Ács József

ELLENÁLLÁS VAGY SZEMBENÁLLÁS?

2005 október

ELLENÁLLÁS VAGY SZEMBENÁLLÁS?

Babits kiindulópontnak választott verse[1] nem arról az ellenállásról szól, ami a szellemi lövészárkok egyik vagy másik oldalán az ott tartózkodóknak – már csak önvédelemből is – kötelező tartozék, afféle üzembiztosan golyóálló acélsisak vagy vaskalap. A közös ellenségkép összetartó erejét méltató cinikus, reálpolitikai filozófia csakis a szellemi üresség terében emelkedhet magasra. A Babits által leírt ellenállás sem valamely „ellenségnek” szól: egyszerűen a hiteles szellemi magatartás következménye. De hát hol van ennek a magatartásnak a talp alatti földnél nagyobb sziklaalapzata, kérdi Horgas Béla[2]. Alapkérdés. „Mit tudhatunk? Mit tehetünk? Mit remélhetünk” – ezeket a Kanttól származó kérdéseket csak az teszi fel, aki vállalja az önálló gondolkodás kínos-keserves feladatát. Nem az elveszett befolyását sirató értelmiségről van szó. Magatartásunk alapzatának keresése nem azért feladatunk, mert „értelmiségiek” vagyunk – jelentsen bármit ez a szó –, hanem mert emberek.

a sosem-volt

A költők, akik egy sort sem tudnak leírni, míg a teremtő szellemmel kapcsolatba nem kerülnek, jól ismerik a létező fölényét a (még) nem létezővel szemben – tevékenységük, melyben megtapasztalják e szellem működését, mégis a sosem-volttal hozza őket kapcsolatba.

Nem csak költők által születik valami új a világra, hivatásuk természete azonban különösen érzékennyé teszi őket e paradoxon iránt – miként a létező dolgok köréje keményedett dióhéjának feltörésére váró Babitsot is.

A mindenkori fennállóhoz alkalmazkodás stratégiája a maga igazolását a létező fölényére alapozza a nem létezővel szemben, mondván, kell-e jobb bizonyíték a fennálló szellemi megalapozottságára, mint az, hogy: fennáll. Erejét, érvényességét bizonygassa más, ami helyet keres magának az ég alatt.

E szellemellenes apologetika legradikálisabb bírálatát talán Szabó Lajos és Tábor Béla adják Vádirat a szellem ellen című, épp Babits verse megjelenésének évében kiadott esszéjükben, melyben a világ darabokra hullását végső soron annak tulajdonítják, hogy a 20. század embere végképp lemondott az egyetemességről, és elmerült az elfogulatlanságként beállított értékmentesség világában, ahol a bábeli nyelvzavarban nincsenek többé értékszempontok: egyszerűen az érdekek és az érdekérvényesítő képességek összecsapása alakítja ki a fennállót, nem a dialógus, hanem az erő dominanciája jegyében. A szerzők az első fejezetben a szellem szerepéről szólva ilyen, ma már eretnekségnek ható gondolatokat vetnek papírra: „…állapítsuk meg a kritériumot, amelynek alapján a cselekedeteket értékelnünk kell, állítsunk fel egy egyetemes értékskálát e kritériumok alapján és minden cselekedetünk ennek az értékskálának a mentén helyezkedjék el oly módon, hogy mindenkor az értékskála legmagasabb fokát valósítsa meg”.

lelkiismeretes mérlegelés

A mai gyanakvó közérzület számára már ez is csak puszta ideológia, mely a morális terror, a diktatúra árnyát vetíti előre. Holott: „Ilyen értékskála természetesen csak az összes felmerülő értékszempont – és minden megismerési szempont ilyen értékszempont – kölcsönös, lelkiismeretes mérlegelése útján jöhet létre. Ettől a magatartástól való minden eltávolodás az egyetemességről, egységtörekvésről való lemondást jelenti, és minden lépés, amely az egyetemességtől távol visz, a szellemtől visz távol; az egyetemességre való törekvés a szellemi élet differencia specifikája.”

„Csak egy pillantást kell vetnünk a szellemi élet mai képére, hogy megállapíthassuk: ez a magatartás egyáltalán nem jellemző a szellem mai képviselőire. […] A szellemi élet egymással szemben álló, vagy ami még sokkal rosszabb, egymásról tudomást sem vevő autarkiákra bomlott. […] A betegség krónikus voltára mutat, hogy ezekben az autarkikus tudományos közvéleményekben általában fel sem merül a kérdés, hogyan tájékozódjunk az egymásról részint nem tudó, egymással részint ellentétes tudományos közvélemények káoszában?”

A köz általános gyanakvása és a szellemi igények lefokozása lassanként alaptalanná, értelmetlenné váló, s ezért a semmibe foszló „kultúrkövetelésekké”, természetesen a szellemmel történt visszaélések következménye, állapítja meg az esszé. De ha egyszer a szellemet alárendelték valami partikularitásnak, hatalmi érdeknek, mohó nyereségvágynak és így tovább, ha fizikai erőszakot követtek el úgynevezett szellemi indokokra hivatkozva, hogyan kíván ezen a helyzeten a világ változtatni, ha a szellemet mint olyat állítja ítélőszék elé, s maradék kapcsolatát is felszámolja vele? Hiszen ezzel az öngyilkos lépéssel a szellemen kívülre kerül, ahol végképp lehetetlenné válik mindenfajta tudatos megértés és megítélés, aminek egyedül a hatalmi érdek, a mohó nyereségvágy, a fizikai erőszak stb. nem látja kárát, míg a szellem súlyosan degradálódik és prostituálódik.

csábos kellemetességek

Szabó Lajos és Tábor Béla szerint az irányító befolyás nélkül maradt belterjes elméletek, illetve a tevékenységek mechanikus lebonyolításaként elképzelt gyakorlat elszakadása csupán az elmélet és gyakorlat szellemtől való elszakadásának tünete. Ha körbenézünk, a globálkapitalizmus és a médiademokrácia korában az értelmiség vagy a világ szakszerű üzemeltetője, érdeknyomás alatt álló manipulátor, aki a szellemet valamely gazdasági-politikai érdeknek alárendelve fojtja meg, hogy aztán a továbbiakban az üres vagy különféle csábos kellemetességekkel kitömött burkot mutogassa bálvány gyanánt, vagy csupán fogadatlan prókátor, outsider, akinek nehezen követhető és következmények nélküli okoskodásaira senki sem figyel. Jóval halála után, ha már végképp veszélytelenné vált, esetleg szobrot kaphat a Széchenyi rakpart taxiparkolóként használt lehajtójának sarkában, mint Bibó István.

Visszatérve Szabó Lajos és Tábor Béla elemzésére: „Bábelen belül szüntelenül új és új Bábelek keletkeznek; ami ma még összefüggőnek, egyértelműnek, épületre váró alapnak látszik, holnapra káosszá, abszolút értelmetlenséggé, befejezhetetlen töredékké válik. […] Ahol az összefüggés érzése elvész, nem marad más lelki tartalom, mint a tiszta negatívum: a félelem. […] Ezért pótolják az állásfoglalást burkolt félelem-megnyilvánulások, ezért helyettesíti a szembenállást a kölcsönös és reflexív ideológiai és pszichológiai gyanú. Kialakult a szellemtudományok hadiipara…” Ez a hadiipar a szerzők szerint nem a problémák megoldására, hanem távoltartásukra alkalmas. Azért kovácsolunk fegyvert a szellemből, hogy „zavartalanul élhessük ezáltal saját autarkiánk gyökeréig beteg világát”. A szellem partikularitássá, pártideológiává, manipulációs receptté, érdeket leplező olcsó hazugsággá, eszközzé tétele, pontosabban a szellem azonosítása ezekkel nem a szellem aprópénzre váltása, hanem a szellem megtagadása.

„A szellemtörténet nagy korszakainak emberei személyiségüket, legbensőbb énjüket érezték kockára téve a szellemi problémákban; a mai epizódkorszak embere legjobb esetben – érdeklődést tanúsít irántuk”, írják a Vádirat szerzői. Cselekedeteinek igazolását ugyanis nem alapelvekből, hanem a praxisból igyekszik levezetni, mely praxis szellemi alapjai, fedezete, titkos axiómái ekként mindvégig homályban maradnak és e mesterséges homály fedezékéből hatnak – legfeljebb tudattalan projekciók formájában kerülnek felszínre: láttunk már néhány ilyen katasztrófát.

Mi hát ma a szellemi ellenállás? Az, ami mindig is volt.

A félelem nélküli beszéd.

a leülepedett ostobaság felkavarása

A titkos axiómák, a dédelgetett előfeltevések nyílt kibeszélése. A magunkról és másokról egyénileg vagy a csoportnyomás kötelmei szerint alkotott hamis és hazug sztereotípiák negligálása, mely a valósággal találkozás drámai élményét nyújtja. Törekvés mindent a lehető legszélesebb horizonton, de a maga természete szerint megismerni és megérteni – azt is, amit elutasítunk. Szellemi ellenállás a közmegegyezés formájában leülepedett ostobaság felkavarása, az „összes felmerülő értékszempontok kölcsönös, lelkiismeretes mérlegelése” – egyszerűen a szellem következetes működése.

Szándékosan a végére hagytam Szabó Lajos és Tábor Béla írásának talán legfontosabb mondandóját – a lelkiismeret szó másodszori felidézése utánra a szellem belterjessé válása annak a hibás gyakorlatnak következménye, mely a legkülönfélébb igényeket támasztja – de mindig mással, másokkal, a „világgal” szemben, holott a szellemi kötelezettségek bejelentése természetesen azt kötelezi a leginkább, aki bejelenti őket. Igényeket támasztani elsősorban magunkkal szemben kell. Az értékekről nem elég beszélni, azoknak az ember cselekedeteiben, egész lényében meg kell mutatkozniuk. Mások cselekedeteinek nem vagyunk ura. És a magunk cselekedeteinek?

  1. Ha nem vagy ellenállás
  2. Az írás a „Ha nem vagy ellenállás” című összeállításba készült, amely Horgas Béla bevezetőjével indult.
kép | metmuseum.org