KÁNKÁNIA – PAJKOS KOR
1997 április

Krúdy Kálmán csínytevései
Lónyay Jánosné – a későbbi miniszterelnök, Lónyay Menyhért anyja – 1861. január 6-án a következőt jegyezte naplójába: „A hírneves Krúdy gerillavezér és rablókapitány ma velünk ebédelt és az éjszakát is fedelünk alatt töltötte. Krúdy az elmúlt hetek alatt a szomszéd megyékben tartózkodott, és merész fellépéséről, zsarolásairól sokat beszéltek. Ezért, bár más néven mutatta be magát, kilétét mindjárt gyanítottuk. Az egész napot sajátos kedélyhangulatban töltöttük, hanem legkevésbé sem féltünk tőle. Reám nem tett kellemetlen benyomást, és midőn jól szemébe néztem, ezt gondoltam: Kár érte!… Bár egészen modortalan, van valami megnyerő határozott fellépésében, s nyersesége, parancsoló beszédmodora legkevésbé sem sértő; tekintetéből merész bátorság sugárzik, nyílt homloka észre és értelemre utal, mosolya kissé gunyoros és megvető, hanem a kegyetlenségnek nyomát sem tudtam arckifejezésében felfedezni. Miután Józsi fiam elment, arról beszélt, hogy önkéntes csapatokat fog állítani, s ezekkel Oláhországon keresztül Garibaldihoz csatlakozik. Mostani körútjának az a célja, hogy hadi vállalkozásához minél több pénzt gyűjtsön.”
A „gerillavezér” ezután fölszólította a házigazdát, hogy kövesse a zászlót, s mikor az vonakodott ezt megtenni, ráförmedt: „Ki karddal nem szolgál a szabadság szent ügyének, tegye ezt pénzzel! Adjon 200 forintot!” Lónyayné szerint fia természetesen azonnal fizetett. Az eset egyébként olyan mély nyomokat hagyott a ház úrnőjében, hogy még lánya naplójának idevonatkozó részeit is idézi. Ebből megismerhetjük a „rablókapitány” egy másik csínytevését is, mellyel ő maga dicsekedett el. Ezúttal Pallavicini Roger őrgrófot tanította tisztességre. A gróf háznépével nagy disznótorra készülődött, s híre járt, hogy ebből az alkalomból két hízóját Kossuthnak és Szemerének nevezte el, ezen pedig a házban sokan nevettek és élceskedtek. Mikor azután a díszes vendégsereg vacsora után a szalonban teázott, Krúdy Kálmán néhány emberével ott termett, s a házigazda wertheim kasszáját éppen ötezer forinttól szabadította meg. Az összeget Kossuth, Szemere és a magyar szabadság nevében megköszönte, majd angolosan távozott.
agyonlőtték
A Lónyay lány arra is emlékezett, hogy mikor aznap este testvére és a „vendég” kiment az udvarra, a haramia azt mondta, tudni akarja, őrt állnak-e emberei, s ezért füttyentett egyet, mire minden irányból rögtön kettős füttyszóval feleltek. Krúdy megnyugodott, s közölte, most már lefeküdhetnek, mert hívei résen állnak. Úgy látszik, nem eléggé… Lónyayné lánya naplójához még hozzáfűzi, pár héttel később a lapokban olvasták, hogy Krúdy Kálmánt az országúton az üldözésére kirendelt dragonyosok körülvették, s mikor menekülni akart, agyonlőtték. Lónyayné így fejezi be visszaemlékezését: „Bevallom, hogy én részvéttel és sajnálattal gondoltam e rendkívüli emberre, kit haramia volta dacára nagyszabású gondolatok vezettek; szerette hazáját, gyűlölte, üldözte nemzete ellenségeit, elnyomóit. Hozzá méltóbb halál lett volna Garibaldi zászlója alatt elesni, a csatatéren elvérezni.”
Mikszáth Kálmán regényt írt a nevezetes alakról. Krúdy Kálmán csínytevéseit 1899. június 25-én kezdte el közölni a Pesti Hírlap vasárnapi tárcarovata. A szerkesztőség beköszöntője nem sokat árult el a folytatásos elbeszélésről, mégis nagy várakozás előzte meg. Valószínűleg éppen a figura sokszínűsége, „regényessége” keltette fel az érdeklődést. Krúdy Kálmán alakjában ugyanis, sokan így gondolták, a ponyvára kínálkozó betyárromantika a nemesebb érzelmekkel, a hazaszeretettel és osztrákellenességgel keveredhetett. Mikszáth nemcsak a főhős alakjával összefüggő történeteket ismerte jól (Krúdy Kálmán családja régi nógrádi, szécsénykovácsi illetőségű, nemesi família volt), de a mellékszereplők is föltűntek már korábbi műveiben. Egy részük (Péri Judit, Filcsik, Gilagó) A jó palócokból ismerős. Az elbeszélés nagyon gyors tempóban, alig két hét alatt készült el. Az utolsó négy folytatást Mikszáth már Gleichenbergben írta (itt üdült a családjával), s innen küldte a folytatásokat levélben a PH szerkesztőségébe. A hamari munkáról vall a kézirat utolsó lapjára írt megjegyzése is: „Kérem kedves Schmitelly úr jól kijavítani, különösen a német szavakat, de az egészet is, mert sietve írtam.”

Magyarország, Budapest XII. Normafa lejtő (Nagyegyetemi vagy a Nagy Norma), háttérben a János-hegy, fortepan.hu
Krúdy Kálmán csínytevéseiben azonban – a várakozások ellenére – nyoma sincsen titkos ellenállásnak, Garibaldinak és gerillaharcnak. Van viszont némi betyárromantika, de ez meg mintha macskakörmök közé lenne szorítva kissé. Ezenkívül van még – igaz, pókháló finomságú, de mindent átszövő – erotika. Hová lett a nemzeti ellenállás tüze? Krúdy Gyula úgy emlékezik, hogy Mikszáth egyszer a Kálvin téren, a Báthory kávéház teraszán arról beszélt neki, hogy „a hatvanas évek színészkedő világáról” szeretne írni. A rossz komédiások koráról. De azt nem tudta, hogy Krúdy Kálmán alakját jól választotta-e meg hozzá? Hiszen lehet, „hogy ő is csak áldozata volt a komédiás kornak. Pajkosnak kellett lennie, mert szerepe azt rendelte.”
Pajkos kor. „A betyárokat, akikkel egykor nem bírt a vármegye, elűzték a literatúrából a bűnös asszonyok.” Ez az elbeszélés első mondata, Mikszáth ezután – miként szokása volt – komótosan, „szekérnyomról szekérnyomra” bemutatja a szereplőket. Ám ahogy Balassa Antalhoz ér, akit később a betyár oly csúful megtréfált, mintha hirtelen elveszítené mesélőkedvét. Hiszen ez az ifjabb Balassa „olyan, akárcsak a burkus bérlő vagy valamelyik városi írnok, aki vasárnap kikölcsönöz egy nyerges lovat”. Unalmas! Mikszáth hirtelen át is vág egy másik keréknyomra: „Hej, láttátok volna csak az öreget, mikor Gyarmatra ment! Milyen más volt még akkor, a só is sósabb volt még akkor!” S már meséli is az öreg Balassa csínytevését, s halljuk, ahogy a bajusza alatt kuncog is hozzá.
a nagyúr szeretője volt
Amikor az öreg Balassa fogadott Petrással, a mogorva kékkői szűccsel, hogy egy esztendő alatt tönkreteszi a konkurenciát… Meg is vette Kripuskától annak mind a száztíz csodaszép ködmönét. Balassa azután a készletből megajándékozta azokat a lányokat, akiket azért küldtek el hozzá, hogy gyakorolja rajtuk a jus primae noctis jogát. Nem telt bele egy év, s máris elterjedt a környéken, hogy csak az a lány visel Kripuska-féle ködmönt, aki a kékkői nagyúr szeretője volt. (Nem is az a baj, hogy az volt, de miért kell ezt ország-világ tudtára adni.) Kripuska tönkrement, Petrás pedig elveszítette a fogadást. Ezért a nagyúr fölszólította:
– No, Petrás, most már elveheted azt a derék Safranyiknét. Micsoda fehér teste lehet annak.
– Mintha nem tudná?
– Vakuljak meg, Petrás, ha láttam.
Általában a báró igen kegyes volt azokkal a vászonnépekkel, akik egyszer az ő szobája küszöbét átlépték. Ez az út vezetett legbiztosabban a templomba (noha a templom éppen ellenkező irányban volt, a vár bal oldalán). A báró férjeket keresett nekik, és rendesen talált is. Mert a tótocskák okos emberek. Tudják, mitől nem döglik a légy. A kékkői vár urával hasznos jó lábon lenni… Ilyen kopottas léhaságokon mulat a mi népünk – dörmögi Mikszáth egy másik bekezdésben –, s nem mond francia könyvekből szopott elmés epigrammokat, ahogy azokat az elbeszélő írók adják a szájába, sem pedig nem énekel minduntalan népdalokat, ahogy a színművek mutatják – a jókedve mézét elcsöppenti a maga módja szerint, néha együgyűen, néha illetlenül, ahogy éppen telik.”

Szlovákia, Magas-Tátra kirándulók a Rainer-kunyhónál (Rainerova chata), fortepan.hu
Pajkos kor. A betyárkapitányok megunták már a gerillaharcot, inkább asszonyokra vadásznak, s a literatúrában is léhaságok, csínytevések helyettesítik a komoly, hazafias tartalmakat. Milyen volt hát valójában Krúdy Kálmán, ez a gyors kézzel fölvázolt, kissé elnagyolt, regényes, nyalka hős? Ezt kérdezgették többen is, mikor a PH befejezte a folytatásos elbeszélés közlését. A szerkesztőség mint az egyik legilletékesebb tanút, fölkérte Krúdy Gyulát is, hogy írja meg nagybátyjáról a családi mendemondákat. Ez az írás a lap 1899. július 19-i számában jelent meg. Krúdy szerint nagybátyját a kor tette pajkossá. Az a világ, amelyben csak „szavalni szerettünk, danolni hazafiasan, ápolgatván a nemzeti érzéseket: adót fizetni nem akartunk és magyar nadrágban jártunk… Egyébként könnyen lehetséges, hogy Kálmán bácsi bévülről egy szomorú, töprengő, bánatos ember volt.”
Ha már most – minden regényesítési szándék nélkül – csak a korabeli hivatalos közleményeket vesszük alapul, megtudhatjuk, hogy Krúdy Kálmán 1817 táján született. A szabadságharc kitörésekor beállt katonának. Előbb a 17. honvédzászlóalj közlegénye volt, majd őrmesterként szolgált, később hadnaggyá nevezték ki. A forradalom bukása után szülőföldjén, Nógrád hegyeiben bujkált, többször elfogták, de mindig sikerült megszöknie. Egy 1850-ből származó hatósági személyleírás szerint: „K. K. nőtlen, r. katolikus, kövér, középtermetű (nyalkaságról tehát szó sincs), barna hajú s bajuszú, bátor beszédű és tekintetű, öltözete betyáros, vörös mellény, fehér zsinórral, fekete aranyrojtos nyakkendő, sárga ködmen, fekete, Kossuth-féle kalap, melyet Fülöpszálláson egy zsidótól vett. Beszél: magyarul, tótul, rosszul németül, s még rosszabbul diákul.”
országszerte ismert gonosztevő
K. K. utolsó napjairól a Magyarország 1861. december 4-i számában a lap balassagyarmati tudósítója számolt be. „Az országszerte ismert gonosztevő nincs többé. Augusztus 17-én a jászteleki pusztán egy leánykán elkövetni szándékozott erőszak miatt üldözőbe vették. Az üldözést Diószegi Tádé megyei csendbiztos vezette, ki a tettest Szokolán el is fogta. A haramia azonban börtönbe kísértetése alkalmával a jenei erdőségbe akart menekülni, de nevezett csendbiztos pisztolyával megsebesítette. Így hozatott a börtönbe, hol tökéletesen kigyógyult. Minthogy pedig a sok bűntényen kívül Vácon három igen fiatal leánykán elkövetett erőszakkal is vádoltatott, ezért Paczolai Nárcisz főcsendbiztos a hírneves kalandort szoros őrizet mellett Vácra kísérte, hogy a szegény ártatlan gyermekeknek és elkeseredett szüleiknek ne kelljen nagy költséggel ideutazniuk. A kihallgatás teljes sikerrel járt, a panaszolt bűntények mind a vádlottra bizonyultak, minek következtében a vádlott többé nem kocsin, miként menet, hanem lovas pandúrok kíséretében gyalog kísértetett vissza. K. K. azonban a Jásztelekről Vadkertre vezető országúton újra meg akarta kísérelni a szökést, s az országút mellett fölhalmozott kövekkel rátámadt kísérőire. Az volt a szándéka, hogy bemenekül az erdőbe, ahová a lovasok nem követhették volna, de Namen Gusztáv pandúrtizedes pisztolyával agyonlőtte. A főcsendbiztos az éjjel kapta az értesítést, s a megyei orvos kíséretében a hivatalos boncolás és látlelet végett már útban van Rétság felé.”
Szabadsághős vagy köztörvényes bűnöző? Krúdy Kálmán kalandos sorsában a korszak különös tüneményét érhetjük tetten, amint a vérbe fojtott szabadságharc után a föl-fölparázsló nemzeti ellenállás és a köztörvényes bűnözés kibogozhatatlanul összekuszálódott.

Magyarország, Budapest V. pesti alsó rakpart a Petőfi térnél a Lánchíd és a Dunakorzó felé nézve, Fortepan / Budapest Főváros Levéltára, fortepan.hu
A frakkos banda
A Függetlenség című ellenzéki lap 1880. január 3-i számának első oldalán Herman Ottó dühös cikkel köszönti az új esztendőt. Így: „A közönséget egyre élénkebben foglalkoztatja ama ’kolosszális botrány’, amely oly szomorú számla-lap gyanánt került a botrányévnek mondható 1879-ről 1880-ra. Hallatlan gazságok vannak ez üggyel kapcsolatban. A kompromittált egyének száma sokkal nagyobb, mint a lapok eddig közölt névjegyzéke után hinni lehetne. Itt is, ott is akad olyan ember, akit egy vagy más tekintetből a kompromittált körök is kímélnek, hogy ’ha majd szorít a csizma’, ezeknek politikai, társadalmi vagy sajtóbeli összeköttetései által könnyítsenek bajukon. Több ügyvéd foglalkozik ez idő szerint a vádanyag oly módú rendezésével, hogy fegyvert kovácsoljanak belőle egyik vagy másik védencük érdekében, a hatalomhoz közelebb állók megrettentése árán. A kompromittáló iratok, jegyzőkönyvek, vádanyagok szét vannak kapkodva. Minden érdekelt egyén igyekezett ilyenek birtokába jutni… Az ügyészség ólomlábú vizsgálata a fészekben a jómadaraknak csak a hűlt helyét találta…
Mert hát nálunk már ez így szokás, midőn sok és nagy gazemberekről van szó, akik támogatják és tolják a csalás rendszerének szekerét, s akiknek szövetsége fölér a hatalom csúcsáig.”
Herman Ottó főfoglalkozását tekintve természettudós, alapvetően békés természetű: tanulmányt írt a többi között a rét zenevilágáról, a pókok szerelmi életéről és a halak értelmi képességeiről. Igaz, mellesleg a függetlenségi párt kiváló parlamenti szószólója is. Vitriolos újévi publicisztikáját az elmúlt évek botránysorozata indokolta. Még 1879-ben történt, hogy Bécsben azzal a váddal állították bíróság elé az ottani félhivatalos újság szerkesztőjét és egyik munkatársát, hogy jó pénzért kitüntetéseket, rendjeleket osztogat. A tárgyaláson azonban kiderült, hogy nem ők az igazi bűnösök, hanem Várady Gábor volt honvédtiszt, a magyar képviselőház első alelnöke, és még valaki, akit az ügyész egyelőre nem nevezett meg, de gyorsan kitudódott, hogy ez az illusztris személy Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár.
halálos seb
Nem sokkal később Asbóth János képviselő (Asbóth Lajos fia) a Magyarország című lapban átfogó támadást indított a Tisza-kormány korrupciós rendszere ellen. Asbóth a többi között megírta, hogy Erlanger Viktor bankár százezer forintot adott Zichy-Ferrarisnak, hogy a bankház érdekében vesse latba hivatali befolyását. Mire a belügyi államtitkár azonnal „jellemtelen, aljas rágalmazónak” nyilvánította Asbóthot. A miniszterelnök először igyekezett megvédeni Zichy-Ferrarist, mivel az kiváló banki kapcsolatai révén sok pénzzel gyarapította a szabadelvű párt kasszáját. Végül maga a császár is beleavatkozott a konfliktusba: Tiszának küldött táviratában jelezte, szerencsésnek tartaná, ha a belügyi államtitkár lemondana. Ebből aztán már mindenki megértette, jó lesz minél előbb megszabadulni a hírbe hozott hivatalnoktól. Károlyi „Pista” gróf kezdeményezésére Zichy-Ferrarist hamarosan kizárták a Nemzeti Casinóból is, és hiába hívta ki párbajra „rágalmazóit”, azok megtagadták az elégtételt tőle. Csakhogy, ha Zichy a legfelsőbb körök jóindulatát elvesztette is, azért még kiváló kapcsolatokkal rendelkezett. Így sikerült elérnie, hogy a bécsi Jockey-klub vezetősége nyilatkozatot adott ki: ha Károlyi „Pista” nem ad elégtételt, kizárják. No, ennek már a fele se tréfa, Károlyi „Pistának” mégiscsak fel kellett vennie a „légy nélküli” pisztolyt. Tíz méterről lőttek egymásra: Zichy halálos sebet kapott, Károlyit pedig a párbajért a királyi törvényszék hatheti fogságra ítélte.
Alig hogy elültek az egyik botrány hullámai, a honi sajtó egén máris újabb viharfelhők gyülekeztek. 1879 decemberében Verhovay Gyula megindította Függetlenség című lapját, amely a vártnál sokkal kevesebb példányban fogyott. Ezért a szerkesztőség örömmel fogadta Tarnóczy Gusztáv gépgyárost, a Kisbirtokosok Földhitelintézetének egykori bizottsági tagját, aki azzal vádolta meg a bizottság vezérigazgatóját, Végh Ignácot, hogy az alapítványokról nem vezet szabályos könyvelést, s fedezet nélküli zálogleveleket adott el a tőzsdén. Verhovay, a jeles törökpárti honatya (később antiszemita élharcos) Végh Ignácot minden szempontból megfelelő botrányhősnek találta, s ezért lapjában nagy teret szentelt az ügynek. Mivel pedig a vezérigazgatót városszerte jól ismerték piperkőc öltözködéséről (amikor később lefoglalták ingóságait, 126 öltönyt találtak a szekrényében), őt és bűntársait a Függetlenség „frakkos bandának” keresztelte el. Verhovay szimata nem csalt, a lap egyre jobban fogyott, a frakkos banda kifejezés pedig szállóigévé változott. Ilyen előzmény után jelent meg Herman Ottó újévi cikke. A tudós polihisztor becsületére legyen mondva, hogy ő a feljelentő Tarnóczy Gusztáv nyilatkozatait sem hagyta megjegyzés nélkül. „Ez a büntető feljelentés későn érkezett. Jobb lett volna akkor meghagyni a feljelentést feljelentésnek, midőn azt Tarnóczy úr először tette meg, nem amikor aztán saját kezűleg visszavonta, mert megígérték neki, hogy az új intézet igazgatótanácsába beválasztják. Akkor Tarnóczy úr nem tűnik fel abban a szánalmas világításban, mint a béres, ki akkor kiabálja ki gazdája előtt, hogy pajtása mennyit lopott, mikor összeveszett vele.”

fortepan.hu
A történet ezután a korábbi botrányokban már kicsiszolódott fordulatok szerint folytatódott. A cikk megjelenése után néhány nappal a Függetlenség szerkesztőségében megjelent báró Majthényi Izidor kaszinói tag, s közölte, „a lap magatartása sérti a Nemzeti Casinóban uralkodó közvéleményt”. Másnap már csak a báró két barátja tette tiszteletét a szerkesztőségben, de magukkal vitték Majthényi levelét, amelyben Verhovayt „jellemtelen rágalmazónak” nevezte. A főszerkesztő továbbra sem kételkedett abban, hogy az affér számos újabb olvasót vonz majd a laphoz, csakhogy azzal is számolnia kellett, Majthényi volt az ország egyik legjobb céllövője. Nos ezúttal sem hibázott: ellenfelét életveszélyes sérüléssel szállították kórházba.
a tömeg közé lőtt
Verhovay nemzeti hős lett. Mindjárt a párbajt követő napon több ezres, főként egyetemistákból, fiatal értelmiségiekből, iparosokból álló tömeg vonult a Nemzeti Casino elé, s Verhovayt éltette, a frakkos bandát pedig „abcúgolta”. A tiltakozás erejére jellemző, hogy Thaisz Elek rendőrfőkapitány katonai erősítést kért. Azon a napon a Függetlenség munkatársai még le tudták csillapítani a tüntetőket. Másnap azonban Verhovay állapota rosszabbra fordult, s a hírre megint több ezer ember gyűlt össze a kaszinó előtt. Thaisz először lovas rendőröket vetett be, de a tüntetők ezeket lerángatták a lovakról. Erre már a katonaság is kivonult, s a tömeg közé lőtt. Ketten meghaltak, tizennyolcán megsebesültek.
Végh Ignácot 1880. január 12-én, a Büchler kávéházban, reggelizés közben tartóztatták le. Igaz, az eljáró titkosrendőr kérdésére, hogy ő Végh Ignác vezérigazgató-e, németül azt válaszolta, hogy nem tud magyarul. Ennek ellenére letartóztatták, de ügye rövid időn belül elaludt. Az általa okozott tetemes kárt ugyanis valaki — állítólag a hitelintézet elnöke, gróf Festetics Pál — megtérítette. Jöhetett az újabb botrány.
Spanga
Amikor Mailáth Györgyöt, az országház legfőbb bíráját, a magyar főrendiház elnökét, a közélet egyik legtekintélyesebb alakját egy éjjel brutálisan összekaszabolva, vérébe fagyva, holtan találják, a korabeli híradásokból nemcsak a megdöbbenés és a felháborodás indulatai érzékelhetők, de azok a hajszálrepedések is, amelyek a polgár biztonságérzetének – addig sebezhetetlennek hitt – burkán keletkeztek. Az országbíró halálának hírét inasa, Berecz József jelenti a rendőrségen. A nyomozók sietve kiszállnak a nagyúr Tárnok utcai, Dunára nyíló lakására. Azt látják, hogy a hálószoba melletti szalon erkélyének vasrácsára valaki hosszú kötelet csomózott. Rablógyilkosság? Mintha túlságosan is jól rendezték volna a véres jelenetet. A nyomozók gyorsan rájönnek, hogy csalás van a dologban: a kötélen ugyanis nem ereszkedhetett le senki, mert csomója nem szorul meg úgy, ahogyan egy ember súlya alatt meg kellett volna szorulnia. A gyanú az inasra és annak barátjára, Spanga Pálra terelődik.
Spanga menekül. Az inas és mások jól használható személyleírást adnak róla. A rendőrség hajtóvadászatot rendez. Spanga hol itt, hol ott bukkan föl; az országban minden valamirevaló településen látni vélik. Szaporodnak a bejelentések, a lapok példányszáma is meredeken emelkedik. (Címek a korabeli sajtóból: Az üldözött; Spanga-fogás; Jaj a szőkéknek, hátha még fitos is az orruk…)

Szlovákia, Magas-Tátra,Ótátrafüred Rózsa szálló a Tarajka közelében. A kép jobb szélén Breuer János, a kor egyik legnevesebb hegyivezetője, fortepan.hu
Bécsben letartóztatnak egy utcalányt, mert többen is látni vélték, hogy az előző éjszakát a rablógyilkossal töltötte. Az igazi Spangát végül Pozsonyban fogják el, s a pesti Fortuna-fogházba viszik. A nyomozást a főkapitány helyettese, Zsarnay vezeti. Spanga és bűntársa, Berecz először „szívósan tagad”. A lapok hírül adják, hogy Zsarnay kapitány maga is beköltözik a Fortunába, hogy bármikor folytathassa a vizsgálatot. Egyik éjjel azután Spanga hajnali fél háromkor vallani kezd!
A lapok beszámolnak a vizsgálat minden mozzanatáról, véres, a ponyvaregényekből vett, ismerős fordulatokkal föltárják a fojtogatás és kaszabolás legapróbb részleteit is. Többen úgy tudják, hogy a nyomozás során visszaélések történtek, ezért menesztik Thaisz Elek főkapitányt. Lehetséges utódaként Zsarnayt emlegetik. Mire a belügyminiszter leiratot intéz a főkapitányhoz, hogy „azok a rendőrtisztviselők, akiknek szobájában hírlapírót látnak, rögtön felfüggesztetnek állásukból”. (Egyesek szerint a leirat nem is a belügyminisztertől való, hanem Thaisz Elek intézte önmagához.)
A kormányhoz közel álló Ellenőr megszellőzteti, hogy Spanga vallomását veréssel csikarták ki. Kiderül, ez már a harmadik „fenyítő ügy”, amely Zsarnay ellen a budapesti törvényszéknél folyamatban van. Parlamenti vizsgálat indul a Fortuna-fogházban, de mindent a legnagyobb rendben találnak. Thaisz Elek menesztése és Zsarnay utódlása egyelőre lekerül a napirendről.
szétdarabolta és szétszórta
Közben újabb „izgalmas jelenetek fordulnak elő” a városban. A Szondy utcában például „Kogler József lakatos mester kislánya több más leánygyermekkel együtt az utca közepén játszott, midőn egy teherkocsi nekiment a leányseregnek és elgázolta őket, Kogler leányát a kocsi a szó szoros értelmében szétdarabolta és szétszórta a kockakövön…”
Úgy hírlik, Spanga a börtönben emlékiratait írja. Lehet, hogy korábban több utcalányt is meggyilkolt. Netán kéjgyilkos? Névnapja alkalmából „Spanga Pál rablógyilkos úrnak” címezve „több víg bécsi hölgy” aláírással távirat érkezik számára a Fortunába.
Az Egyetértés publicistája méltatlankodik. „Kórság vett erőt a társadalmon. Gyönyörködik a hazaárulón, ha szellemes, megtapsolja a csalót, ha ügyes, rajong a gyilkosért, ha az kegyetlen és vad, s mohón szív magába minden hírt a férfi és nő közti viszonyról, ha az halállal végződik. Mintha elfásult volna a lelkek idegzete, s azt csak bűnnel, botránnyal, emberi testek és lelkek undokságainak feltárásával lehetne élénkebbé tenni.”

Az Oktogon 1900 körül, wikipedia.org
Bezzeg más volt még a világ, amikor Deák Ferencet, a haza bölcsét támadta meg Hajnal Jancsi, a híres rabló. Eötvös Károlytól tudjuk, hogy miként is történt az eset. Deák éppen a biliárdszobában olvasgatott, amikor nekiszögezték a puskacsövet.
– Kicsoda az úr? Ha meg nem mondja a nevét, mindjárt agyonlőjük.
– Ha a nevemet akarjátok, nincs szükségtek semmi fenyegetésre. Nem tagadom én el a nevemet soha. Deák Ferenc vagyok.
– Hátha hazudik az úr? – vetette közbe a betyár.
– Aztán neked mi a neved? – kérdezte Deák szigorúan.
– Az én igazi nevem Hajnal János.
– Nohát, tudd meg, Hajnal János, hogy Deák Ferenc nem hazudott soha.
A haramia most leeresztette puskáját, s intett társainak is. Azután levette a kalapját, végigsodorta bajuszát, s így szólott:
– Ne tessék neheztelni! A tekintetes úr ne féljen semmitől. Hallottam én már a hírét a tekintetes úrnak.
És elszeleltek.
halálra ítélik
Bereczet és Spangát halálra ítélik. Thaisz Elek főkapitány a siralomházat egész éjjel katonákkal és rendőrökkel őrizteti, mert besúgói azt jelentik, valami készül. Kozarek hóhér reggel hétkor hajtja végre az ítéletet. Berecz a bitófa alatt is ártatlanságát hangoztatja.
– Verje meg az Isten bíráimat! – kiáltja rekedten. Kürtszó és dobpergés nyomja el szavait. Spanga csöndes méltósággal viseli sorsát.
A siralomház előtt eközben kisebb tömeg verődik össze. Betörik a szomszédos házak ablakait és Spangát éltetik. Azután hazamennek.
Kánkánia főkötős asszonyainak titkos naplóiban és frivol álmaiban Spanga még gyakran visszatér. Írók kísértik emlékét. Úgy ül ott a századvég kávéházainak márványasztalánál, „mint egy rettegett cselekmény vad, bezárt lehetősége, mint valami lakatlan korallsziget a körülötte láthatatlanul locsogó értekezések végtelen tengerében” (Musil).