Mensáros Zoltán

HÓEMBER

1991 tél

HÓEMBER

Duna-part felől hideg levegő áramlott a fasor csupasz ágai közé. A borzongató fuvallat csak a házak homlokzatán torpant meg. Autókerekek sziszegtek a havon. Barázdanyomokat hagytak maguk után. A jelzőlámpa ablakkarikájában ridegen világított a piros. A dróton függőt szél himbálta a magasban. A Lánchíd középső íve alatt azonban mozdulatlanul fénylett a hajóút zöld lámpája. A zebránál sárga villant most. Autóbusz lassított előtte, majd a megtisztított járdaszegély mellé gurult.

Korczos Dániel meggyorsította a lépteit. A fagyott hó szárazon ropogott a talpa alatt.

hirtelen ugrás

Berregő hang fúródott a levegőbe, a hatalmas járműtest gyomrából benzingőz böffent a magasba. A hátsó kerék megperdült a tükörsima jégen. A férfi éppenhogy megkapaszkodhatott a lépcsőkorlátban. Mögötte máris becsapódott az ajtó. Arca fehér lett a hirtelen ugrástól. Halántéka szaporábban lüktetett. Akár a fuldoklók, kapkodva lélegzett. Úgy billegett-rázkódott, ahogy a kerekek zökkentek alatta.

Ne! Ne most! – védekezett ösztönösen, hiszen vérereinek fala idő előtt megkopott már, és mint túlfújt léggömb, bárhol szétpukkanhat egyszer.

Riadt tekintete az utasokba kapaszkodott. Aztán a bepárásodott ablakokat nézte, meg az ismeretlen ujjak rajzos nyomát az üvegen. Eszter hangja vont ilyen puha barázdákat a lelkén, ha megszólalt. Már a gondolatától is bársonyos meleg áradt szét benne. Halvány testszagot érzett, és látta felocsúdó önmagát, ahogy az autóbusz csuklós folyosóján áll, az utasok gubbasztó közönyét, a védtelen tarkókat mindenütt. A hátsó peron azonban mintha leválni akarna, szinte különállóan himbálódzott.

Könyvtár… polcok… katalógus… érszűkület… – fogta el a félelem ismét.

Kint áramszedő villant. Hideg olajszag csapott fel a gumipadló alól.

Miért kell meghalni?

Csupán az autóbusz zökkent-rázkódott a hókupacokon és néhányszor egy-egy bóbiskoló utas.

Korczos Dániel az egyik fogantyúrúdba markolt. Régi tornaórák elevenedtek fel benne: a nedves fűrészporszag, az ablaküvegre száradt szürke piszok és a nyújtó kifeszített merevítői. A falak mentén futott az osztály, akár a lovak. A korláton lábak-karok-derekak lendültek, tompán dongott a dobbantó, keresztfüggést próbáltak a gyűrűkön és a szőnyegen szaltót, vagy ahogy ők mondták: flikflakot. Számukra még küzdőtér volt a bordásfalú terem, a padsorokkal zsúfolt osztály, a salakos udvar és a zöldre mázolt folyosó. Kívül szélesnek látták a mellékutcákat is, és titkot rejtegetett minden kapualj. Csodálatos masina volt a villamos és a magas hátú taxi. A trágyaillatot árasztó igásló, amely párjával kocogva húzta a hordókkal telerakott kocsit a kopott macskaköveken, iskolás éveik részese lett.

Könyvtár… polcok… katalógus… érszűkület…

Ez minden?!

bizarr ötlet

A könyvek között eltöltött évek során efféle gondolat nem először ejtette zavarba. Szavak-mondatok dzsungelében megnyugtatóan tájékozódni voltaképp abszurd vállalkozás. A betűk sodrása megannyi örvényt rejt vagy csábító félmegoldást, melytől bármit is remélni: merő illúzió. De hogy vizsgálódásaiból önmagát sem vonhatja ki az ember, sőt, hogy saját határait szinte kívülről képes megtapasztalni, az igenis ébreszthet némi bizodalmat. Mert az ilyen alapkészség nélkül – akaratlanul is elmosolyodott – még a nagyzoló Münchausen bárónak sem támadhatott volna az a bizarr ötlete, hogy fuldokló testét tulajdon hajánál fogva rángassa ki a vízből.

Ám hogyan tegyen szert ő az ilyenfajta erőre?

Gondolatait surrogó hang zavarta meg; kemény ajtócsattanás. Lábát hideg fogta körül. Aztán – maga sem tudta miként – már lent toporgott a járdán. Lassan eltűnt a piros féklámpa is.

A kéttornyú templom hátsó fala feketén nyújtózott a magasba. Csupán a féloszlopok csúcsán párnásodott hó. Néhány autó várakozott a túlsó oldalon.

Elvétettem! – rezzent össze, és idegesen az órájára pillantott. Ha hamarabb száll le, talán szembetalálkozik Eszterrel. Végre megtehette volna, hogy nem köszön. Így venne elégtételt a hűtlenségért. De szégyellte ezt a gyerekes bosszút, és – mintegy menekülve – átvágott a régi piactéren. Ott megállt az üzletsorok előtt. A hideg csípte az arcát. Tarkójára, álla alá tekerte a sálat. Az italbolt kiugró üvegablakához óvakodott. Innen szemmel tarthatja a színházat, sőt a színészbejárót is.

Elkésett volna?! – és belesett a kocsma párás kirakatablakán.

Ebben a füstös helyiségben tegeződtek össze. Távolabb álltak a pulttól. Csaknem beszorultak a hordók közé. Mert a sör kelendő volt azon a hirtelen nyárra fordult tavaszon. Az utcáról meleg ömlött a talponállóba, és a szeszszagú levegő benzingőzzel keveredett.

Korczos Dánielt gyengeség fogta el. Szorongva emlékezett arra a pertucsókra. Csak néhány korty után lett merészebb. Bódító légáram kóválygott a bedugaszolatlan hordók körül. Valamelyik lyukra néha rányomták a tenyerüket, és megborzongtak, ha bőrüket megcsapta a hűvös. Aztán rendeltek még egy pohárral. A férfi keze remegett, amikor a szájához emelte. Később ittak egy féldecivel is. Ez már a fejükbe szállt. Korczos Dániel tagjaiba azonban erőt öntött. Dereka máskor megfájdult az ácsorgástól, mégis gyalog sétáltak át a hídon. Víz csillogott a pillérek élén. A partfalhoz közel kékesen szikráztak a szögletes terméskövek. A perzselő napfénytől kiszikkadt a meder széle. Lombsátor takarta a Várhegy lejtőjét. Úgy lépkedett a lány mellett, mint valami alvajáró.

A lámpa szabad utat jelzett most.

Közelebb merészkedett a színházhoz. Új leshelyét az árkádok alatt foglalta el. De a pénztár ablakát már eltakarta a függöny. Villany sem égett mindenhol. A ruhatári pultok mögött kabátok púposodtak. Valóban későn érkezett. Haragudott a kudarcért. Ha Eszter most bukkanna fel, nem tudna uralkodni magán. Habozás nélkül arcul ütné. Közelebb lépett a bejárati üvegfalhoz. Rányomta a homlokát. Csaknem odafagyott a bőre. Hátrább húzódott, és az egyik oszlop mögé bújt. A járókelők közül valaki gyanakodva rajtafelejtette a szemét. Az italbolt kirakatán jeges párafoltok csillogtak.

Eszternek itt kell még lennie.

Talán készülődik éppen – biztatta önmagát –, vagy besurrant a nézőtérre, hogy meghallgasson egy-egy jelenettöredéket. Így nem várakozhat hiába. Ott benn jó meleg lehet ilyenkor. Bizonyára azt a borzongató huzatot sem érezni már, ami az első pillanatban árad szét a kitáruló színpadról.

Megalázó ez a bújócska.

Hol rejtőzik a bölcsesség, amit – évek során – a könyvekből kellett volna kiolvasnia?

háborús rokkant

Korczos Dániel úgy érezte, mindenfelől fürkésző tekintetek tapadnak rá, gyanús lehet itt az oszlopok mögött. Vagy nevetséges? De ha ő nem lát tovább néhány lépésnél, őt sem vehetik észre egykönnyen. Mint falhoz a könyvtári polcok, úgy lapul az oszlopok valamelyikéhez. Ha egyszer-egyszer magasabbra merészkedik a létrán, alulról ő is könyvnek látszik. Amíg fiatalabb volt, szívesen ácsorgott a mennyezet alatt, hogy bele-belelapozzon egy-egy fóliánsba. Szerette a papírszagot meg a nyomdafesték csípős illatát. Később, amikor nehezebben bírta a dereka, a bicegő Boros Matyi segített. Hivatalsegéd volt az épületben, háborús rokkant. Ma is iratokkal cipekedik emeletről emeletre, de a polcokat sem hagyja gondozatlanul. Akrobata ügyességgel mássza meg a létrákat, nagy ismerője a sorozatoknak, és egyenként tisztítja meg őket a portól.

A férfi közelebb lopakodott a színházi bejárathoz. Úgy állt a kiszűrődő gyenge fényben, mint valami megkövesedett őskori maradvány.

Mit akar ÉPPEN MA ettől a lánytól? Miért nem akkor tiltakozott, amikor faképnél hagyta a nyáron? Zokszó nélkül vette tudomásul a szakító mondatokat. Mégis fojtogató hiányérzet gyötri most.

Kigyulladtak a lámpák. Megtelt a színházi előcsarnok. A nézők – akár a halak az akváriumban – hangtalanul lépkedtek az üvegfalak mögött. Néha kinyílt az ajtó, és sűrű cigarettafüst csapódott az árkádok alá. De a pénztárablakban ekkor sem mozdult senki. Hideg levegő ereszkedett a mélybe, és szétterült az oszlopok tövénél.

Korczos Dániel egymáshoz ütögette a cipőjét. Fázott.

Nem! Ez nem Eszter!, de azért utánaeredt egy tovasuhanó árnyéknak. Csak amikor utolérte, akkor látta, hogy az arc idegen. Megszégyenülten osont vissza a leshelyére. De kettőzött éberséggel figyelt. Újra lépre ment. Először egy kendős fejű elé toppant, majd megszólított egy rövid szoknyást. Szabadkozva húzódott hátra.

Meddig várjak? Elszántan átlépte saját féltékeny indulatait. A túlsó oldal irányába indult. Félig üres villamos csörömpölt el mellette. Visszalopakodott. A színház üvegajtajain most tódult ki a nézősereg. Az előcsarnok lámpafüzére is kihunyt már. Nekitámaszkodott az oszlopnak. Sajgott a lába. Érszűkület.

– Van tüze? – szólította meg valaki.

Korczos Dániel összerezzent, és a rajtakapottak zavarával gyufát kotort elő. Sercenve lángolt fel a foszforvég. Aztán még sötétebb lett. A forgalmi lámpa sem égett a magasban. Sűrűbben hullott a hó. Csalódottan botorkált az aluljáró felé. A pelyhek szikrázva csillogtak az esti fényben. A finom kristálypor csakhamar párnává duzzadt a lebegő villanyvezetékeken, a várakozó autók tetején, az ablakpárkányokon és a fák csupasz ágain. Rárakódott a kalapja szegélyére is.

Eltékozolt idő!

keményebb fából

Egész élete ilyennek rémlett most. Gyerekkorából csupán néhány karácsonyra emlékezett, olajos padlójú tantermekre, egyetemi szemináriumok törtető akarnokaira, meg egy-egy prostituáltra a Józsefvárosban. Aztán se szeri, se száma a könyveknek, a jegyzetek-tépelődések haszontalan garmadájának, majd a katalóguskészítések évtizedeinek. Dobhártyáján doboltak a másodpercek, és a havas járda mintha billegne a talpa alatt. Jellegtelen, szürke kupacnak látta saját történelmét. Édesapját keményebb fából faragták. Pofonjait öregedő arcán is érzi néha. Hiába vélte magát ártatlan áldozatnak ilyenkor, valahol a lelke mélyén tudta, hogy igaza van. Hivatalában megbecsülték, és beosztottjai között tekintélynek örvendett. De ahogy egyre vészterhesebbé sűrűsödött körülötte a háborús levegő, mindinkább visszahúzódott. Ebédelni sem járt már haza. A minisztériuma közelében lévő kávéház márványasztala mellett kapott be néhány falatot, hogy onnan ballagjon vissza íróasztalához. Dolgozószobája mintha búvóhely lett volna egyben. Esténként azonban meg-megtörte a magaszőtte csendet. Lefoszlott róla a hivatali tekintély, és azokról beszélt, akik támogatást kértek tőle, egy-egy háborús vitézséget igazoló okmányt vagy hazaszeretetről tanúskodó nyilatkozatot. Később szórakozott lett. Féltve őrzött iratait is el-elhagyogatta. Hol a kávéházi pincérfiú szaladt utána néhány papirosköteggel, hol a begyújtásra szánt újságok közül mentettek ki egy-egy ropogós százast. Gyakran zavarta össze a telefonszámokat, vagy hagyta el kalapját-esernyőjét valahol. A német megszállás után egyik percről a másikra kiparancsolták a szobájából, néhány hétig a nagytekintélyű épület nyirkos pincéjében raboskodott. Úgy szabadult, hogy önként jelentkezett katonának. Frontról küldött leveleinek egyikét jóformán fejből is tudja. Az írás akkor került elő, amikor bizonyítékok után keresgélt, hogy Mamuska deportálása ellen megnyerje az új hatalom szabadságot hirdető elvtársainak könyörületét. Az sem nyomott sokat a latba, hogy a frontról jött levél megírása után néhány héttel Apa önkezével vetett véget életének. Megtagadta a parancsot, hogy felrobbantson egy történelmi emlékű hidat. A soklábú, hatalmas kőalkotmány ma is áll. Csak doktor Korczos Elemér maradt holtan a sínek között. ,,… jó és rossz hírek váltakoznak… a valóságot nehezen lehet megállapítani. Lassan mégis szűkül a gyűrű. Nem merem leírni, belülről azonban nagyon várom már, hogy befejeződjék a sok megpróbáltatás. Odakint különböző színű rakéták villannak az éjszakában. Arcvonal? Vagy partizánok? Nem tudom. Itt a kiegészítő parancsnokságon most nagy a csend. Ma reggel háromnegyed hétkor keltem, felmásztam az ablakdeszkára, és felgöngyölítettem az elsötétítő papírt, amit a felső kereszttartóhoz kell erősíteni. Kellemetlen esős az idő. Szétlőtt kocsik, autók, lövegek egymás hegyén hátán. És sebesültek mindenütt. Többnyire ott halnak meg, ahová sebtiben letették őket. Feletteseim csupán abban bíznak, hogy megússzák különösebb baj nélkül. Mit tegyek? Jól vannak otthon? Szivecském, maga nagyon hiányzik! Egyedül vagyok. Vajon valóban megszabadulunk a gonosztól, ha a sorsunk keletről jött idegenek kezében lesz majd? Hát… hát igen… boldog karácsonyt kívánok mindenkinek…”

Egyre sűrűbben esett a hó.

Néhány másodpercig tétován toporgott az aluljáró lépcsőjén. Aztán legyintett. A puha járdára lépett inkább, és éppen az ellenkező irányba indult el. Esztert talán már meg sem merné szólítani. Ha feleségül vettem volna… Borzongatta a hideg. Mamuska ilyentájt a karosszékben ücsörgött. Arcbőrét áttetszővé lágyította a képernyő. Többnyire elaludt, nem mozdult műsorzárásig. Csak a keze fején lüktetett az ér. Egyszer kapkodva-fuldokolva szedte a levegőt. Korczos Dánielen az aljas érzés hullámzott át, hogy egyedül lakhat végre. Vonakodva emelte fel a telefonkagylót. Az orvos már nem tudott segíteni. A hullaszállítók hajnalban vitték el a tetemet.

Most rajtam a sor?

Voltaképp mi az a belülről fojtogató kényszer, ami saját múltjához sodorja folyton?

Még ne! Gyerekkorában csupasz kézzel gyúrta a hóembert, és társait kőkeményre gyömöszölt golyókkal bombázta az iskola udvarán. Néha a folyosó ablakain puffant a hó, de többnyire a fiúk fején, hátán vagy a hasuk alatt mállott szét.

Korczos Dániel ijedten kapott a kalapjához.

olvadó tócsa

A hirtelen széllökés ébresztette rá, hogy egy helyben toporog. Vaktában indult el. Végül a metrót választotta. A kocsisor sivító fékezéssel gördült az oszlopos peron mellé. Kicsapódtak az ajtók. A rések pillanatok alatt felszívták a várakozókat. Utánuk néhány cipőnyom, olvadó tócsa. Holnapra már ennyi sem. Tíz vagy netán száz év múlva pedig? A könyvtáros gerince mentén hideg kapaszkodott a tarkója alá. Tagjait ismét türelmetlenség feszítette. A kocsisor nélküle gurult tovább. Amilyen könnyen szegődött nyomába a múlt, olyan nehezen birkózott a jövővel. Nyakát ijedten húzta a válla közé. Eszter otthon lehet már. Vagy… vagy színház után mostanában nem megy egyenesen haza. Kettesével taposta maga alá a mozgó fokokat. Fent kapkodta a levegőt, miközben saját arcát kereste az állomás üvegfalának tükrében.

Szedd össze magad! – parancsolta egy hang belül, és megpróbált a könyveire gondolni, a zsúfolt polcokra, melyekről behunyt szemmel is leemeli a kért kötetet. A könyvtár sarokablakából a Dunára lehet látni, a másikból meg a térre, ahol a rakpartra kanyarodik a villamos. Tavasszal fű zöldül a sínek mentén. Nagyobb ünnepeken zászlót vonnak fel a virágágyakkal körülfont emeletmagasságú rúdra. A díszőrséget váltó katonák lépéseit pattogó zene kíséri. A járdákon kíváncsiskodók ácsorognak, néhány gyerek felkapaszkodik a kőoroszlánra, onnan figyelve, hogy csapódik egymáshoz a cintányér, és hogy miért nem gabalyodnak össze a lábak, ha az egyenruhás soroknak éppen kanyarodniok kell. Könyvtárosi íróasztala mellől szinte karnyújtásnyira van a János-hegy. És ha szabad perceiben látcsővel kutatgatja a környéket, a szobába varázsolja a budai hegyek kilátótornyát is. Úgy él a mennyezetig érő szekrények-polcok között, mint valami búvárharangban. Vagy inkább számkivetésben? Mert naphosszat egyéb dolga sincs, mint kiszolgálni az olvasókat, köteteket sorszámozni és bajlódni a katalógusokkal. Persze nemcsak a címeket tartja fejben, hanem a könyvek tartalmát is. Elég néhány mondat, és rájuk ismer azonnal. Homloka mögött századokat átlépkedve köt össze embereket, földrészeket, eseményeket, közös és egyéni sorsot, hogy maradandó vonások után kutatgasson. Az ember boldogság utáni vágyakozása időtlen. A nagy bökkenő persze a halál. A kérdőjelek sora itt terebélyesedik végtelenné, és megtorpan a fejlődésbe vetett hit. Hacsak… hacsak az elmúlás nem küszöb egy ismeretlen dimenzió felé. Mégis mibe kapaszkodjon? Egyáltalán van kikötő, ahol lehorgonyozhatna végleg?

Elég!

Gondolatcséplés, szójáték. Inkább Mamuska utolsó évein könnyített volna. Egy fiú elemi kötelessége, hogy két háborút is megszenvedett anyját istápolja. Most meg Eszter után leselkedik. A lány gyakran járogatott át a színházból, jegyeket kínálva olvasóvendégnek, tisztviselőnek egyaránt. Csak akkor akadt meg rajta a szeme, amikor egyszer könyvet is kért. Az egyik ablak mellé telepedett rögtön. Szoknyája alól kivillant a térde, és ha keresztbe rakta a lábát, combhajlata sem maradt fedett. Egy idő múlva aztán már várta, hogy nyíljon az ajtó, és hetyke mozgásával ellépegessen az íróasztala előtt. Később – hogy marasztalja – az eladott jegyek szétosztására is vállalkozott. Egy alkalommal olyan közel merészkedett hozzá, hogy érezte a fiatal test melegét. Látta, hogyan emelkedik-süllyed a keble, s ha hátrahúzta a vállát, megfeszült. A lány ráhajolt a jegytömbökre vagy a kiválasztott könyvre, és csaknem mozdulatlan kupaccá zsugorodott. Arról, hogy él és lélegzik, csupán idegesen doboló ujjai árulkodtak. Hajába is beleturkált, és néhány szálból tincset sodort.

gúnyos tekintetek

A könyvtáros vágyakozó pillantásokkal kísérte mindezt. Váratlan szenvedély támadt benne, régen elhantoltnak hitt gerjedelem. Amidőn azonban együtt lépkedtek a könyvtári folyosó késő délutáni homályában, úgy érezte, mintha a hivatali szobák ajtaja mögül fintorgó arcok, gúnyos tekintetek merednének rá.

Korczos Dániel még mindig saját arcvonásait kereste a metróállomás jégkristályos üvegfalán.

Éjfél!

A férfi néhány imbolygó lépést tett oldalra, aztán előre indult. Magába roskadva taposta a havat.

GYÓGYSZERTÁR! – olvasta egy sarokház falán.

És a színház?!

Korczos Dániel gyanakodva hátrakémlelt, majd – mintha saját lábnyomát keresné – a járda fehér szőnyegét vizsgálgatta.

Hol vagyok?

Mamuskát – a főváros ostroma alatt – katonák kísérték vissza a pincébe. Káposztáscvekedli! – hajtogatta maga elé konokul, amikor újra megjelent a lécajtóban. Egy tizedesféle azt mondta, hogy éhes. De hiába kínálták, egyetlen falatot sem volt hajlandó lenyelni. Vagy váratlan özvegységétől akart megszabadulni a golyópásztázta utcákon? Persze félhetett azoktól a szemrehányó rokoni pillantásoktól is, amelyek férje miatt érték, hiszen parancsteljesítés helyett saját halántékához szorította a fegyvert. A „káposztáscvekedli” nem jött a szájára többé. Majdhogynem szótlanul kínlódta végig a harcokat. De ahogy múlt az idő, már valamennyien úgy ücsörögtek az óvóhely deszkarekeszei mögött, mint siralomházban a rabok. A Korczos-lakás mennyezetét elsodorta a becsapódó gránát, és az esőtől-hótól átázott bútorok, a kifordult belű zongora, a repeszdaraboktól feltépett fotelok csak a körülöttük-bennük széttöredezett múlt eltakarításra váró törmelékei.

Egy garázsba tartó autóbusz sötét testtel gurult el a könyvtáros mellett.

Egyetlen lelket sem lehetett látni. Csend. A búgó motorhang is tompán fulladt a hóba. Távolabb hatalmas bérház hajlott ívű ablakai lapultak vakon a csipkézett párkányok alatt. Nem messze az a vörös téglás ház is látszott, ahonnan a gyerek Dániel reggelenként iskolába indult, hogy aztán az ódon kaszárnyafalak előtt felkapaszkodjon a zsúfolt villamosra, és a lépcsőkön csüngjön néhány megállót jegyváltás nélkül.

Miként kerültem ide?

lassan behálózta az irigység

Évek óta nem járt itt. Régen elfelejtette ezt a környéket. A mellékutca repedezett vakolatú házainak homlokzatán még a háború nyoma éktelenkedett. Csak egy árva, homályos fényű lámpa pislákolt a magasban. Kelet-közép-európai táj! Olyat is hallott, hogy lebontják ezt a kerületrészt, és lakótelepet építenek majd panelból. Csak a vörös téglás volt gondozottabb. Ezt még nagymama hozatta helyre sebtiben az ostrom után. Kár volna letarolni ezeket a falakat. Az idős asszony korát meghazudtoló szívóssággal kutatta fel régi mesterembereit, hogy legalább Mamuska fölött fedjék be a szétroncsolt tetőt. A gangról ellenőrizte a követelődzésektől akadozó munkát, de egyetlen zokszót sem ejtett, amikor bérházban testesült vagyonát az egyre szaporábban romló pénz csaknem nullává zsugorította. Azon is túltette magát, hogy a lakók egy része kárörvendően méregesse, és hogy éppen az a házmester pályázzon az ő lakására, akinek nyugdíjas állást szerzett valamikor. Mert a házat lassan behálózta az irigység, és a hátsó traktus szobáiban élők egyszerre tehernek érezték a régi tulajdonost, udvari ablakaikból palotának vélték az utcára nyíló lakásokat. De minél mostohább sors nehezedett rá, annál tevékenyebb lett. A megkurtított lakbérek pótlására saját készítésű tésztaféléket dagasztott-szárított-csomagolt naphosszat, és olyan büszkén tapogatta liszttel telt zsákjait, mintha ezekkel egy gyorsan terebélyesedő vállalkozás alapjait rakná le. A fiatal Dániel nem szívesen házalt a celofánba burkolt gyufaszáltésztákkal, és lámpaláz fojtogatta, valahányszor átlépett egy-egy idegen küszöbön, vagy kereskedők pultjai előtt kellett ajánlgatnia belőlük. Akkor még könyvekkel sem barátkozott nagyon. Talán a szavak varázsától félt, amely – mint a váratlan szerelem – felsebzi belül.

A vörös téglával kirakott háromemeletes ház lebegett az éjfél utáni havas csendben. A könyvtáros a szemközti járdáról számolgatta az ablakokat.

Ott volt az ebédlő. Néhány párkánnyal arrább Apa dolgozószobája. Emlékezett, hogy onnan fentről vizet csöpögtetett egyszer Mamzikára – nagymamát becézték így –, aki erkélyéről ijedten kémlelte az eget, vajon egy váratlan zivatar közeleg-e, vagy csupán néhány eltévedt felhő miatt kell bosszankodnia. Abban reménykedett, hogy unokájából – férje nyomdokain – ügyvéd lesz. A sportszenvedélytől azonban óvta a kamaszt. Mint valami feneketlen bendő, olyan ez a kór. Elnyeli még az életet is, és pasziánsza fölé görnyedt, miközben meg-megtapogatta a kártyalapokat, hogy egyet-egyet arrébb toljon, vagy hirtelen összekeverje valamennyit, és szerencsésebb lapjárással próbálkozzon. Ha sikerült nyernie, megfeledkezett idegnyugtató piruláiról, és már vacsora után elnyomta az álom. De ha elpártolt tőle, éjszakákat virrasztott, hogy elhunyt hozzátartozóinak fényképei között kutatgasson, vagy a még élőknek írjon szálkás betűivel levelet. Számon tartotta a név- és születésnapokat is. Naptárának rovataiba különböző színű kezdőbetűket rajzolt, melyekről az avatatlan csak annyit tudott, hogy ahol fekete kereszt áll, azon a napon délutánját valamelyik temetőben tölti majd.

Káposztáscvekedli. A szó egyszerre nagymamához kötődött. Látta az egyenes szélű tésztakockákat, melyek fehéren – igen! – cukrosfehéren púposodtak az idős asszony tányérján. Kedvenc étele volt. Mégsem fogyaszthatta el a családi asztalnál, sőt egy idő után saját szobájába kényszerült – Mamuska szolgálta ki ilyenkor –, hogy lopva adja át magát a tiltott élvezetnek. Apa volt az, aki nem tűrt olyan tésztán cukrot, amelynek valódi ízét csak a só adhatja meg. Vajon dzsentri finnyáskodás volt-e ez, vagy ellenszenv plebejus anyósa iránt? A gyerek Dániel mégis ragaszkodott Mamzikához. Szívesen kirándult vele, bár útjuk néhány villamosmegállónál alig volt hosszabb. Örült a kalauznak, mert lyukasztójával egyszer-egyszer csattogtathatott ő is. A vágóhídi kiruccanások persze izgalmasabbak voltak a temetői sétáknál. Nagyapa sportbarátai közül élt még néhány kiöregedett mészárosmester, akik az első háború után – a klub támogatásával – tisztséget kaptak az irodán, vagy nyugdíjasként húsutalványokat osztogattak egy-egy barátnak, kitartó drukkernak az ínséges időkben. Otthon aztán jólesett a friss kolbász meg szalámi, de a gyerek borzongva gondolt a falakon is áthatoló állathangokra, melyek fájdalmas hörgése felriasztotta gyakran álmából is.

madarat is lehet lőni

– Csak úgy megölik őket? – kérdezte egyszer hitetlenkedőn, és a vágóhíd kapujából riadtan tekintgetett hátra, vajon nem szabadult-e ki a halálraítélt állatok közül valamelyik, hogy éppen rajta vagy Mamzikán álljon bosszút. Aztán arra a karácsonyra kapott céllövőpuskára emlékezett, melynek csövéből – golyó helyett – pálcikára erősített gumikorong röppent ki, hogy falhoz-ajtóhoz-céltáblához tapadjon. Szünidőben persze a Duna-parti nyaraló vastag törzsű fáira lövöldözött, de gyakran csapatot is szervezett a szomszéd gyerekekből, hogy a bozótkerítések mélyén rejtőzködő vélt ellenséget megadásra kényszerítse. Egy ízben kihegyezték a gumivégű pálcika másik végét, mert a szúrós heggyel még madarat is lehet lőni, meg kóbor kutyát az erdőben. ,,Állj! Ki vagy!” – kiabálták, ha a vízparton épített kősánc közelébe idegen tévedt, és nyomban lövésre emelték a játékpuskát. Aki nem ismerte az előre megbeszélt jelszót, az fogoly lett. Egy alkalommal Mamzikát állították meg. Dániel kétszer-háromszor, sőt talán négyszer is megismételte a fenyegető figyelmeztetést. A szikár, csontos arcú asszony gyanútlanul egyre csak közeledett. Lépései ott ropogtak a kavicsos fövenyen, és elérték már a kősánc szélét is. ,,Lőj!” – kiáltotta ekkor az egyik fiú. Korczos Dani meghúzta a ravaszt. A puskacsőben zörögve csusszant végig a fapálcika. Aztán a levegőbe perdült, hogy hajszálpontosan nagymama bőrébe fúródjon éppen az orra fölött. Döbbent csend. De Mamzika nem vett észre semmit, vagy csak szúnyogcsípésnek vélte a kiálló, még most is remegő pálcavéget, miközben szigorú szavakkal korholta a vacsoráról elkésett unokáját.

Apával azonnal végzett a golyó. Mamuskának még a temetőben sem volt nyugalma. Koporsóját idegen sírgödörbe süllyesztették. Mire ráeszméltek a tévedésre, a sírásók szétszéledtek. Ő és néhány rokon hantolták ki újra. Aztán segített egy arra bóklászó fiatalember is. „Fogja meg a lába felől!” – rendelkezett nyomban. „Ott könnyebb!” – és a tenyerébe köpött.

Korczos Dániel most is érezte a hűvös földszagot. A nap besütött a fák közé, vörös korongja a várost körülvevő hegyek gerincén ült. De ahogy alkonyodott, egyre nyirkosabb lett a sírok között. Akkor jólesett az enyhébb levegő.

Miféle kényszer sodorta erre?

Hová tűnt az árkádsor? És a színház?

Ha Eszter mégis észrevette, bizonyára meglépett valahogy. Igazán akkor szalasztotta el, amikor a lány bereteszelte a könyvtárajtót. De neki inába szállt a bátorsága. Az ablakokon beszűrődő esti fény ijesztő óriásokká növesztette a polcokat, és az íróasztal lapuló árnya ugrott is már. Az egymásra halmozott könyvek, a dobozokba állított kartonok akár a fogak; vicsorogtak a homályban. Az olvasóasztalokon újságkupacok vetettek hosszú árnyékot. Megnyúlt az asztali lámpa is. Széles ernyője mozdulni látszott. A fogason lógó munkaköpeny saját belső tehetetlensége. A karosszék roppanásától – Eszter húzta maga alá a lábát – még inkább elbátortalanodott. A kamasz Korczos szorongott így, amikor először látott csupasz női mellet egy cukrászda mélyén. Hogy ki volt az a szemérmetlen lány, arra már nem emlékezett. Mégis felrémlett benne a magas hátú boksz, és látta az ujjak matatását a blúz gombjain. A fiú feszengve nézett körül. Ne félj! – bátorította az ismeretlenné fakult lány. Őt azonban visszatartotta a nyomában mindig ott taposó bűntudat. Hiszen már az is beárnyékolta a lelkét, ha tornaórák után meztelen testek között kellett zuhanyoznia. De nem tudott védekezni, hogy kábult gyönyörrel be ne szívja az izzadt gőzszagot, és alakját ne mérje össze társaiéval. Egy-egy feszesebb izom, szélesebb váll láttán irigység fogta el. Nézd! – szólalt meg a lány, és hátát nekifeszítette a magas támfalnak. A fiatal Dániel homlokát verejték lepte el. Odafordította a fejét. Csalódott. A fejletlen mellnek csak a közepe volt más, mint az övé. Barnás udvarát mintha körzővel húzták volna meg. A borsószemnyi bimbó azonban előrefeszült. Meglátják! – dadogta, de egy pillanatra hozzáért. Kezét – mintha tűz égette volna – visszakapta rögtön. Csókolj meg! – hallotta Eszter hangját követelődzően, és látta saját félszeg alakját a sötétben. Izzadtságcseppek gyöngyöztek rajta. Azt méregette, hogyan szabadulhatna. Kintről motorzúgás hallatszott, és kékes fény villant a mennyezeten. Azt sem bánta volna, ha áramütés éri. Megsimogatta a lányt. A bútorok kontúrja a mennyezetig kúszott, a polcokon foltokká sötétültek a könyvek. Íróasztala helyén lyuk tátongott. Talán most! De vágya, mint valami rosszul sikerült mozdulat, megint megbicsaklott. Mire magához tért, Eszter már nem volt ott. Nem hallotta a zár kattanását sem. A takarítónő ébresztette fel reggel.

Hol van a színház? – rezzent össze megint a behavazott kapualjban ácsorgó Korczos Dániel, és megtapogatta a kihűlt falat.

Halál!

láthatatlan szálak

Csupán Mamzika erkélyét látta a magasban meg a vászonredőnyös ablakokat. Fölötte Apa dolgozószobája. A szivarfüstös tekintély láthatatlan szálakkal szőtte át a bútorokat, összekeveredett a feketekávé illatával, vagy meglapult a plafon alatt, hogy éjszakánként beszívódjon a falakba is. Hivatala túlélte őt, sőt alaposan felhizlalták a háború után. Új hatalom szivárgott az akták közé, és az iktatóhelyiségek hosszú asztalait soha nem látott irattömeg árasztotta el. Mamuska kérvényeit persze rendre elutasították. Hiába kilincselt közbenjárásért, hiába igazolta férje parancsmegtagadó tragikus halálát, senki sem hallgatta meg. Évekre nyugdíj nélkül maradt.

Korczos Dániel hirtelen szakítani szeretett volna múlttal-jelennel, de a háromemeletes bérház fehér szegélyű árnyéka át- meg átjárta gondolatait.

Marad egyáltalán valami egy emberi életből?

Halotti aktanyom mindenképp.

Én, Korczos Dániel, leltem-e megnyugtató válaszra az életem során? – és bizalmatlanul megtapogatta a kabátját. A szövetről nagy csomókban vált le a hó. A könyvtár polcai között eltöltött idő is hatalmas MIÉRT kérdőszóvá tágult benne. Nyomában ott lopakodott a számvetésre szólító követelés. Mert a vétket csupán az őszinte konfesszió fertőtlenítheti.

A könyvtáros gépiesen közelebb lépett a háromemeletes ház csukott kapujához, a kilincsgombra fektette a tenyerét. Némi tétovázás után megforgatta. A vastag tölgyfalemez nem mozdult. Nekifeszítette a vállát is. Először csak a hó sercegett a küszöbön. Egy erélyesebb nyomásra azonban kitárult, miközben a kőpadlón latyakot kent szét.

Mintha múltjának alagútjába lépett volna. Mélyre szívta a különös ízű levegőt. Ahogy előbbre lépdelt, megpillantotta a körbefutó gangok hósipkás vasrácsait meg a meredek háztetőt a magasban. Gyufát gyújtott. Alakja kirajzolódott a hámló vakolaton. Aztán újra sötét lett. A következő szállal a lakók névtábláit vette szemügyre. Ismerősre nem talált. Távolabb – akár egy barlang szája – úgy tátogott a pincelejáró. A kanyarodó lépcsőkfokok vonzották lefelé, de a mélyben vasrács állta az útját. Mamzika életében ajtó volt itt. Dohos levegő csapta meg az arcát. Az ostrom alatt valamelyik zugban Mamuska ücsörgött reménykedve, hogy a férjéről kapott halálhír talán mégsem igaz. A várakozásban számlálhatatlanok lettek a napok, és a pincelakók riadt egyhangúsággal morzsolták magukban a nehezen múló időt. A közelben becsapódó lövedékek, bombarobbanások szorongó félelmet okoztak, és aki tehette, a nyirkos falak mellé húzódott vagy még mélyebbre, a pókhálós, szénszagú folyosó boltívei alá. Csak nagymama tett-vett úgy, mintha semmit sem hallana. Isten kezében vagyunk – mondogatta ilyenkor, s szíve tájékára ujjával apró kereszteket rajzolt. Aztán idegen katonák vonultak el a boltívek alatt. Ez már a béke – sóhajtott megkönnyebbülten Mamzika, és felbontott néhány elrejtett befőttesüveget, hogy a poharakba-bögrékbe öntött cukros lével a szomszédokkal is koccintson.

A könyvtáros visszatapogatott a földszintre. A tölgyfakapu félköríves ablaküvegeit jég futotta be. Egyszer-egyszer fény villant rajtuk. Innen fürkészte a körbefutó emeletek udvarra nyíló, hallgatag ablaksorait. Az a megbújó ajtó a sarokban valamikor a konyháé volt. Abból nyílt a cselédszoba. Mamzika rácsot szereltetett rá, nehogy a gangról bárki bemászhasson. Arra viszont nem gondolt, hogy – a kamaszkíváncsiság minden leleményét latba vetve – Dániel ne bújhasson egyszer a ruhásszekrény mögé, hogy tanúja legyen a városba szegődött parasztlány vetkőző meztelenségének. Vajon kik lakhatnak ott ma? A végiggondolt évtizedek csaknem összeroppantották. Mamuskának a háború után még fedél sem maradt a feje fölött. A bombák lesöpörték a háztetőt, és a szobákból hatalmas lyukakon át a padlást lehetett látni. Egy ideig nagymama fogadta be, aki később elfalaztatott számára egy félszobányi helyiséget, ahonnan csak hatósági erőszakra költözött ki, hogy aztán évekig kényszerlakóhelyen tengődjön.

Korczos Dániel összerázkódott. A kőpadló hidege átfurakodott a cipőtalpán. A széltől fel-felkavart hópelyhek az arcába csaptak.

De hát miért kell az emberi tudatnak a múlt időt elviselnie, amikor a mindennapi jelen sem könnyű? – és a könyvtáros tekintetével végigtapogatta a behavazott rácsok mögött szürkéllő ajtókat-ablakokat, miközben az egykori lakók neveit mormolta maga elé:

– Szikora úr, a tárogatós… Szirbekék… Czigány bácsi, a templomszolga… a kesztyűs Safranek… Kiss úr, aki lovaskocsival fuvarozta a szemetet… az öreg Kracsun, a Mikulás-estek rettegett krampusza… az öngyilkos Berger doktor sárga csillagos kabátja… aztán… aztán…

Korczos Dániel megrázta magát; egyfajta tolvajjá alacsonyodott, aki idegen közegbe hatolt. Visszasompolygott a kapuhoz. Az úttest – akár egy gleccserér – csúszni látszott a járdaszélek között.

a korcsolyák éle

Rejtély, miért éppen ma kószálok erre? Meggyorsította lépteit, közben Eszter arca, alakja csimpaszkodott rá. Fel-felvillant benne a színházi bejárat is, meg az italbolt kirakatüvege, hogy aztán mindez tovaszálljon megint. A lába vitte. Gyerekkorában itt korcsolyázott a környéken. A jégpályán szólt a zene, és a keményre fagyott víz tükrén fehér ábrákat karcolt a korcsolyák éle. Ha lányokkal akartak ismerkedni, egyszerűen összekapaszkodtak, majd a legszélső ostorszerű lendülettel meglökte a kiszemelt áldozatot. Gyakran maguk a támadók hasaltak el, de nyomban talpra ugrottak, hogy új rohamra induljanak. Dániel egyszer olyan szerencsétlenül bukott, hogy véresre horzsolta a bőrét. Mamuska vitte orvoshoz. A vér átütött a zsebkendőn is. Berger doktor bácsi hosszú szárú csipesszel szedte ki az apró darabokra foszlott harisnyaszálakat. Minden csippentés fájt. Még most is érzi, ahogy a csupasz húst tépkedte. Szemét elborította a könny. Arca krétafehér lett. Te bátor fiúcska vagy – nyugtatgatta Mamuska. Katonadolog! – és tűrte, hogy a gyerek körmei a karjába vájjanak. A doktor bácsi jót akar. Mindjárt túl leszel rajta, és akkor annyi krémest ehetsz, amennyi csak beléd fér. A kisfiú megpróbálta visszakényszeríteni a könnyeit, hogy kiérdemelje az ígért édességet. Mégis felszisszent, amikor a csipesz megint a friss sebhez ért. Hogy mennyit evett aztán a cukrászdában, arra már nem emlékezett.

Korczos Dániel csak nehezen szánta rá magát, hogy gyerekéveinek színhelyét otthagyja. Végül – ha vonakodva is – átvágott a síneken, messze kerülve az aluljárót. Mellékutcák, bérházak közé szorult terek és sikátorok járdáin egyre szaporább lábnyomok maradtak utána. Ágymeleg, Eszter testének illata, feszülő mellbimbók vonzották megint.

A fal tövében telefonfülke lapult. Némi tétovázás után belépett. A kagyló akár a jég. A tartólánc hidegen csörömpölt a készülék oldalán. Bedobta a kettest. Csak nehezen kapcsolt. Letette rögtön. Másodszorra hosszan kiengedte a jelzőbúgást. De semmi. Nincs otthon? – és a féltékenység megsokszorozódott benne. Homloka mögött képzelt emlékek villantak fel, és kielégítetlen vágyak borzongatták. Egy ismerős mozdulat, vágytól elcsukló hangfoszlány remegtette meg. Váratlan hiányérzet üresítette. Lehet, hogy Eszter egy idegennel hempereg éppen?!

Lábával kilökte a telefonfülke ajtaját.

Rajtakapom!

Kapu döngött valahol. Ijedten lapult egy kirakatredőnyhöz, kigombolta a kabátját is, hogy felhevült testét hűsítse.

Hol vagyok? Körülötte valóban ismeretlen volt minden. Úgy állt a házfal tövében, mint valami szobor. Könyvektől roskadozó polcok bélelték ki belül.

Vittem valamire egyáltalán?

Katalógusokat-címjegyzékeket nyálazó könyvtáros lett belőle. Talán szamárlétrába kapaszkodó bürokrataként nyugodtabb lenne? Apa is kitaposott grádicson kaptatott fölfelé. Ahogy öregedett, még a hatalomból is kapott valamit. Aludj jól! – hallotta a szivarszagú hangot, amikor esténként a gyerek fölé hajolt, majd be-bekémlelt az ágy alá. Félt a betörőktől, akik már napközben elbújhatnak, hogy aztán az éjszaka leple alatt lássanak munkához. De a világítóudvarból patkány vagy macska is felmerészkedhet az emeletre, hogy megriasszon-fertőzzön gyereket-felnőttet. Mamuskát sem látogatta meg évek óta. Sírját benőhette a gaz. Talán már el is kotorták. Én meg itt maradtam egyedül. Megdögölhetek majd valamelyik kórház elhagyatott vánkosán. Örülhetek, ha a szomszéd segít kikanalazni a levest, vagy feszesre húzni a lepedőt a véresre pállott ülepem alatt.

kattanó zár

Korczos Dániel az úttest közepén küszködött a hóval. Arcbőrét egyre fájdalmasabban csípte a hideg. Tagjait fáradtság nehezítette. Álmosság kóválygott a szeme körül. A házak szürke árnyékként lebegtek mellette. Derengett az ég alján. Ebben az órában a betörő sem próbálkozik. Egyetlen kattanó zár, és máris talpon van valaki. Az idősek sem alszanak már ilyenkor. A munkába indulók pedig készülődhetnek is. Vajon Eszter egyedül forgolódik a paplan alatt? Vagy éppen most ébredezik benne az új vágy?

– Fater! – szólt rá egy szakállas arc. – Magának sincs hol aludnia? – és olyan közel hajolt hozzá, hogy a savanyú leheletbűz fullasztotta. – Jöjjön velem! Na! Jöjjön!

Hogy merre-hová igyekeztek, nem tudta. Időnként ismerősnek tűnt egy-egy utcasarok, kapu vagy hirdetőoszlop, de csupán egyetlen rövid pillanatra. Villamos zakatolt valahol. Közelükben autó sziszegett. Világosodott.

– Na, papa!! – állította meg a szakállas váratlanul. – Itt vagyunk! – és egy csupasz tűzfalhoz nyomta a könyvtárost.

– Mit akar? – hebegte riadtan.

– A kabátját, faterkám, csak azt a szép kis kabátját! – tárta szét a karját mosolyogva az idegen. – Na, gyorsan! Ne merjen védekezni, mert meggyűlik a baja velem! – és a szemekben elszánt, hideg fény villant. – Nincs időm!

Korczos Dániel, mire feleszmélt, kabát és zakó nélkül toporgott a hóban. Gyereknek érezte magát, aki Mamuskát hívja segítségül, mert társai el akarják taposni a magagyúrta hóembert. De amikor lehajolt, hogy a jegesre gömbölyített golyókkal védekezzen, megcsúszott. A fiúk röhögtek, és csaknem beletaposták a hóba. Csupán a derengő eget látta maga fölött.

Miért éppen én?

Antennacsápok karcolták a felhők alját. Az egyik kéményből fekete füstgomolyag szabadult ki. Alulról látta a házfalak közé feszített lámpák halványuló fényét is. Szemét hópelyhek fátyolozták.

MIÉRT?! – nőtt óriássá benne az a néhány betű. De erőtlen volt már, hogy akár egyetlen kérdéssel is megbirkózzon. Esztert szeretett volna kiabálni, aztán azt, hogy rendőr, RENDŐR, RENDŐR! Ajka merev maradt.

Az ember olyan, amilyen.

A könyvtáros ráeszmélt, hogy fekszik. Eszter mellett? Vagy egy hókupacon? És ahelyett, hogy felállni próbált volna, egészen hátradőlt. Tarkója alá gyömöszölte a karját, mintha párnát púpozna fel. Kalapja a homlokára billent. Valahol kapuszárny döndült megint.

Bocsáss meg, FATER!

Aztán csend.

A hó tovább sziszegett a teste körül, hogy fehérrel hintse be a fülét, az orrát meg a szemét. Ajka mentén még párázott egy ideig.

– Nézzétek! – kiabált néhány gyerek ujjongva. – Egy igazi hóember! Még cipője is van! – és körülugrálták. Valamelyikük beletaposott a hókupacba. Először egy kesztyűs kéz bukkant ki, majd egy arcra csúszott kalap. Amikor leemelték róla, a fej oldalra billent. Dermedten bámulták egy ideig. Néhány perc múlva ahányan voltak, annyi felé szaladtak.

kép | shutterstock.com