MÉRT VAN?

Múlik lassan, fűszálanként a nyár
és végigver rajtunk fény-ostora,
az elhagyott erdő lángokban áll,
hát visszatérni többé már soha.

Lesz, ami lesz. Lesz – majd – ami lehet,
de ami egyszer volt, az már sosem,
aki lehettem volna, nem leszek,
aki meg lettem, az elpusztul velem.

De addig is, mily hiányt pótolok?
Kitölthetem-e azt az űrt, amit
maga után egy másik lény hagyott?

Megérthetem egy lábnyom érveit,
a tény mögé el, mért bújik az ok?
Mért van; hogy vesszen, azért érkezik?

kép | adobe.com