Konok Péter

HONVÁGY

2014 január

HONVÁGY

Az ember valahogy megszületik – kórházban, otthon, félúton; vagy ahogy adódik. Kommunikál a környezetével, előbb-utóbb megtanul egy nyelvet. Éhes vagyok, pisilni kell, unatkozom. Jól érzem magam, szeretlek. Persze ez nem elég: megtanítják neki, hová is kell tartoznia. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. Pirosfehérzöld-ezamagyarföld. Először még talán elcsodálkozik – török gyereket, vágott gólyát nemigen lát, meg hát a föld is barna inkább, fekete, mindenféle; azután megértetik vele, hogy minden többet jelent önmagánál. Absztrakt gondolatok, de a gyerek fogékony, és hogyan is szállhatna szembe az egész világgal? Az ember óvodába, iskolába jár. Munkája ez. Apró papírzászlókat színez. Régvolt költők, bálvánnyá szobrosodott egykori politikusok integetnek: hazámhazám-temindenem! Leborulok a nemzet nagysága előtt! Egy egész történelem épül arra, hogy bizonyos embereknek inkább van joguk bizonyos helyeken lenni, mint másoknak. Itt, most, nekünk. Gyönyörű bolygó ez a Föld, hiszen megannyi hazából áll, és minden haza szebb és fennköltebb, mint más, hasonló hazák. Miért? Ez nem kérdés. Ez nem lehet kérdés. Az absztrakció válik a valósággá. Megy, mendegél az ember – gyalog, biciklin, autón; vagy ahogy adódik. Előbb-utóbb valahol megállítják, papírjait firtatják, csomagjába néznek. Határhoz ért. A táj továbbra is ugyanolyan. A fák ugyanúgy nőnek. De mégis jön egy rakás ember – idegenek, útonállók –, és azt mondják: itt valami megváltozik. Innentől más a világ. Valakik, valahol úgy gondolják, innen csak az mehet tovább, aki megfelel az általuk támasztott elvárásoknak. Aki az, amit ők akarnak. Akinél nincs olyasmi, ami szerintük nem lehetne. Aki fizet azért, ami nála van. Abszurd helyzet, mégis megszoktuk, nem lepődünk meg, nem kérdezünk. Az ember büszke. Van is mire. Van két szép, hosszú lába, azokon jár. Kezével fog, szájával beszél. Van agya, hogy mindezt összehangolja. Hogy fogalmakat alkosson vele. De ez kevés. Kell egy saját, külön büszkeség. Az ő lába nagyobb, keze ügyesebb, szája szebb szavú – az agya, az pedig nemcsak agy, de mondjuk, magyar. Mások meg, szegények, ugye, nem magyarok. És mivel irigykednek ránk, hát bántani akarnak minket. Mi védekezünk. Mert van mi. Mert mi valamiért összetartozunk. Mi, egy nemzet tagjai. Vannak kérdések. Rubrikák egy népszámlálásban. Egy-kettő-magyar-katolikus. Zsidó-ateista-három-négy. Kitudja-miértfontos-miközödhozzá: ez a rubrika nincs. Hová tartozol? Kire lősz majd, ha például a hazádért háborúba hajtanak? Te vagy a fegyver? A lövedék? Vagy a csatamező mindkét szélén csak hasznos idióták vannak? Netán a valódi frontvonalak nem ott húzódnak? Mert az ember – ember. A hátad mögött, hátadnak fegyvert szegezve gyakorta veled egy nyelven beszélő barbárok állnak. Az ellenség. Mögötted? A fegyvert önmagadra szegezed? Ez is a haza. Ezzel a hazával nem szembefordulni: önárulás. Szembefordulni: privát pokol – vagy másik haza. Többnyire semmi extra, semmi kénköves. Megszokható, belakható, már-már otthonos cella. A haza neve lehet: halál. Munka. Hit. Fegyelem. Hatalom. Pénz. Magyarország? Lehet az is. A haza neve esetleges. Persze lehet, ím, itt e kő is. Ha még látható. Egy egész világ; de –Danton tévedett – adott esetben mégis, ha kell, elvihetjük a cipőnk talpán. A haza neve: haza. Hazám. Anyaföldem. Honom. Hol élned, dolgoznod, halnod kell. Balsors tép közben. Régen. Tulajdonképpen meg is lehet szokni.

kép | Riccardo Cuppini, flickr.com