Lendvay Éva

KINEK MI FÁJ?

1990 ősz

KINEK MI FÁJ?

Nem sokkal a romániai környezetvédő mozgalom indulása után (a forradalom első heteiben) a bukaresti televízióban hátborzongató paródiát láthattunk: egy ijesztően öltözött kékharisnya azt nyafogta: „Mit tanácsolnak, mi lenne számomra kielégítőbb: a zöld mozgalom vagy a zöld párt?”

úri passzió

A jelenet szarkazmusa híven érzékelteti a környezetvédő mozgalmakkal kapcsolatos zűrzavart, előítéletet. A kétes megvilágításban számtalan magatartás, vélemény és embertípus alkot külön világot. Valaki egyszer azt mondta: „Akinek komoly dolga van, az nem ökologizál – az amolyan úri passzió, unatkozó magányosok időtöltése.”

Elgondolkoztam akkor: milyen nagy baj, hogy a környezetünk (tágabb értelemben az embert éltető és tápláló, biológiai fennmaradását biztosító földgolyó) védelmére irányuló törekvéseket „komolytalan időtöltésnek” vélheti valaki, aki egyébként lelkiismeretesen dolgozó, józan embernek tartja magát. Sokan vannak ilyenek, kár lenne, ha munkaerejüket és szakértelmüket megvonnák a környezetvédelemtől: éppen ezért igyekeztem eljutni e vélemény gyökeréig, s felidézni tapasztalataimat e témával kapcsolatban.

Költő vagyok, de (vagy éppen ezért) világéletemben mindig érdekelt a természet s – a laikus líraiságot nem érezvén elegendőnek – a természettudományok is. Szenvedélyesen érdekelt mindig minden, ami él: az állat- és növényvilág, makro- és mikrokozmosz, ezek fejlődése, játékai, patológiája. Elámultam olyan teóriákon, mint pl. „a makrokozmosz az atom modelljét ismétli”, vagy „a szerves élet az univerzum betegsége”, vagy „a világegyetem egy irdatlan lény, a sejtek benne a naprendszerek” stb. Mélységesen irigyeltem azokat, akik életüket olyasminek szentelhették, mint az állatok viselkedésének tanulmányozása, és elégtétellel vettem tudomásul, hogy mindez egy idő óta egyre inkább a közérdeklődés homlokterébe kerül (pl. Konrad Lorenz munkássága vagy az ökológia).
És ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem elegendőnek a költészetet mint aktivitást; ugyanakkor egy-egy könyv elolvasása vagy akár szakmabeliekkel folytatott eszmecserék során rádöbbentem, hogy „ezt vagy azt én valamikor megírtam versben”, és hogy sok más költőhöz hasonlóan igen sok „urbanisztikai”, vagy „ökológiai” verset is írtam, például:

Díszlet

Hegyek, templomok
bárányfelhők

juhnyájak, bivalycsorda
havasi rét, margarétákkal
gombák
zöld, zöld, zöld
fehér
csúcsos cseréptetők
szemek, ablakok
macskakövek
gótikus szobrok, könyvek
a betonskatulyák torkolattüze

Ha jól megnézzük, ez a vers egy mini-pamflet, a szülővárosomat, Brassót többszörös gyűrűbe szorító s egyre inkább befelé menetelő tömbház-építkezés ellen.

a világkommunizmus

Így aztán, mikor a romániai forradalmi változások következtében egyetlen hónap alatt több mint 30 párt jelent meg a politikai színen, én késedelem nélkül a környezetvédőkhöz csatlakoztam, mert úgy véltem, hogy ha a környezet „kiromlik” a talpunk alól, akkor nem lesz min pártoskodni, és még azt is gondoltam, hogy bár lenne valamennyi párt ökológiai (vagy az is), mert itt most arról van szó, és nem másról, hogy ma még van elegendő oxigénünk, de ki tudja, holnap lesz-e, s ma még van ivóvizünk, de holnap nem biztos, hogy lesz. Gondoltam, hogy is képesek mindenfélével foglalkozni, lásd véres nemzetiségi konfliktusok, de aztán meggondoltam, tulajdonképpen ez is ökológiai kérdés – a világkommunizmus által gazdaságilag tönkretett zónákban az egekig csap fel a nemzetiségi konfliktusok lángja. A diktatúrák szájkosarát letépő embercsoportok mindegyike követel, tüntet, sztrájkol – s ez így van rendjén; nincs érkezésük avval gondolni, hogy közben pusztul a föld a talpuk alatt, és hogy a szabad szó mellett a cselekvés, akármilyen aprómunkát is jelentsen, nem elodázható.

A M. E. R. (Miscarea Ecologista din Románia – Romániai Környezetvédő Mozgalom) programjában ez olvasható: Tiszta embert – egy tiszta világban! Többek között ebben a célkitűzésben láttam értelmet, és elgondolkoztam, hogy tág tere nyílhat a hasznos, azonnali cselekvésnek: bizonyára sok kitűnő szakember tódul majd, hogy felajánlja eddig ki nem aknázott vagy egyenesen elfojtott képességeit, tapasztalatait, s egy jól átgondolt módszer segítségével kidolgoznak egy interdiszciplináris „FÖLD – ERDŐ – ISTEN-mentő” stratégiát. (Ui. az ökológia többek között a jelenben eluralkodó deszakralizációnak is szeretne gátat vetni – vagyis „istenmentő” szerepe is van).

Ez volt – el kell ismernem, kissé fellengzős elképzelésem a dologgal kapcsolatban, és lelkesen bele is vetettem magam. „Ökológiai odisszeám” során sokféle emberrel és magatartással volt alkalmam találkozni, ami hozzásegített, hogy kissé tisztábban lássak, és hogy leszálljak a megvédendő talajra.

Először a brassói környezetvédők új székházába (egy festői helyen épült egykori pártvilla teljesen kifosztott és szétlőtt helyiségeibe) mentem, ahol lelkes szervezők maroknyi csapata egyelőre telefonbeszereléssel és renoválással foglalkozott. Később részt vettem néhány összejövetelen és – későbbi tapasztalataimmal összevetve – azt vettem észre, hogy a vitás kérdések, különböző szinten ugyan, de meglepően azonosak: kezdő környezetvédők, lelkes természetbarátok és naiv széplelkek éppúgy nem tudták egészen egyértelműen meghatározni az ökológiát, mint a legszakmabelibb szakemberek, legyenek azok akár természetfilozófusok, tudósok, kultúrfilozófusok vagy szociológusok. Érdekes módon négy-ötféle jellegzetes magatartás körvonalazódott valamennyiüknél: a tudós szakember ingerült, türelmetlen legyintése („te csak ne szólj bele, nem értesz hozzá, akadályozol a munkámban”); a környezettel hivatásszerűen foglalkozók – urbanisztika, építészet, ipari fejlesztés, zöldövezet – szkepticizmusa (úgysem lehet semmit tenni, az állam, a tanács, valaki mindig beleszól és elrontja): az említett széplelkek konfúziói (idős tanárnő tíz éve dolgozik egy világnyelven, s a környezetvédők költségén szeretné kiadni tízkötetes művét) stb. Aztán hipochonderek tömeges jelentkezése, fő fóbiáik a sugárveszély, a cigaretta, a helytelen étkezés; reflexológusok, kiropraktorok, jógázók, misztikus világmegváltók és lélekgyógyászok tarka faunája.

vészcsengő

E változatos kategóriákhoz tartozók szájából elhangzó „zöldségek” valóban elriaszthatják azt, akinek nincs türelme kihámozni a zűrzavarból a pozitív tényt, hogy valahol ezeknek az embereknek a tudatában vagy tudatalattijában megszólalt egy vészcsengő: a magát veszélyben érző species állati, biológiai szorongásának vészjelzője. Ezzel magyarázható, hogy az ökológia „divattá” vált. Az is körvonalazódik lassan, hogy ez a zavaros nyüzsgés tulajdonképpen a cél szolgálatába állítható, és ki is lehetne használni – de csak akkor, ha meglelik a dolog HOGYAN-ját, vagyis a módszert, és ha pontosan megfogalmazzák a célt –, ha a MIT és MIÉRT világossá válik.

Világszerte kezd tisztázódni, hogy az ökológia HOGYAN-ja a közgazdasági szférához tartozik; a MIT és MIÉRT pedig társadalomlélektani kérdés. Az azonnali beavatkozás, a gazdasági, termelő, energiatermelő struktúrák megváltoztatása nem választható el a szemlélet megváltoztatásától – s e gondolatmenet végére érve eljutunk egy látszólagos paradoxonhoz: hogy az embert tulajdonképpen az ember ellen kell megvédeni. Ugyanis az ember az, aki szemetel, szennyez, pusztít, biológiai létének fenntartása érdekében. S ha ezt így végiggondoljuk, az egész küzdelem szinte kilátástalan. Az ember – ez a bundáját vesztett állat – állandóan fázik; lakását fűteni kell, a fűtés végterméke szennyezi a levegőt; az embernek öltözködnie kell, táplálkoznia és tisztálkodnia: ezért állatfajtákat pusztít meg növényfajtákat, és kitalálta a műanyagokat meg a dezodort. Ki gondolta volna, hogy ezek a finom illatú spray-k egyszer majd átlyuggatják az ózonpajzsot? Minek sorolni? Manapság azért nagyjából mindenki hallott ezekről a dolgokról…

Hallani mindenki hallott, csak éppen nemigen figyelnek oda. Nincs rá idő, mert…

Miért is?

Mert rohanni kell, hogy mindezen szennyező dolgokat megtermeljük s ezáltal pénzt keressünk ugyanezen dolgok megvásárlásához… Persze, ha az ember folytatja ezt az eszmefuttatást, elérkezhetünk az emberi lét abszurditásának felismeréséhez – de nem ez a célunk. A cél, mint már erről fentebb szó esett, kitalálni (s az emberi faj eddig rendkívüli találékonyságáról tett tanúbizonyságot, de inkább az önrombolás területén), hogy MIT tehetne önmaga megmentéséért?

És itt lép a történet színpadára az ökológia.

Mivel ennek meghatározásával annyian foglalkoznak, én visszatérek a magam háza tájára – vagyis Brassóba.

Csak félfüllel figyelve oda a brassói zöldek olykor emelt hangú eszmecseréjére, felötlött bennem néhány jelszó, s az is, hogy tulajdonképpen az ökológiának nagy szüksége van a múlt által lejáratott „vizuális propagandára”. A bejáratnál fel kellene írni egy ismert jelmondatot: A KÖRNYEZETVÉDELEM A TE KÜSZÖBÖDNÉL KEZDŐDIK: EBBEN A HÁZBAN TILOS A DOHÁNYZÁS! Vagy egy másik, nagyon merésznek tűnő jelszó (de ha tekintetbe vesszük, hogy forradalom volt és van, és valódi változtatások nélkül az egész visszazuhanhat a semmibe), amelyen a Ceaușescu-korszakban katasztrófába sodort Romániában sokan elgondolkoztak az elmúlt évtizedekben: ROMÁNIA – KELET-EURÓPA SVÁJCA (virágzó mezőgazdaság + ökológiai turizmus); BRASSÓ A KÖZPONTJA!

a vegyszerek ártanak

Effajta álmodozásokból rá kellett ébrednem, hogy ebben a székházban még egy írógép sincsen… És akkor világosan láttam, hogy Brassónak és vidékének, ennek a gazdasági és turisztikai szempontból egyaránt oly jelentékeny (ipari központ lévén többszörösen veszélyeztetett) tájegységnek az ökovédelméért indított harc első hadművelete: a kapcsolatteremtés más környezetvédőkkel, információk, ismeretek szerzése, anyagi segítségkérés, munkaeszközök beszerzése. Az idő elég rövid volt, de néhány megbeszélésből különböző emberekkel már kiderült, hogy kikkel lehet dolgozni, és milyen erőtartalékok rejtőznek az emberekben: Tanulságos volt látni, hogy honnan kell kiindulni: onnan, hogy kinek mi fáj. A növénybiológusnak a szakkönyvek hiánya a biogenetikai tartalékokról; az urbanista műépítésznek az immár hegynyi magasságúra halmozódott, örökké füstölgő szeméttároló a város szélén; a természetjárónak az erdők pusztulása, és az, hogy a régi hegy-, völgy-, dűlő- és utcanevek (amelyeket elképesztő pontossággal ismert, magyar, román és német változatukban egyformán) feledésbe mennek; a méhészgazdának az, hogy a vegyszerek ártanak a méheinek; valaki úgy véli, hogy krónikus hajhullása és bőrviszketegsége előrehaladott sugárbetegség tünete, s ezért folyton járja az orvosi rendelőket – azt mondták róla, hogy hipochonder, később kiderült, hogy ő az egyetlen, akinek Brassóban van Geiger-Müller sugárzásmérője; egy orvos a szexológiai ismeretek hiányáról panaszkodott, és beszélt az AIDS-ről – téma, amelyről eddig senki sem beszélt a forradalom előtti Romániában; és még sorolhatnám a végtelenségig, de most csak egyetlen dolgot tartok érdemesnek említeni: mikor a megalomániás építkezési tervek nyomán a földdel egyenlővé tették a város egyik régi negyedét, titkos összefogással sikerült megmenteni egy kicsi magnóliát. Megmentői hallgatólagos, szinte disszidens jellegű buzgalmának hála, mert ott áll körülkerítve a romhalmaz kellős közepén, mint a brassóiak városuk iránti leküzdhetetlen szerelmének jelképe.

Minderről a forradalom előtt hallgatni kellett – sajtóban, rádióban, televízióban a környezetvédelem tabunak számított. Szakirodalom alig volt, külföldi folyóirat nem jöhetett be az országba, a kapcsolatok a szakemberek közt alig vagy egyáltalán nem voltak lehetségesek. A világvédő ökológiai szervezetek nem szerezhettek tudomást a romániai helyzetről, pedig lett volna miről: elég, ha csak a vizek állapotára gondolunk, s ez nemcsak belső ügye egy országnak. A nyáron az Olt mentén utazgattam: Brassótól a vize sötétkék, és piszkos fehér habot vet; hal még mutatóban sincs benne…

Az eltelt elég rövid idő alatt sok mindent megtudtam; de a lassan kialakuló kép az ökológiáról sehogysem akart összeállni bennem. Valami hiányzott. Mindenki, akivel erről beszéltem, többé-kevésbé egyetértett a lényeges kérdésekben. Rengeteg okos dolog hangzott el, amíg végre rájöttem, hogy az ökológiához nagyon sok pénz kell. Iszonyú nagy pénz, majdnem annyi, mint a világ fegyverkészleteibe ölt összegek. Milyen egyszerű lenne azt mondani: emberek, ne gyártsatok több fegyvert, hanem mentsétek meg a földet! De amint hozzá akarunk fogni, rögtön kiderül, hogy ez igen sok pénzbe kerül, még ha csupán arra az összegre gondolunk, amelyet a cinikusok és vonakodók meggyőzésére szánt propagandaanyagra kell fordítani. Végiggondolni is nehéz, hogy az érdekláncolatok szövevényének a kellős közepébe kellene belevágni, ha a pénzt el akarnánk téríteni útjából; a környezetvédelem mint tudományos kutatás és nemzetközi akcióprogram költségeire – gondolom – épphogy futná az emberpusztító pénzgazdálkodás volumene.

Vajon hol rejtőzik az az erő, amely kikényszeríthetné ezt a fordulatot az emberiségből? Vajon elegendő lenne, ha holnaptól mindenki megtudná: már a 24-ik óra utolsó másodpercei állnak rendelkezésünkre?

Költő vagyok, és megvallom, képzelőerőm csütörtököt mond, amikor mindezt végiggondolom. Minden, amit tehettem eddig, annyi volt, hogy meghúztam egy apró vészharangot szülővárosom érdekében, s azzal vigasztalom magam, hogy mindenkinek van szülőhelye.

A vers, amelyet még akkor írtam, amikor tájainkon az ökológiai aggodalmakat leginkább versben lehetett megfogalmazni, talán most is jobban érzékelteti mindazt, ami elfúlóvá teszi az aggodalom szavát:

ez a sok
terméketlen jövés-menés
ez a sok szomorú izgalom
vérszegény feszültség
elsietett istenkeresés
ez a sok tonna kártevő-irtó
vegyszer amivel betömjük
a föld pórusait
(hagyni kell hogy a kártevők
tegyenek kárt nyugodtan
ez az ő dolguk)
ez a sok beton és aszfalt
amivel eltömjük a föld légzőútjait
ez a sok meg nem bocsájtható bűn
érdekében lebonyolított
terméketlen jövés-menés
szomorú izgalom
vérszegény feszültség
elsietett istenkeresés
S. O. S.
levegőt!

kép | Gerardo Dottori művei, wikiart.org