EGY „VONATKOZÁS” KÍNJAI

Megjelent a Ligetben Kertész Péter interjúja a hungarista Szemenyei-Kiss Tamással, de úgy, hogy beszélgetésük szövegét az én beszélgetős jegyzetem kísérte. Miért kereste meg Szemenyei-Kisst, kérdeztem Kertészt, miért, mit várt a beszélgetéstől, hitt-e a kapcsolatteremtésben, végtére is miért, miért hívta fel telefonon, kezében tartva a fekete keretes, halványzöld röplapot, amelynek szövegét Szemenyei-Kiss fogalmazta, Őszinte magyar szó a zsidósághoz 1945–1995, és a ’95. október 22-i Csurka-demonstráción a hungaristák osztogattak, ám a MIÉP azonnal elhatárolódott attól a szélsőjobbtól, túl szélsőjobbnak, vagy ellenkezőleg: nem igazi szélsőjobbnak minősítve a hungaristákat; szóval miért, faggattam makacsul Kertészt, nem is leplezve tanácstalanságomat: mert miféle végiggondolást és szabad sokféleséget kívánok, mennyire kívánom, ha közben visszaborzadok egy hungarista „lelkétől”, és még a létezését sem akarom tudomásul venni, igen, azt akarom: ne legyen. Nincs ebben az akaratban semmiféle aktivitás, nem akarom megölni vagy megöletni, nem akarok kárt, szenvedést neki, nem vezérel bosszú, azt hiszem, még harag sem (nem nevezném annak), sőt, éppen mert semmi sem vezérel, valóban azt akarom, hogy ne legyen. De van. Ez a passzív akarat számomra is új volt – azóta nagyon sokszor szoktattam szívemet hozzá, de talán nem elég eredményesen, talán nem is lehet eredményesen; van. Mindenki és minden van, még ha erősen akarom is, szorítom a saját kezemet, nyomot hagy a körmöm, és mondom: ne legyen. És gyanítom, hogy ma Szemenyei-Kiss is csak azt akarja: ne legyek. Itt a demokratikus jogállam, az olyannyira vágyott szabadság, amelyben végre senkinek nincsen akkora hatalma, hogy kegyétől-ideológiájától bárki léte függne, így hát jó erősen szorítja ki-ki a saját kezét, nyomot hagy a körme, lehunyja a szemét, és azt kívánja: ne legyen, se ez, se az, ne legyen, sokan, nagyon sokan ne legyenek.

A jóisten meg (esetleg angyal, tündér, varázsló?) ide pillantva tanácstalanul vár, aztán ennyi semmit se kívánás láttán csalódottan, és bizonyára ingerülten is, elfordul. Hisz mintha már nem is volnánk.

fegyelmezett ingerültséggel

Mégis: Szemenyei-Kiss nemrég felhívott telefonon, miután „mozgalmuk” működéséről, a legsötétebb alvilági harcokból is megcsillantva valamit, hosszú levelet írt nekem, előrebocsátva, hogy „a tisztességes ellenséget” is többre becsüli „a jellemtelen átmeneti szövetségesnél”, s nyilvánvaló volt: még én is alkalmasnak látszom, hogy újságíró-lapcsináló „kollégaként”, akár támadva is, tájékoztassam olvasóinkat – felhívott tehát, mert ha meghallgatom, ha kulturáltan szót váltunk, legalizálom; és tudni akarta, közzétesszük-e leleplező összefoglalóját, hogy ki és hogyan pénzelte Torgyán politikai karrierjét, hogy a szélsőjobboldal korábbi legfőbb támogatója, a milliárdos amerikai voltaképpen az ukrán fegyverkereskedelemből szerzi vagyonát, hogy a háborús bűnösként kivégzett nemzetvezető sírjánál kik és mikor koszorúztak, és így tovább. A levél nemcsak nyelvtanilag értelmes mondatokból szerkesztett, és nemcsak nyilvánvaló tényeket közlő: érezhetően újságírói gyakorlattal rendelkező ember írta – fegyelmezett ingerültséggel. Elolvastam, mi tagadás: többször is elolvastam, és aztán tartottam a telefonkagylót, hallgattam, sőt, kulturáltan szót váltottunk, most bemegy az Írók Boltjába, mondta, tudnék-e ajánlani olyasmit, ami témájába vág, ajánlottam, és nem tettem fel ironikus kérdéseket, nem bíráltam, nem vitatkoztam, cseppnyi türelmetlenség sem volt a hangomban – és míg beszéltünk, míg tombolt közöttünk a civilizációs ártalom, furcsa módon éppen akkor nem éreztem elviselhetetlenül nyomasztónak az örökségemet: nem dübörögtek bennem a zsidótörvények szövegei, nem jelentek meg előttem a deportáló vonatok, az auschwitzi rámpa, a cservenkai téglagyár, éppen nem éreztem, hogy születésem helyével-idejével eleve kiválasztott vagyok, még csak a nagy idők tanúja-pózában sem feszengtem. Semmi rémület, ahogy levele fenyegetésnek hallható mondatai sem ijesztettek. „Önök meglehetősen felszínesen tárgyalják a hungarizmus kérdését Magyarországon. E politikai szervezetnek ugyanis lényegesen nagyobb a jelentősége, mint ahogyan azt a honi média irányítói sejtetni engedik – írhatom úgy is: a téma agyonhallgatása közepette a Szálasi nevével fémjelzett eszme (ha nem is zavartalanul) fejlődik, erősödik Magyarországon”. Lehet. Lehet, hogy erősödik, gondoltam mélán. Csakugyan lehet. Nekem legalábbis nincs lehetőségem, úgy fest, hosszú évek óta újra és újra megvonatik annak lehetősége, hogy valamennyire már történelemnek tarthassam a – mondjuk – „Szálasi nevével fémjelzett” eszmét és gyakorlatot.

Hogyan menekedhetnék a zsidó-paranoia rémétől úgy, hogy közben ne érezzek gyanakvást: azért nem akarom felfogni, tudomásul venni ezt vagy azt a nagyon is félreérthetetlen támadást, mert a zsidó-paranoia rémére hivatkozva hagyományosan így hárítottak az asszimilált zsidók? Hogyan lehetne, hogy ne mérlegeljem, mi taszít jobban: a paranoiás rémüldözés vagy a megjuhászodó körülményekbe-simulás? Hogy ne erősebben forduljon fel a gyomrom, amikor a híradó megmutatja a miniszterelnök és a „történelmi egyházak vezetői”-nek találkozását, és az öreg sabeszdeklis vezető alázatosan hajlongva nemcsak jóval tovább szorongatja az ifjú vezető kezét, mint amennyit az illem előír, hanem és mindenekelőtt tovább, mint a többi egyházi elöljáró – jó volna, jaj, valahogy jó volna áttörni a lehetetlenség falait, és egyáltalán nem közösködni, még így, ezzel az öklendő tiltakozással sem, hiszen azért mozdul erősebben a gyomrom, mert kötelességtudóan, felháborodva, szégyenkezve, valahogy és valamennyire azonosulni kényszerülök, de nem akarok sem azonosulni, sem elhatárolódni, szeretnék ugyanúgy utálkozni és majdnem egykedvűen bámulni a képernyőre, mint amikor kormányhatározatokat ismertet a szóvivő, bár fogalmam sincs, lehet-e egyszerű hallgatással most hallgatósdit játszani, úgy tenni, mintha nem volna hallgatólagos döntés arról, hogy zsidó nem kerül kormánypozícióba, de azt sem tudom, szóvá tehetne-e ilyesmit az ember, joga volna-e bárkinek ezzel az exponálással megnevezni és megkülönböztetni magyar állampolgárokat.

Nem tudom. Nem tudom azt sem, mi értelme van a bizonyára mindig jó szándékkal szervezett „zsidó–keresztény párbeszéd”-nek, hát még a „megbékélést” szorgalmazó eszmecseréknek, de a kétségeim nem praktikus természetűek, nem olyasmibe akadok, hogy ezeken a konferenciákon, tanácskozásokon amúgy is azok vesznek részt, akik felkészültek és felvilágosultak, s egymásnak mondják ugyanazt, nem az okos megnyilatkozások hatástalansága és rendszerint élettelensége, vagyis a meddő szó szaporítása csüggeszt. Istenem, melyek a nem meddő és nem szaporított szavak? De mi értelme beszélni és írni valamiről, ami itt és most megközelítően sem definiált, és erőszak vagy csúsztatás nélkül talán nem definiálható? Vajon a hatalmas, összehordott „ismeretanyag”, a történelmi, szociológiai, pszichológiai „tudás” nem fedi-e el a tanácskozók lényegi tanácstalanságát, nem simítja-e kulturálttá azt az állandósult hökkenetet, amit normálisan megtanul az ember kezelni, mert megtanulja, hogy a létezés legvégső kérdéseit csak kivételes alkalmakkor és csak mintegy tudományos vizsgálódás céljából ajánlatos szabadon engedni. Megtanulja, próbálja, de mégis: hogyan lehet a zsidólét öntudatával úgy élni, hogy az ember egyáltalán nem érzi magát zsidónak (sem vallási, sem nyelvi-történelmi-irodalmi értelemben; a faji jellegzetesség meg – ha volt ilyen Európában? micsoda? milyen testi jellegzetesség az? – régen elolvadt), nem vágyik védelmező, akol-meleggel csábító zsidó közösségbe, de nem és nem, meg nem tagadná ezt a meghatározhatatlan-értelmezhetetlen, és nyilvánvalóan önmagára vonatkozó jelzőt? Jelző ez? Ha szemernyi identitászavar sem löki erre vagy arra? S ha egyre inkább sejti, hogy létezése végső kérdéseit – reménytelenül és kényszerűen persze – ebben a fogalomban leli meg: zsidó. Nekem mi az? én mit mondok rá magamnak? Kívülről ugyanis nem várhatok semmit: berzenkedem, ha bármilyen előjellel, értéktartalommal zsidónak mondanak, s akkor is, ha negligálják a zsidóságomat. Nem találkoztam még soha értelmes, érvényes meghatározással – és rossz előérzet gyötör: értelmes lehet-e, ha az ember újra és újra nekimegy létezése paradoxonának. Mintha cellája falának vetné magát.

zagyva és borzalmas történet

Nyolcéves Anna unokám azt kérdezi, mi az, hogy én zsidó vagyok. Kérdezhetne a villámlás és dörgés viszonyáról, a föld forgásáról vagy hogy miért kellett Odüsszeusznak tíz évig bolyongania, míg visszatért Ithakába. De azt kérdezi: te zsidó vagy? mi az? Rossz lesz a válasz, csak rossz lehet, hiszen saját magamnak is csak körülbelül mondhatok valamit, meg azért is, mert túlságosan igyekszem, hogy ne adjam tovább azt az őrület-gyanús hökkenetet, ami meglehet, keretek közé fogott, szinte domesztikált, s így már alig nevezhető őrületnek, de én semmit sem akarok ebből továbbadni, semmit, nem akarom megfosztani attól, hogy történelemnek vélhesse, amit én nem tudok; ügyeskedem, „tárgyiasítom”, tényekkel vagy inkább ismeretekkel zsúfolom a mondataimat, mintha egy párbeszédes konferencián volnánk, és közben látom, hogy unalmassá párolom az egészet, zagyva és borzalmas történet lesz, ami nem is az én történetem, bár mintha rólam lógnának a halottak és a meggyalázottak; évezredekig tartó batyus vándorlások képei kavarognak, és a megnyíló tenger is, minden a krematórium-füstben, füst, sűrű füst, földön futó füst, világot betöltő, mindent átjáró füst – lehetne már történelem vagy mitológia, lehetne mese is, de nincs befejezés, nem ígérhetek befejezést, és nem szavalhatjuk együtt, hogy mai napig szép Tündérországnak boldog fejedelme; ki, mikor?, nem lehet addig se mese, se történelem, ameddig nem tudom továbbadni.

Mégis mit kellene és lehetne továbbadni? Nem tudom, tovább kell-e adni valamit egyáltalán, vagy inkább felejtetni kellene – azt nem! –, hagyni, hogy ismeretté hűljön – de nem hűl! –; nem tudom, végül mintha én is csak kitérnék, hárítanék, hiszen nem azt kérdezi: mi az, hogy „zsidó”, hanem mi az, hogy én zsidó vagyok. Mi az?

mindenféle igazságtalanság

Évekkel, évtizedekkel ezelőtt sokkal egyszerűbb volt. Patetikusan olyasfélét gondoltam, hogy zsidólétem csak erkölcsi többlettel jár – járhat –, mert az emberen magán, a tehetségén múlik, hogy adottságait miként használja. Ha pedig – mint szentül hittem – én jól használom, talán ezért is szolidáris vagyok, érzékenyen szisszenek és lázadok mindenféle igazságtalanság, kizsákmányolás és megalázás láttán, talán ez az adottságom is segít, hogy kilógjak a mindenkori sorból, ne vegyüljek a mindenkori csapatban, nyájban, akkor hurrá!, akkor a semmiféle confessiót nem kívánó, semmilyen konvencióba nem kényszerítő zsidólét csakugyan kiválasztottság, csodálatos ontológiai ajándék. ’82-ben még ezért írhattam gőgösen, s kicsit odavetetten is, hogy jól megvagyok az adottságaimmal, olyannyira jól, hogy ha az adottságokat választani lehetne, én „csuda mulatságosnak és kihívónak tartanám, hogy éppen nő vagyok, hogy magyar és zsidó vagyok”. Persze, adottság, mi más volna?, s ha az adottságokat választani lehetne, most is választanám a zsidóságomat – de a szép, tetszetős, bár kissé teátrálisnak tűnő választási gesztusom semmit nem magyaráz, nem értelmez – lehet, hogy éppen azért teátrális, mert a mentális homályt póz takarja? És ha adottság is, egészen másféle, mint a másik kettő, nyilvánvalóan azért terelhettem ide nő és magyar voltomat, mert hagyományosan, valami „köztudat” szerint ezek is némi hátránnyal járnak, de úgy vélhettem, kedvesen hetyke, igen: kihívó, ha az ember kezdeni próbál valamit a hátrányaival. Nőlétem azonban soha semmiféle hendikepet nem jelentett – igaz, nem próbálkoztam olyan karrierrel, ahol ez akadályként akárcsak derenghetett –, s a legmélyebben, méghozzá bonyodalmaktól mentesen, azt hiszem, kristálytisztán és makacsul meghatározta egész életemet: érzékelésemet és gondolkodásomat, a munkamozdulataimat, tanári vagy szerkesztői stílusomat, mindent. Gyanítom, hogy magyar voltom öntudatos viseléséhez már szükség van némi hetykeségre, s nem azért, mert az el- és bezártság, a szűkösebb szemhatár réme ezen a tájon igenis fenyegetőbb – még ha a lényeglátás, éppen a szembefordulás révén talán lehetségesebb –, s nem is azért, mert magyarul írni valódi, tagadhatatlan korlátozás is, hanem azért, mert magyar voltom elválaszthatatlan zsidó voltomtól, mert nem beszélhetek – és nem érezhetek – külön-külön egyikről sem, kényszerűen és erőszakosan nem, holott különböző, nem egymásba csúszó adottságokról van szó, de hát ez a kényszerűség és erőszakosság már ahhoz a csomóhoz, ahhoz a paradoxonhoz tartozik, amivel veszkődöm itt, reménytelenül és eszelősen, mert nem lehet nem veszkődnöm vele. Mert nekiütközöm és nekem jön: mi az?

Megpróbálok másik sarokból indulni, másképpen lépni – bár nem tudom, más-e így: nézek, ízlelgetek például egy Kosztolányi-mondatot, egy szívemnek kedves és fontos mondatot, s közben felesleges fanyarsággal és józansággal, túl sokszor ismétlem magamnak, hogy én legelragadtatottabb pillanataimban sem merném ezt leírni: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Nem, én ilyet soha. Mert nagy esemény, nekem is nagy ez az anyanyelvi tény – vagy adottság? –, nagy bizony, hú, ha megnézem, jókora, de hogy „a legnagyobb”, azt nem vallanám ilyen feltétel nélkül, ilyen teljes odaadással. És mindjárt mérlegelem: vajon a stiláris távolság miatt, valóban csak azért, mert tartalmilag nem egészen pontos? Nincs a fanyarságomban és méricskélésemben valami kényszerű szemérem? Talán nem elemi ösztön, hanem tanult reflex, hogy a magyarság, az anyanyelv, a haza s közöttem afféle senkiföldje sávot teremtsek, hogy vigyázzak a tartózkodásomra, s ezt – akár egy jelzővel – megmutassam, mint a német-zsidó Heine például, aki a Németország előhangjában, Párizstól ideiglenesen búcsúzva, azt írja, hogy hazasodorja a bolondos sóvárgás (närrische Sehnsucht)? De ha így van, ha ez a dac, hetykeség, szemérmes visszafogottság vagy mondjunk rá bármit, kikényszerített, afféle keserűen-humorosan játszott modor, akkor én valóban asszimilált zsidó vagyok, aki alkalmazkodik a nélküle született játékszabályokhoz, olyan magyar állampolgárságú zsidó vagyok, aki szépen tudomásul veszi, hogy léte nem ugyanolyan, mint a magyar állampolgárságú nem zsidóké, tehát azonosul valami ráosztottal, ami megfoghatatlan, érthetetlen, s főként amivel – az azonosulás, elfogadás, tudomásulvétel morzsájával is – hozzájárul, még visszamenőleg is hozzájárul Auschwitzhoz. Nekem kellene megkérdezni a játékszabály alkotóit és használóit – de konkrétan kiket? –, hogy miért is más az én magyarságom, miért nem egészen helyénvaló anyanyelvszerelmem? Hánynék, ha kérdeznem kellene, és minek is kérdeznék, amikor tudom, hogy nincs értelmes válasz, s hogy nem is hallgatnék meg semmiféle válaszkísérletet. Lehetséges, hogy ez a mára megkeményedett elzárkózásom – hogy nem, nem érdekelnek az okok, az indítékok, hogy nem nézem el és nem bocsátom meg az utóbb szerencsétlennek vagy félreérthetőnek nyilvánított megfogalmazásokat, nem – együtt vagy szembesülve azzal a lehetségességgel, hogy ami nekem a létezés paradoxonaként sejlik, valójában társadalmi görcs, nemzedékről nemzedékre öröklődő és a különféle nyomások, tiltások miatt csak halmozódott indulattömeg, s az én kérlelhetetlen elzárkózásomtól még nagyobb, oldhatatlanabb és még értelmetlenebb lesz. Lehet. De önvédelem nélkül hogyan élhetnék együtt ezzel a paradoxonnal? Mi mást tehetnék, mint hogy behunyom a szemem, jó erősen szorítom a kezem, és bosszú meg rosszakarat nélkül azt kívánom, hogy ne legyen. Ne legyen hungarista újságíró, ne koszorúzzák a nemzetvezető sírját, ne írja és jelentesse meg újra és újra magyar író, hogy manapság fordított asszimiláció érződik az országban, ne nyilatkozza egy miniszter, hogy ő azért lett kisgazdapárti, mert a nemzeti oldalhoz tartozónak érzi magát; de van, de koszorúzzák, de írja, újra és újra megjelenteti, nyilatkozza… Hallgatólagos döntést hoznak, bevett fogalom lesz a „nemzeti oldal”, eufemisztikus, jogilag támadhatatlan kifejezés „az idegen”, és a magyar állampolgárságú zsidók is elfogadják, tudomásul veszik az immár ősi játékot, engedelmesen alakítják a szerepeket: vannak, akik vénségükre fedezik fel zsidóságukat, és a szerepalakításból élnek, vannak, akik maguk is óvatoskodnak, és hallgatólagos – önkizárásos, úgy mondják: önkorlátozó – döntéseket hoznak, vannak, akik simulnak és akik „felülemelkednek”, meg akik huhognak – vajon ebben a régóta finálészerű kavargásban feladhatnám-e keserves, nekem sem rokonszenves passzív akaratomat és elzárkózásomat? Nem tudom, mi az, hogy zsidó vagyok, de tudom, hogy mire kötelez.

Még arra is, hogy felismerjem, és aztán elviseljem a felismert tényt: a társadalmi szabadság nagyobb foka, a jogilag mindenképpen demokratikusabb rendszer fel- és elszabadította a torz indulatokat. Egyre forrong és bugyog, spriccel a zagyvaság; ki tudja: nem lehetséges levenni a tűzről vagy éppen hogy nagyobb és nagyobb lángon fővetik. Hogy a „zsidókérdés” – így, ebben a fogalmazásban – ma éppúgy kreált, gonoszul manipulált, mint hatvan vagy nyolcvan vagy százhatvan esztendeje. Nem mintha a gyanú igazolódása, hogy igen, kreált és manipulált, bármit változtatna a tanácstalanságomon. A külső történésekről, az indulat-megnyilatkozásokról, a zagyvaság-befőzés hagyományos és új módszereiről legalább beszélni lehet – előadni szimpóziumon és az unokánknak –, de hát ez mind-mind kerülgetés. Próbáljam nem fuldokolva elmondani, hogy ’38-ban, amikor apám jelesen érettségizett, de szegény zsidó fiú lévén nem kerülhetett a nagyon vágyott orvosegyetemre, éppen ’38-ban, az Anschluss esztendejében a nagy hátszéllel száguldó, sikeres nemzetvezetőt bíróság elé állították és börtönbe zárták, többek között azért a „felforgató”-nak minősített nyilas röplapért, amely hebehurgyán nem őszinte magyar szóval közvetlenül a zsidósághoz fordult, hanem azt követelte: „Ki Rebekával a Palotából!” A beavatottak és a be nem avatottak pedig egyként tudták, hogy ez Horthynéra vonatkozik, aki nem volt ment némi zsidó fertőzöttségtől. Mintha a kormányzóné megsértésével hágták volna át az illemet, mintha nem Magyarországon hozták volna az első világháború után, a Horthy-rezsim belépőjeként az első európai zsidótörvényt, és hagyta ugyanez a rezsim, hogy az orvosegyetemen követelhessék a hallgatók: zsidó csak zsidót boncolhasson; mintha ’38-ban nem Imrédy lett volna a miniszterelnök, mintha… Nem, nem akarom, hogy rám szakadjon, nem akarom továbbadni. Várok kicsit, két-három mély lélegzet, megpróbálom újra fuldoklás nélkül, megpróbálom higgadtan mesélni, hogy az ember olvassa, megtanulja (az ember képes mindent megtanulni), hogy a Rebeka itt gúnynév, a zsidó lányok hagyományos gúnyneve, itt pedig Horthynéra értendő; a gyerek zavarát látva aztán könnyebben váltok, ösztönösen megnyugtatnám: hát persze, nekünk Rebeka az Rebeka, eszünkbe sem jutna a mi Rebekánkról Horthyné – és azt azért most nem mondom, most ezt nem, milyen mulatságosan és szívszorítóan hasonlít Rebeka arra a kislányra, aki voltam, a rólam készült régi fényképeken nem az arc, inkább a régiség, a sárgult és elrongyolódott papír öregsége különbözik az ő mai fotóitól, hogy egy-egy mozdulata, rebbenése, ahogy elmosolyodik vagy szorongva figyel, teljes testével figyel, és mégis tartózkodóan, ahogy felveti a fejét és odapillant valamire, engem újra meg újra beleránt abba az időkútba, varázsodúba, ahol ötven évvel ezelőtti fintoraimat és félelmeimet láthatom, amelyeket – minthogy az én fintoraim és félelmeim voltak – nyilvánvalóan akkor sem láttam. És nem bonyolódom még jobban a mesébe, hogy fogalmam sincs, miért és miképpen ismétlődnek most azok a rezzenések, amelyek mintha ugyanazoknak a félelmeknek a reakciói volnának; és mintha az Auschwitzban meggyilkolt nagynénéim, a nagyanyám meg a soha, fényképen sem látott dédanyám tekintetét is látnám; nem tudom, talán ezt mégis mondanom kellene – Rebeka is zsidó? Mi az?

felfakasztódtak sebek

A nyolcvanas évek derekán – ki sejtette akkor a szovjet tömb közeli összeomlását?, Magyarország igyekvését, hogy újra kapitalizáljon? –, tagadhatatlanul a diktatúra erodálásával egyidejűen lehetett egyre több okos szót olvasni, hallani a zsidólétről, a megtörténtekről és az éppen történőkről, rokonszenvesen vagy nagyon is ellenszenvesen, mert kivárva, felszakadtak és felfakasztódtak sebek, legálisan vagy nem legálisan megfogalmazódott és formás halomba gyűlt a csomó történeti, szociológiai, lélektani ismeret – már tanácskozásokat is lehetett szervezni; óvatosan, különböző érzékenységeket kímélve, vagyis kulturáltan már rádió- és tévéműsorokat sugározni, már tervezhető volt Randolph L. Braham nagy monográfiájának magyar nyelvű megjelentetése (késéssel, istenem, némi késéssel, hogy a szorgalmazó Ránki György már nem érhette meg, ’88-ban azért ez megvalósult), de miközben a például nem legális Bibó-emlékkönyvben páran személyes élménnyel, s ami ennél lényegesebb, mert maradandóbb: kétségekkel és a saját felelősség – felelősség a felejtés-halasztás vétkében – vizsgálatával kapcsolódtak Bibó Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című alaptanulmányához, mondom, ugyanekkor szabadabban tört felszínre, gátlástalanabbul megmutatkozott az új – legújabb – és meglehetősen vad antiszemitizmus, aminek formái és fogadtatása is kísértetiesen hasonlított a háború előttire-alattira.

Mit is lehetne ebben újat kitalálni? Ezt sem tudom, most sem, azóta sem, pedig kellett volna, hiszen a szorítás, hogy elmulasztottam és elmulasztok valamit, nem oldódik. ’85-ben olyan hecckampány után távolítottak el a Képzőművészeti Főiskola tanári karából, annyira nem volt leplezett a zsidótlanítási szándék, amire ez idő tájt – tudomásom szerint – nem volt példa. Magyarázhatom magamnak, hogy hát éppen ezért kerestem más okokat, faggattam hasztalanul tanártársaimat, régi jó barátot is, hogy miért, miért történik ez, meg akartam érteni, szembeszállni, szinte reméltem, hogy talán mégiscsak saját jogon ér minden támadás, vagyis nézeteim, ízlésem, követelményeim miatt, s hogy talán pártközpontos utasításra indult és lett „ügy”; magyarázhatom magamnak, hogy akkor is iszonyodtam a zsidó-paranoiától, én azt nem, én olyan soha, de amikor kiválóan tanuló, demonstrátor fiamat a rektor kívánságára szakmailag elégtelennek minősítették, és kicsapták, amikor a mellettem szót emelő hallgatók sorra brutális hátrányt szenvedtek, ócska hárítás lett, nagyon is régies strucc-magatartás, hogy ebből nem csinálok „zsidókérdést”, nem, ebből és én nem; mit kellett volna csinálni? Nyilván sokan, rengetegen magyarázgattak maguknak így – másképpen az sem érthető (nekem még így sem), hogy az évtized derekán az ellenzéki értelmiség körében is nagy és csak pozitív visszhangot keltett a tanulmány, amely a Rákosi-rendszer alatti elhallgattatások és megfélemlítések pusztító hatását elemezte, s amelyben például Gimes Miklós korlátolt, sztálinista hatalmasságként idéztetett anélkül, hogy akár lábjegyzetben vagy bárhogy utalás esett volna arról: ez ugyanaz a Gimes Miklós, akit Kádár felakasztatott, mert fellázadt nemcsak a sztálinista diktatúra és az intervenció, hanem saját korábbi működése és gondolkodása ellen is. Felakasztatott pediglen azért – mondták nekem gyerekkoromban –, mert abban a perben halálra kellett ítélni egy zsidót is, holott nyilván nem azért, nem, saját bátorsága, saját lázadása miatt, azért is. Nem tudom. De miért tapsoltak akkor gyanútlanul, és beszéltek a szerző bátorságáról? Hogy nekibuzdulva egy interjúban már úgy bírálhassa a Rákosi-rezsim prominens vezetőit, hogy a nevek után zárójelbe odabiggyessze az eredeti, nem magyarosított vezetéknevet is? Ilyet csak a német megszállás után (!) készült listában láttam, a betiltott magyar és külföldi zsidó szerzők listájában – így: Molnár (Neumann) Ferenc, Somlyó (Swartz) Zoltán, Szép (Schön) Ernő, Szomory (Weisz) Dezső, és így tovább… Nem kellett volna persze ellenkiabálni, hörögni, riadozva és önelégülten mutogatni, hogy no ugye, tessék, itt van, milyen könnyen feltámad a legközönségesebb antiszemitizmus, nem, semmi ilyesmit nem kellett volna, ez később, a rendszerváltás és a kormányok „demokratikus” választása és váltogatása idején – manapság – úgyis elviselhetetlenségig harsányan, mert szinte mindig ripacs mód jelen van – hanem mit kellett volna? Hogyan? Mit kellene? Végül mondani vagy nem mondani? Rámutatni vagy nem mutatni rá? Az ilyen és olyan „hisztériákat” nem gyávaságból kerülné-e az ember? De a kimondással és rámutatással is nem növeli-e a hisztériát?

Talán csak a hökkenetet szeretném látni, a megütközést, hogy ez az egész van, hogy bár lényegében minden ismert, tudott, végiggondolt, mintha belül semmi sem történt volna: semmi sem lett ismert, tudott, és hatástalan maradt a végiggondolás. Bibó ötven évvel ezelőtti meghatározásai halálosan pontosak, elemzései szívszorítóan aktuálisak – mit lehetne ma tenni? Leültetni például a néhány esztendeje még Bibó-kollégistákat (ki és hová ültesse? miféle protokoll-padba?), és felolvasni nekik, hogy „Antiszemita alatt nem kell mindenkit érteni, aki nem szereti a zsidókat, de nem elég azokat érteni, akik a zsidók ellen uszítanak, vagy a zsidókat üldözik, hanem azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcsileg és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra való hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita ebben az értelemben egyaránt lehet becsületes és aljas, lehet szelíd és lehet kegyetlen, lehet ártatlan és lehet bűnös: lényege az, hogy olyan ember s az embereknek olyan csoportja, amely a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában.” Hogyan lehetne – nem felfedezni, nem kutatni, hiszen megvan –, csak felmutatni, hatásosan – de nem ízléstelen harsánysággal, kultikus szentségfelmutatási ceremóniák és üzleti összekacsintások nélkül – megértetni, hogy a torz képek rögződése mindig, mindenütt ugyanolyan iszonyatba visz, hogy noha a zsidó magyar állampolgárok nagyobb hányada ma már éppoly nehezen válaszolna a kérdésre: mi az, hogy zsidó, mint én, s noha nincs anyakönyvi lap, amelyen feltüntetnék például a felekezeti hovatartozást, az önérzet minimumaként „vállalja” az ember zsidóságát, ezt a tökéletesen megfoghatatlan, leírhatatlan, teljesen spirituális izét, mert bármikor megeshet, mert ma megint folyamatos esély teremtetik, hogy egy frissen polírozott túlélőkés húsba hatolása tudassa veled, mi az, hogy zsidó vagy.

keserves dühvel kérdezem

Akkor a készenlétet jelenti? Hogy vadállat módján folyton folyvást fülelj, szimatolj? És készenlétet minden rögződött, oly könnyen támadásba lendítő torz kép észlelésére? Az imént hallottam a televízió híradójában, hogy összeomlott egy ház, amelyben hat roma család lakott, én meg a hír bemondásával egyidejűen felkapom a fejem, és kérdezem? Miért roma? miért a jelző, a színesítő elem? ehhez a hírhez minek? És egyidejűen látom is magam, ahogy felkapom a fejem, és keserves dühvel kérdezem: minek, és látom, ahogy reménytelenül, mozdíthatatlanul egyidejűen van, egymásra tolódva, egymásba kövesedve az egész: a hír, a kérdezés, a kívülről szemlélés iróniája, hogy az indulattal teli támadás-védekezés koreográfiája is mennyire mechanikus.

Készenlét tehát; csakhogy a készenlét nem csupán az elesettek, üldözöttek, hátrányosan megkülönböztetettek védelmezőjének, afféle szolidáris nemtőnek a jellegzetes testhelyzete, aki felkapja a fejét, tiltakozik, ellenszegül, védelmez, hanem az örökösen gyanakvóé, a mindenütt, mindenkiben ellenséget keresőé (így aztán találóé) is – kiálts hát vagy ne kiálts? Hülye és gyáva vagy, ha észre nem veszed a torzulatot, és nem törekedsz megakadályozni rögzülését. De bajkeverő vagy, magad is torzulat, ha görcsben rángatózva rémeket látsz ott is, ahol soha fel sem tűntek.

Nem tudom definiálni saját zsidóságomat, és nem is találkoztam soha definíció-kísérlettel, nem, soha, még Bibó is valahogy magától értetődően használja a fogalmat, azt írja, hogy „nem jelentheti mindig ugyanazoknak az embereknek a körét, hanem egy változó kiterjedésű embercsoportot jelent aszerint, hogy milyen vonatkozásban van róla szó” – és felsorolja az ősi közösséget (ilyenbe nem tartozom), a rítus, a zsidó vallás és a zsidó nemzeti közösséget (én nem, nem és nem, sem nemzeti kisebbségként, sem nemzeti öntudattal bíróként nem indulhatok a versenyen), s aztán: „ha a környezetnek a zsidókkal szembeni reakcióiról van szó, akkor azokat jelenti, akiket a környezet zsidókként számon tart, ha pedig zsidóüldözésekről van szó, akkor az üldözők által megszabott kört jelenti”.

Vagyis ez marad. Erre nagy-nagy tanácstalanságomban is számíthatok: majd a környezet megmondja, majd helyre tesz. Csakhogy éppen ezt nem akarom. Nem érem be, ha nincs (ha éppen nincs) fizikai kiszolgáltatottság és üldözöttség, én az elméleti kiszolgáltatottságot sem akarom. Jogosan és szabadon talán csak úgy utasíthatom el a hazát, a nyelvet, a kultúrát, az itt adott közösségben élőket maguknak, „igazi magyaroknak” kisajátítók gesztusait (ami éppen van, mindig van), ha meg tudom mondani… mit? Hogy miért nem vagyok idegen? túlreprezentált, térfoglaló és egyéb? Védekeznem kellene? Hátrálni? Úgy tűnik föl – próbáltam, próbálom –, hogy minden körülírás és minden definiálás hamis tolakodás vagy éppen ellenkezőleg, ócska lapulás. Csak azzal azonosulhatok, amit választottam, de nincs lehetőségem – és nem a képességeim hiánya miatt nincsen –, hogy válasszak.

én is zsidó vagyok

’94 március idusának előestéjén a millenniumi földalattin egy részeg, és a másnapi Csurka-demonstrációra szervezett és már felhangolt testvérpár randalírozott, egy kamaszt megalázóan kényszerítettek, hogy velük igyon, erőszakoskodtak és agitáltak, majd belekötöttek a román televízió operatőrébe (nem tudhatták, hogy a férfi ráadásul román – és nem román állampolgárságú magyar, hanem román), mert kamerát láttak nála. A föld alatt, a szerelvénybe összezárva a legtöbben normális ösztönnel félrehúzódtak, igyekeztek megúszni az incidenst (így mondták mindig is: incidens), legalább a következő megállóig eljutni, s amikor „te is zsidó vagy, minden újságíró zsidó” felkiáltással elvették volna a kamerát, a fiam leszerelően közbeavatkozott. Az egész jelenet alatt ismételgette magában, hogy „nem beavatkozni, nem beavatkozni”, és döbbenten hallotta a saját hangját, ahogy mondja és kérdezi: „hagyjátok, hagyjátok békén… mi az, hogy zsidó? mi az, én is zsidó vagyok”; „nem beavatkozni, nem beavatkozni” – mesélte –, ahogy a nagyapja az erőltetett menetben intette magát, hogy „nem odamenni, nem odamenni” a segítségért kiabáló meglötthöz, és látta magát, hogy megy oda, hallom, hogy az apám inti magát és a fiam inti magát, a leitatott fiú meg ott a földalattin riposztozik: „én meg náci vagyok”, és szúr, tizenhárom centire hatol a kés pengéje – később, a tárgyaláson méricskélni lehet, feltételezni és vitatkozni, hogy csak tizenkettő vagy megvolt az tizennégy is –, és aztán is ment minden a mechanikus koreográfia szerint: a végállomásra érve a fiúk elfutottak, a szerelvényből még kilépett, de az ajtó előtt összeesett a fiam, néhányan átlépték, és volt, aki segített. Egy idősebb férfi nagy keservesen tudott mentőt hívni, mert se taxis, se más nem kívánt belekeveredni. Nem voltam ott a kórházban, amikor a hosszú, altatásos műtét után kitolták, amikor az apjának és a nagyapjának elmondta, hogyan és miért történt, Anna unokám akkor az ágyamban aludt, járkáltam a sötét szobában, leültem az ágy mellé, álltam az ablak előtt, a telefonnál, hogy majd megszólal, megtudom végre, mi az a „kis sérülés”, amiért kórházba vitték, és „talán ott is tartják, mert ki kell tisztítani a sebet”, álltam, ültem, járkáltam, és akkor is úgy tűnt föl, egész életemben csak állok, ülök, járkálok, és választ keresek: mi az; toporgok bezárva, a belenyugvás és kitörés reménye nélkül – mi az? Gyerekesen türelmetlen vagyok, nem szenvedhetem a várakozást, a halasztást – nem ismerek magamnál alkalmatlanabb embert az ambivalenciák szelídítésére, s mintha folyton-folyvást várnom kellett volna, próbálkoznom a halasztások felnőtt tudomásulvételével, és mintha odalökődtem volna – nem csupán a létezésnek, de a lehető legambivalensebb létnek: mi az. Van-e egyáltalán vagy nincsen?

Azon az éjszakán véglegessé keményedett a meggyőződésem, hogy nincs értelmes válasz a kérdésemre – mi az? –; a magam részéről elvágtam (önvédelemből bizonyára, de legalább ezt a szálat el kellett metszeni) a kulturált megvitatás és a felülemelkedés lehetőségét, nem érdekelnek eztán az okok és indítékok, nem, soha többé nem hallgatok meg semmiféle válaszkísérletet – szóval éjszaka lesz, most már mindig éjjel lesz, és én csuktam magamra a várat.

kínos toporgás

Mindenesetre abban a „vonatkozásban”, ahogy „a környezet számon tart”, tapasztalhattam, hogy ha az ember semmilyen készbe nem tagozódik, ha nem fogadtatja örökbe magát a zsidó nemzeti vagy vallási közösségek egyikével sem, ha hárítja, hogy szenzációalany legyen, médiasztár, ha nincs benne bosszú és nem akar egy történésből, mondjuk így: egy elszenvedett incidensből megélni, helyhez és időhöz tapadva, belebutulva csak kérődzni rajta – akkor megint marad a kínos toporgás, újra és újra nekiütközés ama falnak: mi az? És továbbadható-e, lehet-e, kell-e, szabad-e továbbadni? Nem tudom.

Próbálom megint másfelől, például így: akarnám-e meg nem történtté tenni a fiam választását, beavatkozását, azt a szúrást? – persze, hogy akarnám. Azt is akarnám, hogy az apámnak például ne kellett volna ezt tudnia, szembesülni a ténnyel, hogy a megrögződött torz képek hordozói és a megrögződött torz képek szétfröcskölését meg nem akadályozók szentimentális felelőtlensége mivé lesz, akarnám, hogy ne kellett volna ütköznöm megroppant és haldokló apámmal ezért, akarnám, hogy fél évvel a szúrás után ne legyen halott az apám – de nem akarnám, nem tudom, nem akarhatnám, hogy a fiam ne nyúljon védelmezően a román operatőr felé. Akarnám-e, hogy Annának és Rebekának és a többi gyereknek ne legyenek olyan készenlétei, mint nekem – hát persze, hogy akarnám, de nem akarhatom, hogy meg se kérdezze az unokám: mi az, mi az, hogy zsidó vagy. Nem tudom, nem fogom tudni, és bízom abban, hogy pusztán az idő múlása nem old meg semmit.

felső kép | Chaïm Soutine: Konzervdoboz folyó Céret-ben, Wikimedia Commons