Komoróczy Géza

EZÉKIEL A CSATORNA PARTJÁN

1993 nyár

EZÉKIEL A CSATORNA PARTJÁN

Ezékiel (Jehezq’él ben Búzi), a J(eh)ójákin királlyal együtt Babilóniába, fogságba vitt, illetve áttelepített (i. e. 597) több ezer júdai (jehudim): a ,,fogság”-ban élő zsidók (góla) egyike, papi személy (kóhén), már maga is ötödik éve volt ,,a káld nép országá”-ban (erec kaszdim) azaz Babilóniában, amikor egy nyári napon, a IV. hónap 5. napján, ha a babiloni naptárt vesszük, s miért ne: tammúz havában, a ma használatos gregorián naptár szerint i. e. 593. július 31-én, fényes nappal, s képzelhető, micsoda rekkenő hőségben, a ,,Kebár-folyó (vagy: csatorna)” mellett látomása van (Ez. 1,1—3). Örvénylő szél (rúah) támad, hatalmas felhő, villámló fény, körös-körül sugárkoszorú (1,4). Mintha megnyílnék az ég. Meglátja az Istenséget, látomásban (mar’ot elohim). A látomás: jelenés (1,4—28), benne — vakító fényesség (hasmal) és lobogó tűz közepette (1,4), szüntelenül mozgó, eleven trónuson (1,5 skk.) — Jahve Fensége vagy Személye (kebód- JHWH) (1,28), illetve hang (1,28—3,10). Látvány és hang. Jahve súlyos (erős) keze érinti (1,3), s majd (3,14): kiválasztatik. Jahve szava szerint, vagy éppen Jahve szavával, Ezékiel megbízást kap (2,3), hogy követként közvetítse, amit majd az Úr mond Izráel népének: a nép felől, helyesebben ellenük, akik, mint már az őseik (abot) is, makacs, lázadó engedetlenségben vannak az Úr iránt. Teleírt (bőr) tekercset kell elrágnia és lenyelnie. A bőrnek, szokatlanul, mindkét oldalán írás van: zsúfoltan tele szöveggel. A tekercs édes, mint a méz (2,8—3,3). Jahve szava (debar-JHWH) bízatik Ezékielre a tekercsen; megeszi: magába fogadja, már eleve, mindenestől. Próféta lesz (nabi): aki Jahve szavát kimondja. Érti a nép nyelvét (3,6—7): nem félhet tőlük, legyenek bár megátalkodottak és ellenségesek (3,9). A látomás végén a ,,szél” (rúah) felkapja Ezékielt. Visszamegy a gólához, a többiekhez, társaihoz, a Tél Abib nevű helységbe. Áldott a Jahve Fensége (kebód-JHWH), ahol van (mi-meqómó).
prófétai elhivatás
A könyv bevezető része (1,1—3,15), mint ebből a rövid összefoglalásból is kitetszik, Ezékiel prófétai elhivatását írja le. A látomásban kapott isteni megbízatást, hogy amit majd neki mond: Jahve, az Úr szavát rendre adja tudtára minden zsidónak, azoknak, akik a „fogság”-ban élnek, és egész népének; értsd: azoknak is, akik Jeruzsálemben vannak. Magát a látomást és változatát (Ez. 10), a csudálatos isteni trónus vagy — a szöveg nem használja ezt a szót — „szekér” (merkába) képeit, amelyekhez a korai (i. sz. 3—4. század) zsidó misztika (az ascensus, „felmenetel”, ti. az Isten lakóhelyéhez, hékhalot) kapcsolódik, a jelen írásban nem tárgyalom; ezek a szövegrészek mindig is megkülönböztetett figyelmet ébresztettek, de engem most csupán a prófétai elhivatás jelenete foglalkoztat, e jelenetnek is csak némely mozzanata, főként a helyszín, s még ez is leginkább a babiloni, illetve a zsidó hagyományhoz kötődő viszonyában.

Vajon miért éppen a Kebár-,,folyó” mellett kapja Ezékiel a prófétai megbízatást? Miért a „folyó”-part a színtere a látomásnak? Ezékiel prófétai elhivatásának színtere foglalkoztatta, persze, már eddig is a kommentátorokat, egy midrást, erre még hivatkozni fogok, Rasi éles elméjét, modern szövegmagyarázókat is, de az érdeklődés jobbára csak arra irányult, mi az a Kebár-,,folyó”. Mármint topográfiai értelemben. Engem a babiloni csatorna mint színtér érdekel, a csatorna vallási státusa: miért éppen csatorna a színtere a theophaniának — legyen bár ez a theophania valójában látomás. Mert hiszen Jahve Fensége megjelenhetett volna Ezékielnek más helyszíneken is; később már volt látomása közönséges helyeken: a házában, ahol társaival, Izráel véneivel gyakorta beszélgetett (8—11, s lásd kül. 8,1—3 és 11,24—25; egyéb hasonló alkalmakhoz pedig lásd 14,1; 20,1), a városon kívül, egy — talán képzeletbeli (?) — „völgy”-ben (3,23; 37,1). Miért a Kebár-„folyó” — éppen a legelső látomásnál? Miért a „folyó” vagy csatorna mellett a prófétai elhivatás?

Giorgio Ghisi: Ezékiel látomása Giovanni Battista Bertani után, art.famsf.org

Giorgio Ghisi: Ezékiel látomása Giovanni Battista Bertani után, art.famsf.org

A hagyományos szöveg nincs egészen rendben ezen a ponton. A bevezető rész kétszer említi a Kebár ,,folyó” nevét. Első ízben mindjárt az elején (1,1), ahol is ezt olvassuk, kissé talán szabad, de semmiképpen sem pontatlan fordításban, nyomban az időpont megjelölése után: Én is azok között voltam, akik a fogságban élnek, a Kebár-,,folyó” mellett. A második alkalom pedig a bevezető rész legvége, az a mondat (3,15), amelyben Ezékiel leírja, hogy a „szél” visszavitte őt a fogságban élőkhöz, Tél Ábibba, azok közé, akik a Kebár-,,folyó” mentén laknak. Az utóbbi szövegrészben régi fordítások, a Septuaginta (görög) és a Pesitta (szír), nem tartalmazzák az utaló mellékmondatot; a Targum (arámi) azonban a Maszóra héber szövegét követi. Pusztán a Septuaginta mint szövegtanú megengedi, hogy — a napjainkban használatos kritikai kiadásokkal egybehangzóan — számoljunk akár azzal is: a Maszóra szövegében a Kebár-,,folyó” említése a második alkalommal (3,15) nem az eredeti héber szöveg szerint van, hanem későbbi betoldás, magyarázó kiegészítés. A következtetésnek, ha csupán a topográfia szempontjából nézzük, nincs jelentősége. Tél Ábib, Babilóniában, az egyébként rejtélyes Kebár-,,folyó” mentén feküdt, ez nem kétséges. De ha az Ezékiel próféta elhivatásáról szóló szövegrészt kissé másképp próbáljuk elemezni, mint szokásos, a szövegkritika hozama jó kezdőpontul — és tanulságokkal — szolgálhat.
mózesi helyzet
Ezékiel, a kóhén, aki — már a Targum, a fordítást kiegészítő betoldásban és Rasi (ad 1,1) így értelmezték — a saját (magán-) időszámítását Jósijjáhu szertartási és vallási reformjainak dátumától kezdi, „a harmincadik évben” (1,1), amely törté
netesen a góla ötödik éve (1,3), kimegy a városkából, ahol a zsidók élnek, ki a „folyó” partjára; s egyedül. Itt látomása van, Jahve megbízást ad neki, próféta lesz, Jahve szavát fogja közvetíteni népének, akár hallgatnak rá, akár nem (3,11). Ember ő is, egy a többiek közül (ben-ádám, 2,1 stb.); de kóhén. Amikor Jahve beszél vele, Ezékiel egyedül van. Valóságos mózesi helyzet (vö. Ex. 19,3 skk.), s alkalmasint már Ezékiel szándéka szerint; a következményeiben mindenképpen.

Ezékiel szándéka szerint? Lehet, hogy van kis túlzás a megfogalmazásban. De a könyv szövegének egyes szám első személye nem puszta irodalmi fikció. A terjedelmes könyvek közül, nem lehet kétséges, Ezékielben van a Bibliában a legtöbb személyesség; nemcsak a stílus egyéni vonásai: a hitelesnek elfogadható szövegrészek is. Vegyük komolyan Ezékiel szavait, s értsük, ahogyan a mai tudásunk alapján érteni tudjuk.

Ezékiel, én így értem a szöveget, találkozni akart az Istennel. Egyedül akart lenni vele. Már ötödik éve annak, hogy a (volt) zsidó „foglyok” itt élnek, Babilóniában. Jönnek a hírek Jeruzsálemből, az Országból: a királyi udvar vakmerően bizakodik. A góla körében is mindenféle reménység kap lábra: vajon nem hamis reménység-e? Jeruzsálemben Jiremjáhu (Jer. 29,20 skk.), nagyjából ugyanebben az időben, szembefordult a Babilóniában fecsegő optimistákkal: hamis prófétáknak nevezi őket. Ezékiel mindig az egész népre gondolt. De tudni akarta azt is, mit mond Jahve külön a góla számára (vö. 3,11). Találkozni akart az Istennel. Mint Móse hajdan a Szinaj-hegyre: egyedül ment ki a Kebár-,,folyó” partjára. Rasi (ad 1,1) szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a góla szó a könyv kezdőmondatában nem azokra vonatkozik, akik a „fogságában élnek, hanem magát a ,,fogság”-ot — a helyzetet — jelenti: mert Ezékiel a látomás idején egyedül volt. A tudatosság: a látomásnak már-már a kihívása érezhető a szövegben.

Francisco Collantes: Ezékiel látomása, wga.hu

Francisco Collantes: Ezékiel látomása, wga.hu

Némely magyarázó, Rasi is (ad 1,3), úgy véli, Ezékiel önkívületbe esett, netán a látomás idején mindvégig önkívületben volt. A „Jahve keze” (jad-JHWH) kifejezésnek, mint már kiderült, én más értelmet tulajdonítok. Nem lesújtotta Ezékielt: kiválasztotta. Ezékiel, igaz, a látomástól a földre zuhant (1,28), de felszólítást kapott, hogy álljon föl, s nyomban felegyenesedett, és az Istenség hangját állva hallgatta meg (2,1—2). Nem öntudatlan volt, az állapota, ahogyan a könyv beállítja, nem eksztaszisz: valóságosan látta az Istenséget a „folyó”-parton. A leírás szinte archetipikusan talál a misztikus élményre. Elkülönülés a környezettől, teljes szellemi és lelki összefogottság, látomás, „elragadtatás”, ti. mindattól, ami nem a látomásos élmény része, teljes, intenzív jelenlét az élményben, visszatérés az életbeli viszonyok közé, de már másként, mint korábban. Semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a zsidó misztika alapszövege éppen Ezékiel látomásának leírása lett. Ezékiel élménye nem önkívület: misztikus élmény, találkozás az Istenséggel, találkozás, amit neki magának is keresnie kellett, előkészítenie, megteremtenie hozzá a körülményeket; tudatos, kihívott élmény.
a Folyam maga
S miért éppen a „folyó”-partra ment Ezékiel? De még előbb: folyó-e vajon a Kebár? Az utóbbi kérdésre egyszerű a felelet: bár a héber szó (nahar) valóban „folyó”, s a héberben van „csatorna” szó is (peleg stb.), az itt szóban forgó neharkebár csak csatorna lehet. Elég ránéznünk Babilónia térképére: csatornák hálózzák be. Lakni, gazdálkodni, élni csak csatorna mentén lehet: másutt sivatag van. Nippur térségében vagyunk. Az Euphratész fő-ágát és a belőle kiágazó csatornákat nehéz megkülönböztetni egymástól. Az ország ősi nyelvén, akkádul, „folyó” és „csatorna” ugyanaz a szó (náru). A folyam szüntelenül változtatja a medrét. Hol az egyik meder a fő-ág, hol a másik. Találgathatjuk, melyik ág szerepel Ezékielnél. Van, aki a mai nevén Satt en-Nil nevű, hajdan — egy ideig — fő-ágnak számító mederre gondol. Nippur városát ez az ág szelte át. Ma száraz; sivatagi homok töltötte fel, csak az egykori két part látható, még mindig: folyami kagylók széles sávja jelöli. Én magam azt hiszem, hogy a héber név nem is név, csak elnevezés: „a nagy csatorna”, egy akkád/arámi (arab) szóval. De a lényeg mégsem ez. Akár a Folyam maga: a Perát vagy Euphratész (vö. Gén. 2,14), akár ennek egy ága, akár valamelyik csatorna: a víz folyik benne. Nem állóvíz: folyik. S Ezékiel számára éppen ez a lényeges.

Próféták, mások is, ha nem Izráelben: víz, folyóvíz mellett keresték a kapcsolatot Jahve istennel. Vajon volt szerepe ebben a teremtésről szóló elbeszélés első mondatának is? A Genesis / Berésit ezt mondja (1,1) — a fordítást egy picit Ezékielhez próbáltam igazítani: ,,(…) az Istenség lelke (rúah, mint Ezékielnél a „szél”) a vizek fölött lebegett (merahepet)”. Nem tudom. A bizonyító erejű bibliai szöveghelyeket egy ismert haláchikus midrás, a Mekilta de-R. Jismaél már összegyűjtötte (ed. J. Z. Lauterbach, vol. I, p. 5 sk.: Piszha I, 57 skk.). Mondhatod, hogy voltak olyan próféták, s meg is nevezheted őket, azokat, akikkel (az Istenség) az Országon (erec) kívül beszélt. Valóban, így van: de csakis az (ős)atyák különleges érdemei miatt. S még azt is mondhatni, hogy amikor, különleges érdemeik miatt, az Országon kívül beszélt velük: csakis tiszta helyen (maqom tehorá), amit a víz jelent.

Quinten Massys Ezékiel látomása, commons.wikimedia.org

Quinten Massys Ezékiel látomása, commons.wikimedia.org

Dánielnél, ugyancsak a galut prófétája, két ízben is folyópart a látomás (házón) színtere: a Tigris (Dán. 10,4); illetve az Uláj (Dán. 8,2). Ami az Ulájt illeti: közvetlenül ennek a folyó- vagy folyócskának a partján fekszik Súsan, hajdan Élám fővárosa, a történetben a perzsa királyi város és erőd (bíra), ma Sús (Irán), ma is az Uláj bal partján. A látomás idején Dániel nyilván a város (vízi) kapujánál tartózkodik. (A többek véleménye szerint romlott héber szöveget, úbal uláj, könnyen magyarázhatjuk: a rejtélyesnek látszó úbal a héberben nem más, mint az akkád abullu, ,,kapu”, idegen szó vagy szakkifejezés; a folyó neve hibátlan.) Sósban van egyébként Dániel prófétának a hagyomány szerinti sírja, illendő tiszteletben az iszlámban is; a sír köré és fölé, persze, mecset épült. Jártam benne, érintettem a szőnyeg takarta szarkofágot. Tudnunk kell, hogy a két látomás, amelyekre hivatkozom, Dániel könyvének második felében, kései szöveg, héber nyelvű: az i. e. 2. századra tehetjük őket, közelebbről, a Makkabeusok lázadásának és szabadságharcának éveire. Dániel csak irodalmi szereplő lehet bennük: álomfejtés, jövendőmondás, látomás tudósa, akinek tekintélyét a hagyományos — arámi nyelvű — Dániel könyve (Dán. 2—6) tartja fenn. De így még jobb. Éppen az irodalmi fikció jelzi számunkra, hogy a zsidó hagyományban köztudomású volt: látomás méltó színtere, amely látomás, ha igaz, az Istenségtől jön, idegenben csak folyópart lehet. Dániel látomására a magyarázatot egy „férfinak látszó” személy adja meg, mint kiderül, Gabriél, s az „emberi hang”, mely felszólítja őt a magyarázatra, az Uláj felől hangzik fel (Dán. 8,16). Nem kétséges, kinek a hangja ez az „emberi hang”; nem kétséges, hogy az igazi tudás (Dán 8,15: bína) végső forrása, közvetítőkön át is, nem más, mint maga az Istenség. Élámban, idegenben Jahve a folyóvíz mellett nyilatkozik meg. Dániel mellé állítható Ezékiel, Babilóniában; a Mekilta hivatkozik rá is.
idegen szokás
A Misna (VI, Toharot: Miqvaot, 8,1), a rituális tisztaságról szólva, határozottan mondja: Izráel országa tiszta, és Izraelben a szertartási fürdőhelyek (miqvaot) is tiszták, de mindenütt máshol, azaz Izraelen kívül, nem tiszták (a vizek). Mert maga az idegen ország nem tiszta: a tisztaság szó vallási, szakrális, szertartási értelmében. Amósz próféta szavaiban „fogságba menni” ugyanaz, mint „tisztátalan föld”-ön (adáma teméa) meghalni (Ám. 7,17). Ezékiel is arról beszél, hogy Izráel fiai az idegen népek között, a „fogság”-ban „tisztátalan” (támé) kenyeret (értsd: lepénykenyér) fognak enni (Ez. 4,13); s hogy ez milyen lesz, megmondja, meg is mutatja: emberi ürüléken sül (Ez. 4,12). (Magyarázatul, csak zárójelben, elég annyi, hogy a Közel-Keleten a kis agyagkorsókemencét vagy tűzhelyet, tennúr, újabban, s még kezdetlegesebb vagy nomád viszonyok között, az egyszerű fémlapot, amelyen minden étkezés előtt kenyeret sütnek, lepényszerűvé gyúrt, majd megszárított és ebben a formában tárolt állati ganéj tüze/parazsa fűti fel, más tüzelő nem is igen van, s ha a ganéj elégett, a hamut lesöprik, és a vékony lepénytésztát a forró felületre terítik. Mi tagadás, ettem Irakban nemegyszer; ízletes, nincs benne „hamu”-darabka.) Izráel számára ürülék hevítette tűzhelyen sütni kenyeret biztosan tisztátalanság: idegen szokás, az idegenek szokása.

Peter Paul Rubens: Ezékiel látomása, wikiart.org

Peter Paul Rubens: Ezékiel látomása, wikiart.org

Antropológiai nyelven mondva: a „mi” és az „ők” között a választóvonal a tisztaság; a rituális tisztaság voltaképpen a határ — a meglévő, vélt vagy akart csoporthatár: az elválasztó különbség ritualizálása. Ebben az értelemben véve a „más”, az „idegen”, az „idegen ország” rituálisan — s éppen rituálisan — tisztátalan. Az Istenségnek, hogy megnyilatkozzék, tiszta hely kell: idegen földön is.

A tisztaságot — rituális tisztaságról van szó — a zsidó hagyományban leginkább az élő víz hordozza. Ha nincs is egyetemes szabály a használatára nézve, a Bibliában nem egy tisztító szertartási előírás például határozottan forrásvízre utal. Egy kiütéses betegség után az áldozati madarak közül egyet forrásvíz mellett vágnak le (Lev. 14,5), s maga a gyógyult beteg is nyilván az élő vízben mosakszik meg, mielőtt a többiek közé menne. Hasonló szertartás van előírva a fertőzött ház megtisztításához (Lev. 14,50). Ha valaki gennyező sebektől szenved, gyógyulás után forrásvízben mosakodjék meg, s ugyanígy mossa ki a ruháit is (Lev. 15,13). Haláleset után a sátor megtisztításához forrásvízre van szükség (Num. 19,17) stb. Egy érdekes további adat, Saul, akkor már Pál apostol, térítő útjainak egyikéről: Makedóniában, Philippi városában, Pál és társa — szombaton — egyenesen a város melletti folyóhoz mennek, mert úgy tudják, hogy a helybeliek ott szoktak imádkozni, s várakozásukban nem is kellett csalódniuk (Ap. csel. 16,13). A philippi asszonyok, akikkel Pál a folyónál találkozott, talán zsidók lehettek maguk is: szombaton imádkoztak.
rituális tisztaság
A tisztító szertartások egyetemes vonásait keresve kiléphetnék a Biblia világának köréből, akár a Szkamandrosz-kultusz, akár pedig mondjuk, Indiában a Ganga vize mellett vagy a vízben végzett szertartások felé. De akár végigszálazhatnám a néprajzi párhuzamokat is, kezdve mindjárt az askenázi zsidó taslih leglényegével: újévi (rós ha-sáná) tisztító szertartás a patakparton. Elementáris igazság, szinte közhely: a szertartási tisztaság legfontosabb elemeinek egyike éppen a víz — mint ahogyan a hétköznapi tisztaságban is. A rituális tisztaság persze nemcsak vízzel valósítható meg. Más elemeket és eljárásokat éppen csak megemlítek. Elemek: a tűz és a föld. A tellurikus tisztításra jó zsidó példáink is vannak, ilyen az ún. kaserolás: a tisztátalanná vált edény vagy konyhai eszköz megtisztítása oly módon, hogy elássák a földbe. Ellenben a tűzben tisztítást a Biblia elutasítja, idegen istenek undok szertartása; tűzben csak áldozat égethető. Tisztító eljárás még például az elkülönítés, akár térben, akár időben; mindkettőnél számos bibliai előírásra lehetne hivatkozni.

Ezékiel, a kóhén, találkozni akart az Istenséggel. Egyedül kellett maradnia. Tiszta — vallási, szertartási kritériumok szerint tiszta — helyet kellett keresnie. Mi más lehet ez a gólában, Babilóniában, tisztátalan földön, mint a víz, az egyetlen élővíz: a folyó. Ha az Istenséget kereste, csak a csatornapartra mehetett.

Megemlítem, hogy a csatornapart Mezopotámiában mindig is kitüntetett hely volt az isteni jelenlét számára. A sumer mitológiában a theogonia kezdete, istenek méhe, születésük színtere a mocsaras déli tájban a csatorna (,,Enki és Ninhur-szag”). Csatorna partjára áll ki Nippurban a szép leány-isten: Ninlil („Enlil és Ninlil”). Deus adest — mondhatjuk a csatornáról; élő víz. Itt van az Isten. Ha más megfontolásokból, ha más hagyomány alapján, de ugyanígy ítélt — és ő is Nippur térségében — Ezékiel.

Nincs kétség bennem aziránt, hogy a júdai hagyomány — a zsidó hagyomány, amelyben Ezékiel állt — Babilóniában valamivel erősebb kontúrokat öltött, mint amilyenek eredetileg jellemezték. Nem azt mondom, hogy megváltozott, bár nyilván változott is. A közeg, amelyben fenn kellett tartani, más volt, mint otthon. Sok mindent élesen szembe kellett állítani a Babilóniában tapasztaltakkal, de egyet s mást át lehetett fogalmazni a majdnem-azonos, csak-kicsit-különböző babiloni szokások szerint. Kontraszthatás érvényesült. To make the long story short: hogy a zsidó szertartási tisztasághoz megkívánt fürdő, a miqve, ha — mint a szó alapjelentése mondja — „összegyűjtve”, medencében is, de folyó víz, bármi tiszta víz, amely folyik: hogy a hagyományos mikve az, ami a hagyomány szerint, abban benne van Babilónia is, benne vannak a csatornák.

Paul Falconer Poole: Vázlat Ezékiel látomásához, tate.org.uk

Paul Falconer Poole: Vázlat Ezékiel látomásához, tate.org.uk

Deus adest — mondtam az élővízről az imént. Az Isten itt van, a tiszta víznél. Víz és Isten: az Istenség látványa a víztükörben mindig is foglalkoztatta a misztikusokat. Megmaradok a zsidó hagyomány körében, s még innen is csak egyetlen szövegre hivatkozom. Egy misztikus midrás, az „Ezékiel látomása” (,,Re’ujot Jehezq’él”, i. sz. 4—5. század) a könyv 1. fejezetében éppen ahhoz a mozzanathoz kapcsolódik, hogy Ezékiel a vízparton áll, amikor a látomás megjelenik előtte. A midrás szerint a látomást nem valóságosan látja: a „folyó” felszínén. A látomás mintegy tükörkép mindig. A talmudi felfogás szerint is a próféták, kivéve Mózest, a jövendőt mindig mintegy „homályos tükör”-ben (iszpeqlarja < = speculum > se’éna) látják: tükörben, homályosan. Sohasem közvetlenül. A Kebár-,,folyó” vizének tükrében az Istenség látszik. Szemtől szemben nem látható; de ezt a tapasztalást nem is tanácsos keresni.

Az élő tiszta víz: mint tükör is tökéletes. Az Istenség tükre. Ezékiel az Istenséget Babilóniában zsidó módra csak csatorna vizének tükrében láthatta meg.

IRODALOM
Bewer, J., „The Text of Ezekiel 1:1—3”, American Journal of Semitic Languages and Literatures, 50 (1993/34), 96-101
Buber, Martin, ,,Zu Jecheskel 2:12”, Monatschrift fiir Geschichte und Wissenschaft des Judentums, 78 (1934), 471-474
Douglas, Mary, Purity and Danger (London, 1966)
Driver, G. R., „Ezekiel’s Inaugural Vision”, Vetus Testamentum, 1 (1951), 60—62 Eisemann, R. Moshe, Yechezkel, The Book of Ezekiel (ArtScroll Tanach Series) (Brooklyn, NY: Mesorah Publ., 1988)
Eliade, Mircea, Patterns in Comparative Religion (New York, NY: Meridián, 1958), p. 189 skk.: „The Waters and Water Symbolism”
Eliade, Mircea, Images and Symbols (Kansas City: Sheed Andrews & McMeel, 1961), p. 151 skk.: „Baptism, the Deluge, and Aquatic Symbolism”
Greenberg, Moshe, Ezekiel 1—20 (The Anchor Bible, 22) (New York, NY, etc.: Doubleday, 1983) Gruenwald, Ithamar, Temirin, 1 (1972), 101—139 (,,Re’ujot Jehezq’él”)
Komoróczy Géza, ,,Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (2. kiad., Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983), 25 skk.: „Enki és Ninhurszag”, 36 skk.: „Enlil és Ninlil” Komoróczy Géza, „A babiloni fogság”, in: Uő, Bezárkózás a nemzeti hagyományba (Budapest: Századvég Kiadó, 1992), 230—304
Mekilta de-R. Jismaél, Jacob Z. Lauterbach, Mekilta de-Rabbi Ishmael (kétnyelvű kiadás) (Philadelphia: The Jewish Publication Society of America, 1933; új lenyomat: 1976); újabb fordítás: Jacob Neusner, Mekhilta according to Rabbi Ishmael. An Analytical Translation (Brown Judaic Studies, 148) (Atlanta, GA: Scholars Press, 1988)
Parker, Richard A. & Waldo H. Dubberstein, Babylonian Chronology (Brown University Studies, 19) (Providence, Rí: Brown University Press, 1956)
Rasi, in: Miqraot Gedolot
Roberts, J. J. M„ „The Hand of Yahweh”, Vetus Testamentum, 21 (1971), 244—251 Tertullianus, De baptismo. Magyarul: „A keresztségről” (Vanyó László ford.), in: Tertullianus művei (Ókeresztény írók, 12) (Budapest: Szent István Társulat 1986), 169—186 (Számos bibliai, keresztény szertartási, eretnek, antik és profán példa a víz szentségéről és a tisztító szertartásokról: anyagában valóságos összehasonlító vallástörténet)
Trencsényi-Waldapfel Imre, „A hésiodosi prooimionok”, in: Hésiodos, Munkák és napok (Görög és latin írók, 3) (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955), 155—180; legutóbb: „A hésiodosi prooimionok keleti rokonsága”, in: Uő, Vallástörténeti tanulmányok, Sajtó alá rendezte: Szilágyi János György (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981), 152—176 Vogt, E., „Der Nehar Kebar”, Biblica, 39 (1958), 211—216
Zadok, Ran, „The Nippur Region during the Late Assyrian, Chaldean Achaemenian Periods”, Israel Oriental Studies, 8 (1978), 266—332
felső kép | William Blake: Ezékiel látomása, mfa.org