MAGÁNBESZÉD EGY HÖLGYHÖZ
1984
a képeskönyvekből ismerős zászlótartó hölgyet ma
megostromoltam merészen ó pardon Delacroix mester!
tenyeremben puha vállagömbje selymesen lágy volt
hölgyem szóltam hagyjuk a kénes ágyúdörgést nosza
itt a barikádok és kalapos polgárok háborúja dúl
itt bőrünket hiába visszük a vásárra kár lenne kár
ezek a telt keblek hölgyem és képzelem tovább mert
gyerekkorom óta mennyit színezgettem mint szokás bár
a fiú álma harc bizony és ólomkatonáit jó fapuska védi
volt nyilam pisztolyom csapatunk ellenség várak és csaták
lángolt az ördögsövény mi vágtattunk csillagos lovakon
isteni napkordét vonszoltak felettünk felhő-elefántok
liliomhússal élt a nyár kék dongók dörmögtek hozzá álmosan
siklott a sikló hold havas éjszaka csúcsára föl
és a kamasz-futások hölgyem fogcsikorgatós zokogásaim
tekergések Angyalföld utcáin szenespincékben matatások
rángatódzás izzó szivacstalpakon vatta-éjszakában
a rádió varázsszem-zöldjében az Ön erotikus pillantása
hogy világbirodalmam hőse vagyok egy hentergő hodályban
gyerünk előre hova? kérdeztem buzeránsok balekok lányok
stricik és szegény-szürke arcok vállak keserves áradatában
sodródtam tovább míg isten vezéreljen szólt a professzor
mert október huszonharmadika volt mintha víz alatt
taposnék most akkori fejemen vonulnék vele aki
lódenjén barátja agyvelejét viszi fuldokolva –
a háború hagymázas árnyjátéka sztálingyertyás éjszakái
és az acélfejű katonák anyám mögött és a repülő-rovarok
a templomi égen tetves menekültek gyilkosok szörnyek
az erdei kísértetek puskagolyó-fütyörészése és imáink
hogy apámat vezesd haza isten: mint a mesében!
mintha állatok és csillagok színpadán végzetesen –
de ott hölgyem akkor s már tizenkilenc évesen
rútul rászedett aluszékony én tapogatóztam iszonyodva
a köznapian olcsó ocsmányság és a szent düh sarában
és rémüldöztem visszafelé még évekig eszemmel aztán
kerülgettem az októberi éj vak lámpaoszlopait
a történelem vérhabos medence hölgyem jó tudom
tanuljak úszni és növesszek kopoltyút jó de az ábránd
a térdben robbanó lendület hogy ki a barikádra „föl föl”
a végeérhetetlen szeretkezés ígérete hölgyem a hajrá
az életkorokból rügyező öntudatlan levél persze bízvást
s az idő kétértelmű mosolyában vergődő csip-csup tragédiák nem
a természet édes túlzásai és a vágycsapdák a testben tovább
hogy belátjuk bölcsen és fanyar elménk vad férfiszemünk
lehántja hölgyem a kebeltartót és a hosszú szoknyát
hiszen az érett hús a tompor tört ott át mesterien
harmincéves korára kifényesül az ember azám fülel szuszog
szeme számol de szíve közbedobog és feje lázad siet lassan
próbál fából vaskarikákat húzni régi vaskarikákba
lám a hatvanas évek tavaszai a rügyek az orgonazöld ügyek
lám a helyi iparosok dünnyögésében világszimfónia szól
tündérváltozatok műhelye lesz a világ és a szent poézis
madara tojásait kiköltve fölszáll dalolni tanul társalkodik
és ekkor ismét a félrelépés hölgyem a kiszúrt légyott
rongy léggömbként lánctalpak alatt és utasai totty!
ezt a ringyó-technikát a csábítás rossz céda-trükkjét
ezt az előre vetődést a nyíló térdek lágy résébe gyönyörrel
zuhanást hülye szalmaszék hideg lábai közé pocsolyásan
ugyan miféle harc lehetne még az egyetemes romlás
az önsúlyától süllyedő ellenében miféle romantika
elfojtás és megvalósulás aránytalan szögében báván
a képeskönyv-nosztalgiákat gubóként lerúgva hát
elundorodva és megelégelve és kitanulva sorra kényszereit
sem a szív sem az ész sem a test sem a lélek nem és nem
– de még emelek lábat és fordítok fejet még van talán valahol
valami más valami rejtett zugban és gyanánt meg tova-
vágy bennem a hölgy halhatatlan halmai rései
vágy a barikádtalan ismeretlen völgy-próbák után vágy
a kereső ujjak szemek tündérvágya valami régimódi újra
– hölgyem a szerelemben már nem járatlan éppen tartózkodóan
keresem kegyét a privát boldogság háza nyitva tessék
jöhet és a görcsös nyeldeklés a mézbe adagolt epe vagy
viszonylagos fényünk az örökmozgó tükrökben körbe-körbe
ne riassza el már egy jel egy érintés is jó egy óra is
örvendezünk s közeledvén az ember halkal elidőz bókol
ha madarat fogni nem is remél