Levendel Júlia

ÉSZ ÉS ÁHÍTAT

1991 tavasz

ÉSZ ÉS ÁHÍTAT

„És ne felejtsd el soha azt az estét” – biztatja magát Karinthy a Boga-napló utolsó bejegyzésében, 1919 októberében –, ,,ne fe­lejtsd el”, súgom utána önkéntelenül – „pár hónappal a halála után, amikor vártál egyedül, a kapunyitásra, és az ég felé fordí­tottad az arcod – örök mozdulata a fuldoklónak –, és az ég az ő arca volt.” És ahogy sokadszor dünnyögöm magamban a mondatot, sokadszor hozzáteszem: nem, az nemcsak a fuldokló mozdulata. Évek óta ismételjük ezt a koreográfiát: látom, ahogy ég felé fordítja az arcát, követem a mozdulatát, fordítom én is, és mondom is mindjárt: nem, ez nem csak a fuldokló mozdulata. Ez a felfelé nézés, ég felé fordulás a legősibb emberi gesztusok egyike – meglehet, ha a kijelentésben hangsúlyozom a szót, hogy emberi,egyszeriben vitathatatlanul a legősibb mozdulat lesz. A mindenkori szakralitás-igény, a maga­sabbra törés, a szellemi sóvárgása, kezdetben talán ösztönös tapogatása-megérzése köztes létünknek, hogy angyal meg állat, vagy félig isten, félig állat vagyunk – mindez benne van a mozdulatban, s mert mozdulat, több is persze.

pianissimo pengetés

Akkor miért éppen Karinthy fájdalmas ég felé fordulását figyelem, miért az ő rádöbbenése vésődött a képzeletembe olyan élesen, hogy szinte feltételes reflexként a mozdulat, akár egy hasonló mozdulat már elindítja bennem a szöveget? Rejtély, bizonyára, s ezt nem nyeglén vagy elhárítva mondom; tudatában vagyok a kérdés komolyságának, s komolyan gondolom: legelőbb is rejtély, mert gyönyörű és szuggesztív a bejegyzés; valahogy össze is keveredik egy másik, kilenc évvel későbbi karcolat befejező mondatával. Abban az írásban a Károlyi-forradalom tizedik év­fordulóján megpróbálja összerakosgatni Karinthy az egykori nagy nap eseményeit, személyes élményeit, s ami végig mint pianissimo pengetés, téma-bujkálás hallható volt, a befejezésben mindent átlényegítő főmotívummá változik: „és füleltem és hegyeztem a fülemet, hogy talán mégis meghallom és elkapom a halk, csendes kis zajt, puskaropogásnak és jelszavaknak és kiabálásnak és tizenkettőt ütő órának és európai forradalomnak és korszakok falait összedöntő világzuhanásnak rettene­tes csendjén túl, egy bugyborékoló kis nevetést – egy hangot, ami nevemen szólít, egy asszony hangját, aki a feleségem volt, és akit tíz nap előtt vitt el a háborút követő dögvész, amit akkor spanyol betegségnek hívtak.”

De ha tovább töprengek, egyre biztosabban érzem, hogy azért is kapcsoltam Karinthy-szöveget az áhítatos és ősi mozdulathoz, mert a magyar irodalomban ő a racionális-okos író. S mert talán ma sem felesleges hadakozni az ostoba „hagyo­mánnyal”, tiltakozni a szétválasztás ellen – igen, már a választás ellen is, hogy valami-valaki vagy racionális, vagy áhítatos. Ebből a szétválasztásból az elmúlt kétszáz évben egy csomó racionális, pusztító tévhit származott, s származik ma is – olykor egész mentalitásunkat, életmódunkat, a vágyainkat is deformálja. Hazug érvrend­szerek épülnek erre a hiedelemre, a napi gyakorlatban is munkál, ott bujkál a szel­lemi életünket most is megnyomorító, kreált népi–urbánus megosztottságban, ho­lott rendszerint csak a butaság vagy a meggondolatlanság kérkedik a „másik fél” rovására a maga élelmességével, indulati elkötelezettségével.

legyen bátorságod

Úgy hiszem, az egyszerű tény rögzítése után, hogy ugyanis ész és áhítat feltétele­zi egymást, egyik a másik szintjét, minőségét szavatolja, ezután nyomban a tévhit forrásvidékére érdemes vigyázó szemünket vetni – igen, éppen a felvilágosodás korára. Ez volna a szakralitást gyilkoló, az ész nevében hitektől fosztogató, ösztö­nöket tipró korszak? Persze, hogy nem az. De akkor miért az újra- meg újrafogalmazódó vád? Legelőször talán azért, mert hajlamosak vagyunk összetéveszteni a tiszta forrást a szennyezett folyóval, s felelőssé tenni eszmerendszereket azért, ami később sodródott hozzájuk, amire felhasználták a társadalmi gyakorlatban, amivé torzították azokat. Csakhogy Kant vagy Diderot ember- és világképétől éppúgy idegen az áhítat- és szakralitásérzék nélküli, a prakticista-egoista, anyagi érdekeit erőszakkal érvényesítő, technokrata, fogyasztói, a materiális javakba vakult ember, mintKrisztus tanításaitól a vékony ajkú, tudhatatlan szemszínű inkvizítor, hogy ismét Karinthyra utaljak. A pragmatizmus és a racionalizmus ugyanis nem testvérfogalmak; a pragmatizmus – már az igényesebb pragmatizmus – olykor szívesen hivatkozik önnön racionalizmusára. Nem szabad elhinni neki. A felvilágosodás nagykorúsította az embert, az egész embert – hitével, érzelmeivel, kapcsolataival együtt, és a kanti meggyőződésből, hogy a felvilágosodás azt jelenti: legyen bátorságod, hogy saját értelmedet kövesd, úgy hiszem, logikusan csakis a tolsztoji szen­vedély következik, az az újra meg újra, különböző szavakkal megfogalmazott hit, hogy visszás és ostoba az a felfogás, amelyik kétségbe vonja: az igazságot csak megfeszített szellemi munkánk révén lehet felismerni. A nagykorúsítás nem foszt meg a tágasságtól, a metafizikai kalandozásoktól – sőt, nagyobb terheket, felada­tokat ró az emberre. Nagyobb lehetőségeket kínál. Az önkép, hogy kétlábú lények vagyunk, fejünk fölött a csillagos ég, bennünk az erkölcsi tudat, végtelenné tágítja valamennyi dimenziónkat, s például a leghatározottabban megkülönbözteti a tudo­mányosságot a bölcsességtől. A „szobatudós” már a 18. században, a 19. század elején az „áltudomány” képviselője, az irodalomban következetesen taszító, elrettentő figura – kivéve, ha maga ismeri föl tudása, álracionalizmusa meddő vagy pusztító jellegét, mint Faust, akinek attól „hamuhodik” el szíve, hogy mind­azzal az ismerettel, amelyet egy életen keresztül gyűjtött, semmit sem kezdhet. Vagy a Tudós Vörösmarty Csongor és Tündéjében, aki megzavarodik a „kétségek tengerében”, a gyötrő, háborgató csupa ,,nem”-től – őrajta megesik szívünk, s bár bizonyára igaza van Csongornak nagy leszámolásában, hogy „hamvadott üszők / A tudománynak napszövétneke” – a megtört Tudós, elveszítve öntetszelgő bizo­nyosságát, mégiscsak közel kerül az igazi kérdésekhez, a lét-érzékeléshez: „Én nem kívántam, hogy legyek, s vagyok! / Majd nem kívánnék halni, s meghalok!”

Tudóskodás és bölcsesség megkülönböztetése okozza talán, hogy soha korábban annyi gyilkos szatíra, fájdalmas vád nem illette a terméketlen okoskodást, az önkö­rében veszteglő, hatalmat szerző tudást, ismeretgyűjtést, mint épp az ész méltó rangját kereső korszakban. A hit, hogy az emberek felvilágosíthatók, hogy az értel­mes, jó szó jobb világot képes formálni – ez a hit minduntalan aláaknázódik, például az Európa-szerte újra és újra felsüvöltő kérdéstől, hogy ,,ment-e a könyvek által a világ elébb?” S a választól persze, hogy nem, nem ment, úgy tűnik, nem ment. A nekirugaszkodás–visszarettenés, előrelendülés–letörés gyönyörűséges­-keserves táncát, azt a 19. századi kultúrát teremti hit és kétely birkózása, amelyre meditatívan vagy vágyódva, olykor csak ábrándozással gondolunk, amelybe mint mentőövbe kapaszkodunk – ma is ég felé fordítva arcunkat, mert ezek a mozdula­tok lehetnek – talán, remélhetően – a legnehezebben kiirthatók az emberből.

kívülről vezényelt hit

Tudóskodás és bölcsesség összebékíthetetlensége, az előbbi erőszakos hódítása és élősködése figyelmeztet, hogy az ész legnagyobb ellensége az áhítat nélküli, minden szakralitást elutasító áltudományosság, a napjainkban is a világba zúdított információ, statisztika, felmérés, vizsgálat, elemzés, s ezeknek a mérhetővé-foghatóvá tétele, a profanizált ismeret kultusza. S figyelmeztet arra is, hogy az áhítattól semmi sem idegenebb, mint a racionalitás nélküli, kívülről vezényelt hit. A babonáktól rettegő vagy fanatizmusban vonagló tömeg közös szakralitás-igénye nem áhítat, hiszen az áhítat legfőbb ismérve a személyesség, az egyszeriség-egyediség és az intimitás. Ezért értelmezi Tolsztoj úgy a krisztusi tanítást, hogy „imádkozni nem a templomokban kell, hanem lélekben és igazságban”. Áhítatot – úgy hiszem – kapcsolatokban élhet meg az ember, a mindenséggel és a mindenség részeivel, füvekkel, csillagokkal, a másik emberrel való kapcsolatban, zenehallgatás közben, és így tovább, de az áhítat mégis az egyes ember, az individuum élménye, és nem lehet kollektivizálni.

Még sok minden nem tehető – amit persze brutálisan és egyre dühödtebben próbálnak tenni – az ész és áhítat együttesével. Például nem lehet túladagolni vagy túlértékelni. Gyakran hallani korunk jelenségeinek kritikájában, hogy az ér­telmet túlbecsüljük, s az ember pusztító, agresszív magatartásának, mohóságának, távlattalanságának egyik oka éppen az értelem felmagasztalása, s hogy eltűnőben az alázat. Mi tagadás, nem szeretem az „alázat” szót, éppúgy nem, mint a „külde­tés” vagy a „szolgálat” kifejezéseket – de lehet: mindegyiket félreértem. Az alá­zat nekem az emberi öntudat hiányosságát jelenti, alávetettség-érzést, a kiemelkedő szerep és feladat elvetését. Holott az értelmes-áhítatos embernek minden oka meg­van az öntudatosságra: olyan képességei vannak, amelyek igenis kiemelik a világ teremtményei közül – csakhogy ezek nem kiváltságok, hanem a gondoskodás, a tudatos szeretet, a kötődés lehetőségeit alapozzák. Amikor Csokonai a Halotti versekben megszólítja a belé szállott lelket, azt írja: „Te igazgatója e por-makhinának, / Teremtett istene e kis planétának”, és a szellemes-pontos megfogal­mazásból a büszkeség – de nem az ostoba kevélység – következik:

Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e földön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.

Az a bizonyos európai mentalitás tehát nem csupán a birtokolni igyekvő, kizsákmá­nyoló, bekebelező gondolkodást és magatartást jelentheti; szeretném hinni, hogy inkább – eredendően – a világmindenség felé nyitott, felfedező-ámuló, felnőtti, vagyis empatikus, aktív, szerető életvitelt. A meggyőződés, hogy „én a fő lélek helytartója vagyok”, miért lökne harácsolásba, kíméletlen önzésbe, magam és a mindenség pusztításába? A teher tudatába persze igen – „nagyobb kínunkra / Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra” – és kételyekbe, fájdalomba is, de csakis ez a „messzi remény” juttat a hála érzéséhez, a minden áhítatban jelen lévő hálá­hoz, hogy az ember kész legyen köszönetet mondani ezért a vendéglétért.

Lehet, hogy mégis az „alázat” fogalmához botorkáltam ezzel? Lehet, ha valaki­nél az alázattal jól megfér az öntudatosság, sőt a büszkeség, ha racionalizmussal, meggondoltsággal – és szabadsággal – áthatott számára az „alázat”. Kifejezések­hez, fogalmakhoz ebben a században csakugyan nem kötözhetjük magunkat, de éppen a mentalitásunk tisztításáért, tartásunk védelmében igyekeznünk kell az új­bóli meghatározásra, a megnevezések és megkülönböztetések rendezésére, mint amaz enciklopédistáknak. A legnagyobb szükségünk talán erre van, az ész és áhítat jegyéhez is így juthatunk közelebb, ha tudjuk, miről van szó. Fenyegetettségünkben nem hiszem, hogy segítene a szakadatlan önostorozás, az európai mentalitás elíté­lése és megkérdőjelezése. Az európaiság legalábbis sokféle, s abban bizonyos va­gyok, hogy az én áhítatos racionalizmus-ábrándom is belefér. Helyes: tanuljunk a keleti életfelfogásból – és fedezzük fel, hogy az európai gondolkodás- és világ-érzés-történetben is ott a békés együttélés a mindenséggel ideája. De itt még nagyobb – nagyobb lenne – az egyes ember felelőssége-feladata: nem csupán egyike a teremtményeknek, nem egyszerűen szemlélő, elfogadó, hanem aktívan oltalmazó, azoltalmazó, az ésszel rendelkező, tervező: a „helytartó”.

Mindez szó, szó, szó, már-már tudóskodó csűrés-csavarás; rémülten érzem, hogy életidegen, mint ahogy minden szó, a legszentebb szándékkal, a legbecsülete­sebb vággyal, hit és kétely arányos, működtető jelenvalóságával kipattanó szó életi­degennek tűnik ma. Mintha életidegenek lennének a mentális gondok, eszmék és feltételezések – s közben hisszük, hogy ezek az emberhez méltó gondok. Ezek? nem ezek? mégis ezek?

nincs mögötte út

Hideg szélben állt a tűzfal előtt az az idős asszony. Karja tétován lógott. Fekete, kopott prémgalléros kabát, fekete kalapka, bárki hozzáképzelheti a molyirtó sza­gát. Derékmagasságban hosszúkás, keskeny alumíniumpárkány – ki tudja, mi a rendeltetése – lóg ki a falból, ott cövekelt le, s rakta ki portékáit: egy pár viseltes, fekete férficipőt, inkább bakancsfélét. Újságpapírral kitömte az orrát, de a bőr gyűrődéseit nem tüntethette el. Egy teaszínű kis csipketerítő volt ott, s három kri­mi, az Európa Könyvkiadó néhány éve megjelentetett detektívregény-sorozatából három darab – legyezőszerűen egymásra téve. Ezt kínálta. Nem mondott semmit, nem csalogatott vásárlókat, csak kitette, a maga módján elrendezte, s megállt. Nem didergett, nem mormolt az ajka átkot vagy áldást, nem toporgott; nem próbált szánalomra méltónak látszani, nem akarta jobb színben feltüntetni a kínálatát, néz­te az elsuhanókat, a kenyeres lakókocsija előtt sorban állókat – mindenkit megné­zett, de nem tolakodóan; azért félreérthetetlen volt: el akarja adni ezeket a holmi­kat. Valamikor, talán előző este eljutott a döntésig: valamit el kell adnia, és hosszas latolgatás után választott. Ez adódott. Ilyesmit még soha életében nem próbált, a hely esetlegessége, s ahogy állt, ahogy csüngött a karja, nyilvánvalóvá tette, hogy ezt még nem próbálta. Világoskék szemében nincs rémület, nincs könyörgés – semmi sincs. A semmi van ott. A kabátja prémgallérján, a tekintetében, megnevez­hetetlen mozdulatában, a döntésében, hogy meg kell próbálkoznia az árusítással – nem is mondható, hogy „eljutott a döntésig”. Nincs mögötte út. Elvesztette az emlékeit. Ahogy állt: nem egy valaha jobb napokat látott asszony tartásába kényszerült. Nem lehetett megszólítani – pedig arra várt, nem lehetett alamizsnát adni neki, vásárolni tőle – pedig azért tette mindenét a párkányra. Össze se villant a tekintetünk. Se ész, se áhítat nem segített – mi hát? Hogyan hajolhatok az ő semmijéhez? Mit számít neki az én szenvedélyem? Honnan kell kezdeni?

A felvilágosodás szellemi igényességéhez – arisztokratizmusához? – ragasz­kodni kellene, hogy a butaság és lélektelenség, amely mindig tömegbe szervező­dik, el ne sodorjon. És ragaszkodni kellene ahhoz a szociális érzékenységhez, amely elől amúgy sem bújhat el az ember. Megint szavak. Hogyan, mivel kell ragaszkodni, kötéltáncot járni? Kerényi Károly azt mondja, „a humanista soha nem akarja, hogy dolga legyen a hatalommal. Persze, a ’tehetetlenséggel’ sem. Működni szeretne”. De miképpen szeretne működni? Szembefordulni az álraciona­lizmus világával, ahol már-már elhitethető, hogy a kultúrát, sőt az élet folyását is gazdasági erők irányítják – önmagában ez ma már nem nagy szellemi teljesít­mény. Elzárkózni, tudomásul sem venni az értékátrendeződést, a szellemtelen új bálványimádás jelenségeit: élet- és emberidegen. S még mennyi minden sorolható, milyen gazdag a használhatatlan mentalitás-tár. S a gyötrelmes kérdés után, hogy mit kezdjünk hát ész és áhítat újmódi összhangjával, megint csak a szomorú válasz marad: nem tudom? És szemközt az öregasszony naftalinszagú semmije. Tény és vágy között a beláthatatlanul mély szakadék.

kép | Paul Cézanne festményei