Levendel Júlia

KÖDBEN, KOLDUSSAL

1994 február

KÖDBEN, KOLDUSSAL

Ahogy baktatott az Akadémia felé, a februári ködben, a havas latyakban, az egész Roosevelt tér és ő maga is, szürke prémgalléros kabátja, szürkészöld szövetnadrágja, barna cipője, szürkésbarna kalapja: penészes. Közel a házfalakhoz, az étterem, az utazási iroda üvegablakához, a vizes felületekre nyomódva mozgott: araszolt. A Zrínyi utca sarkára érve egy pillanatra megtorpant, de nem várt, fekete kesztyűs kezét hőköltetően feltartva a bekanyarodásra váró autó elé lépett. Ment tovább. Balra át a zebrán, be az évek óta felújítástól szenvedő épületbe. ízléstelenül most is vasállványok közé kellett bújni, kétoldalt óriásplakát, az egyik autót, a másik bankot hirdet – lehetne rosszabb is –; ment be az épületbe, az állványok között is otthonos utálkozással, mintha nem is ő vágyott volna valaha olyan mohón- meghatottan erre a házra, a belépésre, az idetartozásra s a rangra, amit itt kap az ember.

az Akadémia szaga

Akárhogyan is reformálják, az Akadémia mégis őriz valamit eredeti jellegéből. Nem is valamit, hanem az egészet. Igen, az egészet, s ezért az egészért érdemes egy életen át alázattal szolgálni a tudományt. Bármit csinálnak, az Akadémia szaga húsz éve nem változott – van-e valami a világon, amiről ez elmondható? Azt gondolta, s ezt többször elismételte magában, hogy szereti az Akadémia szagát. Ha bekötött szemmel idehoznák, biztosan felismerné. Bárhol a világon, bármikor: ezt a szagot megismerné. És örült, hogy érzékien is viszonyul az intézményhez.

Mióta nyugdíjazták, még fontosabb lett – nemcsak az akadémikusi cím, hanem az épület is, mintha itt várnák és várnának tőle valamit: időről időre meghívták, felkérték bírálónak, zsűritagnak; s ő hálásan mondogatta, hogy végre több ideje jut arra, ami szívének a legkedvesebb. De az előadások, még a viták közben is elaludt, s nemcsak a délután háromra vagy este hétre hirdetett rendezvényeken, amikor elmaradt az ebéd utáni bóbiskolás, vagy amikor a kinti, álmosító sötét a kivilágított terembe is bekúszott, láthatatlanul be a felöltöztetett test pórusain be a szemén, az orrán, a fülén, kígyómód alattomosan az agyáig, hogy hiába minden ellenállás: le kell horgasztania a fejét, lehunyni a szemét, pedig tudja, hogy többen is kárörvendően-gonoszul figyelik. Mióta nyugdíjazták, még gondosabban szervezte a napjait. Ne legyen üres órája, elszámolatlan ideje. Fél hétkor kelt és tíz előtt elvből nem bújt ágyba, s annyira remélte: még a felesége sem veszi észre a rá-rátörő bágyadtságot, a tíz perces, félórás szunyókálásokat, hogy ő maga tevékenynek könyvelte el ezeket a kicsiny szakaszokat. Öntudatosan állította, hogy lehetséges szép és termékeny öregség, csak az embernek nem szabad elhagynia magát. A nyugdíjazás, az igazgatói poszt átadása inkább felszabadulást hozott; mentesült, igenis, mentesült sok nehéz, nem tudósnak való feladattól, és olyan felelősségtől, ami az ő érzékenysége mellett különösen terhes volt.

lj10013

Esténként feljegyezte másnapi teendőit. Kitért a részletekre, mintha előnaplót írna, teljes mondatokban fogalmazott, és a várható eseményeket, találkozásokat kritikai megjegyzésekkel, olykor kis emlékezésekkel kísérte. Büszke volt a bőrtokban őrzött füzetre, amely így nem szokványosan rögzítette egy nagy tapasztalatú, aktív tudós napjainak múlását, hanem megmutatta kivételes optimizmusát és konstruktivitását is. Jáki neve gyakran szerepelt a füzetben, talán észre sem vette, milyen gyakran írta le, „a forrófejű Jáki”, ,,Jáki az ő megszállottságával és kötözködő kedvével”, vagy „Jáki jelenléte persze mindent megváltoztathat”, ,,ha eljön Jáki, úgyis zavart kelt”. Az alacsony, kövér, fekete hajú, olajos bőrű Jáki sohasem volt közvetlen munkatársa, udvarias köszönő viszonyukat nem zavarta semmiféle nyílt konfliktus, s Jáki arról nem tudhatott, hogy ő igenis ellene szavazott vagy tíz, tizenkét éve az ösztöndíjtanácsban, tizenöt is meglehet, mert Jákinak mindig is kellemetlen, rossz volt a modora — egy gömbölyű ember hogy lehet ennyire szúrós?, haha!, nevettek, mikor Jáki barátja, még a barátja is méltatlankodott —, és ő a leghatározottabban ellenezte, hogy a magyar tudományt éppen egy Jáki képviselje. Ellenezné ma is. Különben nem ártott, sőt, akaratlanul talán még használt is Jáki karrierjének, mert a fél éves amerikai ösztöndíj helyett kétéves vendégprofesszorságot kapott Kölnben. Szegény német kollégák, Jáki bizonyára ott sem fékezte ironikus hajlamait. Itt mindenesetre megkönnyebbültek néhányan, amikor elutazott, pedig sikerült ezzel is botrányt kavarnia. Széltében-hosszában terjesztette, hogy a pártközpontban először azt ajánlották: szedje a sátorfáját, az országhatáron kívül tágasabb neki. Abból a vendégprofesszorságból valósággal emigrációs keservet fabrikált, és a cimborái tiltakoztak, hogy elüldözik a magyar értelmiséget. Elüldözik! Mások törik magukat, kilincselnek, elvégzik a munkájukat, és életük nagy szerencséjének érzik az ilyesféle vendégprofesszorságot. De Jákinak nem elég, ha történetesen irigylik, neki úgy kellene, hogy sajnálják és irigyeljék egyszerre, hogy sokan és sokszor beszéljenek róla, társaságok középpontja legyen, hogy rá, csakis rá figyeljenek.

egy hajléktalanforma

Ahogy belép most is a terembe, hangosan prüszköl, a tenyerét ütögeti, a széken koppan a táskája, a fogas mintha eldőlne kabátja súlyától, de nem, elkapja, baszk sapkáját zsonglőrként dobja – és ennyi elég, hogy mindannyian őt nézzék: nyolc férfi és egy nő. Várunk még valakit?, kérdezi Jáki, s ezzel szinte átveszi, magához ragadja az irányítást, ügyelve, hogy közben laza és szerény maradjon. Gyalog jöttem át a hídon, meséli barátságosan, mert ugye, egészséges a séta, a friss levegő, az embernek rengeteg termékeny gondolata támad, de ebben a rohadt időben legfeljebb fuldokolni lehet, és a híd vasívei közül kinyúlt, megfogta a lábamat egy hajléktalanforma. Nagytiszteletű tudós társaim, találkoztatok-e már ködben koldussal a Lánchídon? És már mindannyian megbabonázva lesik, lehet, idegenkedve, sőt, ellenszenvvel, de akkor is rá, csakis rá figyelnek, Jáki meg egy színészkirály telhetetlen exhibicionizmusával folytatja: ha már így egybegyűltünk, ennyi neves értelmiségi, nem írunk alá egy tiltakozást? Az egyetlen nő — ha ugyan nőnek mondható az aggszűz Gerda – elragadtatottan kaccan, és mások is, tétovázva, gügyén vigyorognak. Tréfa ez vagy komoly javaslat? Mindenesetre mulatságos, és a mulatságos remek fedezék. Jáki már rejtőzködik, a többiek kivárnak, ő pedig, sajnos, megszólal, igen ő nem szenvedheti a kétértelműséget. De nem csupán megszólal, hanem ésszerűen, a tisztázás érdekében elmagyarázza, hogy a tudomány képviselőinek nem dolga a napi politikai csatározás, nem lehetnek eszközei semmiféle hatalomnak, hogy nekik igenis ügyelniük kell kitüntetett szerepükre, és felülemelkedni a múló napi erőjátékokon. Mi lesz a világgal, ha már a kutatók is pártügyekkel foglalkoznak! Nem volt elég ebből? Az elmúlt rendszerben kényszerítették, most meg önként pártosodnának?! El kellett mondania, igen, valakinek ezt is el kell mondania és amíg beszél, a ragályos kis villogások szép lassan eltűnnek. Jáki is szürkébb csaknem belesimul, ironikus mosolya kihűlt maradvány. Végre munkához láthatnak: hetvenhárom pályázatról kell dönteniük, viszonylag kevés, nagyon kévés pénzt kell igazságosan elosztani. Végre kinyitják az aktatáskákat, mappákat, végre elővehetők a javaslatok – érvelhetnek, számolhatnak, ha itt hozzáadunk, ott meg lecsípünk, és mindannyian újra önmaguk lehetnek: tárgyilagos, független tudósok, akárha kísérleti laboratóriumukban ülnének.

Gerda rövidre nyírt, ősz haját hullámcsattal tűzi a füle mögé. Baloldalt a csat enged, bénán lóg, himbálózik, a szürke szövetruha vállára esik, onnan tovább le, talán a nő ölébe, talán a szőnyegre – egy semmi-csat, koldus, nézi: most örökre eltűnik.

lj10011

A kuratórium legfiatalabb, új tagja beszél. Kínosan leplezné dadogását, és túlfogalmaz. Mindent túlfogalmaz. Újra és újra elmondja a mondatokat, még és még nehezebb szavakkal küszködik, sokszoros összetételekben fuldoklik – hősiesen. Most már minden úgy történhet, ahogy előző este leírta. A jeges köd vasállványokkal egyre süllyed: mintha réges régen. A központi fűtés képes megváltoztatni a világot. A fűtőtestek és a neoncsövek barátságos zúgásában mindig is a rugalmasan megújulni kész, hagyománytisztelő tudomány jelenlétét érezte. Ebben az épületben az egyetlen értelmes és szükséges változtatás a központi fűtés bevezetés: volt. A két, nagyméretű portré a falon, a bordó szőnyeg és a bordó kárpit is melegebb, otthonosabb így. Az egyik festményen – ki ő? valamikor tudta, minden képről itt mindent tudott – az álló alak mellett íróasztal, három nyitott könyv, mérőeszközök, igen, mérőeszközök.

Még a dadogós beszél – vagy már újra, megint a dadogóson a sor? Valamit elszalasztott? Egy körből kimaradt? Öt másodperc volt vagy tíz perc? Több semmi esetre. Az arcokon nem látszik sem zavar, sem elnéző fölény, semmi sem látszik az arcokon. Jáki tekintetével találkozik a tekintete. Gúny és unalom. Soha, ebből a szempárból aztán soha semmit meg nem tud. Még azt sem, látja-e őt egyáltalán. Úristen!, látja-e? Kilöki maga alól a széket, ahogy feláll és megnyitja az ablakot.

kép | shutterstock.com