A FENNTARTHATÓSÁG ELVEI

A Fenntartható Fejlődés Tanácsát Clinton elnök hívta életre. 15 pontos vázlatuk A fenntartható Egyesült Államok címet viseli. Az ökológiai gazdaságtan kutatója, Herman Daly ezekhez a pontokhoz fűzte észrevételeit.

1. Meg kell őriznünk, és ahol lehetséges, helyreállítanunk a természeti rendszerek épségét (talaj, víz, levegő, biológiai sokféleség), mivel ezek tartják fenn a gazdasági prosperitást és az életet.

Valóban. De a természeti rendszerek helyreállítása megköveteli, hogy mérsékeljük ezekkel mint a gazdaság erőforrásaival szemben támasztott igényeinket, egyúttal csökkentsük a rájuk nehezedő hulladék-terhelést, ezáltal lehetővé tegyük gyógyulásukat. A gazdasági tevékenység folyamatos terjeszkedése ezzel szemben más fajok élőhelyeinek elhódítását kívánja, ami ellene mond a biológiai sokféleség és az ökológiai rendszerek fenntartásának.

2. A gazdasági növekedés, a környezetvédelem és a társadalmi igazságosság kölcsönösen összefüggő, egymást erősítő nemzeti céljaink, ezért össze kell hangolni a biztosításukra irányuló politikai megoldásokat.

teljesítménynövekedés nélkül

A fenti célok alkalmasint erősíthetnék is egymást, de rendszerint mégis inkább konfliktusban állnak. Hogy különbséget tudjunk tenni a konfliktus és az összhang között, meg kell különböztetnünk a fejlődést a növekedéstől. A mennyiségi növekedés egyre több nyersanyag felhasználásával jár. A minőségi fejlődés viszont a lehetőségek jobb kihasználását kívánja. A GDP (nemzeti össztermék) fogalma ezt a két merőben különböző dolgot összemossa, és ennek értelmében járunk el, amikor a gazdasági fejlődést a nemzeti össztermék növekedésével azonosítjuk. A gazdaság mennyiségi növekedése egy véges környezet anyagának igénybevételével nem tartható fenn. A minőségi fejlődésben rejlő lehetőségek megvalósítása ellenben elvileg a végtelenségig tarthat – legalábbis nem tudjuk kimutatni nyilvánvaló határait. A fenntartható fejlődés tehát növekedés nélküli fejlődés, azaz olyan teljesítménynövekedés nélküli, amely meghaladná a környezet felvevő és regenerálódó képességét. A haladás útja nem a növekedés, hanem a fejlődés.

3. Megfelelő védintézkedések mellett a piaci eljárások alkalmasak rá, hogy a magántőkét és a magánkezdeményezést a környezet védelmének és helyreállításának szolgálatába állítsuk.

Igen, a piac minden bizonnyal a hatékony erőforrás-elosztás legfőbb mechanizmusa. Megfelelő működésének előfeltételeként azonban két problémát kell megoldani. Először is az alapvető erőforrások tekintetében az összfelhasználás mértékét a fenntarthatóság követelményének megfelelő szintre kell korlátoznunk. Másodszor: a kiaknázás és a szennyezés joga még e korlátokon belül sem számíthatnak a „szabad javak” körébe: ezek értékkel rendelkező „vagyontárgyak”. Csakhogy kinek a tulajdonát képezik? Az eredeti tulajdonjog igazságos elosztását társadalmi megegyezés biztosíthatja csak. A piac pedig majd a fenntarthatóság mértékének megállapítása és az igazságos elosztás elveinek kimondása után lesz képes megoldani a ráfordítások gazdaságosságának problémáját.

4. A népességnek olyan szinten kell állandósulnia, amely megfelel a Föld eltartóképességének.

Ez alapvető fontosságú. Az egyértelműség kedvéért még hozzátehetnénk: „… a gazdaságnak azon a szintjén, ami a jó élethez kell”. Nem tudjuk ugyan pontosan megmondani, mit értsünk „jó életen”, de abban a legtöbben egyet fognak érteni Malthusszal, hogy az valami olyasmi, amikor az ember megengedhet magának egy pohár bort és egy szelet húst a vacsorájához. A teakedvelők és a vegetáriánusok is elfogadhatják ezt a bőség kívánatos mértékének. Ez pedig eleve kizárja a népesség jelenlegi vagy a mostanit meghaladó növekedését.

Voltaképpen az összfogyasztásnak kell állandósulnia, vagyis az össznépesség és az egy főre eső átlagfogyasztás szorzatának. Mindkét tényezőt szükséges csökkenteni. S az az egység, melynek keretei között a népesedés és a fogyasztás mértéke ellenőrizhető, nem az emberiség, hanem a nemzet. Az egyes nemzetek különféleképpen fognak dönteni. Egyesek nem lesznek hajlandóak sem a népesedés, sem a fogyasztás korlátozására, mások igen. Azok közül, akik mérsékelik az összfogyasztást, némelyek a magasabb egy főre eső fogyasztást és az alacsonyabb lélekszámot választják, mások éppen ellenkezőleg járnak majd el. Az egyes országok önállóságát a fogyasztás-, illetve népességkorlátozó politika terén azonban aláássa a szabad bevándorlás, a szabadkereskedelem és a tőke szabad mozgása.

A gazdaság globalizálódásának jelenlegi irányzata tehát mint egyfajta megfellebbezhetetlen világkormányzat létrehozására irányuló törekvés, valószínűleg éppen ellentétes a fenntartható fejlődés elveivel. Ezeknek az elveknek a globális megvalósulását inkább azzal segíthetjük, ha idehaza mutatunk jó példát.

5. A természeti rendszerek védelme olyan fogyasztási szokásokat kíván, amelyek összhangban állnak a természeti erőforrások takarékosabb használatával.

a fejlődés útjára

Nem a fogyasztási szokások megváltoztatása, hanem a fogyasztás szintjének csökkentése kívánatos mindenekelőtt. Nem vitás, javítanunk kell a felhasználás hatékonyságát is (fejlődés), de ennek legjobb módja az lesz, ha korlátozzuk az erőforrások egyre növekvő mértékű kiaknázását, és ezáltal a haladást a növekedési pályáról a fejlődés útjára tereljük.

6. A szegénység megszüntetésére irányuló erőfeszítések egyaránt nélkülözhetetlenek a gazdasági haladás, a méltányos elosztás és a környezet minősége szempontjából.

De ha nem növeljük a termelést (ami, mellesleg, egyáltalán nem mérsékelte a szegénységet), akkor a szegénység megszüntetése csak az igazságosabb elosztás, a népesedés erőteljes korlátozása, valamint a minőségi fejlődés eredménye lehet. Ez volna a szegénység igazi gyógymódja, csakhogy az ilyen politika rengeteg nehézséggel jár, ezért a politikusok újra és újra kísértésbe esnek, hogy ismét előhozakodjanak a növekedés képtelen célkitűzésével: mindenkinek többet, áldozatot senkitől, örökkön örökké, ámen. Nem kétséges, azt kívánják majd, hogy ezt nevezzük „fenntartható növekedésnek”!

7. Minden társadalmi csoport részesedjék méltányosan a környezeti előnyökből és terhekből!

Igen. Ez megoldható, ha az árak tartalmazzák az összes környezeti költséget, azaz a szennyező fizet. Hatásosan szolgálná ezt, ha a nyereség adóztatásáról áttérnénk arra, hogy adóalapnak az összteljesítményt tekintsük. Miért azt adóztatjuk, amiből többet szeretnénk? Miért nem azt, amiből kevesebbet akarunk: a felhasználást és a szennyezést? Ez a fordulat nem érintené az állami bevételeket, és kiegészülhetne a tiszta jövedelem adójával a különösen magas jövedelműeknél, illetve negatív adóztatással a legalacsonyabb jövedelmek esetén, hogy megőrizzük az adó progresszivitását. Mivel valahogyan növelnünk kell az állami bevételeket, továbbá, hogy minden adórendszer eltorzítja a jövedelmi viszonyokat, miért ne abban az irányban torzítanánk azokat, amelyet kívánatosnak tartunk?

8. Minden gazdasági, illetve a környezetet érintő döntésnél tekintettel kell lennünk a következő nemzedékek jólétére, és meg kell őriznünk számukra a lehető legszélesebb választási lehetőséget.

a jövő nemzedékek

Az a cél, hogy megőrizzük a választási lehetőségek sokféleségét a jövő nemzedékek számára, természetesen központi jelentőségű a fenntartható fejlődés szempontjából, de nem érhető el az egyének egyedi, mikroökonómiai és környezettel kapcsolatos döntésein keresztül. Az előnyök megőrzése a jövő számára csak makro szintű társadalmi és politikai döntések eredménye lehet, mint amilyen például az össztermelés csökkentése. Szükséges, hogy az egyéneket ösztönözzük: legyenek tekintettel döntéseikben a jövő nemzedékekre – ez azonban nem elegendő.

9. Minden olyan esetben, ami a közegészséget kedvezőtlenül érinti, illetve a környezetet súlyosan vagy visszafordíthatatlanul károsítja, kívánatos a különös óvatosság akkor is, ha nem állnak rendelkezésre egyértelmű tudományos bizonyítékok.

Az új technológiák vagy anyagok környezeti hatásával kapcsolatos elkerülhetetlen bizonytalanságnak valóságos gazdasági költséghatása van. Mint bármely más költséget, ezt is az árnak kell tartalmaznia, s az adott javak vásárlóinak kell megfizetniük ahelyett, hogy az egész közösségre hárítanánk át azokat. Ez kiegészülhet a lehetséges károk mértékének megfelelő biztosítási kötelezettséggel, ami idővel visszatéríthető, amennyiben a tapasztalat csökkenti a kár valószínűségét. Jelenleg a bizonytalanságból származó terheket túlságos mértékben kénytelen viselni az egész társadalom. A törvényes felelősség nálunk csak a bekövetkezett tényekkel kapcsolatban jelenik meg, akkor pedig az ilyen esetekben igen gyakori a fizetésképtelenség.

10. A fenntartható fejlődés alapvető változásokat kíván a kormányzati magatartásban, a magánintézmények terén és az egyének részéről is.

Igen. E változások némelyikére javaslatot tartalmaznak jelen megjegyzéseim a tizenöt ponttal kapcsolatban. De miközben a magatartás vagy az eljárás változtatásra szorul, a mögötte meghúzódó alapelvek gyakran érintetlenek maradhatnak. Például az az elv, hogy a jövedelmek elszámolásánál a tőke értékcsökkenése levonásra kerülhet, továbbra is fennáll, csak ki kell terjeszteni a természeti tőkére is. A természet tőkéjének használata is költségtényező, mellyel számolni kell a nemzetgazdaság rendszerében ugyanúgy, mint az egyes vállalkozások értékelésénél vagy a nemzetközi fizetési egyenleg esetében.

11. A környezeti és gazdasági szempontok központi jelentőségűek nemzetbiztonsági szempontból és a világ biztonsága szempontjából is.

A fenntartható gazdasággal rendelkező országok, amelyek nem növelik biológiai „költségvetésüket”, sokkal kisebb valószínűséggel kezdenek háborúba, mint azok az országok, amelyek fokozzák más országok természeti erőforrásaiból táplálkozó fogyasztásukat és függőségüket ezektől (például a közel-keleti kőolajét vagy a légkör szén-dioxid-felvevő képességének fogyasztását, ami az egész emberiség tulajdona).

12. A fenntartható fejlődés könnyebben elérhető az olyan országok számára, amelyek a szabadság virágzó intézményeivel rendelkeznek.

kollektív szabadságjogunk

Nem árt észben tartanunk, hogy a szabadság intézményei nemcsak az egyéni részvétel szabadságának intézményei a (monopóliumoktól mentes) piaci versenyben, magukban foglalják azt a társadalmi, azaz kollektív szabadságjogunkat is, hogy demokratikus úton hozzunk törvényeket a közjó érdekében.

13. A fenntartható fejlődést érintő döntéshozatal legyen nyitott, és tegye lehetővé az érintettek és érdekelt felek tájékozott részvételét. Ez művelt közönséget feltételez, az információk szabad áramlását, a számonkérés és jogorvoslat méltányos lehetőségével.

Ebben a megvilágításban a Nemzetközi Valutaalap és a tervezett Világkereskedelmi Szervezet igencsak kétes intézményeknek tűnnek, amelyeknél jelentős változásokra volna szükség, hogy megfeleljenek a fenntartható fejlődés elveinek.

14. A tudományos és technológiai haladás hasznos, mivel növeli tudásunkat és választási lehetőségeinket az ember és környezete viszonyával kapcsolatban. Az ökológiai hatékonyság, a természeti rendszerek védelme és helyreállítása, a fogyasztói magatartás megváltoztatása érdekében törekednünk kell a tudomány és a technika állandó tökéletesítésére.

hiábavaló sóhajtozás helyett

Senki sem ellenezheti a haladást a tudás területén, de mostanára az is világossá vált, hogy nem jár minden új technológia tiszta haszonnal. Az emberiségnek a fejlődést szolgáló technológiára van szüksége, amely a felhasznált erőforrások visszaforgatását hatékonyabbá teszi, s nem a növekedés technológiáira, még hatalmasabb állkapcsokkal és szélesebb emésztőcsatornával. És még egyszer: a fogyasztói szokások változása utáni hiábavaló sóhajtozás helyett a környezeti forrásokat érintő fogyasztás szintjének csökkentését kell követelnünk. Ha egyszer az erőforrások kiaknázását sikerül korlátozni, akkor a fogyasztói szokások maguktól megváltoznak, hála a piac törvényszerűségeinek.

15. A fenntarthatóság sorsa az Egyesült Államokban szoros szálakkal kötődik egész világunk fenntarthatóságához: Kereskedelmi, fejlesztési, segély, valamint környezetvédelmi politikánkat a nemzetközi kihatásokra tekintettel kell kialakítanunk.

A világkereskedelem és a fenntarthatóság közti összefüggés fontos, de meglehetősen különbözik attól, amire a Tanács gondolhatott. A fenntarthatósággal kapcsolatos követelmények csaknem mindegyike magában foglalja az externális (környezeti és szociális) költségek országos szintű beszámítását. Ez növeli az árakat. Akkor pedig a szabad kereskedelem olyan országokkal, amelyek nem számítják be ezeket a költségeket (vagy csak jóval alacsonyabb szinten teszik ezt), többé nem lesz kifizetődő, ilyen esetben minden ok megvolna a védvámok bevezetésére. Ezek a vámok nem az alacsonyabb hatékonyságú ipart vagy vállalatot védik, hanem a költségbeszámítás hatékony nemzeti rendszerét. A különböző költségbeszámítási elveket követő rendszerek közti szabad kereskedelem oda vezetne, hogy a világ össztermelésének mind nagyobb részét állítanák elő azokban az országokban, amelyek a lehető legkevesebbet törődnek a költségek beszámításával. Ez aligha volna a világtakarékosság útja. A most uralkodó irányzat, amely a szabad kereskedelem, a szabad tőkeáramlás és a korlátlan bevándorlás eszközeivel kívánja globalizálni a gazdaságot, ténylegesen a nemzeti határok eltörlése tisztán gazdasági célok érdekében. Ez nagymértékben aláássa az egyes országok lehetőségét, hogy egyáltalán tehessenek valamit a fenntartható fejlődés támogatására, ideértve a népesedés befolyásolását is. A nemzeti közösségek gyengülésévei keletkező hatalmi vákuumot pedig nemzetek feletti társaságok fogják betölteni, amelyeket valamiféle világkormány híján semmiféle közösségi érdek nem lesz képes többé korlátozni.

kép | vecteezy.com