HOGY HÚSZ ÉV MÚLVA NE EZ A…

„Hányan vannak, akik teljesen elmerülnek harcos politizálásban, a szociális forradalom előkészítésében! De ritka az olyan ember, aki mielőtt előkészíti a forradalmat, előbb megpróbál méltóvá válni rá.”
(Georges Friedmann)
Helyzet van
Az uralkodó oligarchikus hatalmi képződmény súlyosan rombolja az egyéni és a társadalmi autonómiát, amikor a társadalompolitikát a hatalmát biztosító választási logika szerint alakítja (nem mellesleg csupán választási procedúrává silányítva a demokráciát), a szocializációs mintákban pedig a heteronómia sémáit erősíti. A hatalmi berendezkedés a pozíciókra leső működtetőitől önfeladást igényel, függőségbe és kiszolgáltatottságba taszítva őket, akik erre már csak a megszokás miatt is örömmel kaphatók. A társadalomnak pedig az engedelmességért cserébe védelmet ígér mindenféle veszéllyel szemben, megtartva a tekintélyre sandító kiskorúság állapotában.
folyamatos kampányhangulat
Az uralmi berendezkedés az egész társadalmat önfenntartásának környezeti erőforrásaként kezeli, és a maga környezetével, a hús-vér emberekkel és a természettel együtt gátlástalanul kizsigereli. A nyilvánosság leuralásával gátolja megújulási képességei kibontakoztatását. A folyamatos kampányhangulat révén fenntartott megosztottság közepette a társadalmi egység, a nemzeti identitás önmegnyilatkozását a futballszurkolók rigmusaiban és artikulálatlan üvöltésében csodálja, a véleménynyilvánítást, a közös politikai célok megfogalmazását, s általában a közbeszédet a mindig a körülményeket hibáztató és ritkán önkritikus sportújságírás szintjére süllyeszti, napilapokban publikáló elemző-ideológusok keltenek félelmet és szítanak gyűlöletet, fizetett influenszerek jópofáskodva végzik a karaktergyilkosságokat, legkisebb esélyt sem adva a racionális párbeszédnek és ítéletalkotásnak.
Ezzel szemben az ellenállás terméketlen formái alakultak ki, melyek ugyanabban a kontextusban tudtak csak létezni, amelyik életre hívta azokat, és ebben a kontextusban eleve sikertelenségre ítéltek: az uralkodó erők választási rendszer által garantált győzelme a szétaprózott erők semmilyen összefogásával nem akadályozható meg, az általuk tematizált közbeszédben a nehezen követhető elméleti érvelések semmilyen hatást nem keltenek, az ellenkezésre épülő kritika, az elvekre és eszmékre támaszkodó intellektuális és morális felsőbbrendűség, és persze a tárgyilagos tényfeltárás nem volt képes sem mozgósítani, sem hatékony társadalmi cselekvést generálni. Röviden: eddig semmilyen fogást nem sikerült találni az uralmi gépezet működésén, minden területen erősödött a depolitizáció, s ezzel együtt nőtt az apátia.
Mintha valami mégis változóban volna. Ellentmondásos, fenntartásokkal szemlélt fellépésével, még komolyabb politikai teljesítmény híján is, Magyar Péter rést nyitott a monolitikus hatalmi struktúrán. S bár a sértődöttségre, a bosszúvágyra, a provokációra épülő beszéd, a kontrollálatlan magamutogatás, a hataloméhség, a pillanatnyi hírnevet azonnal pozíciókra cserélő önfeladás és behódolás láttán helyzetelemzésünk már akkor könnyen zátonyra futhat, amikor épp csak belekezdünk, talán mégsem hiábavaló értő füleknek néhány gondolatot elmondani. Egyszerre fordulva azokhoz, akik minden reményüket (leginkább azonban dühüket) az új vezérben látják megtestesülni, s azokhoz is, akik szerint a többségi akarat a jelenlegi hatalmi berendezkedés fenntartására szóló felhatalmazás.
lehetőség
Az újellenzék eddigi legnagyobb sikerét a legutolsó választásokon elért eredménye adja. Szűklátókörű, aki elitcserére irányuló protest-szavazást lát benne. A berendezkedésen nyílt résben egy általános társadalom igény, az önrendelkezés visszaszerzésének igénye jutott szóhoz. Megnyílt a lehetősége, hogy a társadalom újjá szervezze önmagát a jelenlegi intézményeinek kérdőre vonásával, és olyan életkereteket jelöljön ki, amelyek nem a pillanatnyi vágyaival vagy szükségleteivel, hanem a legsürgetőbb kihívások iránti hosszú távú felelősségvállalásával vannak összhangban.
A mozgalom aktorait magasba emelő és fenntartó felhajtóerőt az általános elégedetlenség mellett a politikai-hatalmi gépezet fennhatósága alóli felszabadulás vágya adja. Ez annyira magától értetődő választói magatartásban mutatkozott meg, hogy a korábbi próbálkozásoktól eltérően, az újellenzék sikerét alig készítették elő taktikai és technikai lépések (vagy nagyon ügyesen titkolták és gyorsan elvégezték ezeket, amit megint csak a helyzet magától értetődősége tett lehetővé). A választók nem programra szerveződtek (ilyen nem volt), és nem személyeket akartak hatalomba juttatni (a jelöltek valójában ismeretlenek). Ezek (tulajdonképpen a politikai teljesítmény) hiánya hozta el a sikert, mert így, ebben a politikailag kitöltetlen, üres térben a választók nem kényszerültek személyek és hatalmi struktúrák bebiztosítása érdekében önfeladásra. Ironikusan azt mondhatnánk, a taoista gesztus meghozta gyümölcsét: ne avatkozz be, mert elrontod. Hiszen egy régtől zajló folyamatra hangolódott rá a mostani akció: az elégedetlen tömeg a maga sokféleségében, a különböző motivációi és ambíciói mellett is egységesen önállónak tapasztalhatta magát, és kifejezhette önállóságát.
A megmozdulás vékony jégen táncol, és ha nem sikerül az apolitikus elégedetlenséget valódi politikai cselekvéssé, vagyis az önrendelkezés megnyilvánításává alakítani, rövid időn belül kimerül.
Az emberekből már az elemi szintű autonómia-tapasztalat is új politikai attitűdöt váltott ki: kilépést az eddigi, leszabályozott politikai játéktérről és szakítást az ellenállás logikájával. Ez a mozgalom valódi küldetése, amit az egész magyar társadalomnak meg kell értenie és meg kell becsülnie. Lehetőségünk nyílt egy új politikai tér kialakítására. A mozgalom felhajtóereje által kiemelkedő vezetők és nagy hatású aktorok erről mondanak le, ha engedik, hogy beszippantsa őket a jelenlegi politikai struktúra (mondván, hogy „mostantól minden hivatalos politikusi feladat”). Ezt akkor kerülhetik el, ha továbbra is a közösségi akarat esetleges végrehajtóiként tekintenek magukra (minden személyes karizmájuk ellenére is, amit én felnagyított látványelemnek gondolok). Az esetlegességük ugyanakkor nem válhat a tehetetlenség, a döntésképtelenség vagy a nem-cselekvés alibijévé, épp ellenkezőleg, a sokféle akarat integrálásának képességét, és annak elismerését jelenti, hogy a felhatalmazásuk a mozgalom tagjaitól származik.
most kezdődik a feladat
A szervezeti infrastruktúra nélkül is eddig példátlan (nem csak választási) „összefogás” a spontán szerveződésnek köszönhető. De már a választáson indulás is a párttá alakulást igényelte, amit mindenki elfogadott, ám csak szükséges formalitásként. Azóta viszont szinte kizárólag ebbe az irányba bontakozik a mozgalom. A szervezeti átalakulás (kiépülés) szükségességét nem tagadva, valójában nem ez a tömegmozgalom létoka és végső célja. Igazán csak most kezdődik az a feladat, aminek elvégzésére a mozgalom hivatott. A dilemma világos: egy amorf szerveződés sok lehetőséget rejt magában, de arculat híján nem képes identifikációt biztosítani a maga és a tagjai számára, a határozott szervezeti formák kiépülése viszont csökkentik a mozgalom hajtóerejét, bürokratikus-adminisztrációs eljárásokkal helyettesítve az elkötelezett cselekvéseket. Márpedig a mostani elégedetlenségre nem szabad olyan szervezetet építeni, amelyik az alulról érkező várakozásokat ismét felülről teljesíti. Olyan szervezeti formát kell kitalálni, melyben az emberek változás iránti személyes igénye, a társadalom átalakításának, újjá szerveződésének alakját ölti, értelmet és irányt adva törekvéseiknek. Ez a forma biztosan nem a hagyományosan felfogott és a mostani pártpolitikai rendszerbe betagozódó párt, márpedig a bel- és külpolitikai kényszerek egyre inkább a pártosodás, s ezzel egy pártelit és adminisztratív vezetőség kiépülése felé terelik a mozgalmat, amire a vezetők könnyen kaphatók.
Azzal, hogy a hatalomért folyó küzdelembe beszálltak, egy létező hatalmi erőtérbe kerültek, ahol szükségszerű lesz a hatalmi viszonyok újrarendezésének kikényszerítése. De a pártpolitikai erőtér óhatatlanul az oligarchikus hatalomgyakorlást (a mostani követését) támogatja. Másképpen fogalmazva, a pártpolitikai-képviseleti hatalomgyakorlásban kimerülő pszeudo-demokratikus üzem a maximalizált választási felhatalmazással és a képviseleten keresztül a hatalom (és egyéb társadalmi erőforrások és javak) kisajátításához vezet. A győztes politikai erő a társadalmi létezés minden területét és szintjét oligarchikus szerkezetben privatizálja. Az államosítás ma valójában a társadalmi javak privatizációja pártoligarchák felügyelete alatt, vagyis az esélyek, a hatalom és az anyagi javak egyéni kisajátítását (vulgo: az egyéni érvényesülést, az önkényt és a lopást) leplezi, az így kialakuló függőség és elvárt lojalitás rácsozata szilárdítja a hatalmi struktúrát. Az a gondolat és célkitűzés, hogy ugyanezt egy másik elit jobban vagy igazságosabban tudná csinálni, sőt működtetni(!) maga a katasztrófa (ilyen politikai összeomlások temették maguk alá a rendszerváltás utáni időszak reményteli kezdeményezéseit, a legutolsó a mai valóságunk). Nem szabad ugyanezt csinálni. Nem a kisajátítók helyébe lépő elitcserére megy ki a játék. A privatizációt támogató szerkezetet kell leépíteni a részvétel, a visszahívás, az ellenőrzés bevezetésével, a decentralizáció fokozásával, a helyi önkormányzatok megerősítésével, az önrendelkező közösségek nemzeti és nemzetközi szintű, közvetlen együttműködésének támogatásával.
Egy autonómia-terv
Most, amikor a szerveződés szintet lép, de nem látszik, mivé alakul (az aktorok egyelőre csak provokatív gesztusokkal igyekeznek fenntartani a lelkesedést, továbbra is az apolitikus elégedetlenséget erősítve, ami egy idő után, az ötlettelenséget és tehetetlenséget látva, csendben elenyészik), azt vázolhatom csak fel, miként teljesíthetné küldetését. Ehhez két alapvető belátásnak kell érvényre jutnia.
Az egyik, hogy a tömegmozgalom a társadalom autonómia-törekvésének megnyilvánulása, célja pedig ugyanez: az egyéni és társadalmi autonómia növelése. Ez vonzza a csatlakozni vágyókat és példát mutat az egész társadalomnak. A mozgalom olyan plasztikus, a változások, a sokféleség és a különbség jelentette kihívásokhoz rugalmasan alkalmazkodó közösség (és ekként tekint az egész társadalomra is), mely nem előzetes kategóriáknak megfelelés szerint, hanem a közösségi ügyekben való tevékeny részvétel alapján integrálja a tagjait, egyáltalán, biztosítja ennek feltételeit és a tisztelet útján elismeri az ilyen törekvések eredményét. Támogatja az emancipációs törekvéseket, amelyek a hatalmi függések hálójából és az intézmények mögé rejtőző tekintélyek alól szeretnék kiszabadítani a társadalmat. Felismeri, hogy a társadalmi elégedetlenséget szülő igazságtalanságok (mindenekelőtt a környezeti erőforrások kisajátítása és pusztítása, a döntően ebből eredő szegénység, esélyegyenlőtlenség, szegregáció, kiszolgáltatottság, az ezzel szembeni tehetetlenség és apátia stb.) a társadalomra rátelepedő intézményi berendezkedésre vezethető vissza. Ezért intézménykritikával és új intézmények teremtésével ösztönzi és támogatja az egyéni és közösségi autonómiát, a szabad életválasztást, a személyes életmegvalósítást és közösségi önrendelkezést, melynek határát a másik ember és más közösségek autonómiája, ugyanilyen szabad törekvései jelölik ki. Minden erejével azon van, hogy felszabadítsa és semmilyen sanda szándékkal ne akadályozza a társadalmi kommunikációt: a hatalom, az anyagi javak, az információk, a gondolatok, a megnyilatkozások és a személyek szabad áramlását. Célja a társadalom dinamizálása egy olyan nyilvánosság megteremtésével, melyben az autonómiatörekvések egymással érintkezésbe lépve, egymás elismerésére, egymás és önmaguk korlátozására kényszerülnek.
új nyilvánosság
A másik, hogy nem csupán a politikai erőviszonyok, hanem a társadalom és a politika, a társadalom és a hatalom viszonyának átrendezésére törekszik, abból kiindulva, hogy hatalom csak a közösségi együttlétben képződik, mégpedig a társadalomért való (a társadalmat szolgáló) teremtőerőként, ezért a társadalomban is kell szétoszlania. Az elnyomás és az öncélú rombolás éppúgy ellentétes a hatalom társadalmi lényegével, mint a kisajátítása. Mivel az előbbiek feltétele a hatalom elszakítása és szembefordítása a társadalommal, a kisajátítás megakadályozására ki kell jelölni a privatizálhatatlan dolgok körét. A hatalom és a közösségi javak (természeti adottságok, a teremtőerők, a közös termelőmunka eredményei, az egyéni élethez és a közösségi jóléthez és a továbbéléshez szükséges erőforrások stb.) nem privatizálhatók, márpedig a politikai rendszerek a társadalmi hatalmat és a társadalmi javakat egyaránt kisajátítható tulajdonná konvertálják. Az új politikai hatalom biztosítsa, még inkább engedje kibontakozni és intézményesülni azokat a struktúrákat és formákat, amelyekben az érintettek képesek önmaguk, a közös erőforrásaik és javaik fölött rendelkezni. Ez szükségképpen új nyilvánosságot, decentralizációt, az önrendelkezés, a lokális döntéshozatali és hatalomgyakorlási formák megerősítését igényli. A részvételen, a nyilvános vitán és kritikai tevékenységen alapuló lokális életszervezés megerősítése a társadalom túlélésének legfontosabb feltétele, és az új önkormányzatok legsürgetőbb feladata. A mozgalom a leghatékonyabban az önkormányzatokban tudja érvényesíteni ezeket a szempontokat, együttműködve a többi helyi politikai erővel és a civil társadalommal, nem a bizottsági és a felügyelőbizottsági posztok megszerzésében, hanem a helyi ügyek közös intézésében keresve a konszenzust, egyszerű szavakkal meghatározva a sokat ismételt szubszidiaritás-elv tartalmát.
Összességében tehát általános célként fogalmazzák meg, hogy az intézményeket a társadalom szolgálatába állítják; az államot adminisztratív, szolgáltató állammá alakítják, a társadalmat pedig az egyének és közösségek autonómiáját elismerő és emancipációját támogató, a hatalom, a javak, a lehetőségek és az esélyek igazságos elosztására törekvő, szolidáris, gondoskodó társadalommá szervezik, s még inkább engedik szerveződni.
Támpillérek
Mivel az elkövetkező évtizedben a jelenlegi hatalmi központ támogatói és az újellenzéki mozgalom fogja alakítani a magyar politikai és társadalmi életet, a mozgalom a hagyományos értékeinket illetően hívja nyilvános vitára, kritikus együtt gondolkodásra az egész társadalmat (egyáltalán, vállalja az értékvitákat mint minden társadalmi vita eredőjét és végcélját). Tegye világossá, hogy a megcsontosodott társadalmi rend felbontása, a hatalmi struktúrák fellazítása nem merül ki a hatalomszerzésben, és nem állítható ennek szolgálatába. Az értékviták az igazság kikényszerítése helyett lehetséges világokat és lehetséges életeket vázolnak fel. Arra a kérdésre keresik a választ, hogy akarunk-e olyan világban és úgy élni, ahogy eddig tettük, vagy képesek vagyunk elképzelni és létrehozni (tettekben érvényt szerezve gondolatainknak) egy másmilyen világot és életet, melyben a mostani életproblémáink megoldódnak (és majd újak jelentkeznek). A társadalmi lét lényege az értelemadás, amely mindig értékelő mozzanatot is tartalmaz, s végső soron a léttapasztalatokat az értékrögzítésen keresztül fordítja át létlehetőségeket teremtő intézményekbe. Megalkotva azokat a formákat, amelyekben a társadalom tagjai kommunikálnak egymással (pl. a szerelem, a barátság, az együttműködés formáit, a reprodukciós formákat és a közösségi életben való részvétel formáit). A társadalmi elégedetlenség arról árulkodik, hogy az egyéni és közösségi létezésben a társadalom által aktuálisan felkínált formák elégtelenek ahhoz, hogy a vágyottan és reálisan is megélhető és megcselekedhető valósággá váljon új létformákban. Az újraértékelés kritikai tevékenységet igényel, ami kihívást jelent az uralkodó értékekre és intézményekre. Noha minden intézményesítés hatalmi viszonyokat tükröz, és minden kritika egyben a hatalmi viszonyok megkérdőjelezése is, a társadalom átalakítása nem keverendő össze a hatalomszerzéssel, a hatalomért folyó küzdelemmel. Ez utóbbit le lehet folytatni akkor is, ha közben érintetlenül maradnak az intézményesült értékelések, és ezek megkérdőjelezése sem biztos, hogy önmagában hatalmi átalakulást eredményez.
A (tehetetlenséget leplező) ellenállás és az (egyéni-egzisztenciális sérelmek fűtötte) bosszúvágy egyaránt rossz döntéseket szülnek. Már csak azért is, mert mindkettő az „ugyanabban” ragad, és nem hordozza az új lehetőségét. Az újhoz fel kell adnunk eddigi meggyőződéseink jelentős részét, melyek fedezéket és védelmet nyújtottak a külső hatások ellen, fontos kitenni magunkat olyan eltagadhatatlanul jelenlévő kihívásoknak, melyek a védelmi rendszereink felfüggesztését okozzák. Nem szabad félni: az ellenállóképeségünk nem a bezárkózásban, hanem az egymással, a mással találkozásban erősödik meg. A magyar társadalom ma védtelen a külső kihívásokkal szemben, és minél inkább védeni akarja a politikai hatalom, annál védtelenebbé teszi, mert az önvédelmi képességét nem engedi sem kibontakozni, sem annak hatására erősödni, hogy találkozik az idegennel. Rossz válasz erre a további bezárkózás és az elkerülés; egy váratlan sokk okozta gyors összeomlás elkerülésére hasznos lehet, de hosszú távon védtelenné tesz a változásokkal szemben.
negyven év alatti korosztály
Az autonómia megnyilatkozása megteremti a maga nyelvét. Amikor a politikai, gazdasági és társadalmi jelenségek megragadására szolgáló hagyományos nyelven fejezi ki magát, azt kockáztatja, hogy ugyanabban a diszkurzív mezőben tartja meg a lényegi kérdéseket, mint amiben a mai hatalom tematizálja és uralja a közbeszédet. Így nemcsak a propaganda túlereje miatt marad alul, hanem mindenekelőtt azért, mert nem képes felmutatni az újat és a mást. Nem elegendő az ellenállás vagy a provokáció nyelvét beszélni, kevés elhatárolódni vagy a hatalmi játszmában erősebbek tűnni. Az önrendelkezés igényét egy önmagából feltörő és önmagában támaszt találó, akár a maga erőtlenségében és sebezhetőségében is erősnek mutatkozó beszéd fejezheti ki. Bízzunk a társadalom és az egyén ítélőképességében és képzelőerejében! Fogalmazza meg végre a mozgalom bázisát adó negyven év alatti korosztály az emancipációs törekvéseit és a szolidáris elköteleződéseit! Új gondolatokra van szükségünk egy új nyilvánosságban, legyen az elsődleges társadalmi gyakorlat az egymással folytatott beszélgetés és vita, melyek döntenek az életünket támogató és ellehetetlenítő eszmékről!
A magyar társadalom sorsdöntő pillanatokban gyakran megtorpan. Az elbukott forradalmak nem történelmi átokként vagy sorscsapásként ülnek rajtunk. A szocializációs mintáink tükröződnek bennük. Elég ma megnézni a sportcsapatainkat; évtizedek óta nem értjük (dehogyis nem, csak egyéni és társadalmi szinten messzemenő következményei lennének, ha nyilvánosan kibeszélnénk), miért buknak el kiélezett helyzetekben, melyekre ráadásul jól felkészítették őket. Soha nem hiányzik az elszántság, nem lehet eltagadni az elvégzett munkát sem, de a kellő időben bénító erőként jelentkezik az önállótlanság. Mert mindig van, amire nem lehet felkészíteni. A külsőleg vezérelt, heteronóm egyének önálló döntési helyzetekben elveszítik cselekvőképességüket: az ólmos lábak, az elillanó technikatudás, az erőtlen és görcsös igyekezet, a beletörődés a jelei, hogy a magára maradt egyén külső támasz, utasítás nélkül nem tud cselekedni, nem tud váratlan, előre nem rögzített cselekvési formákat előhívni. A nevelésben és az oktatásban új szocializációs eljárások bevonására van szükség, amelyek növelik a következő generáció autonómiáját, önbizalmát és társadalmi felelősségvállalását.
S végül értsük meg, ahogy bármilyen társadalmi változás, az általános társadalmi autonómiatörekvés is nem csupán összhangban van, vagy esetlegesen támogatja az egyén autonómiatörekvéseit, de épít is rá. Önmagában a politikai változásoktól senki nem válik autonóm emberré, ahogyan a személyes életproblémáink elől sem menekülhetünk a politikába. Egzisztenciális problémáknak nincs vagy nem minden esetben van politikai reprezentációja. És a politikának nemcsak az nem feladata, hogy gyógyírt nyújtson egyéni sérelmekre, de még az sem, hogy az emberek boldogságát gondozza. A szabadság terét kell megteremtenie, ahol az emberek a puszta életük adottságából személyes életet formálnak. Az öngondozás, a saját életünkön és személyiségünkön végzett teremtő munka, a halandósággal szembesülő értelemadás és önrendelkezés, az önmagunk feletti uralomra épülő önkorlátozás kimunkálása nem helyettesíthető politikai programokkal, hanem az egyetlen módja, hogy függetlenné váljunk a külső hatalmaktól, felszabaduljunk a külső tekintélyek alól, kimozduljunk a mások törvénye szabta életből és autonóm létbe emelkedjünk.
Hogy így lesz-e vagy sem, az – mint mindig, most ismét – csak rajtunk múlik.