FÉLÚTON

1890-ben, néhány nappal azelőtt, hogy elindul Szahalinra, Csehov „véletlenül” meglátja a moszkvai Russzkaja Miszl (Orosz Gondolat) című folyóiratban a saját nevét – „…az elvtelen írás olyan papjai, mint…Csehov…” –, s bár tudja, hogy kritikára, s még rágalomra sem szokás reflektálni, most nem tudja válasz nélkül hagyni a dolgot. „Elvtelen író, vagy ami ugyanazt jelenti, csirkefogó sohasem voltam – írja a szerkesztőnek címzett levelében. – Igaz, irodalmi tevékenységem a tévedések szakadatlan láncolatából állt, tévedéseim néha igen durvák voltak, de ennek magyarázata a tehetségem méreteiben rejlik, és egyáltalán nem abban, hogy jó vagy rossz ember vagyok-e. Nem zsaroltam, nem írtam gúnyiratokat, sem feljelentéseket, nem hízelegtem, nem hazudtam, nem sértegettem, röviden szólva: van sok elbeszélésem és vezércikkem, amelyeket szívesen kidobnék, mint használhatatlant, de nincs egyetlenegy sorom se, ami miatt szégyenkezhetném. Ha elfogadnám azt a feltételezést, hogy elvtelenségen ön azt a szomorú körülményt érti, hogy művelt és nyomtatásban gyakran megjelent ember létemre semmit sem tettem azokért, akiket szeretek, hogy tevékenységemnek nyoma sem látszik a helyi önkormányzat, az új bíróság, a szabad sajtó, s általában a szabadság…” Rendszerint idáig tudom viszonylag fegyelmezetten olvasni, vagy mondani magamban a szöveget, s akárhányszor eljátszom, színészként repetálom a váltást, s érzékelem, ahogy még az elemi felháborodást és dühöt is elnyomja a mindig előkúszó szégyen, ahogyan a „szomorú körülmény” teljesen, tökéletesen kisajátítja az írót, uralja az életét, rátelepszik az indulataira, a mozdulataira – rendszerint itt, nyilván a saját tehetetlenségem és haszontalanságom miatti megrendülésemben is, elcsuklik a hangom, ha némán, csak magamban ejtem ki a szavakat, akkor is elcsuklik, sírás fojtogat, Csehov kétségbeesését vélem érzékelni, hajlamos vagyok rá, újra és újra megbotolva odalökődöm, hogy összevétem az ő fájdalmát meg a magamét, s a saját tüdőmre képzelem, ott látom növekedni a kavernát, a kíntól, a visszanyelt sírástól is nagyobbodó üreget, kényszeresen vetítem magamnak, ahogy nő az a luk az artéria felé, tágul egyre, terjeszkedik, a semmi lesz nagyobb, a semmi, mondom, mindig az nyomul, s hogy még sincs más mód tartóztatni, csak az önpusztító kitettség, versenyfutás magunkkal, magunkban, csillapítást keresni a sürgetéssel: elmenni Szahalinra, hogy fél évig ne úgy éljen, mint addig élt.

felszabadítás

De hogy élt addig, harminc esztendős koráig? Ostobaság mentegetni azzal, hogy szépen, hát még elősorolni, mi mindent dolgozott, hogyan küszködött a lefokozó, lelkileg rabszolgaságra kényszerítő helyzetben anélkül, hogy pusztítani-rombolni igyekezett volna a családot, embereket jelentő „környezetet”, el sem menekült tőlük, nem hagyta őket faképnél, mert megértette, hogy az ember csak és legfeljebb önmagát szabadíthatja fel, méghozzá úgy, hogy cseppenként szorítja ki magából a rabszolgát. Úgy tűnik aztán, minél sikeresebb volt a felszabadítás, mondhatni, minél nagyobb rutint szerzett a rabszolga kiszorításában, annál védtelenebbé lett mások nyomorával, tehetetlenségével szemben. Józanabb kínt nem lehet elképzelni. Nem volt benne semmi romantikus világfelforgató hevület, semmi profetikus vagy vezéri attitűd, de a kötelességnek tűnő kényszer, hogy gyógyítson, enyhítse a szenvedéseket, úgy gyötörte, mint valami hipertrófiás betegség. Hárította a közvetlen orvosi munkát, jó ösztönnel, hiszen felzabálta volna minden erejét, de képtelen volt igazán megmenekedni, s önmaga előtt nem titkolhatta pangásos lelkifurdalását – remélte, hogy a szahalini úttal is kissé lerója adósságát az orvostudománynak, amellyel disznó módon viselkedett.

Camus a Nobel-díjkiosztó ünnepséget lezáró díszvacsorán tartott beszédében azt mondta, hogy az író félúton van a szépség és a közösség között – az előbbiről nem tud lemondani, az utóbbitól nem tud elszakadni. Ez a gyötrelmes, toporgósnak tetsző, de reménytelenül hajszolt állapot maradandó károkat okoz, és nemcsak a láthatatlan és foghatatlan, mert oly költői „lélek” fekélyeit – felfedezhetőek ezek a szem alatti táskákban, arcot gyűrő-metsző vonalakban, parányi izomremegésekben, az áll-él törékenységében, a száj görbületében, s leginkább a szem bogarában, mert ott jól megkülönböztethető, hogy a csillogást az egyszerű öregedés tompítja-e, vagy a fájdalom, ami elkerülhetetlen következménye, ha valaki – választottan?, sorsára hagyottan?, alkatilag? – örökké félúton száguld. Ha folyton-folyvást elégiázik. Eszményeket dédelget és közben szenved attól, ami van.

Pontoskodva azért éreztem szükségesnek leírni, hogy díszvacsorán, méghozzá nyilván akkor, 1957-ben is, a protokoll-szabályoknak megfelelően szervezett, tehát a nyilvánosságnak szánt, és a nyilvánosság közreműködésével még inkább heccelt és nyomban formálissá is lett ünnepségsorozat záróeseményén, a stockholmi városházán beszélt Camus, mert lázadó intimitása ma ámulatba ejt, és szembeötlőbbé teszi – stilárisan! –, milyen is fájdalom és szépség közt megosztva élni. Nem volna nehéz utánanéznem, akár fényképeket kerítenem a stockholmi városházáról, az épület belsejéről, a teremről, ahol az a beszéd elhangzott, megbízható beszámolókat arról, hogy például milyen kellékeket használtak, hány embernek terítettek, mit és milyen sorrendben tálaltak, és így tovább, s amennyire taszít a tények elfricskázása, kiforgatása, ez a manapság nem csupán divatos, inkább az úgynevezett elitet megilletőnek vélt nyegleség, amelyről látom, tapasztalom, hogy már réges-régen nem a képzelet szabadságát hivatott védelmezni, hisz oly könnyen válik buta gőggé, hogy még a valaha valóságos szenvedésekkel is könyörtelenül elbánna, csakhogy a szenvedések nem évülnek el, nem bomlanak, nem oldódnak, el sem párolognak, a halál után is masszívan vannak és hatnak, s az írónak, aki mindig félúton van szépség és közösség között, legelőbb is ezt kell megértenie, kopár tényként tudomásul vennie, nem pátosszal és nem alázatos lélekkel, inkább csak józan biccentéssel: nem évülnek el – csodálkozom is magamon, ahogy a Moszkva téri metróban visz le a mozgólépcső, nyikorogva húz le, tenyerem alatt más tempóban, más nyikorgással fut a gumírozott szalag, s a két, ellentétes irányban mozgó kapaszkodó között vad sárgával és vad kékkel a hirdetés, hogy szokásba jön a szerencse, mi megyünk le, ők jönnek fel, csak a hirdetés stabil, egyszer felénk fordulva, egyszer feléjük, szarvasagancs-forma emblémával, hogy szokásba jön a szerencse, az ázott kabátok alól előkúszó testszagokra és az illatosítók szagára nem lehet felkészülni, a csarnokban üzemelő pékség émelyítő édességére és a lenti nyomorultak erjedt lehelet-gőzére sem – csodálkozom, milyen könnyedén hárítom most magamban, hogy utánanézzek annak a díszvacsorának, mégis elképzelem a kristálypoharakat, a vörösborral félig töltött és a jeges-gyöngyöző pezsgőnek való kelyheket, meglehet, az utóbbiak ezüst talpasak, masszívak, mint Szókratész bürökpohara és szenvedése, mégis kecsesek, csodálkozom, hogy miközben tartunk lefelé, én a kivilágított stockholmi városháza díszlépcsőjét látom, valóságtól durván elrugaszkodott képzeletemben úgy hajlik, öblösödik, indázik, mint a pezsgőspohár majd Camus kezében, nem érdekel az a lépcső, mondom, mindegy, hogy van-e, volt-e, nem érdekel, nincs semmi jelentősége, de látom, ahogy megy felfelé, lépdel, vigyorgásából semmit meg nem mutatva, vigyorgok hát helyette, míg leérünk, míg ő a vakító fénycsóva középpontjában rendezi viszonyát túlságosan is nagylelkű sorsával, míg szavakat formál, amelyeket ma senki, semmiféle díszvacsora végén nem mondhatna el, hogy egész életében támogatták azok az eszmények, amelyeket a művészetéről és az író szerepéről vallott, megy fel a lépcsőn, mert én zötyögök lefelé, ez tetszik, a gumírozott kapaszkodó-szalagot is elengedem, hogy hatásosabb legyen, amit első szuszra mond: Engedjék meg, hogy… elmondjam, olyan egyszerűen, ahogy csak tudom, mi ez az eszmény. Úgy vigyorgok, mint valami beavatott, mint dilettáns műsorvezető, aki mimikájával jelzi a közönségnek: most jön a poén; mint a felnőtt, ha az ajándékait bontogató gyereket nézi – nemcsak azért kérkedek magam előtt az örömömmel, mert leplezhetetlen elégedettséget érzek, büszkeséghez nagyon hasonlót, amiről persze pontosan tudom, hogy éppúgy jogtalan és bután kisajátító, mint a Csehov tüdejét – vagy Camus-ét – pusztító gümőkórt a saját testembe képzelni; nemcsak annak örülök tehát, hogy ezekről a támogató eszményekről valaha, s mégsem olyan régen, beszélt valaki, lehetőséget adva nekem az azonosulásra, hanem azért is, mert megszokhatatlanul pompás, újra és újra lenyűgöző a mondatok és a díszlet abszurd összhangja, a főszereplő s a helyszín kivételes „találkozása”, ahogy színpadilag is tökéletesen testesül, milyen az: félúton lenni.

örökösen félúton

Camus akkor csak „az író” örökös ingázásáról beszélt, és szót sem ejtett a saját útjáról, az algíri nyomorból a díszvacsoráig ívelő pályájáról, arról a – ha úgy tetszik, személyes, magán vagy egyedi – motívumról, ami pedig mindenekelőtt megéreztette vele, milyen az: örökösen félúton lenni, hiszen mégiscsak a legszegényebb élet és a szellem legnagyobb kalandjának összeérése kellett ahhoz, hogy semmi, az égvilágon semmi se legyen benne a felkapaszkodottak hivalkodásából, önelégedettségéből és továbbkapaszkodási erőlködéséből – ahogy Csehovban sem volt –, s hogy minden írásában, és éppen a legmelengetőbb, a legszikrázóbb fényekkel megvilágított részletekben ott bujkáljon a részvétből, tehetetlenségből és önemésztő lelkifurdalásból eredő fájdalom.

De megállítás, kimerevítés nélkül meddig lehet pergetni a képet, meddig tart, míg megy fel a városháza díszlépcsőjén, mikor én máris leérek? Kis zökkenés, s le kell lépnem, ő meg közben nyilván réges-régen fent van – hány fok lehet egy csavarodó díszlépcső? –, nem rohan, de nem is vánszorog, nincs gondja a légzésével, a múlt hónapban lett negyvennégy esztendős – az egykor negyvennegyedik születésnapját „ünneplő” Csehov az apjának, a nagyapjának tűnne. Akkor, fél évszázadnál régebben, arra a születésnapra időzítették a Cseresznyéskert bemutatóját, s a legjobb akaratú barátok írói jubileumot is szerveztek a moszkvai Művész Színházban. Támogatni kellett a páholyáig, s aztán halotthalványan, soványan ott állt a proszcéniumban, köhögése nem tudott csillapodni, közben fogadta a beszédeket és ajándékokat… A nézőtérről odakiáltoztak: üljön le! De Csehov összeráncolta szemöldökét, és állva maradt az egész hosszú, elnyújtott ünneplés alatt… Camus azonban nyugodtan, egyenletesen lép a stockholmi városházán, talán ügyelnie kell, hogy ne látszódjék szeleburdinak: még csak negyvennégy éves, a bőre feszes, a mozgása rugalmas, egyik kísérőjének mond talán valamit, nem, mégsem szól ott senkihez, modoros volna, tettetett lazaság, a vakító fénycsóvával szemközt inkább visszanyomott nevetést, alig derengő grimaszt képzelek, semmiképpen sem mosolyt. Bár lehet, hogy fényképekkel bizonyítható: mosolygott, én itt, a Moszkva téri metró mozgólépcsőjén nem látok semmit, ami a nyilvánosságnak szánt mosolyra emlékeztetne; tagadom az ő feltételezhető mosolyát. Kíméletlenül és görcsösen tagadom, mintha csimpaszkodnék az elutasításba… Minden művésznek, aki társadalmunkban megpróbál hírnevet szerezni, tudnia kell, hogy nem ő maga lesz híres, hanem valaki más az ő neve alatt, aki aztán kicsúszik a keze közül, és egy nap talán meg is öli a benne rejlő igazi művészt… Ezt négy nappal később, az uppsalai egyetemen mondja, de ott, a díszlépcsőn már nyilván tudja, hogy ezt is elmondja majd. Nézem, ahogy menthetetlenül küszködik ebben a mégiscsak mulatságos helyzetben, ahogy igyekszik megőrizni önmagát s nem sérteni túlságosan az ünneplőket, és igyekszik magába zárni a küszködését – büszkén bizonyára, hisz nem tartozik senkire, de mintha nem gyötörné, nem bénítaná végsőkig az a körülmény, amitől én még a Moszkva téri metró mozgólépcsőjén sem szabadulhatok, mintha ő még átbeszélhetné, fennkölt szavalattal elnyomná a tolakodó tényt, hogy amit mond, nem ebben a világban és nem ennek a világnak szól, és mintha hinne is a saját átbeszélési képességében, írásai hány helyén hallom, hogy a szárnyaló mondatok alatt a rémület meg a kín verdes, de azért szárnyalnak azok a mondatok, sőt, minél mélyebb a kétségbeesés és a fájdalom, a logika minél kopárabb vidékre húzza, annál könnyedebben deklamál, barátságról, szabadságról, a lázadó ember görcsös derűjéről, és talán észre sem veszi, milyen kényszeresen tukmálja ezt a könnyedséget, prédikálós szó-szárnyalást. A sötétség mélyén szemünkbe villan, feldereng előttünk az új fénysugár, s azért kell küzdenünk, hogy elárasszon minket. A nihilizmuson túl, romok között készülődünk valamennyien az újjászületésre… Lehet. Szokásba jön a szerencse. De most nem akarom hallani ezeket a mondatokat, ahogy látni sem volt–nem volt mosolyát. Gyönyörködve nézem, ahogy lép felfelé, bár csodálkozom is: hogyhogy nem görnyeszti meg a gyanakvás? Hogyan hessentette el, s elhessentette-e a kérdéseket, hogy túlságosan nagylelkű sorsát kik és miért szabták, hogy a fénycsóvába állítást kik és miért, és kinek és minek ellenében agyalták ki? Elegendőnek vélte a kötelező, etikettszerű szerénység megcsillantását, kicsike utalást a szülőhazáját sújtó csapásokra meg a csöndre kárhoztatott írókra? Hogyhogy le nem gurul arról a díszlépcsőről? Mivel védekezik önmagában? Hogy annyira fontos elmondania, melyek azok az eszmények, amelyek mindvégig támogatták? És ha ekkora nyilvánosság előtt szólhat, méghozzá a legfontosabb, legszentebb ügyeiről, ha eztán eleve többen és odaadóbban figyelnek mindarra, aminek elmondására az életét tette, micsoda felelőtlenség volna, bűn!, engedni a szorongásainak, a világra rá-rácsodálkozó szomorúságának – nem, rossz az az okoskodás, amely eltántorítaná!… Biztosan minden generáció azt gondolja magáról, hogy a világ újjáteremtésére hivatott. De az én generációm tudja, hogy nem fogja újjáteremteni ezt a világot. Feladata talán még ennél is nagyobb: meg kell akadályoznia, hogy a világ széthulljon. Egy olyan romlott történelem örököseként... Olyan mondatokat röptethet ott a stockholmi városházán, amelyeket sokan hurcolnak aztán dédelgetve, menekítik át éveken, évtizedeken anélkül, hogy észrevennék: régen őrültség már ez a gyöngédkedés, tiráda csupán, narcizmusba futó, illúziókat és önkultuszokat termő ideológia. Halott. Nem lehet már nedves kabátok alá dugdosni, lopni, menekíteni, erőt szívni belőlük, úgy tenni, mintha támogató eszmények volnának. Ideje inkább, hogy hangtalanul kifújjam, kis gőzkarikákban leheljem ezen a mozgólépcsőn, és nézzem, ahogy nehézkesen kapaszkodnak, emelkednek, lassan szétfoszlanak, keverednek a pékség lekvár- és fahéj-édességével, az ázott felöltők szagával, s mire a lépcső leér, végképp láthatatlan mind, semmi; repetíció így valamiképp, árnylebbenés.

rendezni valahogy viszonyomat

…az író… nem állhat ma azok szolgálatába, akik a történelmet alakítják: ő azokat szolgálja, akik elszenvedik a történelmet… Csakhogy ezt a szöveget lehelni-párásítani, a többes számot, a szószóló mégoly melengető hangját – hogyan csináljam? Fújhatom-e éppen ide, a csupa-csupa elszenvedő közé, hogy se melodramatikus-nosztalgikus, se igazságtalanul vádaskodó ne legyek közben? Gondoljam, hogy az én – és egyesegyedül az én – feladatom nem nihilistán látni: milyen sikamlós a világ újjáteremtésének vagy széthullásának fogalma, s már a feladat, a szolgálat meg a történelem, hát még a romlott történelem fogalma; mik ezek? És valahogy mindet mégis épségben rakosgatni, nem röptetni, de nem is gúnyolni, nem a fogak közé csippentve roppantani, mint a szotyolát, és héját szétköpdösni, nem, a dekonstrukcióval tovább nem szennyezni, de a használhatóságot és értelmet semmire rá sem olvasni – és rendezni valahogy viszonyomat ehhez a sok, mérhetetlenül soknak tűnő nem-hez; biccenteni, hogy nincs megbízás, felhatalmazás a többes számra, s bármilyen virtuálissá lettek a közösségek, semmivel sem sikerülhet jobban az elszakadás, és a kívánkozás valami ugyancsak virtuális szépséghez, az is megvan, a félúton zötyögés minden kelléke tehát, megvan, nem évül el – vagy elévülten is megvan.

Gyötör, hogy játszhatom ezzel, hogy hatalmamban áll egy lefelé húzó mozgólépcsőn elképzelni, amint ő megy felfelé, megtartani ott, úgy tenni, mintha lapítva nem épp feledtetném, szorítanám a tudatom alá a platánfának rohanó autót, a hideg esőt, szilánkok záporozását a sárba, mintha a jeges-gyöngyöző pezsgővel, csavarodó díszlépcsővel és vakító fénycsóvával megóvhatnám magunkat mostani szomorú körülményeinktől, a növekvő semmitől, meg hogy semmit sem tehetünk azokért, akiket szeretünk.

kép | shutterstock.com