A FEMINIZMUS MÁSIK ARCA

Úgy tapasztaltam, a modern feminizmus közel kétévszázados történét bemutató szakirodalom szinte kivétel nélkül a „baloldali” jelzővel illeti a nők felszabadításáért, illetve a nemek közti egyenjogúság megvalósítását célként kitűző, amúgy igencsak heterogén összetételű és értékrendet képviselő küzdelem aktív résztvevőit. Pedig a valóság − mint a társadalmi, politikai és kulturális élet szinte minden szférájában − ezen a „specifikus” területen is összetettebb és számos ellentmondással tarkított. Erre az egyik legjobb példa Sigrid Hunke (1913–1999) lehet, akit hazájában a második világháború utáni német szélsőjobboldali feminizmus egyik legismertebb alakjaként tartanak számon − teljes joggal.

Hunke eredetileg vallás- és kultúrtörténetet, illetve filozófiát tanult a kieli, a berlini és a freiburgi egyetemen. Mint a náci fajelmélethez közel álló Ludwig Ferdinand Clauß kedvenc tanítványa már a harmincas évek végén nevet szerzett magának. Hunke első írásai az SS-hez közelálló Germanienben jelentek meg. Ugyancsak fontos mestere volt az a Sophie Rogge-Börner, aki voltaképpen a náci feminizmus megalapítójának tekinthető, akire Hunke − érthetően − a második világháború után megjelent írásaiban szinte sohasem hivatkozik.^[1]

ügyesen kombinál

Először Rogge-Börner nézeteit foglalom össze. A német írónő által alapított Deutsche Kämpferin^[2] című folyóiratnak már a neve is sokat elárul a megjelenő írások szellemiségéről. De Rogge-Börner az 1933-ban megjelent Anyaság című írásában ügyesen kombinálja a nemzetiszocialista ideológia toposzait a baloldali feminizmus emancipációs követeléseivel: „A férfiak többsége generációk óta nem az okos vagy a karakteres nőt keresi feleségnek, hanem azt, aki gyenge, törékeny, segítőkész, erotikus: vagyis aki nőies. A férfi manapság egyfajta szellemi fölénnyel fordul az egyetemista nők és az életüket önállóan alakítani akaró nők felé, s általában a gondolkodó és a dolgozó nők felé – de nem emel kifogást a babácskák, a szőrtelenített és kifestett majmocskákkal szemben.”^[3] Első pillanatra talán meglepőnek tűnik, hogy éppen egy nacionál-feminista nőtől származik az idézet, mert igazság szerint – persze a kontextusból kiszakítva – akkoriban bármilyen feminista elkötelezettségű aktivista leírhatta volna ezeket a sorokat.

Pedig Rogge-Börner – a nőpolitikát leszámítva – mindenben egyetértett az akkoriban formálódó nemzetiszocialista állam ideológiájával. A „nemzeti szocialista feminizmus” vezéreszméje szerint a „germán rassz” csak akkor juthat el az öntökéletesítés legmagasabb fokára, ha ennek bázisa a germán nő és a germán férfi egyenrangú viszonya. Rogge-Börner álláspontjának „teoretikus fundamentumát” olyan mitikus források képezték, mint Tacitus Germaniája és az óészaki nyelven írt Edda. De, miként arra joggal figyelmeztet Anne Jung, „A Germania a római történetíró (azaz Tacitus) többszörös kölcsönzéseinek, tévedéseinek és eltúlzott állításainak konglomerátuma. Az Eddában található sagákat szintén értelmetlen lenne tudományos bizonyítéknak tekinteni. Ennek ellenére Rogge-Börner mindkét művet történeti igazságként tárgyalja.”^[4]

a náciknak is be kell látniuk

A germán világ eme emancipált, a „nemek egyenrangúságán” alapuló kapcsolatrendszerét a „rasszkeveredés” és más, az északi szellemtől idegen, jobbára sémita gyökerű − tehát kívülről jött − káros hatások zavarták meg, amelyek tönkretették a nordikus világ értékrendjét. „Minél kiterjedtebb és minél gyorsabb lett a rasszkeveredés folyamata, írja Rogge-Börner, annál inkább szétzilálódott a nemek közötti harmónia. Ebből alakult ki az az északiatlan nemi szétszakítottság és az egyoldalú férfiuralom, amely az északias népiességet és államszervezetet a szétesésnek és a bukásnak szolgáltatta ki.”^[5] Rogge-Börner sajátos feminizmusa így csak el akarja hitetni, hogy előbb vagy utóbb a náciknak is be kell látniuk: a német nők is egyenrangú tagjai az árja népközösségnek. Ugyanakkor a zsidó férfiak és a zsidó nők kiszorítását a közéletből és a munkapiacról lelkesen támogatta.

*

A „tudományos pályáját” a második világháború után kiteljesítő Sigrid Hunke ugyancsak ezen a nyomvonalon halad – egy sor eufémizmusba csomagolja rasszista mondanivalóját. Az eredetileg az ezerkilencszázhatvanas évek elején megjelent Europas eigene Religion című munkájában nyíltan már nem szerepelnek a klasszikus fajelméletre jellemző „biologizáló” érvek, de újra és újra állítja − vagy legalábbis sugalmazza −, hogy a germán „árjakultúra”, illetve a germán politeizmus „magasabb rendű” vallás, mint a zsidó-keresztény (az ő megfogalmazásában hurrita) hitrendszer. Hunke fő tézise, hogy Európa ősvallása valamiféle indoeurópai eredetű, kozmikus paganizmusban keresendő, amely lényegileg mond ellent a keleti eredetű „zsidó-keresztény monoteizmusnak”. Ebben a könyvében már nem használja az „árja” kifejezést, de az „igazi európai” fogalmán voltaképpen ezt érti. Látszólag nem tagadja meg a közel kétezer éves európai keresztény hagyományt – ennek megkísérlése egyébként is abszurd vállalkozás volna egy magát unitárius vallástörténésznek definiáló szerzőtől –, mégis az úgynevezett „eretnek szerzők” munkáiban látja az igazi európai vallást megjelenni, akik ugyan különböző okokból, de összeütközésbe kerültek a hivatalos vallási intézményekkel, és akiket „eretnekekként” tart számon az akadémiai vallástudomány. (Például Pelagius, Nicolaus Cusanus, Sebastian Franck, Jakob Böhme, Paracelsus, Giordano Bruno, Valentin Weigel).

A német újpaganizmus kutatója, Felix Wiedemann szerint: Hunke az „eretnek” szerzőket egy hamarosan beköszöntő új-pogány korszak vallási előhírnökeinek tekinti. „Nagyon is nyilvánvaló, hogy az effajta argumentációs modell a ’völkisch diskurzusból’ ered. Ráadásul Hunke úgy igyekszik leírni ezt az állítólagos ős-európai vallást, hogy ennek jellege és attribútumai félreérthetetlenül emlékeztessenek a megfogalmazásokra, amelyek egykor a népies (völkisch) mozgalom főhőseinél még sajátosan német, árja és germán attribútumokként szerepeltek.”^[6]

Hunke 1950-ben tagja lett a Német Unitárius Vallásközösség nevű kisegyháznak. Később „túlságosan balodalinak” tartotta ezt az egyházat, és az 1980-as években létrehozott egy önálló szakadár unitárius közösséget, amelyben a népies paganizmus és az „árja módon” értelmezett kereszténység keveredett.^[7] Úgy tűnik, Hunke azért tekintette szimpatikusnak a protestantizmus unitárius változatát, mert ebben már alig van jelen az ember/isten-viszony abszolút dualizmusa. A Hunke által képviselt félpogány unitariánizmus felfogásában az ember a „kozmosz transzcendentális egységének” hordozójává válhat, azaz egyfajta közvetítő lesz az isten (vagy istenek!) és a kozmosz között.^[8]

önálló lényként

Hunke 1955-ben megjelent Kezdetben volt a férfi és a nő című munkájában ilyen keretben értelmezi a „liberális és rontott feminizmussal” szembeállított igazi „germán/völkisch feminizmust”. Az „igazi feminizmus” központi fogalma az egyenrangúság, amely az ősgermán férfi/nő alapviszonyt mindig is jellemezte. „Nem a szembenállás, hanem az egymás mellé rendeltség, illetve az egymáshoz tartozás jellemzi a nemek eredeti germán kapcsolatrendszerét. A germán férfi önálló lényként akarja maga mellett látni a nőt, és önmagával egyenrangúnak tekinti”.^[9]

Hűen követve Rogge-Börner felfogását, Hunke azt fejtegeti, hogy az idegen példaképek követése rontotta meg ezt az eredeti, voltaképpen a férfi és a nő egyenrangúságán alapuló harmonikus viszonyt. (Megjegyzem, Hunke 1941-ben Az idegen példaképek eredete és hatása a német emberekre című értekezésével doktorált Ludwig Ferdinand Claußnál.) Rogge-Börnerhez hasonlóan, Hunke is gyakran hivatkozik Tacitus Germania című munkájára, és így kommentálja: „A germán mitológiában nincs szó az egyik nemnek a másik nemmel szembeni fölé- vagy alárendeltségéről, miként az ótestamentumi teremtésmítoszban. A férfiak és a nők egyaránt autonóm értékűek a szoros közösséget alkotó német őstörténetben, erről híven tanúskodik a germán népművészet.”^[10] Majd: „A becsület és a tisztesség semmivel sem kisebb a nőben, mint a férfiban. A nő becsülete semmiképpen sem olyasvalami, ami a későbbi korokban kizárólag a szexuális ártatlanságra korlátozódik, és amit meg kell védeni a férfiak érzéki vágyaitól. A germán örökség az ember, azaz a férfi és a nő erkölcsi lényegét magában foglalja.”^[11]

A Clauß-féle „lelki alakzatok” tipológiája „nordikus”, „földközi-tengeri” és „orientális” típusokat különböztetett meg, Hunke a „nemi modell” kapcsán újabb megkülönböztetéseket is bevezetett: a „mediterrán”, illetve a „hurrisztikus” lelkialkatot állítja szembe a „germán” lelkialkattal. A mediterrán modell lényegét a vonzó udvarhölgy és a neki hízelgő gáláns lovag oppozíciójában ismerhetjük fel. Noha a női szerep mediterrán felfogását is visszautasítja, ez a modell mégiscsak alárendelt nála, mert a germán típus valódi ellenpólusa a nemi viszonyok „jahvisztikus” felfogása, amelynek eredetét − eufemisztikus eljárásának megfelelően − elsődlegesen nem a zsidóságra, hanem a hurritákra vezeti vissza.^[12] Ahogy Felix Wiedemann fogalmaz, Hunke drámai képekkel festi le a zsidó-keresztény vallás „átnevelő folyamatát”, amelynek eredményeképpen a germán „élettérben” darabokra hullott a nemek természetes egyenlősége és harmóniája, s amely a nőt alárendelt szerepre kárhoztatta. „A veleszületett (vagyis germán − K. L. A.) stílustörvény által kiformált nemi példaképeket lépésről lépésre három, egymástól eltérő stílustörvény uralma alá rendelte. A férfi a maga alaphivatásában és teljesítményeiben továbbra is a germán élettörvényt követte, ellenben a társadalmi életben már a mediterrán-arab ’lovageszményhez’ alkalmazkodott, míg a házasságban egyenesen a hurrita példaképet követte.”^[13] Eredetileg a germán férfi a nőt nemcsak a nemi hovatartozás szemüvegén keresztül látta, hanem „női emberként” nézett rá. Ez nem azt jelentette, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a szexualitást, hanem hogy a nőt olyan „egész embernek” tekintette, aki egyúttal sajátos női nemi identitással is rendelkezik. Ez a magyarázata, hogy a germán férfi nemcsak felismerte, de el is ismerte mindkét nem stílusjegyeit.^[14]

Az idegen hatások viszont radikálisan átrendezték a nemek közötti viszonyokat. A korábban egységes világ külön férfi és külön női világra esett szét. A mediterrán és hurrisztikus felfogás értelmében megszűnt az önálló női szubsztancia, amely a továbbiakban csak relációs fogalomként létezett, azaz mint a férfi princípiummal ellentétes „valami”.

Érdekes, hogy Hunke néhány sorral lejjebb azt írja, hogy ez a változás nem az idegenekkel történt „vérkeveredés” eredményeképpen ment végbe, hanem egyfajta kulturális vagy „pedagógiai befolyásolás” következtében: „A germán ember továbbra is germán ember maradt, mégha térdre is rogyott a szerzetes előtt. A lelki élete sem változott meg; nem lett belőle arab vagy dél-francia, még akkor sem, ha arab-provanszáli módon kereste úrnője kegyeit. ”^[15]

A megjegyzések kettős célt szolgálnak. Hunke nem kívánta magára vonni a „biologizmus”, illetve a rasszizmus vádját, ami amúgy is mindig ott lebegett a feje felett fiatalkori náci kötődése miatt. De azért is hasznosnak bizonyulhatott számára ez az „elmélettechnikai döntés”, mert a kulturális (azaz szociológiai, pedagógiai, teológiai stb.) meghatározottságok nem abszolút érvényűek (ellentétben a biológiai determinációkkal), vagyis van remény a káros hatások megszüntetésére. A kulturális „kosztümöt” le lehet cserélni, a „régi divatot” vissza lehet hozni. S valóban, a Hunke-féle feminizmust sajátos archeo-futurizmusnak tekinthetjük, amely megpróbálja a germán mitológia értékrendjét és a posztindusztriális társadalom megkövetelte életformát szintetizálni.

a férfi nézőpontjából

Könyve utolsó részeiben Hunke reflektál Simone de Beauvoir és Margaret Mead akkoriban frissnek számító munkáira is. Egyetértően idézi de Beauvoir jól ismert megállapítását, hogy a modern világban is érvényes a tévképzet: a női identitást kizárólag a férfi nézőpontjából lehet definiálni. „A férfi az, aki önmagát egésznek tekinti, vagyis azonosnak tekinti magát az általában vett emberrel. A nő viszont csak annyi, amit a férfi ’felfedez’ benne. A férfi úgy beszél róla mint a ’másik nemről’, ami azt a tényt fejezi ki, hogy a nő a férfi számára elsődlegesen szexuális lényként jelenik meg. S mivel a nő a férfi szemében csak ez, ennek így is kell maradnia mindörökre. Másképpen: a nőt csak a férfira vonakoztatva lehet meghatározni és megkülönböztetni, viszont a férfi identitás definiciójában már nincs szerepe a nőnek.”^[16]

Úgy tűnik, Hunke olykor még a baloldali feminista szerzők álláspontjával is képes azonosulni, hiszen azt sugallja, hogy a köztük lévő világnézeti különbségek ellenére is sok igazság van abban, amit Simone de Beauvoire és Margaret Mead a női emancipáció kérdéseiről megfogalmaznak.^[17] Hunke egy másik, a nácizmussal ugyancsak szimpatizáló pszichológussal, Philipp Lersch-sel folytatott vitájára térnék ki.^[18] Lersch szerint, ami az embert az állattól megkülönbözteti, lényegszerűen a férfiban jelenik meg. Lersch a következőket mondja „A férfiban lép ki a valódi emberi nem a természetből; a nő maga csak egy darab természet, valamiféle összekötő kapocs vagy híd az ember és a természet között, de semmiképpen sem teljes értékű ’ember’ abban az értelemben, ahogyan a férfi annak tekinthető.”^[19] A német pszichológus a biológiai meghatározottságokra alapozza a „férfi” és a „nő” természetének szerinte soha meg nem szüntethető oppozícióját (például csak a nők képesek szülni). A különböző feladatokból, amelyeket maga a természet határozott meg a két nem egyedei számára, könnyen levezethető a férfi és a nő „egzisztenciális tematikájának” törvényszerű rendje. Amíg a férfi térben és időben nyitott horizontok felé tájékozódik és folyamatosan a jövőbe tekint, a nő „(…) a számára közelinek tűnő és az éppen aktuálisan jelenlévő világban tölti mindennapjait. Amíg a férfi a dolgokra és a körülményekre koncentrál, a nő a személyekre. Így a férfi az elvont-általános világában éli életét, míg a nő foglya marad a konkrét-individuális, érzékileg is megtapasztalható világnak.”^[20] Lersch szerint igazából csak a férfi lépett ki az állatvilágból, ezért az emberi természet voltaképpen férfitermészet. A nő egyfajta hidat képez a természet és az ember között, bár lényeges funkciója van, teljes értékű emberként nem jöhet számításba. Hunke abszurdnak nevezi „az emberi nemnek” ezt az egyértelműen nőellenes interpretációját, s ugyan a modern pszichológia fogalomrendszerével operál, de lényegében a zsidó-keresztény (az ő szóhasználatával „hurrisztikus”) felfogáshoz tér vissza, amely szerint „Éva csak egy darab Ádám testéből”.

Jól látható, hogy Philipp Lersch − hasonlóan sok más konzervatív szerzőhöz − a női princípium lényegét az anyasággal hozza összefüggésbe, feltételezi, hogy a nő a terhességen és a szülésen keresztül eredendőbben természeti vagy inkább „ösztönlény”, mint a férfi, s ez döntően befolyásolja lehetséges társadalmi szerepeit. A német pszichológus szerint a nő az igazán nagy kísértő, aki valamilyen természeti ősalapból lép elő, hogy mindörökre fennmaradjon a biológiai reprodukció folyamata. Nos, ebben a kérdésben inkább az őt bíráló Hunkénak van igaza, ugyanis szerinte az emberi társadalomban a biológia determinációk sohasem érvényesülnek tisztán, mert az ember mindig kulturálisan éli meg „biológiai természetét” is.

Könyve végén Hunke hat pontban foglalja össze a férfi/nő „eredendő pszichológiai alkatát” meghatározni kívánó teóriák gyenge pontjait. Ezek közül néhány kritikai megjegyzése: először is, az állatvilágból sohasem vonhatunk le következtetéseket az emberi természetről. Másodszor, a látható férfi és a látható női nemi jegyekre támaszkodva nem lehet modellezni a férfi és a nő lelki aktusait, viselkedésformáit, képességeit stb. Harmadszor: a férfi és a nő lelki, pszichológiai különbségei mindig „relációs” jellegűek. Azaz nem áll rendelkezésünkre tisztán csak férfi vagy női lelki szubsztancia; a férfi és a nő mindig „egymáshoz képest” jelenik meg ilyennek vagy olyannak. Végezetül: csak a hasonló vagy inkább ugyanolyan társadalmi, kulturális feltételek mellett élő férfiak és nők esetében lenne értelme megállapítani az úgynevezett eredendő (azaz természetadta) nemi különbségeket. Ennek gyakorlati kivitelezése azonban szinte lehetetlen.

szuverenitásvédelem

Az ősgermán alapokon nyugvó Hunke-féle „világnézetnek” van egy rendkívül érdekes és egyúttal talányos aspektusa. A fentebb vázoltakon túlmenően furcsa ellentmondás is tetten érhető Hunke „feminista elméletében” − ami egész teoretikus életművére is áll. Az a paradoxon, hogy Hunke − a nőket valóban másodrendű lényekként kezelő − iszlám vallás egyik fő propagandistájának számított a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek Nyugat-Európájában. Az Allah napja a Nyugat egén (1960)^[21] című könyvét az orientalisták többsége laikus munkának tartja, de az arab világban hatalmas elismerés övezte a német írónő nevét. Ezekben az években számos kitüntetést kapott – elsősorban a konzervatívnak számító – arab országok politikai vezetőitől. Mi lehet a magyarázata ennek a különös „iszlamofiliának”? Hunke számos értelmezője úgy véli, szimpátiáját elsősorban az magyarázhatja, hogy számára vonzónak tűnt a határozottság, amellyel az iszlám világ a maga közel másfél évezredet felölelő története során eredményesen szállt szembe a külső behatásokkal, és sikerült megőriznie eredeti „tisztaságát” − ellentétben a római-germán civilizációval, amelyről ez a határozott „szuverenitásvédelem” már korántsem mondható el.

Végezetül szeretnék egy rövid kitérőt tenni, és − mintegy referenciaként − néhány mondatban összefoglalni a „baloldali ökoszocializmus” egyik legfontosabb alakjának, Ivan Illich-nek a múlt század nyolcvanas éveiben számos nyelven megjelent, nagy vihart kavart Gender című munkájának legfontosabb megállapításait, amelyek – sokunk számára meglepően − több ponton találkoznak Hunke szélsőjobboldali téziseivel.^[22] Illich könyvét azóta is sok kritika érte a feminista mozgalom fősodrához tartozó gondolkodók részéről.

Ebben a könyvében Illich újra visszatért a korábban részletesen tárgyalt árnyékmunka problematikájához, és így definiálta a fogalmat: „Ezzel a terminussal a fogyasztó ki nem fizetett munkáját jelölöm, aki olyan hozzáadott értéket kölcsönöz az árunak, amely szükséges ahhoz, hogy egyáltalán fel tudja azt használni.”^[23] Az árnyékmunkának olyan egyszerű és mára teljesen megszokottnak tekinthető formái vannak, mint pénzkivétel a bankautomatákból, automata pénztárnál történő fizetés az üzletekben, a benzinkútnál az „önkiszolgáló benzintöltés” stb. Persze, ez a sajátos munkaaktivitás adott esetben felettébb időigényes is lehet, de mivel szinte egybeolvad a fogyasztással, az árnyékmunka kifejezést találta a legalkalmasabbnak a megnevezésre.^[24] Az indusztriális gazdaság szektorában is megjelenik az árnyékmunka, írja Illich, amelyet „árnyékgazdaságnak” nevez. Azért kellett megalkotnia ezeket a furcsa neologizmusokat, hogy elkerülje a fogyasztáshoz kapcsolódó ki nem fizetett munka és az árnyékmunka két másik létező típusának összekeverését. Ez utóbbiak egyike bármely ipari tevékenység szerves része (Marx értelmezésére is gondolhatunk a munkásosztály kizsákmányolásáról, hogy mondjuk a munkás nyolc órát dolgozik az üzemben, de a tőkés ebből csak négy órát fizet ki neki), a második változat a kultúrába és az általában vett életmódba íródott be, ezért nem is egészen gazdasági jellegű. A modern indusztriális kapitalizmus egyik legfontosabb sajátossága, hogy noha szavakban elismeri a nők és a férfiak egyenlőségét, az árnyékmunka terhével mégis inkább a nőket sújtja. Illich ugyan elismeri a két nem, azaz a férfi és a nő egyenlőségét, sőt, még a feminista mozgalmak törekvéseinek jó részét is osztja, de fenntarja azt a radikális feministák számára elfogadhatatlan álláspontját, hogy létezik „férfi természet” és „női természet”. Ezek persze nem biológiai alapúak, hanem társadalom- és mentalitástörténeti hátterük van. A modern ipari társadalmakon kívül a „nemileg semleges” munka szinte elképzelhetelen. Kevés olyan cselekvésforma van, amit a nők és a férfiak egyforma ügyességgel tudnának végezni. „A 18. századi Párizsban egy agglegényt könnyen fel lehetett ismerni üres és tompa tekintetéről. A közjegyzők ránk marad aktáiból tudjuk, hogy az egyedülálló elhunyt férfiak sem inget, sem nyaksálat nem hagytak maguk után. XIV. Lajos uralkodása idején egy férfi feleség nélkül szinte alig tudott megélni, illetve háztartást vezetni. Feleség, nővér vagy leány nélkül a férfi nevetségesen öltözködött, alig tisztálkodott és rosszul táplálkozott. Egyszerűen képtelen volt csirkét tartani vagy a kecskét megfejni.”^[25] A férfi és a nő viszonya – analógiával élve – hasonlatos a bal kéz és a jobb kéz viszonyához: mindkettőre egyformán szükség van, hogy teljes életet éljünk. Úgy gondolom, Illich bizonyos megállapításait, például hogy a nők ügyesebben bánnak a késsel, mint a kalapáccsal (míg a férfiaknál ez éppen fordított) lehet vitatni. Azon is érdemes töprengeni, vajon nem becsülte-e le Illich a nők általánosan elterjedt és a legtöbb kultúrában természetesnek tekintett kiszolgáltatottságait a premodern világban (gondoljunk a női nemi szervek megcsonkításának gyakorlatára bizonyos kultúrákban, vagy a kínai nők lábának megnyomorítása stb.), viszont abban sok igazsága lehet a szerzőnek, hogy a modern ipari társadalom törekvése, hogy a nőket tömegesen bérmunkásokká „léptesse elő”, nem feltétlenül változtatott a nők kiszolgáltatottságán. A technológiai fejlődés korlátlan lehetőségeit vizionáló kapitalizmus látszólag „semleges munkaerőként” instrumentalizálja az embereket. A „nem nem számít”, mondják, mert csak a „rendelkezésre állás” a lényeg. Csakhogy „(…) én nem tudok olyan ipari társadalomról, amelyben gazdasági szempontból a nők és férfiak egyenrangúak lennének.”^[26] Ráadásul az üzemben vagy a hivatalban töltött napi nyolc órán túl, jórészt továbbra is a nőnek kell ellátnia a házimunkához kapcsolódó feladatok többségét (bevásárlás az üzletben és a piacon, a szatyrok felcipelése az emeletre, főzés, mosás stb.) És ezek az egykor bizonyos presztízzsel rendelkező munkaformák alig kapnak figyelmet. Vagyis a modern kapitalizmus működésmechanizmusa megtalálta annak lehetőségét, hogy miképpen lehet a nőket talán még inkább kizsákmányolni, mint a premodern időkben. Nyilván azon is lehet vitatkozni, hogy igaza van-e Illichnek, amikor azt állítja, hogy a nemi különbségek eliminálása (azaz többé már nem lesznek sem férfiak, sem pedig nők) meglehetősen egyhangú és egydimenziós társadalom felé tereli a világot.^[27] De még ha be is kalkuláljuk ezeket a bizonyára jogos ellenvetéseket, bátran következtethetünk úgy, hogy a feminizmus korántsem egysíkú eszmerendszer, talán nem is csak két arca van, hanem számos egymással is perlekedő irányzat létezik. A fontos társadalmi és erkölcsi kérdések körül zajló vitákat ugyanis lehet szüneteltetni, de nem érdemes (és nem is szabad) abbahagyni.

1. Jung, Anne: Faschistiche Feministinnen – ein Widerspruch? In: Bitzan, Renate (Hg.): Rechte Frauen. Skingirls, Walküren und feine Damen. Elefanten Press, Berin, 1997. 30. ↑

2. Magyarul azt jelenti: Német harcos nő. Ugyanakkor az is igaz, hogy a „náci feministák” bizonyos értelemben maguk is a hitleri rendszer „áldozataivá váltak”, folyóiratukat − mint zavart keltő irományt − 1937-ben betiltották. ↑

3. Idézi Jung. I. m. 30. ↑

4. I. m. 31. ↑

5. Idézi Jung. I. m. 31. ↑

6. Wiedemann, Felix: Rassenmutter und Rebellin. Hexenbilder in Romantik, völkischer Bewegung. Neuheidentum und Feminismus. Königshausen & Neumann, Würzburg, 2007. 190. ↑

7. Sigrid Hunke munkái szinte teljesen ismeretlenek Magyarországon. Mint érdekességet említem, hogy az interneten rátaláltam az Unitárius Élet című folyóirat 1971. július–szeptemberi számára, ahol a Hírek rovatban olvasható: „DR. SIGRID HUNKE ASSZONY, a németországi unitáriusok szervezetének alelnöke, az ismert írónő, megküldte egyházunknak több művét, köztük az ’Europas andere Religion’ c. hatalmas munkát, amelyben a vallási krízis leküzdésének érdekében állást foglal a haladó vallási gondolatok mellett.” A hírek utolsó mondatában még egy megjegyzés, hogy a későbbiekben a folyóirat visszatér ehhez a munkához, de ennek nyomát sehol sem sikerült felfedeznem. ↑

8. Erről lásd Benoist, Alain de: Hogyan lehetünk pogányok? Europa Autentica. Budapest, 2008. 223., 234. Ford.: Gazdag István. Hunke az „unitárius antropológia” definíciója kapcsán idézi Steffen Henrik egyik gondolatát: „A szétszakítottságot meg kell szüntetni. A továbbiakban a szétválasztottat nem szétválasztottként kell tekintetbe venni, hanem olyanképpen, hogy minden az Egyből keletkezett.” Hunke Sigrid: Das nach-kommunistische Manifest. Seewald Verlag, Stuttgart, 1974. 99. ↑

9. Hunke, Sigrid: Am Anfang waren Mann und Frau. Georg Olms Verlag, Holdesheim–Zürich–New York, 1987. 80. Stefanie von Schnurbein az Istenek vigasztalása korszakváltások idején. Újgermán pogányság a New Age és a jobboldali radikalizmus között című könyvében ugyancsak felhívja a figyelmet a szélsőjobboldali feminizmus zsidó-keresztény-ellenességének sajátosságaira. Ezek a mozgalmak nemcsak a világi társadalom „megreformálását” tűzik ki célul, de az egyházi struktúrákon belül megjelenő, a nőket egyértelműen diszkrimináló teológiai felfogásokat is elutasítják. Tagadják „(…) azt a férfias Istenképet, amely nem kínál semmilyen pozitív identitáslehetőséget a nők számára. Ezen túlmenően élesen szembenállnak a kifejezetten nőgyűlölő keresztény tradícióval. (…) Számos esetben teljesen elutasítják a kereszténységet és a zsidóságot, az Ószövetséget és az Újszövetséget, mivel ezekben a szövegekben − legalábbis szerintük − szilárdan bebetonozott a férfiuralom, illetve a szexualitás és a női természet démonizálása.” Schnurbein, Stefanie von: Göttertrost in Wendezeiten. Neugermanisches Heidentum zwischen New Age und Rechtsradikalismus. Claudius Verlag, München, 1993. 107–108. ↑

10. Hunke, i. m. 85–86. ↑

11. I. m. 86. ↑

12. Lásd Wiedermann, i. m. 192. ↑

13. Hunke, Am Anfang…, 151. ↑

14. Lásd, i. m. 235. ↑

15. I. m. 151. ↑

16. I. m. 237. ↑

17. Hunke erősen kifogásolja a Simone de Beauvoire által megrajzolt nőtípusban, hogy ezen kizárólag az úgynevezett mediterrán „nőstílus” ismertetőjegyei jelennek meg. Lásd i. m. 252. ↑

18. A nácikkal szimpatizáló Lersch egyetemi munkássága a háborút követő években sem szünt meg. A vele szemben lefolyatott vizsgálat azzal végződött, hogy a „rendszerrel együttműködő” személynek (Mitläufer) minősítették, de oktatóként tovább dolgozhatott a müncheni egyetemen. ↑

19. I. m. 245. Hunke az Ádámról mint (hímnemű) első emberről szóló hurrita mítosz továbbélését látja ebben a felfogásban megjelenni. ↑

20. I. m. 240. ↑

21. Hunke, Sigrid: Allahs Sonne über dem Abenland. Unser arabisches Erbe. Deutsche Verlags-Anstalt, Suttgart 1973. (1960.) A könyvet számos nyelvre lefordították (francia, angol stb.). ↑

22. Illich, Ivan: Genus. Zu einer historischen Kritik der Gleichheit. Rowohlt Verlag, Hamburg, 1983. Ford. Ruth Kriss-Rettenbeck. Erdetileg: Gender. Pantheon Books, New York, 1982. Ivan Illich és André Gorz ökoszocializmusát részletesen is bemutatom a „Változatok a kapitalizmus-kritikára és az ökoszocializmusra” című írásomban. Kellék, 2025. (Megjelenés alatt.) ↑

23. Idézi La Cecla, Franco: Ivan Illich et l’art de vivre. Atelier de Création Libertaire. Lyon, 2021. 46. Olaszból fordította Jean-Manuel Traimond. ↑

24. A német fordítás is a Schattenarbeit fogalmát használja, ami csakúgy, mint a magyar árnyékmunka fogalma annyiban problematikus, hogy a pszichológiában is létezik a kifejezés, de ott egészen más értelemben használják. ↑

25. Illich, Genus…, i. m 45. ↑

26. Illich, Genus…, 10. ↑

27. A problémát Kocziszky Éva is érinti az Ivan Illich kritikai gondolkodását bemutató egyik esszéjében. Lásd Kocziszky Éva: Ivan Illich kritikai gondolkodása a jövő sodrásában. Tiszatáj (78. évf.), 2024. január–február, (60–80.) ↑

    kép | vecteezy.com