CÉLTUDATOSSÁG A TERMÉSZET ELLENÉBEN
1994 április

Civilizációnk, amely most boncasztalunkon hever, hogy megvizsgáljuk és értékeljük, három nagy antik civilizációban gyökerezik: a rómaiban, a héberben és a görögben, s nem alaptalan a feltételezés, hogy számos mai problémánk összefügg a ténnyel, hogy imperialista természetű civilizációnkat egy letiport és kizsákmányolt gyarmat, Palesztina oltotta be élesztőjével vagy kovászával. E konferencia során ismét meg fogjuk vívni a csatát, újra meg fogjuk élni a rómaiak és a palesztinaiak közötti konfliktust.[1]
Emlékezzenek rá, mivel büszkélkedett Szent Pál. „Szabadnak születtem”, mondta. Ezen pedig azt értette, hogy római polgárnak született, s hogy ennek voltak bizonyos jogi előnyei.
A régi csatát kétféleképp vívhatjuk újra: vagy az eltiportak mellé állunk, vagy a birodalmi hódítók oldalán szállunk harcba. Ha már meg kell vívni ezt a csatát, kénytelenek vagyunk valamelyik oldal mellett elkötelezni magunkat. Ez ilyen egyszerű.
a letiportak
Másrészt persze Szent Pál arra törekedett — mint ahogy a letiportak mindig erre törekednek —, hogy az imperialista hódítók oldalán kössön ki, hogy belőle is burzsoá imperialista váljék — viszont nagyon is kétséges, hogy jó megoldás-e a problémára, ha minél több embert teszünk annak a civilizációnak a tagjává, amelyet itt most bírálunk.
Tehát van itt még egy elvontabb probléma. Szükséges, hogy megértsük ennek az egész római-palesztin rendszernek a patologikus vonásait és különösségeit. Engem éppen ez érdekel, s erről kívánok beszélni. Nem fogom védelmembe venni a rómaiakat, mint ahogy a palesztinokat sem — nem érdekelnek sem a nagykutyák, sem a kivert ebek. Inkább az egész hagyományos patologikumot szeretném szemügyre venni, amelynek foglyai vagyunk, s amelytől sohasem fogunk megszabadulni, ameddig a régi konfliktusnak a keretében vívjuk csatáinkat. Továbbra is körben járunk, régi premisszákból indulunk ki, s folyvást ugyanott, ugyanazoknál a premisszáknál kötünk ki.
Szerencsére civilizációnknak van egy harmadik gyökere is — Görögország. Persze Görögország is besétált a miénkhez nagyon hasonló csapdába, de képes volt tiszta és hűvös gondolkodásra, ami egészen másféle gondolkodás.
szemétre hajított
Hadd közelítsem meg történetileg a nagyobb problémát. Katolikus országokban Aquinói Szent Tamástól a tizennyolcadik századig, protestáns országokban csupán a reformációig (mivel a reformáció a szemétre hajított jó adag görög intellektuális kifinomultságot) a vallásunk alapszerkezete görög volt. A tizennyolcadik század derekán így festett az élővilág: legfelül, a létra tetején volt a legfőbb szellem, s benne lelte magyarázatát mindaz, ami lejjebb helyezkedett el a létrán — s a legfőbb szellem a kereszténységben természetesen Isten, akit a különböző filozófiai etapokban különböző tulajdonságokkal ruháztak fel. A magyarázat létrája deduktívan haladt fokonként lefelé a Legfőbbtől az emberig, onnan a majomig, és így tovább, egészen az ázalékállatkákig.
Ez a merev hierarchia deduktív lépésekből állt, amelyek a legtökéletesebbtől vezettek a legkezdetlegesebbig vagy legegyszerűbbig. Azon az előfeltevésen alapult, hogy a fajok nem változnak.
Lamarck, aki alighanem történelmünk legnagyobb biológusa, a magyarázat létráját a feje tetejére állította. Kijelentette, hogy a dolog az ázalékállatkákkal kezdődik, s innen változások sora vezet az emberhez. A taxonómiának ez a visszájára fordítása páratlan szellemi teljesítmény volt, olyasmi a biológiában, mint a kopernikuszi fordulat a csillagászatban.
A taxonómia visszájára fordításából viszont logikusan következett, hogy a szellem, az emberi lélek és tudat az evolúció tanulmányozásában leli magyarázatát.
a tudat komplexitása
Lamarckig az élővilág a szellemben lelte magyarázatát. Most viszont, láss csodát, hirtelen felvetődött a kérdés: a szellem netalán az élővilágban leli magyarázatát? Ami eddig a magyarázat volt, most hirtelen maga szorult magyarázatra. Lamarck Philosophie zoologique-jének (1809) a kétharmada – igen kezdetleges – kísérlet egy összehasonlító pszichológia kialakítására. Kiküzdött és megfogalmazott jó néhány igen modern gondolatot: például azt, hogy egyetlen élőlénynek sem tulajdoníthatunk olyan lelki képességet, amelynek a szóban forgó élőlényben nincs meg a testi szerve; hogy a lelki-tudati folyamat fizikailag is mindig megnyilvánul, illetve megjelenik; hogy az idegrendszer komplexitása összefügg a tudat komplexitásával.
Azután százötven évig ennyiben is maradt a dolog, főleg azért, mert a fejlődéselmélet helyét egy protestáns — és nem katolikus — eretnekség vette át a tizenkilencedik század derekán. Mint tudjuk, Darwinnak nem Arisztotelész és Aquinói Tamás voltak az ellenfelei, akik rendelkeztek némi intellektuális kifinomultsággal, hanem keresztény fundamentalisták, akiknek intellektuális kifinomultsága a Teremtés Könyvének első kapitulusánál ért véget. Hogy mi is a szellem, az emberi lélek és tudat, ezt a kérdést a fejlődéselmélet tizenkilencedik századi képviselői széles ívben kerülték elméleti fejtegetéseik során, s egészen a második világháború utáni időkig a kérdés komoly formában nem is került terítékre. (Itt persze méltatlanul bánunk a néhány eretnekkel, akik ennek a százötven évnek során is feltették e kérdést, például Sámuel Butlerrel és másokkal.)
A második világháború során felfedeztük, hogy milyen jellegű a komplexitás, amellyel a szellemnek szükségképp rendelkeznie kell. S e felfedezés óta tudjuk: a világegyetemben bárhol találkozzunk is ilyen jellegű komplexitással, lelki-szellemi jelenségekkel van dolgunk. Ennyiben materialisták vagyunk, s ennyire vagyunk materialisták.
komplexitás-fok
Hadd jellemezzem önöknek ezt a komplexitás-fokot. Ez bizonyos mértékig szakmai ügy. Russell Wallace egy híres tanulmányt küldött Darwinnak Indonéziából. A tanulmányban bejelentette, felfedezte a természetes kiválasztódást, s ez a felfedezése egybeesett Darwinéval. Van a tanulmányban egy rész, ahol nagyon érdekesen ír a létért küzdelemről:
„Ennek az elvnek [a természetes kiválasztódás elvének] a működése pontosan olyan, mint a gőzgépé, amely észleli és korrigálja a maga működésének minden szabálytalanságát, mégpedig jószerivel még azelőtt, hogy a szabálytalanság hatni kezdene; ugyanez a helyzet az állatvilágban is, ahol valamely egyoldalú gyengeség vagy elégtelenség sohasem tehet szert szembetűnő nagyságrendre, mivel már a legelső pillanatban is kifejti hatását, amellyel a létezést nehézzé, a kipusztulást pedig szinte bizonyossá teszi.”
A regulátorral felszerelt gőzgép nem más, mint oksági események önmagába visszatérő köre, ahol az események láncolatában van egy olyan láncszem, amely rendelkezik afelől, hogy ha valamiből több van, akkor a körben következő másik valamiből kevesebb legyen. Minél jobban kitérnek a regulátor golyói, annál kisebb szénadag jut a kazánba. Ha az oksági láncolatok rendelkeznek evvel az általános jellemzővel, akkor — persze csak ha szerencsések vagyunk, s a dolgok ügyesen kiegyensúlyozzák egymást — önszabályozó rendszert kapunk.
Wallace voltaképpen az első kibernetikai modellel állt elő.
önszabályozó rendszerek
Manapság a kibernetika ugyanilyen általános jellegű, de ennél jóval bonyolultabb rendszerekkel foglalkozik; s ma már tudjuk, hogy amikor civilizációs folyamatokról beszélünk, vagy amikor az emberi viselkedést, az emberi együttélés szervezeteit vagy bármiféle biológiai rendszert vetünk mérlegre, önszabályozó rendszerekkel van dolgunk. Alapjában véve minden ilyen rendszer konzervatív, mindig megőrizni igyekszik valamit. Akárcsak a regulátorral ellátott gőzgép esetében, ahol megváltozik a szénadagolás, hogy a lendkerék sebessége megőrződjék, azaz állandó maradjon, az ilyen rendszerekben is mindig azért állnak be változások, hogy valamiféle leíró jellegű állítás igazsága, a status quo valamely alkotóeleme megőrződjék. Wallace nagyon jól látta a dolgot, a természetes kiválasztódás elsősorban azon igyekszik, hogy a fajta változatlan maradjon; de magasabb szinteken ugyanígy azon is igyekezhet, hogy azt a komplex valót őrizze meg változatlanul, azaz tartsa állandó szinten, amelyet „fennmaradásnak” nevezünk.
Dr. Laing említette, hogy az emberek gyakran a legszembetűnőbbet nem látják. Ez azért van így, mert az emberek is önszabályozó rendszerek. Önkorrekciójuk a zavaró tényezők elleni védekezés, és ha a legszembetűnőbb dolog történetesen olyasmi, amit nem tudnak belső zavar nélkül magunkévá tenni, önkorrekciójuk félrelöki vagy álcázza a dolgot, olyannyira, hogy ha szükséges, még a szemüket is becsukja, vagy kikapcsolja az érzékelési folyamat egyes láncszemeit. A zavaró információt gyakran foglalattal vesszük körül, mint a gyöngyöt, hogy ne tudjon kellemetlenkedni; annak megfelelően, hogy az adott rendszer meghatározása szerint mi minősül kellemetlenségnek. Ez is — tehát a premissza, hogy mi zavaró tényező — azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket megtanulunk, majd átadjuk utódainknak, azaz megőrizzük, konzerváljuk.
leíró jellegű állítások
Ezen a konferencián lényegében három, ilyen rendkívül komplex rendszerrel vagy elrendezéssel foglalkozunk. Mind ilyen konzerváló eseménykörökből vagy hurkokból állnak. Az első maga az emberi egyed. Fiziológiája és neurológiája konzerválja a testhőmérsékletét, vére kémiai összetételét, a szervek hosszát, méretét és alakját a növekedés és az embrionális fázis során, továbbá a test minden más jellemzőjét. Ez a rendszer megőriz bizonyos leíró jellegű állításokat az emberről, testéről vagy lelkéről. Ugyanez áll az egyed lelki-szellemi működésére, ahol a tanulás célja a status quo bizonyos nézeteinek és alkotóelemeinek megőrzése.
A második ugyanilyen általános jellegű rendszer: a társadalom, amelyben az egyed él.
A harmadik pedig az ökoszisztéma, az emberi állatokat körülvevő természetes biológiai környezet.
Hadd kezdjem az embert körülvevő természeti ökoszisztémával. Az angol tölgyerdő, a trópusi erdő vagy a sivatag élőlények közössége. A tölgyerdőben talán ezer fajta, talán még ennél is többfajta élőlény él együtt; a trópusi erdőben alighanem tízszer ennyi.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy önök közül nagyon kevesen láttak ilyen rendszert a maga zavartalan állapotában. Nem sok ilyen létezik már. Legtöbbjüket a homo sapiens megzavarta, vagy kipusztított egyes fajtákat, vagy új fajtákat engedett szabadjára a rendszerben, amelyekből aztán gyomok és kártevők lettek, vagy pedig a rendszer vízellátását változtatta meg. Hamarosan a világ minden természeti rendszerét, minden kiegyensúlyozott természeti rendszerét leromboljuk, mivel kiegyensúlyozatlan természeti rendszerekké tesszük őket.
potenciálisan növekedés
De akárhogy is áll a dolog, az állatok és növények együtt élnek, és együttélésük az egymással versengés és az egymástól függés kombinációja, és éppen e kombinációt kell gondosan szemügyre venni. Minden fajta rendelkezik egy bizonyos alapvető malthuziánus képességgel. A fajta, amely — legalábbis potenciálisan — nem képes több ivadékot produkálni, mint amennyi számú egyedből az előző nemzedék áll, eleve vesztett. Halálra van ítélve. Feltétlenül szükséges, hogy minden fajta és minden ilyen jellegű rendszer alkotórészeinek a népességszaporulati görbéje potenciálisan növekedést mutasson. De ha minden fajta potenciálisan növekedést mutat, akkor nem könnyű dolog elérni az egyensúly állapotát. Mindenféle interaktív ellensúlyozási és függőségi folyamatok lépnek működésbe, és ezeknek a folyamatoknak mind olyasféle kör- vagy hurok-szerkezete van, mint amelyről beszéltem az előbb.
A malthuziánus görbe exponenciális, a népesség növekedésének görbéje, s nem vagyunk pontatlanok, ha népességrobbanásnak nevezzük.
Fájlalhatjuk, hogy az élő szervezetekhez hozzátartozik ez a robbanás, de helyesebb, ha elfogadjuk a tényt. Azok a fajták, amelyek nem fogadják el, halálra vannak ítélve.
Másrészt viszont egy kiegyensúlyozott ökológiai rendszer esetében, amely az előbb vázolt alapokra támaszkodik, nyilvánvaló, hogy ha belenyúlunk a rendszerbe, ez az egyensúlyi állapot felborulásához vezet. Ez az az eset, amikor az exponenciális görbék beindulnak. Egyes növényekből gyom válik, egyes élőlények kipusztulnak, s a kiegyensúlyozott rendszer valószínűleg széthullik.
Ami igaz az erdőben együtt élő fajtákra, az igaz a társadalmat alkotó különféle embercsoportokra, akiknek együttélése ugyanígy a függés és a versengés kényszerű egyensúlyán alapul. És ugyanez az igazság bensőnk, azaz a szervezetünk tárgyában is, ahol ugyanilyen kényszerű fiziológiai versengés és kölcsönös függés köti egymáshoz a szerveket, a szöveteket, a sejteket. Ha nincs versengés és függés, önök sincsenek, mert az önök szervezete egyszerűen nem létezik, ha akárcsak egy is hiányzik az egymással versengő szervek és testrészek közül. És ha akadnának szervek, amelyek nem rendelkeznek evvel az expanziós jelleggel, kivesznének, s természetesen önök is kivesznének. Tehát még a testünkben is ott van a veszély. Ha rosszul avatkozunk be és megzavarjuk a rendszert, rögvest beindulnak az exponenciális görbék.
Ugyanez áll a társadalomra.
Gondolom, fel kell tételeznünk, hogy minden jelentős fiziológiai vagy társadalmi változás bizonyos fokig a rendszernek a „megcsúszását” jelenti valamely ponton az exponenciális görbe mentén. Ez lehet rövid és következmények nélküli csúszás, de katasztrófához is vezethet. Elvben mindenképp az történik, hogy — ha például kiirtjuk az erdőben a rigókat — az egyensúly egyes alkotóelemei exponenciális görbék mentén megszaladnak, addig, amíg el nem érnek egy új nyugvópontra.
az egész lélek
Az ilyen „megcsúszások” mindig veszélyesek, ugyanis mindig fennáll a lehetőség, hogy valamelyik változó — például a népsűrűség — olyan értéket ér el, hogy ettől kezdve a további csúszást már lényegüket tekintve ártalmas tényezők szabják meg. Ha például a népesség nagyságát végül a rendelkezésre álló táplálékforrás szabja meg, a fennmaradó egyedek mindig éhesek lesznek, a táplálékforrást viszont kizsarolják, például a legelőt „agyonlegelik”, s a folyamat egészen addig fut, míg már nincs visszaút. Hadd térjek most rá az egyedre mint organizmusra. Ez az entitás hasonlít a tölgyerdőhöz, s szabályozói mintegy képviselve vannak az egész lélekben; lehetséges, hogy ebben a test mint egész tükröződik. De a rendszer többféle módon is szegmensekre tagolódik, s így ha valami adódik az ember táplálkozásában, az nem fogja teljesen megváltoztatni az ember nemi életét, mint ahogy az ember nemi életében adódó dolgok sem fogják teljesen megváltoztatni az ember testmozgását. Tehát létezik egy bizonyos fokú tagolódás, amely nyilván ökonómiai szükségszerűség. Az egyik ilyen tagolódás több szempontból rejtélyes, viszont döntő szerepű. Arra a csupán „félig áteresztő” jellegű kapcsolatra gondolok, amely a tudatunk és a lélek többi része között áll fenn: némi korlátozott mennyiségű információ arról, hogy mi is történik a léleknek a nagyobb részében, a jelek szerint eljut a tudat — nevezzük így — „képernyőjére”. De hogy mi jut el a tudatba, az szelekció eredménye: szisztematikus — azaz nem véletlenszerű — válogatás az egészből.
Természetesen az egész lélekről nem adhat pontos tudósítást a lélek egy része. Ez logikusan következik a rész és egész viszonyából. A televízió képernyője nem ad teljes képet vagy tudósítást a teljes televíziós folyamatról; és nem csupán azért, mert a nézőket ez nem érdekelné, hanem azért, mert ha az egész folyamatnak egy újabb, további részéről akarunk tudósítani, akkor újabb, további körfolyamatokra lenne szükség. Ahhoz pedig, hogy az újabb, további körfolyamatban előforduló eseményekről tudósítsunk, még újabb körfolyamatokra lenne szükség, s így tovább a végtelenségig. Minden újabb, a tudatosság növelése érdekében tett lépés egyre messzebb viszi a rendszert a teljes tudatosságtól. Ha pluszként arról tudósítunk, mi történik a gép valamelyik részében, voltaképpen csökkentjük azoknak az eseményeknek a számát, amelyekről tudósítottunk.
képzeteket gyárt
Ennélfogva bele kell törődnünk, hogy a tudat igen korlátozott. Itt vetődik fel a kérdés: hogyan is történik a szelekció? Milyen elvek alapján választja ki a tudatom, aminek „én” a tudatában vagyok? Nem sokat tudunk az elvekről, bár egy keveset azért igen, annak ellenére, hogy a dologban szerephez jutó elvek gyakran közvetlenül nem hozzáférhetők a tudat számára. Először is az input nagy részét tudatosan vizsgáljuk meg, de csupán azután, hogy az érzékelés teljesen tudattalan folyamata az inputot már feldolgozta. Az érzékelési eseményekből ez a folyamat képzeteket gyárt, s ezek válnak azután „tudatossá”.
Én, a tudatos Én a recehártyámra ható eseményeknek egy tudattalanul átszerkesztett változatát látom, s ráadásul az összes ilyen eseménynek csupán kicsiny százalékát. Érzékeléseimet ugyanis céljaim irányítják. Most például látom, hogy ki van itt az előadáson, ki hiányzik, ki érti, miről beszélek, ki nem. Vagy legalábbis valamiféle mítoszt formálok minderről (amely esetleg pontosan fedi a helyzetet). Érdekem, hogy ezt a mítoszt beszéd közben megformáljam. Céljaim szempontjából döntő fontosságú, hogy önök hallják, mit mondok. Mi történik egy kibernetikai rendszerről — egy tölgyerdőről vagy egy élő szervezetről — alkotott képpel, amikor ezt a képet szelektív módon alkotjuk meg azért, hogy választ adjon bizonyos, céloktól motivált kérdésekre?
Vegyük szemügyre a gyógyítás mai helyzetét. Korunkban orvostudománynak nevezik. A medicinában a következő történik: az orvosoknak eszükbe jut, milyen jó lenne megszabadulni a gyermekbénulástól, a tífusztól vagy a ráktól. Ezért aztán a pénzt és a fáradságot ezekre a „problémákra” vagy célokra koncentrálják. Aztán egy szép napon dr. Salk és társai „megoldják” a gyermekbénulás problémáját. Felfedeznek egy vírusokból álló oldatot, amelyet be lehet adni a gyerekeknek, s akkor nem kapnak gyermekbénulást. Ez a megoldás a gyermekbénulás problémájára. Innentől kezdve aztán a pénzt és a fáradságot már nem a gyermekbénulás problémájára koncentrálják, hanem egy másik problémára, például a rákra.
Az orvostudomány így válik totális tudománnyá. Szerkezete végül is egymástól független apró trükkökből és bűvészmutatványokból áll. E tudomány berkeiben kivételesen keveset tudnak az említettekről: a testről mint szisztematikusan kibernetikai módon szervezett önkorrigáló rendszerről. Az emberi szervezeten belüli kölcsönös függőségi viszonyokat alig értik. Az történt, hogy a cél határozta meg, hogy mi kerüljön az orvostudomány szeme elé, illetve tudatába.
a test bölcsessége
Ha hagyjuk, hogy a cél határozza meg, mi kerüljön tudatos figyelmünk lencséje alá, végül is egy rakás bűvészmutatványt kapunk — természetesen vannak nagyon értékes trükköket is. E trükköknek a felfedezése páratlan teljesítmény volt; ezt nem vitatom. De amit a szervezet teljes hálózatrendszeréről tudunk, az egy lyukas garast sem ér. Cannon írt egy könyvet A test bölcsességéről, de senki sem írt az orvostudomány bölcsességéről, mivel éppen a bölcsesség hiányzik belőle. A bölcsesség az én felfogásomban a nagyobb interaktív rendszer ismerete, amely, ha megzavarják, igen valószínű, hogy változások exponenciális görbéit gerjeszti.
A tudat ugyanúgy működik, mint az orvostudomány, amikor válogat a szervezet eseményeiből és folyamataiból, illetve abból, ami az egész lélekben történik. A célok szellemében szerveződik. Eszköz arra, hogy az ember a leggyorsabban és a legrövidebb úton elérje, amit akar; nem arra való, hogy maximális bölcsességgel cselekedjünk az életünk érdekében, hanem hogy a legrövidebb logikai vagy oksági útvonalat követve megkapjuk, amit akarunk: a vacsorát, egy Beethoven-szonátát, nemi gyönyört. És persze elsősorban pénzt és hatalmat.
Erre önök azt mondhatják, hogy igen, igen, de hát egymillió éve így él az emberiség. A tudat és a cél egymillió éve jellemzői az embernek, de az is lehet, hogy ennél sokkal régebben szegődtek hozzánk. Azt nem vagyok hajlandó kijelenteni, hogy a kutyáknak és a macskáknak nincs tudatuk (azt pedig, hogy a delfineknek nincs, semmiképpen sem).
Önök tehát hozzáteszik: ha így van ez egymillió éve, akkor mi a gond?
A gond szerintem az, hogy a korábbi rendszer kiegészült a modern technikával. Korunkban a tudatos célokat egyre hatékonyabb gépezet váltja valóra: közlekedési és szállítórendszerek, repülőgépek, fegyverzetek, orvostudomány, rovarirtó szerek. A céltudat ma már rendelkezik erővel és hatalommal, hogy felboríthasa az emberi szervezet, a társadalom és a bennünket körülvevő élővilág egyensúlyát. Patologikus állapot — az egyensúly elvesztésének az állapota — fenyeget bennünket.
rendszer-jellegű
Úgy vélem, hogy itt létünk célja nagyjában-egészében valamilyen módon kapcsolódik ezekhez a gondolatokhoz. Egyrészt rendszer-természetű az emberi egyed, a kultúra, amelyben él, és az őt körülvevő biológiai-ökológiai világ; másrészt a humán rendszer természetében itt van ez a furcsa csavar, amely az emberi tudatot szinte szükségszerűen képtelenné teszi a felismerésre, hogy maga az emberi természet rendszer-jellegű. A céltudat olyan sorokat varázsol elő az egész lélekből, amelyek nem rendelkeznek a kör- vagy hurok-szerkezettel, amely a teljes szisztematikus szerkezetnek a jellemzője. Ha az ember követi tudatának ,,józan, gyakorlati, ésszerű” megfontolásait, telhetetlenné válik, s híján lesz minden bölcsességnek — a ,,bölcsesség” szót ismét abban az értelemben használom, hogy bölcs az, aki felismeri, hogy az élőlények természete teljességgel szisztematikus rendszer-szerű, és akit ez a tudás vezet dolgaiban.
A szisztematikus bölcsesség hiánya mindig elnyeri büntetését. Mondhatjuk azt is, hogy a biológiai rendszerek — az egyed, a kultúra és az ökológia — részben élő rendszerek, amelyek életben tartják az őket alkotó sejteket vagy szervezeteket. Mégis ezek a rendszerek megbüntetik a fajtákat, amelyekből hiányzik a bölcsesség, s perbe szállnak saját ökológiájukkal. Ha tetszik, tőlem akár „Istennek” is nevezhetik ezeket a szisztematikus erőket.
„Hadd meséljek el önöknek egy mítoszt.
Volt egyszer egy Kert. Több száz fajta élt benne — valószínűleg szubtropikus volt az éghajlata — termékenyen és egyensúlyban. A talaj jó, gazdagon humuszos volt. Ebben a kertben élt két emberszabású majom, akik intelligensebbek voltak a többi állatnál.
Az egyik fán olyan magasan termett a gyümölcs, hogy a két majom nem tudta elérni. Ezért aztán elkezdtek gondolkodni. És ez volt a nagy hiba. Ugyanis céltudatosan kezdtek el gondolkodni.
Egy idő után a hím majom, akit Ádámnak hívtak, hozott valahonnan egy üres dobozt. Letette a fa alá, fellépett rá, de így sem érte el a gyümölcsöt. Úgyhogy hozott még egy dobozt, s rátette a másikra. Felmászott a felső doboz tetejére, és innen már elérte az almát.
Ádám és Éva szinte megrészegült az izgalomtól. Ez az! Így kell csinálni mindent. Tervet kell készíteni, először A, majd B, végül C, s így megkapjuk D-t.
Aztán hamarosan arra specializálódtak, hogy mindent tervszerűen csináljanak. Ez avval járt, hogy kiűzték a Kertből a tudást, hogy természetük és a Kert természete is teljességgel rendszer-elvű.
kiűzték Istent
Miután kiűzték Istent a kertből, teljes erővel hozzáláttak céljaik valóra váltásához, s a termőtalaj hamarosan eltűnt a Kertből. Ennek következtében bizonyos növényekből „gyomok” lettek, bizonyos állatokból pedig „kártevők”; Ádám kénytelen volt belátni, milyen nehéz munka a kertészkedés. Orcája verítékével kellett megszereznie kenyerét. — Bosszúálló Isten ez az Isten!, mormolta magában. — Nem kellett volna megennem azt az almát.
Ezenkívül — miután kiűzték Istent a Kertből — minőségi változás állt be Adám és Éva viszonyában. Éva kezdte zokon venni a szexet és a fajfenntartást. Valahányszor ezek az elemi jelenségek megzavarták céltudatos életvitelét, kénytelen volt a Kertből kiűzött teljesebb életre emlékezni. Tehát Éva kezdte zokon venni a szexet és a fajfenntartást, s amikor eljött az ideje a vajúdásnak és a szülésnek, úgy találta, a folyamat nagyon fájdalmas. Ő is úgy gondolta, ez a bosszúálló Isten akarata szerint történik így. Még valami Hangot is hallott: „Fájdalommal szülsz magzatokat” és „Epekedsz a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.”
Ennek a történetnek a Bibliában található változata, amelyből jócskán merítettem, nem ad magyarázatot az értékeknek a példátlan eltorzulására, ahol a nő képessége, hogy szeressen, az Isten által büntetésből rámért átokként jelenik meg.
De annyi baj legyen! Ádám futott tovább a céljai után, s végül feltalálta a szabad vállalkozás rendszerét. Éva sokáig nem vehetett részt a dologban, mivel asszony volt, de belépett egy bridzsklubba, s ott kiélhette a gyűlöletét.
A következő nemzedéknek megint gondot okozott a szeretet. Káinnal, a feltalálóval és az újítóval közölte Isten, hogy „[Ábelnek] reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta”. Úgyhogy Káin megölte Ábelt.
valahogy nem fair
A példázat természetesen semmit sem bizonyít az emberi viselkedés tárgyában. Puszta magyarázó eszköz. De belefoglaltam egy szinte univerzális jelenséget, mindahányszor az ember a céltudatos gondolkodás hibájába esik, s nem vesz tudomást arról, hogy a világ, amellyel dolga van, rendszer-természetű. A jelenséget a pszichológusok „projekciónak”, „kivetítésnek” nevezik. Az ember végül is a maga józan eszére hallgatott, amikor cselekedett, s amelynek eredményeképpen most slamasztikában van. Igazából nem tudja, hogy mi okozta a slamasztikát, és úgy érzi, hogy ami történt, az valahogy nem fair. Még most sem tekinti magát a rendszer részének, s vagy a rendszer többi részét, vagy önmagát hibáztatja. Az én példázatomban Ádám két különböző ostobaságot vegyít: a „Bűnt követtem el” gondolatát és a „Bosszúálló Isten” gondolatát.
Ha szemügyre vesszük az olyan valóságos helyzeteket a mai világban, ahol a céltudatosság vagy a józan ész nevében figyelmen kívül hagyták a világ rendszertermészetét, hasonló reagálásmódokat találunk. Johnson elnök nyilván nagyon jól tudja, micsoda kutyaszorítóba került, s nem csupán Vietnamban, hanem a nemzeti és a nemzetközi ökoszisztéma más részeiben is. Én viszont biztos vagyok benne, hogy az ő szemszögéből nézve a józan észre hallgatva dolgozott céljai valóra váltásán, és a kutyaszorítót vagy mások elvetemültsége vagy az ő bűnössége vagy — ez már vérmérséklet dolga — ennek a kettőnek valamilyen kombinációja okozta.
Ezekben a helyzetekben egyébként az a legszörnyűbb, hogy megkurtítják a tervezésre szánható időt. A váratlan szükséghelyzet állandóan jelen van, vagy rögtön jelen lesz; a hosszútávon gondolkodó bölcsességet fel kell áldozni a gyors és hatékony intézkedés oltárán, még akkor is, ha homályosan sejtik, hogy az ilyen gyors és hatékony intézkedések sohasem szolgálnak hosszú távra érvényes megoldásokkal.
halvány fogalmuk sincs
Továbbá — mivel társadalmunk gépezetének a diagnózisát igyekszünk elkészíteni — hadd tegyek még valamit mindehhez: politikusainknak — akik hatalmon vannak, akik tiltakoznak a hatalom ellen, vagy messziről sóvárognak a hatalomra — halvány fogalmuk sincs ezekről a dolgokról. Nézzék át a kongresszus munkájáról készülő beszámolókat, keressenek olyan felszólalásokat, amelyekből az derül ki, a hozzászóló tudatában van annak, hogy a kormányzás problémái biológiai problémák, s látni fogják, szinte senki sincs, aki biológiai felismeréseket hívna segítségül! Ez egyenesen elképesztő!
Általában véve a kormányzati döntéseket olyan személyek hozzák, akik körülbelül annyit tudnak ezekről a dolgokról, mint a galambok, azaz semmit. Olyanok, mint a híres dr. Skinner (Samuel Butler regényében) a Minden testnek útjában, akárcsak őbenne, a politikusokban is „a galamb bölcsessége egyesül a mérges kígyó ártalmatlanságával”.
De mi nem csupán azért gyűltünk össze, hogy a világ bajairól diagnózist adjunk, hanem hogy a gyógymódokról is elgondolkozzunk. Már a legelején jeleztem, szerintem erre az általam római-palesztinnak nevezett problémára a rómaiak pártjára állás a palesztinaiak ellenében nem megoldás (vagy fordítva). A probléma rendszer-jellegű, és a megoldásnak nyilván ennek a ténynek a felismerésén kell alapulnia.
kémcsőben lezajló folyamatok
Először is: alázat. Ezt nem erkölcsi elvként ajánlom megfontolásra, hiszen az alázat mint erkölcsi elv nagyon sok ember számára visszataszító, hanem egyszerűen tudományfilozófiai alkotóelemként. Az ipari forradalom korszakában az egyik legnagyobb katasztrófát a tudomány gőgjének páratlan mértékű megnövekedése jelentette. Rájöttünk, hogyan csinálhatunk vonatokat és hasonló gépeket. Megtanultuk, hogyan rakjuk rá az egyik üres dobozt a másikra, s a nyugati ember a kémiából és fizikából álló természet feletti, teljes hatalommal bíró egyeduralkodónak kezdte látni magát. Úgy vélte, végül majd a biológiai jelenségeken is úgy fog uralkodni, mint a kémcsőben lezajló folyamatokon. Számára az evolúció az a történet volt, amelynek során az organizmusok egyre több fogást sajátítanak el, amellyel uralkodhatnak a természeti környezetük fölött; az embernek pedig minden más élőlénynél jobb fogásai vannak.
De a gőgös tudományfilozófia mára idejét múlta, s a helyét átvette a felfedezés, hogy az ember csupán része bizonyos nagyobb rendszereknek, és a rész sohasem uralkodhat az egészen.
Göbbels úgy vélte, hogy óriási hírközlési rendszere segítségével tökéletesen uralkodhat a német közvéleményen, s a mi reklámszakembereink és propagandistáink alighanem hajlanak ugyanerre a téveszmére. De ezzel szemben az igazság az, hogy aki ilyen tökéletes uralomra törekszik, annak mindig kell, hogy legyenek kémei az emberek között, akik elmondják neki, hogy mit beszélnek a propagandájáról. Azaz olyan helyzetben van, ahol reagálnia kell arra, mit beszélnek az emberek. Ennélfogva uralma nem lehet egyszerű, egyirányú uralom. Nem olyan világegyetemben élünk, ahol lehetséges lenne az egyszerű, egyirányú uralom. Az élet nem ilyen.
Ugyanígy, a pszichiátria területén a család is olyasféle kibernetikai rendszer mint az említettek, s amikor szisztematikus gyökerű patológiás állapot áll elő, a családtagok egymást okolják, néha önmagukat. Ám az igazság az, hogy mindkét alternatíva a gőg alternatívája, azon az előfeltevése alapul, hogy az egyednek totális hatalma van a rendszer fölött, amelynek ő maga is része.
Még az emberi egyeden belül is korlátozott ez a hatalom. Bizonyos fokig persze képesek vagyunk nekiállni, s magunkévá tenni olyan elvont jellemző jegyeket, mint a gőg vagy az alázat, de semmiképpen sem vagyunk lelkünk teljhatalmú urai.
tudatos cél
Mégis lehetséges, hogy a céltudatból fakadó bajok orvossága az egyénben rejlik. Létezik az, amit Freud a tudattalanhoz vezető királyi útnak nevezett. Az álmokra utalt, de szerintem helyes, ha az álmokhoz hozzávesszük az alkotó művészetet, a műélvezetet, a költészetet és hasonlókat. Én ezekhez hozzátenném még azt is, ami a vallásban a legjobb. Ezek mind olyan tevékenység-formák, amelyekben a teljes individuum részt vesz. A művésznek persze lehet tudatos célja, hogy majd eladja a festményét, sőt, már a megfestése során is lehet valamiféle tudatos célja. De amikor előállítja a műalkotást, szükségképpen engednie kell e gőgből az alkotói folyamat javára, amelyben lelkének tudatos része csupán nagyon kis szerepet játszik.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy az alkotóművészetben az ember önmagát — a teljes énjét — mint kibernetikai modellt érzékeli.
pszichedelikus kábítószerek
A hatvanas évekre igen jellemző, hogy nagyon sok ember a pszichedelikus kábítószerektől remél valamiféle bölcsességet, tudatának valamiféle kitágítását. Véleményem szerint korunknak ez a jellegzetes tünete éppen annak jele, hogy ellensúlyozni próbáljuk túlzott célszerűségünket. De abban nem vagyok biztos, hogy a bölcsesség elérhető ezen az úton. Nem arra van szükség, hogy – a tudatosságot enyhítve – hagyjuk, hadd törjön fel a tudattalan anyaga, hiszen így csupán az én egyik egyoldalú felfogását cseréljük fel egy másik egyoldalú felfogásra. Gyanítom, a két felfogás szintézisére lenne szükség, s ezt persze jóval nehezebb elérni.
A magam soványka tapasztalatai az LSD-vel arról győztek meg, hogy Prosperónak nem volt igaza, amikor azt mondta, ,,olyan szövetből vagyunk, mint álmaink”. Számomra úgy tűnt, a tiszta álom pontosan ugyanolyan triviális dolog, mint a tiszta cél. Nem az a szövet, amelyből vagyunk, csupán ennek a szövetnek a diribdarabjai. S tudatos céljaink is csupán ilyen diribdarabok.
A szisztematikus felfogás ebben a tekintetben is egészen más.