Kállay Kotász Zoltán

(JELSOR)

2002 március

(JELSOR)

Reggel nagyot nyújtozol az ágyadban,
lábad lejjebb csúszik a lepedőn, le
a hűvös részre,
és fogalommá tömörödik benned az érzet: PÓTOLHATATLAN.

„Itt vagyok a sűrűség legkellősebb közepében,
minden arra vár, hogy érintkezésbe lépjek vele.
Most dönthetek: letusolok, vagy sem.

Találkozhatom a vízzel, a tűzzel, a földdel,
a széllel… és a Nappal,
a Nappal, amelybe belenézve tüsszenteni fogok!”

Lépteid kopognak a porszürke járdaaszfalton,
apró, elhaló zajok a mindenségben,
de hangok, mégiscsak hangok, jelsor.

Az út mentén fák. Fák és villanyoszlopok,
szerves és szervetlen anyagok…
Konténer, az árnyékában tarkaszőrű macska.
Külön, vagy keveredve.
Minden megfogható.

„Iszom egy kávét. Kávét, erősen!
Aztán gyümölcsöt… barackot fogok enni.”
A pultos utánad mosolyog a szagegyveleg párájából:
ezeknek a szagoknak ő a gazdája.

Beértél a városba, emberek mindenfelé.
Emberek, elevenek és sorshordozók.
Nézed a testek mozgását.
A nők… A nőkön valahogy kevesebb a ruha.

Most! – gondolod. – Itt és most!
És elvegyülsz társaid átláthatatlan tömegében.

kép | adobe.com