Levendel Júlia

KIJÁRÁSI TILALOM

2005 május

KIJÁRÁSI TILALOM

Sötétedés után, vagy inkább a tovább nem húzható-halasztható lefekvés és a szoba elsötétítése után úgy elevenednek meg a gyilkosok, a tolvajok, s az alaktalan, sőt megnevezhetetlen és elképzelhetetlen szörnyek, ahogy az Alvilágban friss vért kívánnak az árnyak. Szürcsölik, hörbölik a vért, hogy szólni tudjanak. Ezeket itt bizonyára a Sötét élteti-telíti – de hogy voltaképpen kik-mik? Ha alakjukról és nevükről mondani kellene valamit – persze nem kell, legalább ez a kényszer akkor még nincsen –, csakis a Sötétséghez lehetne viszonyítani, mert ez a kiindulás, és ez lesz a megérkezés – szavakhoz jutás, nagyképű vagy igazán magabiztos definíciókhoz: súlyos, mint a Sötét, hatalmas és összepréselő, mint a Sötét, tudhatatlannal fenyegető, mint a tömör, iszonyatos Sötétség.

védtelenségem

Tizenegy-tizenkét évesen a legnehezebb. A kisszoba sötétje pedig, úgy emlékszem, nemcsak a lakás többi helyiségénél, de a világ minden zugánál félelmetesebb. A régimódi, mindenkinek kényelmetlen beosztású lakás cselédszobájának tervezték azt az előszobából nyíló, a bejárati ajtótól alig két méterre eső, hat négyzetméternyi szobát, ahol akkoriban aludtam – mert aludtam is, bár napra nap sokáig, órákig csak rettegve figyeltem a neszeket, a hold meg a csillagok fényénél, a világűrködök homályánál derengő sötétség-formák alakulását. Kétségem sem lehetett, hogy ha álkulccsal surran be valaki, legelőbb engem talál meg, és habozás nélkül végez velem. Nyikkanni sem tudok majd, párnát szorít az arcomra és késsel metszi el a nyakam. A sötét szobában, hunyt szemmel is tisztán láttam az ágyba ömlő vérem fekete foltját. Az iszonyattól hasra fordultam, összegömbölyödtem, fejemet a vastag párnába fúrtam – védtelenségemen semmi sem enyhíthetett. A heverő alól hallottam a lélegzését. Nyugodt, monoton lélegzés, mintha a rémtettre készülődve, a neki unalmas várakozás közben elszunyókált volna, aztán súrlódás, reccsenés, megint súrlódás. Kinyújtja és megdörzsöli patás lábát, de villogó késsel a mancsában mégsem az ágy alól fog előkúszni – nem; a legvalószínűbb, hogy a támadás egészen másképp történik, mint ahogy a rettegésemtől hektikusan rángatózó képekben oly sokszor, annyiféleképp megjelent. Nem úgy. Semmi se úgy lesz.

A lenti neszekre fülelek, a lepedő, a kárpitszövet, az afrik meg a nyikorgó rugók alatti mocorgásra. A viasszal kent, bordó meg sötétkék rombusz-mintás torontáli szőnyeggel fedett parketta pattogására. Nem remélhetem, hogy szuvasodik. Mozgatják. Ha az előszobában lép valaki, ha csak lábujjhegyével megérinti a padlót, a reccsenés, mint az elektromosság, mindenfelé tovafut. Most lépett be. Jön. Közeledik; lélegzetvisszafojtva próbálom később beazonosítani a mozdulataim nyomán lehulló por, a levegőben lassan ereszkedő szöszök robaját. Surrognak a falra vetülő árnyak is. Szeretném megkülönböztetni a fűtőtestben keringetett víz zubogását meg a lépcsőházból, a folyosóról idehallatszó lépteket, a csukott ablakon is áthatoló kerti zajokat: szárnysuhogást, avarzizegést, ahogy a rovarok hosszú sorban vonulnak, ágak reccsennek – hogy megkínzott gyerek vagy párosodni vágyó macska vinnyog-e, még évtizedekkel később is összetévesztem. És nem tudom akkor, hogy a megnevezhetetlen lények képzeletemben mégiscsak emberszerűek. Sejtelmem sincs, hogy voltaképpen csak emberi kegyetlenségtől félek. Valami agyafúrt, perverz gonoszságtól. A természeti csapások lehetősége meg sem érint – az 1956-os hajnali földrengéskor nagyanyám sikoltozására ébredek, apám védelmezőn valami takarót dob rám, a felnőttek ijedten rohangálnak, látom – mert már nem is hajnal, hanem reggel van? talán lámpát gyújtott valaki? –, hogy a mennyezeti lámpa imbolyog, és az egész mégis inkább mulatságos. A jajveszékelés épp oly kevéssé rémít, mint a részegen megbillenő szoba. Nem, ilyesmitől nem szorongok. De ami ólálkodik, egyre közelebb ér a bőrömhöz, ami szagokat ereszt maga elé, keserű-savanyú, áporodott szagot, mintha a saját szájamból áradó félelem szaga volna. Leginkább attól félek, hogy érthetetlen, kiszámíthatatlan, s hogy a gyötrelmes képeknél is sokkal gyötrelmesebb lesz, ami majd bekövetkezik.

súlyos, tömör Sötétség

Nincs észérv és módszer elhessenteni azt a félelmet. Felnőttként mégis más – noha józanul, majdnem bölcs rálátással tudható, hogy a szoba sarkába állított kislámpa fénye se lazít a súlyos, tömör Sötétség szorításán.

Defoe elbeszélő hőse feljegyzi a londoni pestis krónikájában, hogy „az emberek, mintegy közmegegyezéssel, azt a szokást vették fel, hogy napnyugta után nem hagyták el házukat”. Vagyis önkéntes-hallgatólagos kijárási tilalom lépett érvénybe. Camus pestises Oranjában alkonyat után eleinte az utcán hömpölygött a nép, s csak a járvány legvadabb időszakában, hónapok elteltével kellett a hatóságoknak olyan törvényeket foganatosítani, amelyek a pestisállapotot „az ostromállapottal azonosították”. „Tizenegy órától fogva a város kővé dermedt a mindent elnyelő éjszakában”. A csendes nagyváros így „zömök és tunya kockák halmaza” lett, a köztéri szobrok, ezek az „érzéketlen szörnyek” pedig a mozdulatlanság, a dermedtség jelképei: már csak a nekropolisz rendjét ábrázolták.

nekropolisz

Egy ország megszállásakor, vérbe fojtott forradalmak után, a rendkívüli állapotok elrendelésekor miért hirdetnek-parancsolnak kijárási tilalmat? Mert ezzel is lehet szabályozni és megfélemlíteni? Érzékeltetni a megfellebbezhetetlen (ugyanakkor mindig infantilis hiedelmekkel és félelmekkel terhelt) hatalom erejét? Gyakorlati értelme – azt hiszem – nincs, végtére is nem könnyebb éjnek idején, „a sötétség leple alatt” „ellenséges tevékenységet” folytatni. A pestisbacilusok sem fertőznek jobban éjszaka. Vajon az államapparátus szervei, a katonaság-rendőrség az újkorban funkciótlan hagyományokat követ, vagyis csak az egykori, de közben érvénytelenné lett tapasztalatok alapján zárná polgárait (az igazgatandó lakosságot) alaktalan és megnevezhetetlen, otthonokban settenkedő szörnyek közé? A kijárási tilalom csakugyan nekropolisszá változtat egy várost. Ha aztán az éjszakában lövés dörren – macskát talál el a buzgó járőr vagy részegen támolygó idiótát, mintha az életen át hurcolt szorongások közt, ott, valahol a lövést halló (képzelő?) ember torkában, szívében robbanna a golyó. Érezni, ahogy belehasít a sötétbe – és átsüvít a csakis sötétnek gondolható nem-léten.

Kijárási tilalom idején, éjszaka születtem. Úgy látszik, ez is determinál, legalábbis a determinációs lehetőségek közül választhattam, hogy megkülönböztetem és soha össze nem tévesztem a félelmet a megfélemlítési kísérletekkel. A saját szorongást a kimért, elrendelt, megtörésre játszó intézkedések rémisztgetéseivel. Nem mondhatom, hogy ezekkel szemben immúnis vagyok, hiszen még ma is dacossá tesznek – képes lennék kisurranni az élettelen, kivilágítatlan utcára, osonnék, mint a macska vagy támolyognék idiótaként. Nem a szabadság mámorában, csak mert alkalmatlan vagyok a megfélemlítésre.

Egyik-másik éjszaka – a hosszú évtizedek során sem szelídült, de mégiscsak megváltozott, sőt, a tompa fénnyel megvilágított Sötétségben – meghökkent, hogy talán már ettől sem félek. Kimondom magamban, kényszeresen ismételgetem: ettől sem félek, ettől sem félek, már semmitől sem félek.

Vacogás nélkül fekszem, mint egy nekropolisz – sötét, érzéketlen szörnyeket látok a saját helyemen.

kép | Francisco Goya művei