Balázsovics Mihály

FORRÓSÁG, VALAMI LENYELHETETLEN GOMBÓC A TOROKBAN

1992 január

FORRÓSÁG, VALAMI LENYELHETETLEN GOMBÓC A TOROKBAN

A fatelepen elég egyszerű volt a meló. A sorbaállított nyitott tehervagonokból raktuk ki a fűrészárut, legtöbbször fenyődeszkát. Nyugodtan, kényelmesen dolgozott a brigád órabérben. Öten voltunk: a kis Mójzer Gyuri, a dagadt Feri, a buziképű, piperkőc Janika, aki akkora volt, mint egy gödörben ülő kutya, a kiöregedett kézilabdás, az elmaradhatatlan, sárgás színű hajhálóval — inkább hajleszorító volt, mert a szellős tökfödőt egyujjnyi széles gurtniszerű anyagból varrták össze —, Tojkács vagy Sztocska nevű, egyszer szólítottam Drága Sztrovacsek Barátomnak, de úgy képen vágott, hogy azóta Gyuszkó-Bátyám. A beállított vagon oldalához támasztottunk két erős pallót, amilyet a kőművesek használnak az állványoknál: kétcolos fenyőt. A deszkák vége bakokon támaszkodott, a csúszdát vízszintesen is meghosszabbítottuk három-négy méterrel, hogy a lezúduló deszkáknak idejük legyen lelassulni, de így előfordult: olyan iramban jött le a faanyag, hogy lehetetlen volt elkapni, Gyuszkó-Bátyámmal ilyenkor félreugrottunk, és hatalmas verést ígértünk Janikának meg a kis Mójzernek. Aztán megint felállítottuk a kis csúszdát, melóztunk tovább. Hátunk mögött a dagadt Feri tökéletlenkedett, egymaga igyekezett ideiglenes máglyába rakni a fűrészárut,  hogy mire idecsörtet Eusépia a villással, elvihesse. A világbajnokság idején maradt a cigánykrapekon a focicsillag elferdített neve, de a tütüt kedvelő Dezső nem haragudott — igen büszke volt önmagára. Dagadt Feri félig lehúzta a pallókról a deszkát, egyensúlyoztatta egy pillanatig a bak szélén, majd hirtelen mázsahuszas testével ránehezedett a végére, mire a túlsó fele jó magasan a levegőbe emelkedett, ilyenkor maga felé rántotta és nagyot lökött rajta, hogy kissé csavart formában repült és saját súlyától zuhant a többire. Akkor odalépett a rakathoz, egyenesbe igazította — ahogy ő nevezte, léniába —, és átballagott a túlsó oldalra, hogy a következő deszkát ugyanezzel a technikával vezesse szép sorba a helyére. Nem sietett, kimért mozdulatokkal végezte a munkáját, szuszogott, büdösen izzadt. Na faszikám, így kell ezt csinálni — szólt hozzám, semmi felesleges mozdulat, egyszer innen, egyszer onnan, ráérünk, van időnk a nyugdíjig.

Curtis Perry, flickr.com

Gyerekek, Csávók, Testvéreim: túlóravész! — kiáltotta Eusépia, a Főnök motyorgott valamit, hogy ebédidőben beszélni akar az egész társasággal. Vigyorogva kicselezett néhány deszkarakást, ezt nézzétek meg, ilyen a megkerülés. Gyorsaság kell hozzá, semmi más, elpöccintett a villás mellett egy öklömnyi követ, a jármű másik oldalán megiramodott, hogy elérje, majdnem sikerült. Na, milyen volt Dezső-Bácsi? Hülye — felelt Sztocska, és megigazította fején a hajleszorítót. Eusépia felröhögött, talán nem értett egyet maradéktalanul a sommás véleménnyel. Gondolod, hogy túlóra? — kérdeztem Gyuszkó-Bátyámtól. Több mint valószínű, tudod, öcsém, folytatta bizalmasan rám kacsintva, egy hónapban többször hoznak tölgyfa deszkát teherautóval, valahonnan a Dunántúlról, és aztat kell lepakolni, hogy hazamehessen a sofőr-krapek.

úgysem hiszi el

A kocsi este nyolc óra felé érkezett meg. Hol az istenben kóválygott, ember! Máskor már kora délután itt eszi magukat a fene, és akkor nyugiban lepakolhatjuk a témát, és írjuk az időnket, de most! Holnap dumálhatok a Főnöknek, úgysem hiszi el, hogy ilyen sokáig maradtunk, bár Pali bácsi, az éjjeliőr is megmondhatja, hogy későn jött a kocsi, de az a hitetlen-Tóni úgyis lefarag egy pár órát, mintha saját zsebére menne itt minden, olyan smucig, hogy csak na.

Tudod mit, Gyuszkó-Bátyám, van egy jó módszerem, másutt már alkalmaztam, próbáljuk ki, hátha bejön itt is — feleltem társamnak, mert csak ketten maradtunk az ötösfogatból. Csinálunk egy rézsűt, melyre két keréken felhajt a pilóta, és az összekötözött deszka szépen lecsúszik a homokba. Érdekes, hü-hü — morfondírozott Sztocska. Nem rossz, ha maga benne van — fordult a teherautó vezetőjéhez. Persze, legalább hamarabb végzek — rántotta meg vállát a sofőr. A művelet egyszeri próbálkozásra nem sikerült, a tölgyfa deszkák szanaszét hulltak, mintha marokkóztunk volna, de nagyban, s csupán annyit kockáztattunk, hogy bármelyik pillanatban hókon vághatott valamelyikünket egy kétcolos tölgyfalap. Kérlek alássan, Misikém, azt hiszem, nem ez a legjobb módszer — villogtatta szemét és szentségelt Sztocska —, még egyszer nem fogsz palira venni, hiába hiszed, hogy talicskányi az eszed, láthatod, tökfej, hogy ráfaragtunk. Gyuszkó-Bátyám, az elgondolás nem rossz, legközelebb frankók leszünk. Nem lesz legközelebb — mondta. — Velem nem. Aztán felordított: Vigyázz! Felém ugrott, és láttam, hogy megindultak az egy csomóban összekuszálódott tölgyfa deszkák, éreztem, hogy maga felé ránt Sztocska, a fejem mellett néhány centiméterre suhat el az egyik nehéz, hullámos szélű deszka, egy pillanatra észlelhettem csak göcsörtös, kétujjnyi vastag kérgét, a kesernyésen édes, friss illatot, a következő tölgyfa palló fejen talált — elsötétült előttem a világ.

Azért elég kemény gyerek vagy — hallottam a kézilabdás hangját messziről, válaszolni próbáltam, de nem nagyon sikerült, öklendeznem kellett, Sztocska mozdulatait úgy regisztrálta az agyam, akár egy lassított filmbejátszást: ködbe távolodva igyekezett kiszabadítani lábamat a deszkahalom alól. Gyere közelebb — akartam mondani, így soha nem tudok innen kimászni. Te marha! — de a hajleszorítós nem hallotta. Azt hittem, ordítok, de nem jött hang a torkomon. Mikor magamhoz tértem, egy fenyőmáglyához támasztva ültem, és megállapítottam, hogy szépen, egyenesen raktuk a máglyát, egyik deszkaszál sem lógott ki a többi közül — léniában állt valamennyi.

Patrick Calder, flickr.com

Szerencséd volt, öregem. Fel tudsz állni, próbáld meg — biztatott Sztocska, és az öreg éjjeliőrrel felsegítettek. Bizonytalanul tettem néhány lépést, de a fájdalom belehasított a fejembe, ólomnehéz lábam reszketett, újból lehuppantam a földre. Ki kellene hívni az orvost — indítványozta Pali bácsi, az éjjeliőr. Egy nagy túróst, majd elmegyünk az ügyeletre, ha még döglődik, de előbb végzünk a melóval. A srácot bevisszük az irodába, nyögdicséljen ott, maga meg, Pali bácsi, segít nekem.

Nézegettem magam a tükörben: csak a fejem bőre repedt fel úgy két centiméter hosszan, merőlegesen a már jelentkező homlokráncaimra. És egy jó nagy dudor piroslott a seb környékén. Már nem véreztem, csak a feketés-vörös pikkelyféle látszott, mint egy elcseszett tűzzománc portrén a félig ráégett festék. Levetkőztem, a jobb lábamat fájlaltam, alig tudtam lehámozni róla a magas szárú tornacsukát. Lehet, hogy eltörött a bokám, de nem, hisz tudok rajta állni, s ráhelyeztem sérült lábamra testsúlyom egészét. Nem estem össze, tehát nem a bokám, akkor a nagyujjam, majd papucsban fogok járni, a betegállomány meg tiszta nyereség, nem is beszélve a néhány kilóról, melyet a biztosító ad, csak törés legyen, ne zúzódás –imádkoztam.

ráesett egy deszka

Egy túróst lesz maga betegállományban, azonnal visszamegy az orvoshoz, és kiíratja magát dolgozni. Itt nem lesz mindenféle jegyzőkönyv, hogy üzemi baleset! Ember! Maga nincs észnél! Remélem, az SZTK-ban nem mondta, hogyan történt! Különben mindegy, kiíratja magát saját felelősségére dolgozni. Nincs komolyabb baja, olyan munkát kap, hogy megerőltetés nélkül is elvégezheti. Tényleg, mit mondott az orvosnak? — csillapodott a telepvezető haragja. Semmi különöset, csak annyit, hogy ráesett egy deszka. És hol, és hol? — hadarta kérdését Makkai elvtárs egyre izgatottabban. Azt nem kérdezték — hazudtam —, tudja, sokan voltak, már reggel elkezdődött a felülvizsgálat. Akkor baktasson vissza az orvoshoz, és mondja meg neki, hogy meggondolta a dolgot, el tudja végezni a munkáját. Eltörött az ujja? Igen, vagyis nem, csak elrepedt, de a biztosítónak, azt hiszem, mindegy. Nem megy a biztosítóhoz sem — ordította megint —, olyan fegyelmit sózok a nyakába, hogy belegebed! Lassan kapisgálni kezdtem, mit akar. Jól van, telepvezető elvtárs, értek én a szóból, nem kell velem kiabálni, mint egy taknyos gyerekkel, aki belebrunzolt a vasárnapi nadrágjába. Menjen, ne pofázzon nekem vissza — vigyorgott a pulykatokájú.

Tudod, faszikám — magyarázta a dagadt Feri —, a főnöknek nem tetszik semmiféle betegállomány, nem rég vagy te köztünk, majd megszokod a modorát, nem rossz ember, csak az a baj, hogy élve született. Ha üzemi baleset történik, akkor ugrott a telepvezető prémiuma, az egész kóceráj nem számít, ha megdöglesz, akkor sem számít, fő, hogy itt semmi se történjen, hisz kiváló telep vagyunk. Hagytam, koptassa a száját, tettem az álmélkodót. Tudtam jól, hogy mire megy ki a játék, de úgy döntöttem, adom a mamlaszt, nem szövegelek, meglátom, miként alakulnak a dolgok. Visszamentem az orvoshoz, és próbáltam beadni neki, hogy dolgozni akarok. Ismerős volt az ürge — nem hitt nekem. Végül elküldött felülvizsgálatra, ahol be tudtam etetni az öreg, reszkető kezű főorvost. Jól van, fiam, ahogy gondolod, saját felelősségedre. Szeretem az ilyenfajta embereket, biztosan hasznodat veszi majd a társadalom, és úgy reszketett a keze, hogy már szaladni akartam egy konyakért a Csepel étterembe, de tudtam, iszik majd úgyis, ha kimegyek a szobából. A biztosítási pénz piszkálta még a csőröm — négy kiló mégis négy kiló.

Remek. Látom, értesz a szóból — tegezett le a telepvezető, ma más dolgod nincs, de holnap vagy holnapután jönnek a diákok — itt egy hosszú káromkodást eresztett meg, de belefulladt —, szóval maga fog felügyelni a munkájukra. Én megmondom, hogy melyik máglyát kell átrakni, az a dolga, hogy szemmel tartsa őket: ne legyen játék, marháskodás, és főleg ne legyen baleset. Egész délután napoztam a telep hátsó traktusában. Jobb lábamon a nagyujjam szép kövérre dagadt, nem tudtam mozgatni, fájt is rendesen, de áldozatok nélkül nincs győzelem. Ezt kikaptad! Tiszta Amerika! Kár, hogy nem tudsz így focizni — mondta Eusépia, aki kiplankolta búvóhelyemet; és két fuvar között meglátogatott. Öregem, hogy milyen szerencséd van, megint túlórázni kell, most tolják be a vagonokat, kettőt, mi melózhatunk, te meg nyugodtan eltélakolsz.

katrine kaarsemaker, flickr.com

Kopott teniszlabdával dekázott. Látod, bogyó is van, milyen jót focizhatnánk. Persze — válaszoltam, hol Eusépia vigyorgó kreolarcára néztem, hol a széttrafált tornacipőmre. A felső részét megoperáltam, levágtam a csuka orrát, kényelmesen elfért benne a dagadt ujjam. Menj a fenébe, nem én vagyok itt a nyerő, talán inkább a hunyó. Eusépia úgy nézett rám, olyan értelmesen, hogy majdnem sírva fakadtam — nem lehet ez ennyire hülye! Tetteti magát, ha így született, akkor menthetetlen. Barátságosan oldalba vertem egy léccel, menjél már, mert megint letolnak. Előrerúgta a fekete salakkal szórt úton a teniszlabdát, utánairamodott és hamarosan eltűnt a hatalmas máglyák között.

Már készülődtem zuhanyozni, amikor a telepvezető bejött az öltözőbe — hová megy ember, haza? Azt mondtam, hogy ma mindenki túlórázik, este kilencig írom az időket, a magáét is. Ráér, hát nem? Maradjon, a pénz jól jön magának is. Különben, ha akar, mindig bent maradhat — értjük egymást, ugye? — kacsintott. Nem válaszoltam, széttártam a kezemet, mint egy török zsibárus, aki kifulladt az alkudozásban. Makkai értette a mozdulataimat, s kifelé menet visszaszólt: nem kell magának annyit pofázni! Hhüm! — ez nem annyira hülye. Jó lesz vigyázni.

toporgott a társaság

Délután hatra végeztek a srácok a vagonokkal, Makkai is elszöszmötölt az irodában. Senki sem tudta, hogy meddig lehet írni az időt, felöltözve toporgott a társaság az ebédlőben. Elmehetnek, emberek, hétig voltak. Maga, Sztojka és az új fiú maradjanak itt, fordult felénk a főnök. Ki kell ganézni ezt a kuplerájt, mutatott körbe az irodában. Már majdnem megszólaltam, kedvesebb modoromban, amitől egy kivénhedt tapír is falra mászna, de éreztem, hogy Gyuszkó-Bátyám megszorítja a vállamat. Makkai pillanatok alatt eltűnt, kérdőn néztem társamra. Az van, drága öcsém, hogy mi kilencig írjuk az időnket. És az iroda, az bezony le van tojva.

A diákok hatan voltak: négy fiú és két lány. Makkai elvezetett minket a fatelep végébe, itt kezditek, ebben az utcában. Látjátok ezt az üres helyet? Oda kell szépen átrakni a deszkákat. Semmi játék, marháskodás, és írjátok alá a baleseti jegyzőkönyvet. Nem kell sietni, ráértek, a kolléga majd elmagyarázza, hogy miként megy ez a munka.

Halvány gőzöm sem volt, hogy mit mondjak a gyerekeknek, akiknél öt-hat évvel lehettem idősebb. A lányok igyekeztek megközelíthetetlennek látszani, és csak időnként vihogtak fel. A srácok egy darabig azt hitték, itt valóban dolgozni kell, de elmagyaráztam nekik, hogy lassan, nem kapkodva rakják a keményfapallókat, az egész nem fontos, senki sem fogja ellenőrizni. Szavaimtól lelombozódtak, később nem volt túl nagy az ellenállás, megszokták a lógást. A főnök azt akarja, amíg itt vagytok, addig a két hétig, ne történjen baleset, legjobb, ha nem csináltok semmit. Csak egy kicsit kell vacakolni, azért kezdtük a munkát épp itt. Ezek az apró, másfél méteres máglyák már nagyon régen voltak átstócolva, minden szál deszkát meg kell fordítani és ismét elhelyezni egy új rakatban.

Ezt már az egyik lánynak magyaráztam, akit félrehívtam az árnyékba. Elég értelmesnek látszott, és nem volt az a döglök érted típus. Nálam egy fejjel magasabbnak tűnt, bár én sem vagyok mélynövésű. Hány centi vagy? Eszternek hívnak, és pontosan két méter. Mindezt magabiztosan, természetesen mondta, a szemembe nézett. Tekintetében nem volt semmi kihívó, inkább érdeklődés, hogy miért kell nekem ilyen felületes butaságokat kérdezni. Alábbhagyott magabiztosságomban csodálkozva néztem a lányt. Hosszú, fehér combját, kiálló szeméremcsontját, amely majdnem átbökte a szűkre szabott, világos halásznadrágját, s a vékony vászonblúzán átsejlő formás mellét. — Akár két nagyobb briós — játszottam a gondolattal: már majdnem mondtam valami közhelyeset, de Eszter megelőzött. 

art of imagined reality, flickr.com

Hamar leégek, azért nem vetkőztem fürdőruhára, megrázta hosszú haját, s kissé előrebiccentette a fejét, ettől a mozdulattól hajának nagy része előrehullott, sűrű fátyolként takarta el az arcát. Mint egy pulikutya — úgy nézel ki. — Igen, vörös, szeplős, hatalmas pulikutya — válaszolt, s két kezével beletúrt a sörényébe, kiegyenesedett, ujjával fésülte hajkoronáját hátra, erősen összefogta, magas homloka fehéren domborodott, ellenpontozva és megszépítve kopott szempillájának, határozott metszésű orrának, széles, húsos ajkának látványát.

Nem tudom meghatározni az érzést, amely akkor hatalmába kerített és fogva tartott, eltüntette, megsemmisítette férfias fölényemet, tapasztalataim minden vadhajtását: egyszerűen felnéztem — nem csak a szó materiális értelmében — Eszterre, és a furcsán-gyönyörű félsz elmosta a közöttünk lévő korkülönbséget, azt az öt évet, amellyel idősebb voltam, holott ez a lány sokkal érettebb, okosabb, s szívéből áradó naiv melegséggel tapasztaltabb nálam.

visszafogott látszatmunkát

Igyekeztem elkerülni a többieket, reggel korábban érkeztem, gyorsan átöltöztem és elvonultam a telep végébe, ahol a visszafogott látszatmunkát vezéreltem a diákok élén. A főnök pár nap szabadságra ment, s ha nem volt kiraknivaló vagon, mindenki tengett-lengett, legtöbbször benn zsugáztak az irodában. Még egy hét — számláltam a napokat, akkor elmennek Eszterék, és én is megszabadulok ettől a furcsa helyzettől.

Gondoltam, megvárlak — szólított meg Eszter egyik délután, mikor bicegve, de széles jókedvvel berobbantam a Gyorsvasút presszóba; már az ajtóból kiáltottam: söröket kérek, Hölgyeim! Hirtelen kedvem egy pillanat alatt kibicsaklott, ahogy megláttam a lányt. A bejáratnál ült egyedül, s amikor megszólított, csak hebegtem-habogtam, és a szívem a torkomban dobogott.

Mint sokszor, most is megelőzte kérdésemet. Éreztem, hogy délután beugrasz ide, a Hölgyekhez, néhány sörre, mert többször is mesélted nekem, ha csütörtök, akkor Gyorsvasút. Hát itt vagyok. Vártalak. Ennyi az egész. Még nem tértem magamhoz a meglepetéstől, hol Eszterre pillantottam, hol a presszós nőkre, álltam, tekergettem a nyakamat, mert Eszter, hogy kimentsen zavaromból, kedvesen invitált. Nem vagy te őrgébics, sem nyaktekercs, egész más madár vagy, nyugodtan leülhetsz mellém. Közben a pincérnő pötyögős járásával kihozta a söröket, négyet egyensúlyozva a tálcán, s ahogy lépdelt a keskeny szőnyegen, az előre tartott tálca jobbra-balra billent, mintha mozgástükre lenne az eszpresszóban üldögélő férfiak nézését himbáló izmos farának, jobbra-balra, föl-le. Köszönöm, Magdika, kézcsókom, mint mindig — díjaztam a produkciót, bennfentességemet mutogatva.

Ez a nő csak így tud járni? Nem kellene orvoshoz vinni, én ismerek egy jó ortopédet, a papám kollégája a kórházban — fűzte magánvéleményét Eszter a jelenethez. Nem tudtam felelni, talán el is vörösödtem, Eszter meg felállt, kihúzta magát, mindjárt jövök, arra van a toalett? — kérdezte, és Magdika járását utánozva végigvonult teljes hosszúságában, fiatalságában a helyiség másik végéhez.

Mit akar ez a lány tőlem? Miért nem tudok menekülni előle? Miért bénít meg kedves szavaival? Hülye vagyok? Szerelmes? Egyik sem. Langaléta! Egy vörös bányarém! De nem igaz, Eszter szép lány. Már megbántam, hogy egyik délelőtt, mikor kérkedni akartam, elhívtam a Duna-partra. A fatelep hátsó kerítésén másztunk ki, és én majdnem fennakadtam a dróthálón, de Eszter egyszerűen felnyúlt, két keze közé fogott, könnyedén leemelt a magasból. Néha nem rossz, ha valaki hosszabb az átlagnál — mondta azzal a gúny nélküli, személyhez szóló kedvességgel, amely egész lényét körüllengte. Fél délelőtt csatangoltunk az elvadult ipari tájban, és én hivalkodóan magyaráztam, hogy mikor és hogyan festettem le a túloldali dombokat, apró hegyeket, a kép középtengelyében azzal a klasszicizáló épülettel, mely nemes vonalaival kiemelkedett a budafoki látképből.

Maarten, flickr.com

Gondtalanul heverésztünk a kátrányos fövenyen, mit sem törődve azzal, hogy ki lát meg és hogyan piszkítjuk össze ruhánkat, testünket. Aztán valami furcsa ötlettől vezérelve kergetőzni kezdtünk, bicegve rohantam utána, bevárt és birkóztunk, henteregtünk, míg ki nem fulladtunk. Zihálva néztük a hatalmas vizet, ujjammal fésültem hosszú haját, magamhoz öleltem és megcsókoltuk egymást, hosszan, szenvedélyesen. Sokáig maradtunk a Dunánál, ültünk, csodáltuk a folyót, némán csókolóztunk, egymás lélegzetét, szívdobbanásait hallgatva a folyó halk morajában. Megpróbáltam mondani valamit, de ajkamra szorította hosszú mutatóujját. — Gyere, még keresni fognak. Megfogta a kezemet, és így sétáltunk vissza a fatelepre. Azóta nincs nyugtom.

sörözni fogsz

Eddig értem az emlékek és a gondolatok kavargó miértjében, mikor visszaült Eszter az asztalhoz. Azt hittem, sörözni fogsz, nem ittál még egy kortyot sem. Tenyerem közé fogtam az arcát, magamhoz húztam, és egész közelről suttogtam a fülébe: miért vártál meg, miért? Elmosolyodott, húsos ajka közül kivillant hófehér, kicsit előreálló foga, az egyik szemfogán mint apró igazgyöngy csillant meg egy nyálbuborék, szétpattant, előre tartotta kezét, s miután kihámozta fejét forró, izzadt tenyerem közül, megfogta kétoldalt a vállamat, hátratolt a támla nélküli széken; a szemembe nézett, úgy válaszolt. Azért vártalak, mert szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Ne! Maradj csendben — tapasztotta mutatóujját ismerős mozdulattal a számra.

Hatalmas, száraz gombóc fészkelődött a torkomban, nyeldestem a testemen átvonuló forróságot, ha próbáltam volna, akkor sem tudok megszólalni. Ittam egy korty sört, megfogtam a kezét, Eszter, menjünk innen, gyere. És a sörök? — kérdezte. – Itt hagyjuk, nem vagyok szomjas.

Késő este váltunk el. Magam sem tudom, merre csatangoltunk, egyszerűen nem emlékszem rá. Holnap este itt a Vajdahunyadvárnál, ennél a padnál találkozunk. Most menj, nem kell hazakísérned, nem akarom, de holnap este várlak. Elbúcsúztunk, egymáshoz szorítottuk arcunkat, olyan erővel, hogy fájt a járomcsontom. Megcsókolta a homlokomat, aztán eltolt magától — vár az apukám. Menjél, de ne nézz vissza. Sóbálvánnyá válsz. Egy kukkot sem értettem a szavaiból, de azért elindultam az ellenkező irányban, s mikor hátrapillantottam, már nem láttam Esztert, elnyelte a ligeti sötétség.

felső kép | Jonathan Petersson, flickr.com