REGGEL A KRISZTINA KÖRÚTON
1994 február

Reggel a szokásos, kínkeserves fölkelés. Egy utolsó szalmaszál: na, még tíz percet! De az idő könyörtelen Kihűlt, idegen, visszataszító szoba még a meleg paplan alól is. Az akarat utolsó próbája. Indulás! Tántorgó léptek a fürdőszoba felé, útközben röpke köhögési roham A fürdőben meg hidegebb van: s hideg a víz is, harsogóan, nyilallóan, kőkeményen hideg. Frissít? A francba, aki kitalálta. Utálatos szájízt csinál a fogkrém. Borotválkozás majd holnap. Zuhanyozás majd holnap. Gyors szemle a tükörben, az eredmény elkeserítő, fésű, szappan itt már nem sokat segít.
normákat vezetnek be
Gyors öltözködés, melyet a hideg is indokol. Póló, ing, farmer, fekete csizma – megakad a bokán, rángatni kell. Suttogó, gyilkos káromkodások: a csizmának, az egész mocskos reggelnek, a kinti párás levegőnek, az autóknak, a villamosoknak. az embereknek – főleg nekik, külön-külön is, egyes embereknek és csakúgy, az összesnek, hogy törvényeket alkotnak, szokásokat alakítanak ki, normákat vezetnek be, hogy aztán megutálják és sírva szidalmazzák egymást, azonkívül a Napot, a Holdat, a csillagokat és a Teremtőt.
A konyhában már barátságosabb lehet a hangulat. Persze azt meg kell teremteni. S ha megvolt legalább az a hat óra alvás, ha álmomban nem kínoztak szörnyek, halott rokonok, rémek, szellemek, boszorkák, netán sosem látott szépségű, arc nélküli, akarat nélküli, forró testű nőstény ördögök, se megfejthetetlen rejtélyek, lopakodva közeledő léptek, test nélküli, fényben sem eltűnő árnyékok, nos, akkor forrhat a teavíz, pirulhat a pirítós, főhetnek a tojások. A lobogó vízben barna felhőként gomolyog a teásfilterből kiáradó aroma. Kevés citromlé, édesítő – csakis az! A feltörő illatos gőz oszlatja az éjszaka itt rekedt hidegét. A pirítós rákkeltő, de jó. A tojás kilenc forint, luxusnak kevés, de jobb, mint a zsíroskenyér. Amíg a fogak őrölnek, a kéz magától dolgozik, keverget vagy éppen aprít, lassan, nehézkesen, még magán viselve az álom sűrű takaróját, munkához lát az agy. Emlékképek az estéről: hisz akkor már kész tervek voltak Az egyeztetés sikeres, lassan kibontakozik egy teljesen átlagos, dögunalmas, túlélni való nap jövőképe. Haszontalan munkák, mit sem érő tanulás, üresjárat is akad bőven. Legjobb lenne itt leállni, a reggelinél.
A teáscsésze lassan kiürül. Hét óra. A tojáshéj tartalmától megfosztva repül a szemeteskosárba. Neki csak egy esélye volt: most már annyi sincs. Az enyémet mégsem növeli eggyel, de legalább undok émelygéssel körített éhségemet elűzte. Újabb fogmosás következik. A mentol csíp, enyhíti a rothadó fogak áporodott leheletét. Végül ez is kész, most jólesne egy újság és egy cigaretta, egy kis nyugalmas meditáció. Nem lehet, indulni kell. A hideg előszobában fölkerül a kabát. És közben még egy utolsó lázadás, hogy ez így nem mehet tovább, elég volt, változtatni kell, mert ebbe bele lehet rohadni, poshadni, őrülni, a jövő minden ígéret nélküli homályos köd, vagy ha van is ígéret, hát az ugyanerre szól, ami már van, s amit már most is utálok mindennap csinálni… persze legbelül higgadtságra int egy hang, arra emlékeztet, hogy a fogadkozások kora lejárt, s különben is, ugyanez történt tegnap, tegnapelőtt, egy hete, vagy akár egy éve is, még rengeteg fogadkozási-energiának kell összegyűlnie, hogy kitörhessen innen, ráadásul napközben szökik valahol az energia, s amúgy is kétséges: van-e egyáltalán ennyi energia az egész Univerzumban?
elfüstölög a térbe
Kint elszomorító a táj: vastag pára, csaknem köd. És hideg A száj önkéntelenül nyílik, mert köpni kell ilyen fogadtatás láttán. Az utakon igazi kora reggeli forgalom dübörög. Hömpölygő, száguldó, tolakodó áradat. Vastag füst sűrűsödik az utak fölött, korom, azbeszt, s egyéb gyilkoló részecskék milliárdjai kavarognak a levegőben, vegyülnek a köd vaskos tömegével, beférkőznek minden parányi résbe, végül nyugalmat találnak a tüdők apró, buborékos mélységeiben. Közben ordít belőlük a halál. De az agy ezt már inkább tudomásul sem veszi, van elég baj, fásultan viszi a lábakat a parkoló autó felé. Ócska, tízéves Zsiguli. Kilincse jéghideg, belül sem barátságosabb. Elszórakozom az indítással, míg megadja magát, keservesen felhördül ott elől, jeges fém csikordul a jeges fémen. A széles torok nyeli a benzint. Hetven forint litere. Folyik, robban, fűt, hajt, majd elfüstölög a térbe, míg engem arrébb lódít. Igaz, nem kötelező! Önként taposom hetvenkét lóerőmet. Indulás. Autó és utas része lesz a százezer komponensű, nagy, reggeli forgalmi dugónak.
Közeledvén a Belvároshoz sűrűsödik az áradat és lassul a tempó. Ezer irányból a centrum felé száguldó autók, buszok, teherautók, motorok: itt fej-fej mellettivé válik a harc. A kocsisor nézelődésre ad alkalmat. Itt-ott rágyújtanak az autókban, idegesen, élvezetből, vagy csak megszokásból. Méla undorral száll a füst. Egy szemüveges a műszerfalra csap, arcán a mondat: hát ez nem lehet igaz! Hátulról dudaszó hangzik, alacsonyabb, magasabb, fölöslegesen. Ha vált a lámpa, úgyis meglódul a sor. Egy percre. Újabb fékezés, várakozás, gyalogosok húznak el, fázósan a kabátjukba bújva, irigykedő pillantásokkal. Közben az idő szalad, „megint késni fogok”, de ez már megszokott.
Nagy, forgalmas útkereszteződéshez ér a sor, négy sávban állunk, a hideg levegőben sűrűn száll a kipufogókból áramló füst, morognak a motorok. Miránk merőlegesen az egypercnyi száguldás. A kocsisorok között újságárus közeledik, fölmutat egy köteg újságol, s rutinosan néz – már a pillantásból tudja, hol számíthat vevőre. Mellettem metálfekete sportkocsi áll, tulajdonosa int. A fiú megindul felé. Egykorú lehet velem, s ilyesmi idős az álomautó gazdája is. Megmozdul az ablaküveg, finom kis motor csúsztatja lejjebb, éppen csak, hogy az újság betérjen, s a pénz ki. Megvillan a húszas, az ablak visszazár. Öt forint borravaló. Jó pénz, csak föl kell szorozni. Ezerrel, tízezerrel. De ki ad el napi tízezer újságot? Mindenesetre rögződik a kép: a fiú a többmilliós kocsiban, s az újságárus, ahogy éppen zsebébe süllyeszti a pénzt. Koruk szerint jó haverok lehetnének. De a nagy forgalmi dugóban nincs barátság. Ki meddig jutott – a tények beszélnek.
Én kettőjük között állok. Újságot nem árulok – nem is veszek már. Alattam az ócska gép tízéves, csörög-csattog. De mégiscsak autó. Közben zöldre vált a lámpa, hárman háromfelé indulunk.