FANYAR
1993 ősz

Kivástam, és a szerelem
fáraszt is már. Elismerem.
Vagy tán hiányod ólma ez,
mely mélybe ránt le, s mint retesz,
lezárja, ormótlan kapocs,
az örömös s a bánatos
óráknak fösvény ajtaját,
acél pántként ölelve át
az átjárható, röpke kéjt,
s borít napomra görcsös éjt.
Az álmom siklik hátadon,
s míg elborít saját szagom,
ölednek illatába vész
– fanyar kökény, egy csöppnyi méz –