A LEGLEGEBB – ELŐSZÓ HAZLITT ESSZÉJÉHEZ

A Lear királyról a tizenkilencedik század elején csakis szuperlatívuszokban beszéltek. „Ilyen jelenetet sem azelőtt, sem azóta nem írtak soha” – jelentette ki Coleridge Lear harmadik felvonás negyedik színében olvasható pokoljárásáról. „Ha csakis látványnak vesszük, félelmetesebb, mint amit Dante inspirációjára Michelangelo festhetett volna” – tette hozzá.^[1] Keats szerint „a művészet nagysága intenzitásából fakad, hatására minden elillan, ami kellemetlen, mert közelébe visz a Szépnek és az Igaznak. Vizsgáljátok meg a Lear királyt – tanácsolja testvéreinek –, s látni fogjátok, ezt példázza az egész.”^[2] Shelley is hasonlóan nagyra tartotta a tragédiát: „a Lear király, amennyiben ilyesfajta méricskélésnek egyáltalán alávethető, az egész világ drámaművészetében a legtökéletesebb darabnak tekinthető.”^[3] A romantikus gondolkodás a darabban legalapvetőbb és legösszetettebb kérdéseit hallotta visszhangozni – fájdalmasan, de menthetetlenül –, s így könnyen megértjük Hazlitt titkos vágyát: „bárcsak egyetlen szó nélkül átugorhatnánk ezen a darabon”. Szorítkozzunk tehát a hazlitti megközelítés néhány jellegzetességének kiemelésére.

Hazlitt – mint kortársai általában – Shakespeare drámáit elsősorban pszichológiai szempontból olvasta. Már Shakespeare-ről szóló könyve címében (Shakespeare drámai jellemei) is nyilvánvalóvá teszi, hogy elsősorban a jellem (ahogy ő mondja: a karakter) érdekli. E megközelítés szélsőséges példája Charles Lamb Hazlitt által idézett Lear-értelmezése. Lamb arra épít, hogy a darab szövegének olvasásakor belépünk az agg király elméjébe: úgy azonosulunk vele, ahogy ő azonosul őrületében a „vén” mennyekkel.

De mit kezd a karakter-pszichológiára összpontosító olvasó a drámai konfliktusokkal? Lehetünk-e egyszerre a szereplő lelkében és azon kívül is, hogy a lélek tanulmányozása közben a mű egészének struktúrájáról is gondolkodjunk? Nem szakítjuk-e el teljes egészében a műveket a mindennapi valóságtól, ha pusztán az egyes figurák elméjében mozgunk, elfeledkezve a külvilágról?

a lélek minden zegzugába behatolva

Ezek kétségkívül nem elhanyagolható kérdések, különösen egy huszonegyedik századi olvasó számára. Hazlitt Shakespeare-t próteuszi, azaz bármivé és bárkivé átalakulni képes zseninek mutatja be; erre a leírásra alapozta Keats is a maga költő-ideálját. Shakespeare Hazlitt szemében „önmagában semmi sem volt; mégis azonos volt mindenki mással, s mindazzal, amivé válhatnak. Nem elég, hogy minden képesség és érzés csírája megvolt benne, de intuitíve, azok minden változását megelőlegezve, követni tudta őket bárhova.” Szerinte a szimpátia képességén keresztül, a lélek minden zegzugába behatolva teremti meg Shakespeare drámai figuráit. Képzeletét nem korlátozza illem, erkölcs, sem egyéb normák. „Zsenije egyként ragyogott a gonoszakra és a jókra, a bölcsekre és az ostobákra, a királyra és a koldusra.”^[4] De tud-e Shakespeare határtalan jellem-teremtő zsenije drámai egészet formálni? Ha különleges képessége abban áll, hogy bármilyen figurát létrehoz, kérdés: létezik-e olyan középpont, amely egybetartja a határtalan sokféleséget?

Hazlitt néhány írásában a szerző pszichológiájára koncentrálva keresi a választ. Egy 1824–1825 telén keletkezett esszéjében például azon töpreng, hogy Shakespeare alkotói módszere mennyiben lép túl az egyes szereplők megformálásán. Hol tűzhöz hasonlítja a drámaíró géniuszát, amely mindent felizzít maga körül, hol kiáradó folyamhoz, amely megtermékenyíti a partja mentén húzódó földeket.^[5] Iszonyatos energiájú origó (közép- és kezdőpont) kisugárzása tartja egyben a műveket. A szerző maga sehol nem jelenik meg, de a drámai konfliktusok, indulatok, a nyelvezet intenzitása mindenütt az alkotó kezéről árulkodik.

A válasz azonban az olvasó nézőpontjából is megfogalmazható: nemcsak az egyes szereplők, de a befogadó pszichológiája is elemzés tárgya lehet. A Lear-esszé jó példája Hazlitt strukturális kérdések iránti érdeklődésének: hogy miképpen tükrözi és ellenpontozza Gloster története Learét, milyen logika szerint viszonyul egymáshoz a Bolond, Edgar és Lear őrülete, hogyan fonódnak össze a cselekmény szálai – ezek ugyanolyan fontos kérdések számára, mint a főszereplő lelkiállapotának alakulása. Vagyis a pszichológiai megközelítés kiterjed a formai elemzésre is. Az olvasó lelki folyamatait a darab mint megkomponált egész formálja, s ez lehetővé, sőt, szükségessé teszi, hogy a lélektani alapokon álló értelmező átfogó strukturális kérdéseket is tekintetbe vegyen.

Hazlitt rá nem mindig jellemző rendszerességgel halad végig a dráma cselekményén, s így annál feltűnőbb, hogy a darab akkoriban (s talán azóta is) legtöbbet elemzett részlete, a vihar-jelenet mellett szinte szó nélkül, sőt, bizonyos mértékű idegenkedéssel siet el. A legnagyobbnak tartott szerző legjobbnak vélt műve legfenségesebb, legmetafizikusabb jelenetéhez, amelyben Lear a mennyekkel perlekedik, és az égiekkel azonosul, mintha egyedül a hallgatást tartotta volna méltónak. Lear tragédiája így (metafizikájától megfosztva) egy apa tragédiája, akit megbántottak a lányai. S ez elég is. Mert az igazán fontos kérdések Hazlitt szerint ember és ember drámai viszonyában dőlnek el.

William Hazlitt: Lear

Bárcsak egyetlen szó nélkül átugorhatnánk ezen a darabon. Akármit mondjunk, mindenképp méltatlan lesz a Lear királyhoz, sőt még a vele kapcsolatos gondolatainkhoz is. Arcátlanság már az is, hogy kísérletet teszünk e mű vagy az elmére tett hatásának leírására. Mégis muszáj mondanunk valamit.

képzeletének hálója

Mondjuk tehát, hogy ez Shakespeare legjobb darabja, ugyanis ennek adta át magát teljes lelkével. Saját képzeletének hálója ezúttal őt magát is szépen foglyul ejtette. A szív legmélyén gyökerező szenvedélyt választotta témájául, amelynek kötelékét a legnehezebb eloldozni, de ha mégis kioldják és darabokra szaggatják, az egész ember belerendül. A természet ilyen mélységeit, a szenvedély ilyen erejét, lényünk alkotóelemeinek ezt a huzavonáját ragadta meg Shakespeare: a gyerekeknek a szüleik iránti szeretetébe vetett szilárd hitet, s azt a szédült anarchiát, a gondolatok örvénylő kavargását, amely e támasz elvesztésekor elszabadul. A természetes ragaszkodás állandó, változtathatatlan alapja és a lélekben addig talált kapaszkodóiból és nyugvóhelyeiről egyszerre kiszakított képzelet fürge, szabálytalan nekirugaszkodásai közötti ellentétet csakis Shakespeare tudta megragadni.

Lear elméje, ahogy a családi kötelékek és a szenvedélyek vad mozgásai között hánykolódik, vitorlás hajóra emlékeztet, amelyet fel-alá hajtanak a szelek, csapkodnak a dühöngő hullámok, mégis legyőzi a vihart, hiszen a tenger legmélyén vetett horgonyt. Vagy hasonlítsuk meredek sziklához, amelyet habzó, felcsapó hullámok örvénylenek körül, vagy óriási szirthez, amelyet földrengés taszított le alapzatáról.

Lear jelleme tökéletesen illeszkedik e dráma céljához. Egyedül erre az alapra lehetett ilyen tökéletes igazsággal és erővel felépíteni ezt a történetet. Lear balsorsát hirtelen természete és vad zabolátlansága okozza, valamint az, hogy szenvedélyei és ragaszkodása parancsain kívül mindenre vak; ez csak fokozza türelmetlenségét, és kikényszeríti részvétünket.

Cordelia szerepe az első jelenetben különlegesen szép: szinte az egész történet benne van első szavaiban. Azonnal látjuk, hogy túlzó és hiszékeny követelőzése micsoda szakadék szélére vezette a szegény, öreg királyt. Látjuk a lány szeretetének tapintatlan egyszerűségét (amelyben, mi tagadás, van valami az apja csökönyösségéből), és a nővérei üres bizonykodását. Már Kent királyi urának adott válaszában, amikor felszólal a legkisebb lánnyal szembeni döntés igazságtalansága ellen, megjelenik a szenvedélynek az a nemes hulláma, amely végigfut majd az egész darabon. „Kent legyen goromba, / Ha Lear őrjöng” – mondja,^[6] Ez a férfias egyenesség, amely fejére vonja a meggondolatlan király haragját, méltó a hűséghez, amellyel majd bukása után gondoskodik róla. A két idősebb lány, Regan és Goneril igaz jellemét (annyira gyűlöletesek, hogy még a nevüket sem szívesen írjuk le) Cordelianak adott válaszuk világítja meg. Ő azt kéri, bánjanak jól az apjukkal. „Ne oktass tiszteinkre” – felelik neki.^[7] Épp annyira gyűlölik a jó tanácsot, mint amennyire elszántak a kártevésre, s jóságuk látszatának álszent fenntartására. Céltudatos álszentségüktől válik igazán visszataszítóvá jellemük.

Egyedül ennek az elborzasztó vonásnak a hiánya javít valamit Edmund, a törvénytelen fiú jellemén, s emiatt tudunk időnként megbékélni vele. Az ember nem érez késztetést, hogy eltúlozza bűneit, hiszen ő maga is belátja tettei hitványságát, és gazembernek vallja magát. Nincs is ehhez mit hozzátenni. E tekintetben lenyűgözően őszinte. Egy szava annyit ér, mint mástól egymillió. Apja, Gloster – akit épp az imént tévesztett meg egy hazug történettel, hogy féltestvére, Edgar az apa életére tör – különös nap- és holdfogyatkozásokkal magyarázza a természetellenes viselkedést, s a kor züllöttségét. Edmund, aki persze tudja, hogy nem erről van szó, amikor egyedül marad, így beszél: „Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra, és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből volnánk, bolondok az ég akaratjából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a szférák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planétai befolyások iránt, szóval, ami rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék. Csodálatos kibúvási mód a kurafinak bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani. Atyám a sárkány jegy alatt közösködött anyámmal, s születésem a nagymedve alá esik, azért vagyok én durva és korhely. Eh! én biz az lettem volna, ami vagyok, ha mindjárt a legszűziesebb csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá nemzettek.”^[8]

Edmund jellemének gondtalan, könnyed gazembersége, amely ellentétes Regan és Goneril mogorva, acsarkodó rosszindulatával, összekapcsolja a főcselekményt a mellékcselekménnyel, melyben Gloster – mintegy Lear hibáinak és balszerencséjének pandanja – meghurcolja egyik fiát, és igazságtalanságot szenved el a másiktól. Edmund kettős viszonya a nővérekkel, és hozzájárulása az események végkifejletéhez, a szerző mesteri kezére utalnak, és hihetetlen erővel hatnak.

csupa halálos seb

Mondják, s véleményünk szerint joggal, hogy az Othello harmadik és a Lear első három felvonása Shakespeare mesterművei a szenvedély logikája terén. E két mű nemcsak az egyéni szenvedélyek erejének legnagyszerűbb példáit tartalmazza, hanem azok drámai változásait és erős hatásait is megmutatja, ez pedig az egyes figurák körülményei és jellemük különbözőségéből fakad. Látjuk az érzések hullámzását, elakadását, lázas nekirugaszkodását, és az ellenállással szembeni türelmetlenségét; hogy felduzzadván milyen erőre tesznek szert, s miképpen formáinak át minden szót és gesztust, milyen sietve vernek vissza minden külső hatást. Látjuk a lélek váltakozó kitágulását-összehúzódását, s a vita „szikrázó pengeváltásait”^[9], e halálos párbajban, amelyet mérgezett pengékkel vívnak a küzdő felek; a szívet célozzák, és csupa halálos sebet ejtenek. Az Othellóban láttuk, miképpen játszik a cseles Jago a mór gyanútlan őszinteségével és féktelen szenvedélyeivel, s miként kergeti elkeseredésbe. A Learben a király két idősebbik lányának bénító közönye és hideg, számító, megrögzött önzése fokozza az olvasó részvétét, és sújtja uralhatatlan fájdalommal Lear égő keblét. Vad szenvedélyei szikrát vetnek gyermekei kőszívén.

A kontraszt túlságosan is éles, a megrázkódtatás túlságosan nagy volna, ha meg nem jelenne a Bolond, akinek jól időzített derűje éppen akkor töri meg az érzés folytonosságát, amikor az már elviselhetetlenné válik, és újra életre kelti a szív húrjait, amikor azok már egészen megmerevedtek a túlfeszített izgalomtól. A képzelet örömest lel menedéket a Bolond félig tréfás, félig komoly megjegyzéseiben, ahogy a sebészi beavatkozás rettenetes fájdalmának kitett elme is kirobbanó szellemességgel könnyít magán. A Bolond figurája részben egy barbár kor groteszk dísze, s a történet tragikus alapozását csakis ebben a korban lehetett lefektetni. Részben viszont elengedhetetlen, hiszen miközben enyhít túlságosan is erős undorunkon, éppen ő teszi teljessé a jelenetek patetikusságát: így mutatkozik meg a lehető legbensőségesebb nézőpontból az öreg király szánalomra méltó gyengesége, és tetteinek jóvátehetetlen következménye. Lear joggal verheti „e kaput, / Mely dőreséged előtt utat nyitott”^[10], „mióta – ahogy a Bolond mondja – leányaidat anyáiddá tetted.”^[11]

Shakespeare aztán félreteszi a figurát, hogy helyet csináljon a „Szegény Tamást” játszó Edgarnak, s ez jól illik az egyre sebesebben és vadabban zajló eseményekhez. El se lehetne képzelni tökéletesebb ellentétet, mint ami Lear valódi és Edgar színlelt őrülete között látható, miközben szenvedéseik oka igen hasonló: a természetes szeretet legbensőségesebb kötelékeinek elszakítása egyesíti a kettejük iránti érdeklődésünket. Shakespeare nem csak a művészete miatt uralja tökéletesen a tárgyár, hanem azért is, mert ismeri a szenvedélyeket összekapcsoló láncszemeket, és azoknak elmére gyakorolt hatását. Ez még a szabályok rendszeres követésénél is csodálatra méltóbb, mert megelőlegezi és meghaladja a legkifinomultabb művészet erőfeszítéseit is.

A drámai erő ritka tökéletességgel mutatkozik meg Lear beszélgetésében a lányával, miután az egyik lovagja felhívta a figyelmét azokra a szándékos sértésekre, amelyeket heves természete miatt korábban nem vett észre. Vadászatból tér vissza kísérőivel, és szokásos türelmetlensége már első szavaiban kirobban. „Percig se kelljen várnom az ebédre. Eredj, sürgesd.”^[12] Ezután találkozik az álruhába bújt, hűséges Kenttel, és szolgálatába fogadja. Kent először azzal bizonyítja becsületes kötelességtudatát, hogy gáncsot vet a tolakodó udvarnoknak, aki mindvégig fontos és visszataszító szerepet játszik a darabban. Majd belép Goneril, és a következő párbeszéd hangzik el.

[…]^[13]

Ez igazán ragyogó. Nem csoda, hogy Lear ezt mondja utána: „Irgalmas ég, ne hagyj megtébolyodnom!”^[14] – már előre érzi az őrület jeleit. De haragjának és felháborodásának ez a ragyogó kirobbanása (a reményeit és várakozásait ért első pofon után) a nyomába sem ér kettős csalódásának, amikor mind a két lánya visszaél korával és gyengeségével, miközben ő bizonytalankodik, melyikükhöz forduljon támaszért és biztonságért. A király csak Gloster kastélyában tud beszélni, némi nehézségek után, középső lányával, Regannel, és annak férjével. Cornwall-lal, ugyanis Gonerilhez hasonlóan ők is elmentek otthonról, nehogy találkozniuk kelljen Learrel. A királyt heves aggodalom tölti el, és amikor vendéglátójuk, Gloster Cornwall „heves természetére” hivatkozik, hogy amiatt nem akarja újra látni Leart, a királyból kitör a harag.

LEAR
Bosszú, halál, dögvész és pusztulás!
Heves természet? – Gloster, hallod-é?
Cornwall herceggel és nejével akarok
Beszélni.^[15]

Később, talán mert maga is gyöngélkedik, hajlandó elismerni, hogy bizonyára betegség miatt nem jönnek elé. De amikor visszaemlékezik, hogy kalodába zárták követét, gyanúja újra feltámad, és ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen velük.

[…]^[16]

Ha írt valaha is bármely szerző olyan jelenetet, amely ilyen erővel mutatná a szív vágyakozását, a gyengéd szeretet agóniáját, és ilyen mélyen fejezné ki mindazt, amit a legszívszaggatóbb helyzetekben gondolni és érezni lehet, annak igazán örülünk – de mi még nem találkoztunk vele.

nagyszerű és rettenetes

A vihar-jelenet, amelyben Leart az elemek dühöngésének kitéve látjuk, bármilyen nagyszerű és rettenetes is, nem ilyen árnyalt. De amikor őrült Tamással, Kenttel és Glosterrel bölcselkednek, a darab újra felszárnyal. Lányai képzelt tárgyalásán, amikor így kiált: „a kis kutyák, a Bodri, Cicka, Kedves, nézzétek csak, mind rám ugatnak’, s amikor ezt a parancsot adja: „azután boncoljátok fel Regant; nézzétek meg, mi forog a szíve körül”^[17] vagy amikor korábban, Edgar nyomorát megszánva így töpreng: „Nem alázhatá meg a természetet / Ily mélyen más, mint gonosz lányai”^[18] – e mondatok patetikus stílusában a fantázia legvégső erői tárják föl a szív legmélyebb dobbanásait. Erre egyedül Shakespeare volt képes. „A tébolyodott nemesember-s vagy paraszt?” – kérdezi a Bolond, mire Lear ugyanebben a stílusban és szellemben válaszol: „Király! Király!”^[19]

Gloster közvetett szerepe ezekben a jelenetekben – hogy nagylelkűen segít Learen, és osztozik lányaival szembeni haragjában, miközben Edmund hatására Edgar életére tör, s annak állítólagos hálátlansága miatt szenved – erőteljes kiegészítése Lear helyzetének. Shakespeare éppolyan csodálatos művészettel fonja össze a történet szálait, mint amilyen tökéletesen a természet ereje érvényesül abban, ahogy a szenvedély egyre változó hullámai végigsöpörnek a darabon. Ennek kiváló példái: Edgar találkozása vak, öreg apjával. Ahogy megtéveszti, mikor úgymond Dover sziklacsúcsaira vezeti – „Csak jer fölebb, sir. / Helyben vagyunk”^[20] –, s nem engedi, hogy nyomorúságának életével együtt vessen véget. Találkozása az áruló udvarnokkal, akit megöl, és megtalálja nála Gonerilnek a bátyjához címzett levelét. Ez a végkifejlethez vezet, amikor „megfordul a kerék”^[21] (az Igazság kereke), és a bűnösök kerülnek sorra.

Az utolsó jelenetben meghökkentő sebességgel és kavargással követik egymást az események. Lear és Cordelia találkozása a legmegrendítőbb pillanat. Egyesül benne a költészet vadsága a természet szívből jövő igazságával. A korábbi beszámoló a nővérei kegyetlen viselkedése miatti bánatáról, önkéntelen szemrehányásai – „Ó, nővéreim, / Nők szennyei, nővérim!”^[22]; Lear vonakodása, mielőtt találkozik lányával, vigasztalan állapotának leírása – „Ah, ő az! Éppen most ment erre el, / őrülten, mint a feldúlt tengerek”^[23] – mind-mind várakozásunk fokozását szolgálják. Nem is csalódunk, amikor Cordelia gyengéd gondoskodásának köszönhetően Lear visszanyeri az értelmét, és felismeri őt.

[…]^[24]

Rettentő szépségében vetekszik ezzel a jelenet, amelyben – ellenségeik diadala után – egymást vigasztalva mennek a börtönbe.

[…]^[25]

A zárójelenetek szomorúak, fájóan szomorúak: a pátosz minden határon túllép. Nyomasztó érzéseinken könnyít, hogy azonosulunk mások balszerencséjével, és eltöprengünk rajta. Edmund, a törvénytelen fiú parancsára Cordeliát felakasztják a börtönben; mire ez kitudódik, már késő bármit is tenni. Lear pedig összetört szívvel, lányát gyászolva hal meg.

LEAR
S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, Ó, nincs
Már benne élet. Miért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs? Ó, nem fogsz te többé
Eljőni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki, kérlek. – Köszönöm.^[26]

Meghal, s mi átérezzük Kent szavainak igazságát.

Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen, Nem barátja,
Ki e konok világnak kínpadán
Tovább is nyujtóztatja.^[27]

És mégis képesek voltak boldog befejezést írni e darab végére, amit Dr. Johnson helyeselt, Schlegel viszont kárhoztatott.^[28] Egy mindkettejüknél – a költészet és az érzések terén – kiválóbb tekintély a Lear király színpadi előadásáról szóló megjegyzéseiben Shakespeare mellett tette le a garasát. Ezekkel zárjuk ezt az értelmezést.

mire volt jó az egész felhajtás?

„Shakespeare Lear királyát nem lehet előadni. A királyra zúduló vihar színlelésére használt ócska gépezet éppoly alkalmatlan az igazi elemek rettenetének megjelenítésére, mint bármelyik színész Lear ábrázolására. Lear nagysága nem testi, csakis szellemi mértékkel mérhető: szenvedélyeinek kitörései éppoly szörnyűségesek, mint egy vulkánéi: viharok, amelyek felkavarják és fenekéig feltárják elméjének dúsgazdag tengerét. Az elméje áll előttünk lemeztelenítve. Annak hús és vér foglalata – mellyel ő maga sem foglalkozik – egészen jelentéktelennek tűnik. A színpadon csakis öreges testi gyengeséget látunk, tehetetlen dühöngést, de amikor olvassuk a művet, nem nézzük Leart, hanem mi magunk vagyunk Lear. Az elméjében időzünk, s olyan fenségesség tölt el minket is, ami lányok és viharok rosszindulatát egyaránt legyőzi. Értelme elhajlásaiban is, bár szabálytalan, nagy erejű; s bár elszakadt az élet mindennapi céljaitól, hatását továbbra is kifejti, ahogy a szél fúj, ahová akar,^[29] kedve szerint az emberek romlottságára és bűneire. Mi köze lehet arckifejezésnek, vagy hanglejtésnek az aggsága és maguknak a mennyeknek a kora közötti fenséges azonosuláshoz, amikor cinkossággal vádolja őket lányai igazságtalan tettében, és emlékezteti őket, hogy „magatok is vének vagytok!”^[30] Milyen gesztus megfelelő ehhez? Mi köze a hangnak vagy a tekintetnek az ilyen dolgokhoz? De a darab túl van minden művészeten, amit jól mutat minden, az átalakítására tett kísérlet. Túlságosan kemény és magvas: muszáj beletenniük szerelmi jeleneteket és boldog végkifejletet. Nem elég Cordeliának a lány-szerep, muszáj ifjú szerelmesként is ragyognia. Tate horgot akasztott e Leviatán orrlyukába, hogy Garrick és követői, e jelenet vásári mutatványosai, annál hatékonyabban tudják fel-alá rángatni. Boldog végkifejlet! Mintha bizony a mártíromság után, amelyet Lear megélt, érzéseinek eleven megnyúzása után, tehetne bármi jobbat, mint hogy illően elhagyja az élet színpadát! Ha képes boldogan élni tovább, akkor mire volt jó az egész felhajtás? Minek kínozták feleslegesen az együttérzésünket? Mintha az a gyerekes öröm, hogy visszakapja az arannyal kivert palástot és jogart, rávehetné, hogy újra elfoglalja elpocsékolt rangját; mintha az ő korában és az ő tapasztalataival maradna bármi egyéb az embernek, mint hogy meghaljon.”^[31]

A Lear olvasása közben négy gondolatunk támadt.

1. Hogy a költészetet azért fontos tanulmányozni, mert kapcsolatban van mindazzal, ami fontos az ember életében. Így aztán, akik megvetik a költészetet, önmagukat és az emberiséget vetik meg.

2. Hogy a költészet nyelve magasabb rendű a festészet nyelvénél, hiszen a legerősebb emlékeink érzésekhez, nem pedig arcokhoz kapcsolódnak.

3. Hogy a zseni képességei a legerőteljesebb szenvedélyek leírásában mutatkoznak meg a legteljesebben. Az invenció szülötteinél ugyanis a képzelőerőnek arányban kell állnia a tárgyait képező természetes benyomásokkal.

4. Hogy a tragédia örömét és fájdalmát egyensúlyozza a körülmény, miszerint a gonosz mértékével arányosan növekszik érzékenységünk és vágyunk az azzal ellentétes jóra. A valós szenvedés iránti együttérzésünk elvész a természetes lelkiállapotunkat ért erős hatásban, és magával ragadja a szenvedély duzzadó árja, amely a szívből tör fel, és könnyebbséget szerez neki.

GÁRDOS BÁLINT fordítása

1. S. T. Coleridge: Shakespeare. Budapest: Gond-Cura Alapítvány, 2005. Módos Magdolna fordítása. 218. ↑

2. Péter Ágnes (vál. és ford.): Keats levelei. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 34. ↑

3. Percy Bysshe Shelley: ’A költészet védelme’, in: Péter Ágnes (vál. és szerk.): Angol romantika: Esszék, naplók, levelek. Budapest: Kijárat, 2003. Fejérvári Boldizsár fordítása. 320. ↑

4. P. Hazlitt (szerk.): The Complete Works of William Hazlitt. London: J. M. Dent, 1930–34. 21. kötet. v. 467. ↑

5. Howe (szerk.) 336–345. ↑

6. Lear király, 1.1. Vörösmarty Mihály fordítása. ↑

7. Uo. ↑

8. l. 2. ↑

9. Hazlitt Milton Camus című költeményét idézi. ↑

10. I. 4. ↑

11. Uo. ↑

12. Uo. ↑

13. Hazlitt egy egész hosszú párbeszédet idéz (1.4. 186-308). melyben Goneril igyekszik lealkudni apja előjogait, mire Lear haragra gerjed, megátkozza lányát, és kíséretével elhagyja a kastélyt. ↑

14. I. 5. ↑

15. II. 4. ↑

16. Itt egy újabb rendkívül hosszú idézet következik (II. 4. 124–284). Lear megérti, hogy Regan is Goneril pártján áll, s tajtékzó dühvel távozik ebből a kastélyból is. ↑

17. III. 6. ↑

18. III. 4. ↑

19. III. 6. ↑

20. IV. 6. ↑

21. IV. 3. ↑

22. IV. 3. ↑

23. IV. 4. ↑

24. IV. 7. 44–70. ↑

25. V. 3. 3–21. ↑

26. V. 3. ↑

27. Uo. ↑

28. A happyending Nahum Tate (1652–1715) 1681-ben megjelent Lear-átiratában jelenik meg. Edmund Kean, Hazlitt kedves színésze állítja majd először újra színpadra a tragikus változatot 1823-ban, de megbukik vele, és valódi sikerre csak William Charles Macready, a szintén kivételesen tehetséges színész viszi, Dickens támogatásával. Johnson azt írta az általa szerkesztett Shakespeare-kiadás jegyzeteiben, hogy amikor először szembesült Cordelia halálával, az annyira megrázta, hogy amíg szerkesztőként szembe nem került a problémával, bele sem nézett az eredeti változatba. (Donald Greene [szerk.]: Samuel Johnson. A Critikal Edition of the MajorWorks. Oxford: Oxford University Press, 1984. 465). August Wilhelm Schlegel, a német kritikus előadásai éppen az előző évben jelentek meg angolul. (A Course of Lectures on Dramatic Art and Literature. London: Baldwin, Cradock és Joy. 1815. John Black fordítása). A shakespeare-i tragédiáról szóló előadásban beszél Schlegel arról, hogy a költői igazságtétel (a rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik méltó jutalmukat) logikája idegen a műtől. ↑

29. János 3,8. ↑

30. II. 4. ↑

31. Lásd Charles Lamb „Theatrália” című cikkét a Reflector második kötetében. [Hazlitt saját jegyzete; Lamb később „Shakespeare tragédiáról, különös tekintettel a színpadi alkalmasságukra” (On the Tragedies of Shakespeare, Considered with Reference to their Fitness for Stage Representation)] címen vette fel kötetbe ezt az eredetileg 1811-ben megjelent fontos esszét.] ↑

kép | vecteezy.com