbe helyezték. Manheim dr. véleménye szerint néhány hónap alatt, kedvező esetben, a sarjadzó hússzövet fokozatosan újra beboríthatja az összeforrott csontot, de valójában – ha egyáltalán – csak átültetéssel lehetne segíteni. Az egésznek az orvosok szerint nem volt értelme, mert a legközelebbi SS orvosi felülvizsgálaton, két-három héten belül, a kiszálló orvos biztosan elgázosításra ítél. A Revierben nem ápoltak hosszú hetekig gyógyuló beteget. Nem is volt erre berendezve. Mégis, dr. Manheim és társai tették, amire Herzog Unterscharführertől parancsot kaptak, és tették ezt nagyszerű szaktudásuk szerint, egyben kétségbeesett szomorúsággal. Herzog nem szólt semmit. Herzog sohasem „beszélgetett” a zsidó Häftlingekkel. Úgy tett, mintha nem is venné őket emberszámba, vagy ténylegesen nem tekintette őket embernek.

Herzog csak parancsolt, és ha nem teljesítették parancsát elég jól, gyorsan és pontosan, akkor ütött. Többször láttam, hogy vele egyidős orvosokat megütött. A közönséges ,,Häftlingek”-ről nem is beszélve. Herzog SS Unterscharführer gyorsan és látszólag szívesen ütött. Olykor iszonyút, ha botját, és nem puszta öklét használta.

felülvizsgálat

Velem kapcsolatban azt a parancsot adta, hogy az adott feltételek között operálják meg a lábam, mintha az életben maradásom ettől a műtéttől függne. Parancsát végrehajtották. Egy hét múlva jelentették Herzog Unterscharführernek, hogy a fasín következtében fölsebesedett a sarkam, és ott mélyen gennyesedő seb keletkezett. Herzog dróthálóból készült sínt szerzett. Erre volt kötszer. A mérgezés elmúlt, a csont ugyan csupaszon feküdt ágyában, de körülötte sarjadó egészséges szövet képződött. Kölyök voltam, szívós, és úgy látszik, nagyon erős. A Revier-be egyre több könnyebb sebesült került. Sok volt a fertőzés, a rossz táplálkozás és a nehéz fizikai munka miatt az emberek ellenállóképessége rohamosan csökkent. Egyszercsak a Revier lengyel származású, Stern nevű kápója hozta a hírt, hogy két nap múlva jön a legközelebbi felülvizsgálat. Visszaemlékezve nem is tudom, hallottam-e a hírt. Ha hallottam is, semmi olyan emlékem nincs, hogy megrémültem volna.

Valahogy teljes apátiában éltem, gondolattalanul, csupán ösztöneimben. Figyeltem lábam sajgását, ettem, aludtam, tartottam a lábam, ha kötözték, megint ettem a lágerkosztot, megint aludtam emeletes faágyam alsó szintjének szalmazsákján. A felülvizsgálat reggelén Herzog Unterscharführer megjelent abban a helyiségben, ahol mintegy harmincadmagammal feküdtem. Az emeletes faágyak sűrű sorokban helyezkedtek el a teremben, közöttük egy embernek elegendő keskeny folyosókat alkotva. Herzog utasítást adott, hogy öltöztessenek fel. Fabakancsot is erőltessenek a lábamra, sok számmal nagyobbat, hogy az ormótlan lábbelibe sínnel együtt beférjen a lábfej. A Revier személyzete, orvosok és néhány ápoló csíkos rabruhájának bal karján vöröskereszttel ellátott karszalagot viselt. Herzog utasította Stern kápót, hogy ilyen karszalagot húzzanak a karomra. Még mindig az ágyban feküdtem, teljesen felöltözve, karszalaggal, bakancsban. Herzog megparancsolta, hogy mielőtt ő a felülvizsgáló tisztekkel a terembe belépne, emeljenek ki az ágyból és állítsanak talpra. Miután sebesült lábamon állni nem tudok, álljak fél lábon, nekitámaszkodva vállammal az egyik faágynak.

Most első ízben szólított meg engem Unterscharführer Herzog: ,,Verstehst du, Kleiner?” (Érted, fiú?) Így mondta, ,,Kleiner”. Ez a név rajtam is maradt végig. Biztosan azt mondtam: ,,Ja”. Tényleg értettem, de semmilyen gondolatra nem tudok visszaemlékezni. Megérkezett a többi SS tisztből álló felülvizsgáló bizottság. Az ablakból látták autójukat a volt cérnagyár, jelenleg ,,Arbeitslager” udvarára begurulni. Kiemeltek, és jobb lábamon állva nekitámasztottak az egyik emeletes ágynak. Úgy nézhettem ki, mint egy vigyázzállásba merevedett ,,Pfleger”, ápoló. Közeledtek a lépések. Elhangzott a harsány ,,Achtung”, a betegek az ágyban, hátukon, karjuk a lópokróc fölött, feszesen feküdtek. Bejött a tiszt, utána Herzog, Stern kápó és egy raborvos. Odaléptek az első ágyhoz, az ápoló föltárta a benne fekvő beteg sebét, vagy bemondta a baját, az SS orvos döntött, és ha a beteget halálra ítélte, a ,,Schreiber”, az írnok fölírta a számát. Nem a nevét, az senkinek sem volt, csak a számát, ami vagy a karjára volt tetoválva, vagy egy kerek vászonlapra nyomtatva és zsinórral a nyakába kötve. Az én számom 33705 volt.

A felülvizsgálat gyorsan, német hatékonysággal folyt. A tiszt felém közeledett, pontosabban az ágyak alkotta keskeny folyosó felé, ahol az egyik ágynak támaszkodva álltam. Nem tudtam mozdulni. Egy igazi ápolónak rémülten félre kellett volna ugrani, vagy eltűnni, fölszívódni, ha másképp nem ment. Tiszteket ritkán láttunk. Csak SS altisztekkel volt dolgunk, azok voltak élet s halál urai fölöttünk. De én nem tudtam mozdulni. Ez az orvosi diplomával rendelkező SS tiszti egyenruhás ember azt hihette, hogy a rémülettől váltam sóbálvánnyá. Mindenesetre egy türelmetlen kiáltással megragadta zubbonyomat, és maga mögé kilökött a folyosóból. Mögötte Herzog estemben elkapott, könnyen felemelt vállamnál fogva, és nekitámasztott egy másik ágynak. Az egész pillanatok alatt ment végbe. A beavatottak ájult döbbenettel figyelhették a jelenetet. A felülvizsgálat befejeződött, a tiszt, követőivel egyetemben kiviharzott a teremből. Engem visszafektettek az ágyba.

Mi volt ez? Sorsom egy emberi mivoltából kivetkezett SS altiszt személyében adott védőangyalt mellém! Mert ettől kezdve Herzog SS Unterscharführer olyankor is rajtam tartotta szemét, amikor nem tudtam róla. Amikor főhadiszállását egy másik lágerbe helyezték át, Herzog néhány maga által kiválasztott orvost, közöttük Manheim doktort, magával vitt. És engem is átszállított, valami, általam ma már nem ismert ürüggyel. Hányszor menekültem meg a felülvizsgálattól vagy annak eredményétől, fogalmam sincs, nyilván többször, mint tudtam róla.

iszonyú erejű pofonnal

Egy alkalommal Herzog Unterscharführer nem volt a táborban, amikor a felülvizsgáló SS orvos megérkezett. Természetesen fölkerültem a listára. Éjszaka Herzog az egész listát újból gépeltette, de a számom nélkül. Úgy látszik, a szám, 33705, kitörlését nem lehetett kockáztatni. Egy másik alkalommal Herzog Unterscharführer az összes ellenőrzése alá tartozó tábor felülvizsgálatát maga végezte. A táborok Revier-lakóit, sérüléseik, sebeik helye szerint csoportokba terelték. Mindez abban a lágerben történt, ahol gázosításra is alkalmas épület volt. Ide álltak a kezükön, karjukon sérült emberek, oda a felsőtestükön, fejükön, megint külön csoportba a lábukon sérültek, bottal, mankóval. Ekkor már bicegve tudtam járni. Herzog Unterscharführer fogott egy alacsony zsámolyt, arra ült le és vonultatta el maga előtt sorban a lábukon sebeket viselő embereket. Ott ült a volt kölni asztalosmester, mögötte félkaréjban néhány OT (Organisation Todt) tiszt fekete egyenruhában, az emberek közeledtek a zsámolyon ülő SS altiszthez, aki pillantást vetve lábukra, egyeseket keze intésével balra, másokat jobbra irányított. Nem volt nehéz kitalálni, kik kerültek az egyik, kik a másik oldalra. Én is közeledtem, csupaszon, szörnyű sebet viselő bal lábammal bicegve. Az Unterscharführer nem nézegette sérülésemet, abból engem nyilván nem tudott felismerni, és így, fejét föl sem emelve, kezével engem is a súlyosabban sebesültek csoportjába intett. Földbe gyökerezett a lábam, mozdulni sem tudtam. Az SS altiszt ekkor elvörösödve fölemelte fejét, és azonnal rám ismert. A pillanat tört része alatt felemelkedett, „verfluchter Jude” (átkozott zsidó) mondta, és iszonyú erejű pofonnal küldött ellenkező irányba, ahol a megmenekültek álltak. A pofon ereje fellökött, és a vizes kövön csúsztam a csoport felé. Valahogy megúsztuk ezt a jelenetet, ő is, én is. Talán mert olyan veszett híre volt, nem érhette a gyanú. Ki gondolta volna, hogy Unterscharführer Herzog részvétet érez egy Häftling iránt.

Aznap este, már újból a Revierben, Herzog Unterscharführer meglátogatott. Ki tudja, honnan szerzett ostyafélét tett ágyamra, és morgott valamit arról, hogy sajnálja a pofont. Még egyetlen egyszer fordult elő, hogy Herzog ilyen nápolyifélével lepett meg: az év őszén, zsidó újévkor.

1945 februárjában Herzog Unterscharführert elvezényelték a koncentrációs táborból, de valami más feladattal megbízva azon a vidéken maradt. Távozása előtti este a rettegett SS altiszt a Revier irodájába rendelt. Ekkor már bot nélkül is tudtam járni, és ápolóként dolgoztam a Revierben, szörnyű állapotok között, élelem nélkül. Mindenki tetves volt, katonák, rabok. Felülvizsgálatot már nem tartottak, ott hulltak el az emberek a lágerben, már nem is temették őket, csak bedobálták az üressé vált Zeltekbe. Lassanként minden SS altisztet elvezényeltek; az őrök öreg, olykor rokkant katonák voltak, de a puskát keményen fogták a kezükben. Inkább féltek a raboktól, mint őrizték őket. Az is előfordult, hogy görög rabok éjszaka fűrészlapból fent kést dobtak valamelyik őr hátába. Erre néhány görögöt agyonlőttek. Lassanként bomlásnak indult a korábban oly szigorú rend. Most beléptem a Revier irodájába, ott ült az Unterscharführer, sapka nélkül, csizmában, fölgombolt zubbonyban. ,,Du hast nichts mehr zu fürchten, Kleiner” (Nincs többé mitől tartanod, fiú) morogta, és kiküldött.

Nem szeretem ezt a szót: „felszabadulás”. Hamisnak érzem, álszentnek. Legalábbis ami engem illet. Én nem „szabadultam föl”. A háborúnak egyszerűen vége lett, a német hadsereg kapitulált. Május 7-ről 8-ra virradó éjszaka az őrök átdobálták a kerítésen puskáikat és elmentek. Már hetek óta nem vonultunk ki munkára, élelem alig volt. Oroszok vonultak be 9-én, és azon a vidéken, Breslau – a mai Wroclaw – környékén, Felső-Sziléziában kitört a káosz. Hol lengyel katonák jelentek meg, hol oroszok, lövöldöztek egy kicsit egymásra, csak a parancsnokság volt állandó, és a biztonsági egységek tisztogattak a környéken. Az SS-ek egy része elmenekült, néhányan bevették magukat a környékbeli erdőkbe. Idő kérdése volt, mikor kerülnek a biztonsági egységek kezébe. Élelemhez nem jutottak, egyre többen adták meg magukat. Ezeket rendszerint helyben kivégezték, a fontosabb embereket elszállították. Néhányan az erdőkbe menekült SS-ek közül öngyilkosságot követtek el. Így tett Herzog Unterscharführer is, mindkét karján fölvágta az ereit. De nem volt szerencséje. Ráakadtak, és élve szállították be abba a faluba, ahol a háború végeztével és a flekktífuszból szerencsésen fölgyógyulva magam is tartózkodtam. A volt KZ rabok között futótűzként terjedt el a hír, hogy Herzog, a hóhér, a rettegett SS altiszt a hevenyészetten megszervezett zsidó kórház egyik szobájában fekszik, a kórterem ajtja előtt volt KZ rab őrködik, puskával. Meglátogattam. Ismert ember voltam a környéken. Nemcsak a volt KZ Häftlingek, a kórház betegei és személyzete számára, de olykor az orosz egységek részére is én voltam megbízva élelmiszer és egyéb javak beszerzésével. Így hát gond nélkül bejutottam az SS altiszthez. Szokatlan látvány volt a csonttá-bőrré soványodott, halálsápadt, beesett arcú, ingben szalmazsákon fekvő, pokróccal betakart ember, aki korábban, egyenruhájában, halálfejjel gallérján, a mindenható erőszak megtestesítője volt. Keze a takarón kívül, föltűntek szinte fehér körmei. Rögtön megismert. Kicsit haragosan tett szemrehányást, hogy ott vagyok és nem mentem haza. Cigarettát és élelmet hagytam az ágyán.

Néhány nappal később, egyik éjszaka, Herzog kiosont szobájából, a széken ülve álomba merült őrétől elcsente puskáját és a WC-n főbe lőtte magát.

Bal lábszáramon ma is csúnya seb éktelenkedik. Halálomig ott lesz, mint idegrendszeremben Herzog Unterscharführer emléke.

kép | shutterstock.com