ÁT A FOLYÓN
2011 március

Leja Berstein házában a legszegényebb diák is tökéletes kiszolgálást kapott. A cellaméretű szobácskákat a ház asszonya mindennap maga ellenőrizte: lassan vonszolta termetes csípőjét a nyikorgó falépcsőkön, és asztmás sóhajtozások közepette még a tenyérnyi rongyszőnyegeket is egyenként felemelgette, nehogy Rasa, a semmirekellő cselédlány oda söpörje a morzsákat. Morzsákat ugyan aligha talált volna a diákok szobájában, mert a szigorú házi szabályok szerint a bérlők csak a közös étkezőben ehettek, természetesen Leja Berstein vizsla tekintetétől kísérve. A háza talán ezért volt mindig zsúfolásig tele: a hrodnai egyetemre beíratott fiatalemberek aggódó családjai minden hónapban részletes jelentést kaptak a szállásadónőtől, amelyben beszámolt bérlői fizikai és lelki állapotáról. Semmi nem kerülte el a figyelmét – elég volt egy elnyomott ásítás, némi étvágytalanság, netán másnaposság, hogy kezelésbe vegye az óvatlan fiatalembert. Ilyenkor fejcsóválva, cöcögve álldogált áldozata mellett, majd egészen közel hajolt, hogy megvizsgálja az arcbőrét. Egyszer valahol azt olvasta, az erkölcstelen életmód azonnal meglátszik az ember arcán, és kötelességének érezte, hogy minden adandó alkalommal ellenőrizze az állítást. Az ekkorra rendszerint vérvörösre pirult diákot végül galléron ragadta, és a szalon felé lódította.
jóravaló zsidó fiatalemberek
A szalon valójában Leja Berstein szobája volt. Egy kis lukban rejtőzött az ágya, amit függönnyel szemérmesen eltakart a vendégei elől. Két hatalmas, fényesre kopott bársonyfotel között aprócska asztal állt csiszolt kristálypalackkal és két pohárkával. A diákok a kristálypalack tartalmáról eltérően számoltak be. Egyesek szerint diólikőrt rejtett, mások vodkára gyanakodtak, és akadt, aki megesküdött volna, hogy Leja Berstein barackpálinkát öntött a pohárkákba. Biztosra azonban senki nem mehetett, mert az öregasszony egy pillanat alatt mind a két adagot felhajtotta. Az alkohol meglágyította arcvonásait, de nem tántorította el szándékától, hogy a nála meghúzódó hrodnai egyetemistákból jóravaló zsidó fiatalembereket farag.
Függönnyel takart ágya mellett egy szekrénykén bronzból öntött mellszobor állt, rajta fekete, négyszögletű ulánus sapka. Ide még Rasa sem léphetett be, Leja Berstein maga takarította a szobáját. Miután hosszan lelkére beszélt a helyes útról eltévedt bérlőnek, és a nyomaték kedvéért néhányszor meghúzta a fülét is, mintha még taknyos kölyök volna, majd kilökte az ajtón, az öregasszony kimerülten az ágyára feküdt. A sapkás bronzszobrot maga mellé tette, és fennhangon beszámolt a napi eseményekről.
– Amsel Fleischmann megint karikás szemmel jött reggelizni. Megmondtam neki, hogy ostoba regények helyett a tankönyveivel kellene töltenie az idejét. Írtam az anyjának is Lidába, hogy rossz társaságba keveredett a fiú, kávéházakba jár, művészekkel találkozgat, az asztalán múltkor egy halom papírt találtam, tele csapnivaló versekkel. Amsel, mondom, minek írsz te verseket, ha az Isten is megsegít, orvos leszel, rendes ember, de csak tördeli a kezét, meg motyog magában. Alighanem szerelmes vagy te, Amsel, mondom, erre tiszta vörös lett a feje, mint akit a guta kerülget. Tudom én, hogy van ez, Amsel, mondom neki, öregasszony vagyok, de én is voltam fiatal. Akkor meg könnyes szemmel néz rám, mint a vágni vitt borjú. Hanem ha még egyszer meglátom, hogy éjszaka égeted a mécsest, letépem a füledet, mondom neki, s ettől rögvest felszárad a könnye. Sejtem én, hogy kibe habarodott bele, de jobb nem is beszélni róla. Azért csak elmegyek holnap a boltos Wolfnerhez, hogy ügyeljen jobban a lányára, adja férjhez, mielőtt bajba jut. Még csak az kellene, hogy úgy járjon, mint Sisel Hirschfeld, akkor aztán nézhet: már jön a gyerek, a vőlegény meg kereket old az esküvő előtt…
Leja Berstein ilyenkor addig mesélt a szobornak, míg elnyomta az álom, s pletykáktól zsongó fejében a sok alak közül egyetlen férfiarc emelkedett ki. Josef, mosolygott az öregasszony álmában, és a fiatal ulánus ránevetett, épp úgy, mint ötven éve, amikor Napóleon hódító seregével Hrodnába érkezett. A gyorsan zajló történelmi eseményektől akkor szinte forrt a város, és az aprócska Moses Berstein, Leja apja jobbnak látta, ha bezárja a boltját. Világéletében óvatos ember volt, azt beszélték, születésekor még csak a feje volt kint, s tágra nyitott szemmel, némán töprengve nézett a bábára, mintha azt fontolgatná, érdemes-e a világra jönnie. Óvatosan házasodott, már a negyvenet is betöltötte, mire asszonyt hozott a házhoz, de hiába volt olyan elővigyázatos, a felesége pár év múlva meghalt, és Moses magára maradt három lánygyerekkel meg vénlány nénjével, aki a háztartást vezette.
az első zsidó lovas regiment
A ház aljában nyitott bolt tisztes hasznot hozott, nem túl sokat, mert ahhoz kockáztatni kellett volna, de ahhoz eleget, hogy vészterhes időkben pár napra bezárjanak. Amikor az ulánus egyenruhás fiatalember bekopogtatott a zárt ajtón, Moses Berstein csak megvonta a vállát, és felkapaszkodott a bolt feletti lakásba vezető keskeny lépcsőn. A látogató azonban kitartóan dörömbölt, és miután alaposan szemügyre vették az emeleti ablakból, a boltos végül ajtót nyitott. Josef Berkowitz tisztelettudóan bemutatkozott, és átnyújtotta édesanyja levelét, amelyet a távoli rokonoknak küldött. A híres ezredes, Berek Joselewicz özvegye a család sokat emlegetett büszkesége volt, mert férje a nagy lengyel felkelés idején Kosciuszko alatt szolgált és megalapította az első zsidó lovas regimentet. Három évvel korábban, az akkor alig húszéves Joseffel az oldalán, az osztrák huszárok ellen vívott küzdelemben halt meg. A magára maradt özvegy egyetlen öröme a levelezés maradt, Josefnek küldött többoldalas beszámolóihoz közeli és távoli rokonainak címzett borítékokat csatolt, amelyeket fia tőle telhetően igyekezett kézbesíteni, bár Napóleon hadi útvonala nem mindig esett egybe a családtagok tartózkodási helyével.
A csendes, mosolygós fiatalemberről első látásra senki nem gondolta volna, hogy sokat tapasztalt katona. Lelógó, tömött bajuszt és oldalszakállt viselt, magas volt, széles vállú, és olyan idegennek tűnt az alacsony Moses mellett, mint aki a világ másik feléről érkezett. A kíváncsiskodó Berstein-lányok a lépcsőről leselkedtek, s amikor apjuk meghívta az idegent, hogy vacsorázzék velük, izgatottan szaladtak a szobájukba öltözködni. A vendégek ritkaságszámba mentek a házban, csinos fiatalember meg időtlen idők óta nem tette be a lábát. A legidősebb, tizenhét éves Leja nem volt különösen szép vagy gazdag, és apja óvatoskodása elriasztotta az amúgy is csekély számú kérőt. Leginkább idős özvegyemberek érdeklődtek, de ezeket Moses addig kérdezgette az egészségi állapotukról, míg sorra sértődötten távoztak. A fiatalabbakat, különösen ha hozzá hasonlóan kereskedők voltak, az üzletükről faggatta, és gyászos képpel csóválta a fejét, bármilyen kedvező volt az ügymenet. A sádchen csak legyintett, ha a Berstein-lányokról kérdezték, mert Moses fukar volt, és sajnálta a pénzt az olyan hiábavalóságokra, mint a házasságközvetítés. Ha az Isten is úgy akarja, majd lesz férjetek, mondogatta a lányainak, és azok engedelmesen fejet hajtottak.
Moses Berstein pár év múlva meghalt, így sosem tudta meg, hogy végül egyikük sem ment férjhez. A legkisebb lány alig húszévesen megfázott és tüdőgyulladásban meghalt, a középsőt pár évvel később vérmérgezés vitte el, és Leja Berstein huszonnyolc évesen egyedül maradt. Erős volt és vaskos, a melle lapos, a csípője széles, a haja is erősen őszült. Az apjától örökölt pénzből rendbe hozatta a házat, felszámolta a boltot, a tágas szobák mindegyikét három-négy kamrácskára osztotta, és vasszigorral felügyelte a hamarosan beköltöző diákokat. A ház alig tízpercnyi sétára esett az egyetem épületétől, és Leja Berstein bőséges, ízletes kosztot adott. Apjával ellentétben csöppet sem volt fukar, de az óvatosságát örökölte: ha egy bérlő nem tetszett neki, magyarázkodás nélkül elzavarta. A hrodnai családok jól tudták, hogy a Berstein-ház felér egy erkölcsi bizonyítvánnyal; az ott lakó diákokat a lányos házakban is szívesen fogadták, és Leja Berstein az évek során számos esküvő díszvendége lett.
Azon az ötven évvel ezelőtti estén, amikor Josef Berkowitz látogatást tett náluk, Mosesnek szokatlanul jó kedve kerekedett. Még az is megfordult a fejében, hogy a fiatalembernek megtetszik valamelyik lánya. Bár irtózott a háborútól, imponált neki, hogy a vendége Napóleon seregében szolgál, és a négyszögletű ulánus sapkát olyan gonddal helyezte a kandalló párkányára, mintha a Tóra tekercse lett volna. A fiút főleg az utazásról faggatta, mert maga soha nem mozdult még ki a városból, és Josef hosszan mesélt a vonulásról és az átkelésről.
A lengyel ulánusok a Nyeman egyik mellékfolyójánál táboroztak, amikor maga Napóleon tűnt fel a közelben, és azt parancsolta, azonnal keressenek gázlót, ahol átmehetnek a túlsó partra. Az ezredesük engedelmeskedett, de mielőtt elindította embereit, hogy a legközelebbi átkelőhelyet megkeressék, magas öregember lépett hozzá. Korábban sosem látták, mintha a semmiből bukkant volna elő. A környékbeli litván parasztok ruháját viselte, hosszú szakálla volt és élénk zöld szeme, a kezében faragott botot tartott, amelynek végén mesterien formázott hal tátogott. Suttogott, az ezredes körül állók mégis tisztán hallották, mit duruzsol a vén katona fülébe. Megbabonázta az ezredesünket, bólogatott Josef, elhitette vele, hogy a gázló ott van a szeme előtt: csak neki kell vágnunk, és máris a túlparton lehetünk. A folyó mintha megdermedt volna, olyan békésnek tűnt, akár egy tó, szinte állt. A lovak azonban rémülten nyerítettek, rángatták a fejüket, míg a jéghideg vízbe hajtottuk őket, alig tudtuk tartani a kantárt. És ahogy az utolsó ember is elhagyta a partot, a folyó felzúgott és lecsapott ránk, mint egy feldühödött, zöld vadállat. Janeket, a tiszttársamat mellőlem ragadta el az ár, az egyik pillanatban még mérgesen dörmögött, hogy június közepén melegebb is lehetne a víz, aztán mintha valami elkapta volna a lábát, egyet kiáltott és eltűnt a szemem elől. Negyven ulánus fulladt a folyóba, és még több lovat sodort el a víz. Sokan visszavergődtek a innenső partra, és csak néhányon jutottunk át a túloldalra.
Upinis, a víziszellem
Az ezredesünk napokig kerestette az öregembert, hogy felköttesse, őrjöngött haragjában, és szégyenkezett, hogy a bolondját járatta vele, hiszen a gázló alig félversztányira volt a táborhelyünktől. A környékről származó litván katonák az suttogták, maga Upinis, a víziszellem állt bosszút, mert a táborozók megzavarták nyugalmát. Napóleon végül kitüntette az ezredest a bátorságáért, és sosem tudtuk meg, miért kellett olyan gyorsan átjutnunk a túlpartra.
Leja Berstein délutáni pihenőin sokszor maga előtt látta Josefet, ahogy elgondolkodva kenyeret morzsolgat az ujja között, és a víziszellemről mesél. Az öregasszony ilyenkor pihenten, kipirult arccal ébredt, és pár percig még fekve maradt. Fiatal lánynak érezte magát, aki izgatottan várja az udvarlóját, de amint megmoccant, széles csípőjébe hasított az ismerős fájdalom és lassan, nyögve kászálódott le az ágyról. A bérlők esti zajai is ingerelték, az ajtócsapódások és a székek tologatása a kopott padlón. Széles tenyerével dörzsölte az arcát, mintha az álom utolsó foszlányát törölné le, a sapkás szobrot visszarakta az ágya mellé, és a konyhába sietett, hogy elkészítse a vacsorát.
Február eleje volt, már vagy két hete tartott az oroszok elleni felkelés, és Leja Berstein aggódott, hogy a bérlői közül valamelyik bajba kerül. Azt beszélték, a varsói zsidók komoly pénzösszegekkel támogatják a lengyel felkelőket, és egyik este rajtakapta Amsel Fleischmannt, amint egy térkép fölött jegyzeteket készített. Talán mégsem szerelmes, mélázott, milyen kár. A biztonság kedvéért elkobozta a térképet, és megfenyegette a fiút, hogy megint ír az édesanyjának, amiért butaságokra fecsérli az idejét. De a szokásos pirulás helyett a vörösesszőke, fehér Amsel halottsápadt lett, dacosan nézett rá és összeszorította a száját. Az öregasszony pontosan tudta, mit jelent ez az arckifejezés. A maga feje után megy, motyogta, és annak soha nem lett jó vége. Türelmetlenül elfordult, hogy a fiú meg ne lássa az arcát. Golde, a középső húga jelent meg előtte: tizenhat éves volt, hármójuk közül a legszebb és a legakaratosabb.
Ötven évvel ezelőtt történt, mégis mindenre pontosan emlékezett: Josef Berkowitz késő estig maradt náluk, és négyszögletű ulánus sapkáját a kandalló párkányán felejtette. Ők sem vették észre, de hajnalban a fiú bezörgetett és nagy zavarban magyarázta, hogy a sorakozó előtt vissza kell kapnia a sapkát. A lányok akkor már a konyhában sürgölődtek, mert közeledett a szombat, és Golde a sapkával együtt az ulánus kezébe nyomott egy frissen sült kis kalácsot. Moses meghívta, hogy töltse velük az ünnepet, és a fiatatalember este ismét meglátogatta őket. Minden ugyanúgy zajlott, mint előző nap, a sapka a kandalló párkányára került, és amikor Josef szedelőzködni kezdett, Leja pontosan látta, hogy odapillant, de nem nyúl érte. Reggel már várták: a kalácsot kendőbe csomagolták, és tettek mellé egy almát, a legszebbet, amit Golde talált. Ahogy újra és újra, apránként végiggondolta az eseményeket, be kellett látnia, hogy a fiú egyszer sem viselkedett félreérthetően, nem tette nekik a szépet, egyszerűen otthon érezte magát, élvezte az ismerős ízeket, a párnázott széket, a tiszta abroszt, a friss kalácsot, ami az anyja süteményeire emlékeztette. Amikor Moses Berstein harmadszorra helyezte nagy komolyan az ulánus sapkát a kandallóra, a lányok összenevettek: vigyázunk rá reggelig, ígérte Golde, és Josef velük nevetett. Hányszor játszották el mindezt – tízszer? tizenkétszer?, a napok idővel összeolvadtak az öregasszony fejében, csak Golde sápadt arca maradt előtte, amikor a lány egyik este, a fiú távozása után a fülébe súgta, hogy másnap végre tiszta vizet önt a pohárba. Josefnek választania kell közöttünk, és Leja, aki mindeddig úgy hitte, ügyesen palástolja érzelmeit, szégyenében nem válaszolt, csak nézte húga összeszorított száját, ami még így is teltebb volt, mint az övé.
De Josef másnap reggel nem jött, és este sem, hiába várták, csak hetek múlva érkezett tőle egy sebtiben írt levél: továbbvonult Hrodnából a sereg, s olyan hirtelen érkezett a parancs, hogy már elköszönni sem volt ideje. A sapkáról nem tett említést.
Az öregasszony hosszan nézegette Amsel Fleischmann térképét. Nem jutott vele semmire, csak a Nyeman folyó nevét sikerült kibetűznie. Végül lefeküdt, és órákig hánykolódott az ágyán. Éppen elszenderedett, amikor türelmetlen kopogás ébresztette. Amsel volt az, félájultan dőlt a kapunak, a ruhája sáros, a combja erősen vérzett. Koszos rongyot tekert a sebre, de már nem volt ereje megkötni. Leja gyorsan behúzta a házba, és mielőtt bezárta volna a kaput, kilesett az utcára. A távolból lövések dördültek, valahol valami égett, a szürke füst végighömpölygött a kockaköveken és elkeveredett az éjszakai köddel.
A saját szobájába támogatta a fiút, az ágyra fektette és vizet hozott. Ollóval óvatosan levágta a nadrág szárát és egy kendővel letisztogatta a sebet. Hosszú kardvágás volt, szerencsére nem túl mély, bár a nadrágot vastagon átitatta a vér. Feltépett egy lepedőt és bekötözte. Amsel közben magához tért, némán, mozdulatlanul feküdt, mint egy bábu, és Leja sem kérdezett semmit. Minek. Öntött a csiszolt poharakba, és az egyiket a fiú kezébe nyomta. Szilvapálinka, mondta, és a több évtizedes rejtély megfejtése meg a tömény alkohol bizalmat öntött Amsel szívébe.
át kell jutnom
Át kell jutnom a túlpartra, ült fel az összevérzett ágyban. Reggelig várnak rám. Vilniusba megyünk. Nem kért segítséget, csak várakozóan nézett, mintha biztosra venné, hogy Leja Berstein ezt is megoldja. Át kell jutnom, ismételte. Az öregasszony bólintott, összehúzta hálóruháján a köpenyét, és kisietett. A fiú szobájából tiszta ruhát hozott, segített neki felöltözni, és az egyik bársonyfotelbe ültette, mint egy játékbabát. A függöny mögött ledobta a hálóingét, belebújt a szokásos sötétbarna öltözékébe, de meleg alsót és hosszú szárú cipőt húzott, mintha a piacra készülne. Ahogy befűzte a cipőt és felállt, egy pillanatra megszédült. Rémülten kapaszkodott az ágytámlába, és közben leverte a szoborról az ulánus sapkát. Napóleon bronzarca szemrehányóan meredt rá.
Mély lélegzetet vett, feltápászkodott, majd talpra rángatta a fotelben várakozó Amselt. Belekarolt, és lassan, csendben kicsoszogtak a kapun. A hideg éjszakai levegő magához térítette a fiút. A hidakat lezárták, suttogta, és Leja Berstein egy pillanatra meghökkent. Hogyan juthatnának át a jeges Nyemanon, ha a hidakat lezárták az oroszok? Csónakot kell szereznünk, mondta Amsel, és az öregasszony majdnem elnevette magát, mert a kölyöknek láthatóan eszébe sem jutott, hogy egyedül vágjon az útnak. Fürgébb segítőtársat is találhatott volna, gondolta, de nem szólt. Nézzünk körül a parton, sóhajtott beleegyezően, és kerülve a nagyobb utcákat, átvágtak a sötét városon a Nyemanig. Lassan vonszolódtak, hol az egyik, hol a másik állt meg lihegve, míg végül elérték a partot. Sietniük kellett, közeledett a hajnal.
A folyó csendesen hömpölygött, itt-ott kisebb jégtáblákat vitt a hátán, és az ébredező vízimadarakon kívül üres volt a part. Egyetlen ütött-kopott csónakot láttak csak, amelyből foszladozó hálók lógtak ki kétfelől. Ahogy közelebb értek, a hálótömeg megmozdult, és egy öregember szakállas fejét pillantották meg. Nyakig betakarták a vékony kötelek, olyan vastagon borították, mint egy paplan. Persze, különben megfagyna, futott át Leja fején, talán halászott éjszaka, vizsgálgatta a hosszú szakállas férfit, túl fáradt volt, hogy hazamenjen, gondolta tovább, és erről eszébe jutott, hogy előbb-utóbb neki is haza kell mennie, bármennyire sajog a csípője és a lába.
Az öregember a félhomályba rejtőzve mozdulatlanul, résnyire húzott szemmel nézte a furcsa párost. Végül Amsel törte meg a csendet. Át kell jutnom a túlpartra, mondta, pontosan ugyanazzal a hangsúllyal, mint korábban a házban. Az öreg nem felelt, csak felült a csónakban. Lassan kikászálódott, felállt, és ahogy a hálórétegek lehullottak róla, jól látszott, milyen magas. Egyszerű parasztruhát viselt, a környékbeli litvánok szokásos öltözékét. A csónakból faragott botot emelt ki, ránehezedett, fél kézzel pipát húzott elő és rágyújtott. A fellobbanó fényben Leja Berstein végre meglátta a szemét: élénk zöld volt, szinte világított. Ügyet sem vetett a fiúra. Az öregasszonyt nézte.
faragott halfej
Leja megragadta Amsel karját, és húzta volna vissza, az utcák sötétjébe, de a fiú lerázta magáról. Átvisz?, fordult az öregemberhez. Az még mindig nem nézett rá, tűnődve, félrebillent fejjel hosszan kutatta Leja arcát. Botja végén a faragott halfej szeme is az asszonyra szegeződött. Aztán mintha megtalálta volna, amit keresett, biccentett. Nincs más választása. A hangja mély volt, lágyan suttogó, sehogysem illett a viharvert archoz és a kócos szakállhoz.
Én is megyek, határozta el magát az öregasszony, és a férfi nem vitatkozott, csak némán nemet intett. Egyetlen mozdulattal összenyalábolta a hálókat, a partra dobta és berúgta a ladikot a vízbe. Amsel belekucorodott és sérült lábára igazította hosszú kabátját, hogy elfedje az átütő vérfoltot. Az öregember is beszállt, megragadta az evezőket. Az aprócska csónakban ketten épphogy elfértek.
Leja Berstein tehetetlenül nézte, ahogy a zöld szemű ellökte magukat a parttól. Átviszi, ugye?, kiáltott utánuk, de a csónakot elkapta a Nyeman sodra, egyre távolodott, és a hajnali ködben már nem lehetett kivenni, hány ember ül benne.