Darányi Sándor

ELŐTTÜNK AZ ÖZÖNVÍZ

1993 tavasz

ELŐTTÜNK AZ ÖZÖNVÍZ

A történelem abban a formájában, ahogyan éljük, majdnem bizonyosan hibás számításmenet következménye. A kalkulust naponta magunkból hozzuk létre, a folyamat ettől döcög tovább. Az események a hibás számítás eredményei, ez az output; és újabbak bemenő adatai – ez pedig az input. A számítást a lét fogalmaival végezzük; e fogalmakhoz, a műveletek alkatrészeihez a filozófia segít hozzá. A történelem – egyébként szemlátomást ciklikus – szerkezetén a hibás számítás torzulásokat okoz, noha a struktúrát ez nem változtatja meg. Általában, az egészet belengi az invariancia bája, egy olyan változatlané, mely csak hozzánk képest az: maga sem állandó. Elkerülhetetlen tehát a következtetés, hogy ha a történelem rosszul működik, akkor a futása ugyanúgy megváltoztatható, ahogy egy számítógépes programé.

Ám ha így áll a helyzet, hogyan, és főleg, miért tennénk ilyet? Mint rendesen, a módjára nehezebb felelni, holott a célja a fontosabb. De hát valamennyien született mérnökök vagyunk.

1

Úgy tetszik, a személyes tudatlan állapotából a személytelen tudat kiváltsága felé masíroznunk hiába elemi, már-már biológiai szükségletünk, ha közben tetszetős díszlépéseinket orrfacsaró bűz kíséri, mely nevetségessé teszi a haladásról papolókat.

újabb százezer halott

Haladás nincs. Amikor ezt írom, Boszniában újabb százezer halottal számolnak mérvadó körök. Ha ez nem mértéktelen túlzás, akkor látszólag az élő reminiszcencia, a feléledt muzulmán–keresztény háború lesz az oka a hullahegyeknek. Valójában az éh- és fagyhalál meg a gyógyszerhiány hekatombáiról nem a kevély Ali tehet, sokkal inkább a világpolitika léhasága.

shutterstock 379363789

A cinizmus mint korunk legfőbb indítéka első ízben Montgomery marsall riposztjában öltött nyelvet, aki holmi viccet idézve, már a szövetséges haderők főparancsnokaként, állítólag azt felelte a partraszállás éjjelén újvilági törzskarának: minden angol kész harcolni az utolsó csepp amerikai vérig. A szállóige kártétele mára lett nyilvánvaló, mikor a balkáni háborútól rettegő Európa a tengerentúlon kilincsel katonai segítségért, az amerikai külpolitikán viszont váratlanul erőt vett az önuralom, és – ezúttal szerénységből mutatva példát – a be nem avatkozás elvét erőlteti magára. A történelemnek nevezett kor végső fintoraként, sorsunk hagyományaink legifjabb örököse, a pattanásos és piromán Benjámin kezébe került.

A küszöbön álló dzsihad megelőzése, a politikai vagy a katonai beavatkozás elmulasztása természetesen szintén népirtás, Malthus tollára méltó tömeggyilkosság, amit csak fűszerez, hogy a beígért százezer vétlennek azért kell pusztulnia, mert a jenki vér egy cseppje sem veszhet külföldön, idegen érdekekért. (Kuvait és Irak nem külföld volt, hanem az amerikai történelem megszentelt kegyhelyei, a Mayflower kikötésének színhelye, melyet – a képviselőház éberségét kijátszva – a kontinensvándorlás orozott el az amerikai partok elől.) Fontosabbnak vélem azonban, hogy a népirtás meg nem akadályozói közmegbecsülésnek örvendenek.

a televízió arénájában

Nem is akárhol. Azon a földrészen, amely birodalmi gondolkodásánál fogva a római impériumnak jelenleg egyetlen örököse. Ez az utód hiába hirdeti magáról, hogy a huszonegyedik századi civilizáció bölcsője, ha a televízió arénájában mindössze a cirkusz díszletei változtak, maga az előadás viszont nagyon is ismerős: elnökjelölt-gladiátorok mulattatják az ócskaságra éhes, dühödt tömeget, és a plebs kegyeit az nyeri meg, akinek sikerül ellenfelét orvul lágyékon rúgnia vagy látványosan kibeleznie.

Miben különbözik ez a barbárság a római csőcselék kedvelt mulatságától, az emberek-állatok százainak legyilkolásától? Abban, hogy Clinton, Bush meg a közvélemény többi rabszolgája többé nem a maga bőrét viszi a vásárra. Ne tévesszen meg senkit, hogy a tengerentúli küzdelem vér nélkül folyik. Az invariáns nem pihen. Az amerikai választás circus maximusa, Barnum szellemében, mindössze exportálta a lemészárlandókat Boszniába.

2

Létezhetnek azonban olyan körülmények, amelyekhez képest még a cinizmus is komoly alternatíva. Az eddigi világtörténelemre bármit mondhatunk, csak azt nem, hogy nem otthonos, nem ismerős. Ebben legalább már tudjuk, mi a mese vége. Akkor győz majd a jó. Addig azonban?

A harmadik évezred küszöbén mindenekelőtt a velünk történendőknek ez a meghitt keserűsége fog elillanni. Garmadával várnak ránk olyan elképzelések, mint hogy a környezeti problémákat oldjuk meg a teljesen automatizált ipar kitelepítésével az amúgy is lakatlan Holdra, a Földet pedig tartsuk meg mezőgazdasági és szabadidő-bolygónak. Tapasztalataim itt véget érnek, legfeljebb a javaslat gyanúsan egyszerű, a ma sebeire a holnap tapaszát ajánlgató gyógymód.

shutterstock 472336978

Nem ismerős? Ne ma javulj, ráérsz, hisz a monopóliumok már a legjobb úton járnak, hogy holnapra meggyógyítsanak (ha pedig még betegebb lennél, holnaputánra). Mégis, a hibák exportja a Naprendszerbe valósággal humánus ötlet ahhoz az eszmefuttatáshoz képest, amellyel Tom Stonier Beyond Information című könyve nyolcadik fejezetében találkoztam.

Ez a munka mindazzal foglalkozik, ami az információn túl, de még az intelligencia felsőfokán innen található. Ezt a felsőfokot Stonier nem definiálja, sok mást azonban igen. Az evolúció fogalmát terjeszti ki olyan értelemre, melynek fejlődéstörténete a biológiában kezdődött, de a kultúrában folytatódott, s mely ebben a században a számítógépek megszületésével, majd gyors elterjedésével valóban új szakaszába lépett.

A mű röviden tárgyalja, hogyan jutottunk az elektroncsöves monstrumoktól előbb a tranzisztoros, majd az integrált áramkörös és a mikroprocesszoros szerkentyűkig, amelyek már bőven elférnek az ember asztalán, sőt, az ezredforduló körül egy zsebmagnó méretére zsugorodnak. Ha ezt a magnócskát még egy távközlési modul is kiegészíti – és miért ne? –, a Föld bármelyik pontjáról dolgozhatunk mások számítógépeivel, vagy beszélhetünk egymással; már ha még lesz miről. Másfelől, a párhuzamos és szuperszámítógépeken, az optikai és biológiai számítási elven, a dönteni képes szakértői rendszereken és a tanulásra fogható neurális hálózatokon kívül nagy figyelmet szentel a gépi intelligencia jövőjének, mert – tétele röviden ennyi – az emberi agyvelőn ez fog túllépni az evolúcióban. Az informatikai teremtés, így Stonier, az elmúlt évtizedben már lezajlott észrevétlenül: megjelentek az első igazán és csakis információból álló kvázilények, a számítógépes vírusok, vagyis a fejlődéstörténet szabályrendszere az élő anyag helyett ezentúl a mesterséges életjelenségek birodalmát fogja alakítani.

Mindezzel nincs miért egyet nem értenünk. A folytatás azonban drámai, amin csak helyenként tör át az emberi gyarlóság komikuma.

rosszabb a gyilkosságnál

Stonier szerint noha az ember egy ideig még okosabb lesz a gépeinél, teremtményei rövidesen le fogják körözni életrevalóságban. Mivel a gép memóriája másolható, teste pedig cserélhető, nem szenved a személyes lét korlátáitól. Csupán idő kérdése, fejtegeti, mikor jelennek meg a szeretni képes gépek, hiszen a kutatók egy ideje már az érzelmek formalizálásán is dolgoznak. Röviden foglalkozik azzal az etikai problémával, lehet-e a fájdalom képességét programozni, hogy teremtményeinket büntetni is tudjuk, és hogy egy beszélni nem tudó lénynek fájdalmat, félelmet okozni rosszabb a gyilkosságnál, mert a néma tudat klausztrofóbiáját a végletekig fokozza. Figyelmét ezután két mozzanat köti le, a zsebre dugható gépek meg a másolható emlékezet.

E kettőből arra következtet, hogy a műszaki integrálódás végső fokán, mikor elektronikus pincsikutyánk már nemcsak mindent tud, hanem mindent meg is ért, megjelennek az alterego számítógépek. Ezekhez beszélhetünk, és emberi nyelven válaszolnak, vagyis egy idő múlva oly meghitt viszonyba kerülünk velük, mint holmi villamos naplóval: személyiségünk leghűbb lenyomatai, hasonmásaink lesznek. De mi történjék a kutyussal, ha meghal a gazdi? A gazdi ugyanis tökéletlen: nem másolhatók az emlékei, és új testet sem kaphat. Temessék vele? Az elhunyt hozzátartozói ugyanakkor nem a földi maradványok, hanem a személyiség eltűntén bánkódnak. Milyen jó lenne este, egy sötét szobában diskurálni a néhaival, mindegy, milyen alakban! Hát akkor miért ne vigasztalhatná a rokonokat a lenyomat, az eltávozott kedvenc számítógépe, az örök hasonmás?

shutterstock 691784761

Miután a személyes halhatatlanság problémáját megoldotta. Stonier vélt józansággal megjegyzi, mindez a kollektív halhatatlanság felé mutat. Ha ugyanis személyiség ezentúl nem vész el, csak átalakul, akkor még nagyobb gépeken kumulálható a mindössze hordozót cserélt információ. A reprodukálhatatlan egyén tehát mihamar lépéshátrányba kerül a harmadik évezred körülményeihez minden szempontból könnyebben alkalmazkodó gépekkel szemben.

Most jön a nemulass. Mindezt ugyanis elő lehetne adni sajnálkozva is. Stonier azonban lelkes csodálattal újságolja, milyen jó lesz, ha a mikrosebészet jóvoltából emlékezetünket javító processzorokat ültethet agyunkba az orvostudomány: a politikus jobban fog emlékezni a választói nevére, a rendőr meg a körözött bűnözők arcára.

Ennél a mondatnál jutott eszembe az isteni Schwarzenegger, ekkor értettem meg, hogy a Terminátor realitás, a jövő projekciója a mába, máris potenciális jelen, melyhez napról napra közelebb jutunk. A biomechanikus android ugyanis, sóhajt a tudós, még a várható következményeket tekintve is túlságosan nagy csábítás lesz, hogysem a tervezők meg ne alkotnák. Utánuk az özönvíz.

kétes előnyök

A halálomig hátralevő idő már aligha lesz elég rá, hogy két dolgot megszokjak. Az egyik a monopóliumok csúcsán trónoló embercsoportok kielégíthetetlen, a cinizmus abszolútumán fényévekkel túljáró mohósága. A másik a tudósok naivitása. Az a Thomas Stonier ugyanis, aki éppen a vírusokra hivatkozik az információs teremtés példájaként, csak arról feledkezik meg, hogy e mesterséges élőlények által elsőként a gonosz elve jelent meg az új genezisben. Ebből következik, hogy az általa lefestett rózsás jövőnek is előbb a hullafoltjai fognak kiütközni, minden más előnye csak azután. S hogy mik ezek az amúgy is kétes előnyök? Ép ésszel fel nem foghatom. Mert ahogy a programozók zsenialitása is először a kártevőt teremtette meg, és csak utána a vírusölő programokat, ugyanúgy nemcsak szeretni, hanem gyűlölni is meg lehet tanítani ugyanazokat a robotokat.

3

Az ember azért vágyik a szabadságra, mert annyira fél tőle, és azért fél tőle, amiért vágyik rá: mert lényétől olyannyira idegen.

Aki szabad, képes megállni, hogy bármiről gondolkozzék, és csak a következményeiben pozitív dolgokról elmélkedik. Stonier kétségkívül tisztes polgár és becsületes tudós, már abban az értelemben, ahogyan a becsületet manapság szokás érteni; a következményeiben is ártatlan gondolkodás azonban távol áll tőle. Jóslata hallgat a kiszámíthatatlan függvény, a véletlen felől, sőt, azt sugalmazza: végeredményben oly mindegy, mit tesz az ember, hisz a faj jövője már eldőlt – Teilhard de Chardin-t idézve, szerepünk az evolúcióban annyi, hogy az élet és az intelligencia közti szakadékot áthidaljuk. Ha kell, azon az áron is, hogy gépekké változunk.

shutterstock 1611821881

Ha tárgyilagosan nézem a dolgot, akkor persze mindegy, húsból vagy fémből van a tok, mely tudatomat rejti. Ez a tárgyilagosság azonban részint rám nem jellemző, részint fajidegen. Ráadásul már annyiszor próbáltak rábeszélni, hogy kihalásommal segítsem diadalra vinni az evolúció nagy ügyét, mégsem fog rajtam az intő szó. Noha az akadékoskodás igazán nem szép tőlem, mégis felvetem: aki a gépeket akarja megtanítani érezni, igazán tanítgathatná az embereket is. Teljesebb kihívás, és egy fajt sem kell kiirtani hozzá.

Ez a kiirtás ugyanis – ámbár Stonier tanácsosabbnak véli, ha erről csak gyengéden szól – jószerével elkerülhetetlen. A véletlen mint függvény egyes értékeit ugyanis nem nehéz megjósolni. Az éhséglázadásokra és leverésükre, valamint a géprombolásra például biztosan számíthatunk. Mindkettő invariáns. Előképük a lyoni takácsok felkelése, illetve a ludditák mozgalma lesz. Jacquard találmánya, a lyukkártyával vezérelt szövőszék családok ezreit veszejtette éhen; igaz, a termelékenység nőtt. Hasonló, általános munkanélküliséghez és felkelésekhez fog vezetni, ha előbb a gyárakban, majd az élet egyéb területein veszi el a robot a munkás kenyerét. Az emberiség eddig még sosem volt képes idejekorán tanújelét adni bölcsességének, így a fizikai munka monotóniája alól felszabadított, de értelmes és tisztességesen megfizetett foglalatosság nélkül bitangoló tömeg inkább előbb, mint utóbb, pusztítani kezdi a számítógépeket. Ekkor a hatalom a monopóliumok profitja, majd a maga védelmében beveti a „memóriajavításon” átesett rendfenntartó alakulatokat, és a mai embert úgy pusztítja ki az evolúció jóvoltából géppé finomult, túlcivilizált félmajom, ahogyan értelmesebb cro-magnoni ősét a butább neanderi.

rezervátumi tengődés

A recens kőkorival, ha lesz még, végezni fog a decens fogyasztói faj. A biológiai embert rosszabb (jobb?) esetben feledésre ítéli a biomechanikus öszvér, jobb (rosszabb?) esetben múzeumi létre, rezervátumi tengődésre kárhoztatja, akár az indiánokat vagy a bölényt a szenátus, a jövő évezred tőlünk megtisztult robotjainak, okulásul.

4

Nem akarok gép lenni. Akkor nem nyaralhatnék többé Eila szigetén. Eila alapítványoknál kilincsel, Afrikába jár, baromfikeltetőt meg utat épít a helybelieknek, hogy az esős évszakban is át lehessen kelni a hegyen, elragadtatással emlegeti Wole Soyinkát, a woodoo-demokráciák leleplezőjét, és utálattal a cigarettakirály Marlborót, amiért a legszerencsétlenebb földrészt hitegeti az odahaza már megbukott amerikai álommal. Béke van és július.

Reggel idegen madár ring az öbölben. Borús az idő, a kunyhóban szalmaszag. A falon festmény, ugyanazt a tengert ábrázolja, mely a deszkafalon túl össze-összedöndíti a csónakokat. A hullámverésbe, szélzúgásba időnként távoli hajódohogás sodródik, fészkét védő sirály jajgatása, csüllők és alkák kotkodácsoló vitája, hattyúk öblögetése. Éjjel a zsalugáter koppanása jelezte: feltámadt a szél, azáltal, hogy elvesztettünk, visszanyertünk valamit. Ezt ünnepelte a Hold. Végemben a kezdet.

A festmény kékeszöld textúrája táncol, akár napsütésben a habok. Az odavágott vörös-okker foltokból hirtelen megsejtem, a művészet csak felerészt élmény, a másik fele elhatározás, melynek minősége követi az előbbit. Ahogy kilépek, nyikorogva csattan mögöttem a deszkaajtó, kitárul a falatnyi sziget tündérbirodalma.

shutterstock 1611821884

Kormos, kénsárga, zöld zuzmó lepte sziklák ütik fel fejüket a lenge fűből, szamóca, málna, kék áfonya bókol. Kisebb és nagyobb hangyák lepnek el minden talpalatnyi helyet. A zuzmó felkúszik a fenyőkre is, ellepi a borókát, szakállként csüng alá az ágakról, vasas-vörös tócsákat övez. Lila fürtű virágok borítják a sziget közepét, azt a lankát, mely azután üggyel-bajjal ereszkedik alá a szaunáig, a nyílt tengerhez futó gránitpusztaságba. Estére majd elhordja a párát is a szél, kék selymen narancsgerezd lesz a Hold, a víz pedig rózsás és világoskék az éjféli naplemente előtt. Addigra elülnek a hajók és a vadlibák.

Ma éjjel útjelzőre találtam. Égi néném estére tovább hízott, én pedig azt álmodtam, hogy nem csupán a nyakamba bírtam venni a lábam, hanem sokkal hátrább – ez a gyakorlat eddig sosem sikerült. Ekkor nagyon megkönnyebbültem.

A tökéletes beszédben nincsen szó.
A tökéletes tettben nincs mozdulat.

Víz szeretnék lenni, kövön guggoló víz, amely nem magától sötét.

5

Az a munkanélküliség, melyet a számítógépek váltanak ki, de az átképzési struktúrák és az értelmes életcél hiánya okoz, a tevékenységet istenítő puritán felfogás csődjéhez vezet. Végül a munkára épült társadalom a termelékenységen át – miután a természetet már felzabálta – felfalja önmagát. Az erőszakszervezetek a gépeket védik az emberrel szemben, mert a hatalmat és a magántulajdont védik. Ezzel akaratlanul az új faj számára teremtenek kedvezőbb körülményeket – pokolba a bonyolult állampolgárral, aki folyton ellenáll, helyette éljen a lojális android, a kormányhű robot! Az egész mögött pedig ott kuncog az invariáns, hisz Descartes-tól Stonierig nem változott semmi sem; az előbbi szerint az ember is gép, csak kicsit bonyolultabb, az utóbbinak a gép is ember, csak kicsit egyszerűbb. Egyelőre.

szemléleti forradalom

Döntése óráján minden szabad lény történelmen kívüli: nem szenvedi, csupán beteljesíti a múlást. Létrehozza, amit már legyőzött – általa keletkezik, amin rég felülkerekedett. Így és ezért kell megértenünk, hogy míg le nem térünk a gépemberig ívelő kényszerpályáról, a történelem áldozatai, nem urai vagyunk. Ha ennél jobbat kívánunk ivadékainknak, ugyanolyan szemléleti forradalomra lesz szükségünk, mint ami a mechanikus newtoni világképet relativizálta. Meg kell találnunk a helyen és időn nyugvó emlékezet olyan általánosítását, általános alakját, melynek a história mindössze helyi alesete. Történelemfelfogásunkat át kell hatnia Einstein és Planck, Heisenberg és Schrödinger géniuszának.

Ezért ki kell mondanunk: noha a kőbölcső már kész, melyben az újszülöttet rengessük, mégsem akarjuk ezt a gyermeket, hisz gúnyképünk lévén, minket fog elpusztítani. Mi, akik megtanultuk az anyában megölni a magzatot, miért ne védekeznénk a huszadik század legkirívóbb terhessége ellen? Mert a tulajdon anyánkat kell megműtenünk? Mit választunk, ezt, vagy a kihalást?

shutterstock 1840042351

Nincsen harmadik út. A vállalás bátorsága nem ment fel a tudás kényszere alól; igaz, a tudás bátorsága sem a vállalás kényszere alól. Nem a kísérletezés káros és végső azonban, hanem a felelőtlen approximáció. Egyes tényekkel nem lehet kukoricázni, és a történelmi erők önkényének kitett ember sorsa semmivel sem irigylésre méltóbb a természet csapásai alatt roskadozóénál; csakhogy mi, akik végrehajtottuk a neolitikus forradalmat, még mindig úgy követjük a múlt részeg tántorgását, mintha nem lenne más választásunk.

6

Sosem robbanásnak, mindig tengerárnak láttam az információt, amelyen hajóznunk muszáj, ha élnünk nem is. Az információs társadalom ígérete azonban a vízbefúlás rémét is felidézte. A huszadik századi ember többé nem vonhat vállat, hogy neki ehhez semmi köze, mert nem utána, hanem előtte a vízözön.

Mit tehetünk? Jelenleg egyetlen módját ismerem annak, hogy a létünket fenyegető invariánst legyőzzük. Ez a mód a KarL Jöreskog és iskolája által művelt oksági modellezés, tágabban a szimuláció, illetve ennek alkalmazása Milan Kundera egy megfigyelésére.

A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében Kundera azt írja, a történelemből azért lehetetlen tanulni, mert csupán egy van belőle, s nekünk, akik csak az összehasonlításból okulunk, ezt az egyet nincs mivel egybevetnünk. Jobb híján ugyanannak a feladatnak különféle megoldásaival próbálkozunk, ez azonban édeskevés.

vakmerőség és fontolgatás között

1618-ban például a feldühödött cseh rendek kidobták a bécsi kamarilla két hivatalnokát a Hradzsin ablakán; merészségük a harmincéves háborúhoz vezetett, melyben a cseh nemzet szinte teljesen megsemmisült. Háromszázhúsz év múlva, 1938-ban a müncheni paktummal az egész világ úgy döntött, odadobja őket koncul Hitlernek. Ekkor ismét megadatott nekik ugyanaz a helyzet, még egyszer választhattak vakmerőség és fontolgatás között. Felkeljenek-e a náluk nyolcszorta erősebb, német ajkú hódító ellen? Okulva a múlt hibáiból, most már senkit se dobtak ki az ablakon, a kapituláció mellett döntöttek, ami viszont ezúttal a második világháborúba torkollott, melyet még negyvennégy esztendei szovjet megszállás is követett. ,,Einmal ist keinmal”, összegez Kundera.

Ha ki akarunk térni a Stonier felvázolta jövő elől, az előttünk álló talán ötven évben nekünk sincs más lehetőségünk, mint a történelem modellezése. Ehhez – ugyanazon számítógépek jóvoltából – majd mindenünk adott, ami pedig még hiányzik, azokat az eszközöket el kell készítenünk. Mindenekelőtt a történelem formalizálására van szükség, a változatlan eseménysorok feltérképezésére, kapcsolódásuk szabályainak megismerésére, az egzisztenciális nyelvtan tételeire. E grammatika ismeretében építhetünk azután olyan – előbb kisebb, később nagyobb – modelleket, melyek az eseménysorok következményeit a maguk teljes változatosságában bemutatva, érettebb és árnyaltabb döntés elé állítják a politikust. Ugyanezek az elektronikus terepasztalok a stratégákat már meggyőzték a nukleáris tél realitásáról és az atomháború értelmetlenségéről.

7

Nem tartom sem az egyéni, sem a tömeggyilkosságot menthetőnek, ha viszont választanom kell, célos vagy céltalan történelmet szeretnék, az előbbi mellett döntenék, amelyben tehát a gyilkosság morálisan igazolhatatlan, ám attól tanulsága még lehet.

A tanulság mozzanata az értelemadó, ezért a központi kérdés. Míg értelmét nem látom, addig a velünk megesett világtörténelem minden históriák legrosszabbika, akár szent, akár nem. Mégpedig azért, mert addig – noha a teremtésben állítólag kitüntetett lény vagyok – nem részesülök abban a tudásban, mely kényszermunkámat értelmes munkává lényegíti át, megmutatván célját. Úgy érzem, a velünk történtek lényegét másként meg sem közelíthetjük, ha nem elemezzük tanulságait; egyetlen-volta miatt azonban – ha meglelnők is – a tanulság kimondása és megszívlelése által sem okulhatunk a történelemből, ámbár ez megfosztja a históriát hivatásától, hogy az élet tanítómestere lehessen.

shutterstock 1611821896

Korszakos döntés előtt állunk. Akár a kvantumfilozófiában, ahol a valóságot a róla feltett kérdések határozzák meg, ma közülünk is ki-ki választhat, bűnösnek vagy bűntelennek érzi magát – s döntése nyomán válik ártatlanná vagy vétkessé. Isten ránk bízza az ítéletet, ahogyan ránk bízta a büntetés hosszát is (addig ostorozzuk magunkat, míg csak elegünk nem lesz belőle – de nem előbb), valamint a megbocsátás óráját (addig könyöröghetünk bocsánatért, míg rá nem döbbenünk, hogy csakis rajtunk múlik, elég-e már a fohászból – de nem előbb). Vonakodnék meghirdetni a történelem utáni idők kezdetét, mert – ugyanazon kvantumfilozófiai elv szerint – az lesz a sorsunk, amit elképzelünk magunknak.

Helyette maholnap egy másik forgatókönyvre lesz szükségünk, még mindig a történésen, tehát az értelmezhetőségen, a szemantikán, sőt a poliszémián nyugvóra, melyben azonban a modellezésből fakadó döntésváltozatok gazdagságát használja ki az ember, hogy a történelem kényszere alól kiszabaduljon. Ez a kényszer esetünkben egy felhasználási mód, az eltűrés végállapota, melyet az értelemre egyetlenként tapasztalt élete, és az egyetlenként tapasztalt világtörténet közösen kényszerít rá. E két szingularitás közül akármelyikből törjön ki fajunk, az a mai biológiai konstitúció mellett is a történelmi tudat kellő megváltozásához vezet, de még a mai határokon, a világ határain belül. Az android mint megváltó tehát felesleges. És ha a formális ész kritériumának nem a végső igazságot tesszük, melyet mágneseként keres, hanem a végső hasznosságot, hogyan használhatna az emberiségnek – nem mint tömegnek, hanem még mindig: mint közösségnek, mert sorsközösségnek –, akkor erre a történelméből kizökkenésnél semmi sem alkalmasabb.

kép | shutterstock.com