Nagy Boldizsár

DUBLINI ESŐCSEPPEK

2004 január

DUBLINI ESŐCSEPPEK

Feljegyzéseimet barátaimnak írom – de még a napló- és önéletrajzírók is tudják, hogy a „közönségnek játszanak”, hogy a szavakat rögzítő nem pusztán önmagával, hanem vélt és valódi olvasóival is beszélget.

 

HELYZETEMRŐL

A Trinity College-ban nemrég létrehozott Institute for International Integration Studies hívott meg ide, Dublinba – általam választott hosszúságú időszakra vendégkutatónak és egyfajta resource-personnak. Az igazgatótanács egyik tagja, a hihetetlenül életvidám és energikus négygyermekes családanya, Rosemary Byrne ismert, mert szerkesztett és részben írt egy könyvet, amiben hosszú fejezetem van. Javaslatára az intézet elfogadott, és gáláns fizetéssel meghívott. Teendőm csak annyi, hogy 1-2, tudományos folyóiratban közölhető tanulmányt kell írnom.

Az intézet a Trinity College, a hagyományos protestáns egyetem bölcsészkarának modern épületében, a tetőszinten van, pompás kilátással a jól nyírt (írzöld) gyepre és a régi könyvtárra, meg a belvárosra. Saját szobát kaptam rengeteg polccal és egy számítógéppel, állandó internetes hozzáféréssel. Az egyik rövidebb fal üvegből van, így fényes és barátságos, még borús időben is, bár akkor lámpát kell gyújtani.

be kell járnom mindennap

Ami szokatlan – mert életemben nem fordult elő velem – be kell járnom mindennap, elméletileg kilencre, és ott maradnom este fél hatig, ebédszünettel 12 és 2 között. Hivatal. A reggeli időponthoz nem tartom magam szorosan, viszont tovább maradok, így „ledolgozom az óráimat”. Nem lehet tudni, ki mit tart számon, az igazgató eddig csak egyszer, röviden beszélgetett velem.

Az intézet és a Trinity aurája is jó, fent nagyon világos van, tiszta és modern minden (a hetvenes évekbeli épületre konstruktivista emeletet húztak a kilencvenes évek végén), lent pedig a nagy gyepek, a hagyományos klasszicizáló épületek szülik a jó érzést. Az építészeti hangulat olyan, mint bármely hagyományos angolszász egyetemen, négyzet alakú térségeket vesznek körbe az emberléptékű épületek, ráadásul itt a campus közepén van a nagy atlétikai pálya is. Valaki azt mondta: a Trinity város a városban, saját öntudattal, s ebben sok igazság lehet.

Trinity College, Long Room, Rob Hurson, flickr.com

ÍR TEMPÓ

Legintenzívebb benyomásaim az írek lassúságához és cselekvőképtelenségéhez, a hatékonyság teljes hiányához kötődnek. Valószínűleg azért, mert mellbe vert a nap mint nap ismétlődő tapasztalat, mert nem erre, hanem az ellentétére készültem. Azt hittem, ez egy fiatal és fiatalos, az elmúlt másfél évtizedben közmondásosan sokat fejlődött, ezért hatékony, dinamikus ország, amely éppen a technológiai ugrásai által éri el nagy nemzeti jövedelmét. Vagyis azt gondoltam, jól komputerizáltak, könnyen kommunikálnak és nem vesztegetik az időt.

Nem tévedhettem nagyobbat.

az elektromos írógép magaslatáról

Bizony, bizony, Moszkva jut eszembe, 1978, például amikor Rein Müllerson, a később a londoni LSE tanáraként ismertté váló, akkor a Lomonoszov egyetem dékánhelyetteseként szolgáló férfiú meghallván kérésemet, hogy oroszul szeretnék tanulni, legnagyobb meglepetésemre nem a telefonhoz nyúlt, s nem is a titkárnője után, de még csak egy írógéphez sem ült le, hanem elővette a töltőtollát és jó komótosan kanyarított egy levélkét, amellyel átsétálhattam a nyelvi lektorátusra és annak nyomatékával teljesült a kérésem. Én akkor az elektromos írógép magaslatáról néztem vissza a golyóstoll előtti idők megnyilvánulására, s azt gondoltam, mennyivel előbbre jár már kis hazám, ahol a félmázsás NDK-s Robotron írógépek megszokott irodai kellékek voltak.

Nincs magyar szó arra, amiről beszélni szeretnék, a hatékonyság ellentétére („inefficient”), ami önmagunkat ismerve elgondolkodtató, mert az talán mégsem mondható, hogy mi sokkal jobbak lennénk a Deákné vásznánál… Boldogult nagyanyám használt egyet: szaporátlan, de félek, ez csak Erdélyben ismert, s avult.

Munkavállalási engedélyemet három hónap alatt sem állították ki.

Az intézet képtelen volt érdemi segítséget nyújtani a lakásszerzésben, vagy bármilyen más gyakorlati problémában.

A hét 168 órájából kettőben, kedden 3–4 és csütörtökön 10–11 között lehet a minden ajtó kinyitásához szükséges mágnescsíkkal ellátott igazolványt (benne a digitális fénykép) megkapni. Szerencsefiaként pont kedden álltam munkába, délután le is mentem, kézhez is kaptam az igazolványt. (Másnaptól, valóban ki is nyitotta az ajtókat.) Szerdán, mágneskártyám birtokában, irány a könyvtár. Kérdem, kölcsönözni lehet-e. Mondja, igen, csak ki kell tölteni egy papírt. Már alá is írtam, hogy 620 Euróig felelősséget vállalok a kölcsönzött könyvekért, amikor megállít: hohó, a maga igazolványa sárga csíkos, kölcsönözni csak piros csíkossal lehet. Mondom én, ne bolondozzunk, tegnap pontosan tudták, hogy kutatói státuszban vagyok, miért adtak akkor sárga csíkost. Mert pirosat csak akkor adnak, ha alá van írva a nyilatkozat. Mondom, íme, alá van, akkor csütörtökön kiváltom a pirosat. Hohoho, azt istenuccse nem lehet. 48 óra kell ahhoz, hogy az aláírásom tényét bevezessék a központi rendszerbe, és átérjen a hetven méterre levő staff office-ba. Mondom: átviszek egy másolatot, vagy mi lenne, ha felhívnák őket és közölnék, hogy valóban vállaltam a 620 Eurót? Azt nem lehet, muszáj a komputeren odaérnie, addig nem is tud piros csíkosat nyomtatni, de ahhoz, hogy odaérjen, a rendszernek 48 órára van szüksége! (Nekem gyalog 2 percre.) És ebben maradtunk, megvártam a következő keddet, beállítottam a vekkert, hogy el ne késsem a 60 percig nyitva tartó lehetőséget, meg is kaptam a piros csíkos dokumentumot. Másnap mentem volna vissza a könyvtárba szimatolni, szokogatni – hát bezárt. Két hétre. De nem azt írják ki: a könyvtár zárva, hanem azt: az olvasóterem zárva – mire persze én berontok, gondolván, hogy a katalógus és a kölcsönző szolgálat üzemel. Épp hogy le nem lőttek a biztonsági őrök!

Poolbeg világítótorony, Giuseppe Milo, flickr.com

Szemantikai vitába bonyolódtam velük, de fél szememet a ravaszukon tartottam, és amikor úgy láttam, az az erősebb érv, beletörődötten távoztam, belül azzal a diadalmas tudattal, hogy jobban tudok angolul, mint ők! (A diadal érzése később, éppen gyakori ismétlődése miatt mérséklődött. Vendéglátóhelyen jó, ha tízből egy személy helyi. Bájosan mosolyognak a délről érkezett pincérnők, s mondják „spanyol vagyok”, „olasz vagyok” – értsd az étlap szavait ismerem és még százat.)

Vagy: a PPS szám. Viszem a munkavállalási engedélyem, az útlevelem, a tartózkodási engedélyem, a levelezést arról, hogy meghívtak (a munkaszerződésem ekkor még nincs a kezemben, hiszen csak jó hete érkeztem és négy hónapja hívtak meg), erre azt mondja az ablak mögötti bábuska: na de mivel igazolom a lakcímem. Mondom, itt a lakhatási engedélyem, ahhoz kellett lakcím, kommunikáljon az idegenrendészettel, ha nem hiszi. Azt ő nem teszi, viszont van-e telefonszámlám, villanyszámlám stb. Mondom neki, csak egy hete érkeztem, hogy lenne, a villanyt nem is én fizetem, rendeltem telefont, működik is, de papírom nincs róla (hetednapra jött meg, mikorra kiköltöztem onnan), erre ő közli, hogy ha nem igazolom a lakcímem, nem ad PPS számot. Hozzak a munkahelyemről igazolást. Mi köze a munkahelyemnek ahhoz, hol lakom? – akadékoskodtam. – Akkor nincs PPS szám, mondta lakonikusan. Kedvem lett volna privacy órát tartani, adatvédelemről és Sólyom Lászlóról beszélni, hogy nálunk szinte másfél évtizede a lakcím magánügy, de inkább visszamentem az egyetemre, egy darab papírra felírtam a címemet, amit bemásoltak egy levélbe, azzal vissza, és postán öt nap múlva megérkezett a PPS számom. Az, hogy arra a papírra azt is írhattam volna: Élysée palota, senkit sem érdekelt.

 

DÉJÁ VU

A használtan vett bicikli hozza a bolognai párhuzamokat. Ott vettem kéz alatt egy Campagnolo váltós, aranyszínű városi gépet, amellyel cikáztam az árkádok között. Olyan gyorsan haladtam, mint az autók. Ezt Budapesten nem érezhettem – nem is járok olyan gyakran biciklivel, hogy minden bukkanót, szegletet ismernék. Most – néhány napi edzés után – beállt a bolognai állapot, 25–30-al száguldozom, aminél gyorsabban az autók is ritkán mennek. De Bologna ennél sokkal többször kísért. Az alapvető feladat ugyanaz: kialakítani egy életteret egy idegen közegben, ahol nem a turistakészségeket és -forrásokat kell (csak) felfedezni, hanem a hosszú távú berendezkedés környezetét. Nem elég a sarki boltot ismerni, hanem tudni kell, hol érdemes nagybevásárlást csinálni, merre árulnak ágyneműt, törölközőket, biciklipumpát, növényt a szobába. Rájöttem, mennyire hiányzik a néma élőlény, először csak vágott virágot vásároltam, de a hétvégén már cserepes zöldet is. Folyamatosan fel kell fedezni a várost, a rövidítéseket, a külön-külön ismert helyek közötti ismeretlen átvezetéseket, a szép homlokzatokat ígérő járatokat, a buszvonalakat, azt, hogy hol lehet igazolványokra szert tenni, postára menni, merre lakozik a filmmúzeum, s be lehet-e jutni a teltházas koncertre.

vadidegenként érkezem

Párhuzam Bolognával az is, hogy ide is vadidegenként érkezem, egyetlen ismerősöm, a már emlegetett Rosemary elhúzott Franciaországba egy év sabbaticalra, szóval itt senkinek se kutyája, se macskája nem vagyok.

 

A NEMZETI ÖNTUDATRÓL

Kedvező a pillanat: az össz-ír futballbajnokság döntője. S máris a nyelv csapdáinál és az ír történelemnél vagyunk, hiszen e mondatban a hazai fül számára két könnyen félreérthető elem is van: az össz-ír és a futball. Az össz-ír nem a nemzeti (ír köztársasági), hanem az Észak-Írországot is magába foglaló, a futball pedig nem a foci, hanem az, amire nincs szavunk, mert ez nem amerikai futball, nem angol rugby, hanem a kettő keveréke, ír futball. Kis nemzet, nagy sportélet. (A hurlingbe bele sem megyek. Öles falapátokkal hasogatják a levegőt. Labda száll, kiabálnak.)

Dublin, Peter Miller, flickr.com

Tudatlan voltam, amikor ideérkeztem (először járván az országban), készületlenül ért a minden résből előtörő zabolázatlan, gátlástalan, a modern nacionalimus-elemzések kritikus megközelítéseit semmibe vevő ír nacionalizmus és éltető eleme, az angol-gyűlölet. Tudtam az észak-ír problémáról, az ulsteri terrorról, annak emberi jogi vonatkozásairól, s érzékeltem az Észak-Írország (nagy tömegei, a republikánusok, l. még IRA) és Nagy-Britannia között nem csillapuló, sokszor véres összeütközéseket produkáló konfliktust, amelynek megoldásával csak a közelmúltbeli, de azóta összeomlott 1998-as nagypénteki megállapodás kecsegtetett, de nem voltam tudatában mindennek írországi vonatkozásaival. Ezért is kezdem a futballdöntővel. Idén ez nem egyszerűen nyolcvanezer embert a stadionba vonzó sportesemény volt, amelynek a legfőbb napilap (Irish Times) négy külön oldalt szentel, mert az minden évben így van; idén azért volt történelmi a pillanat, mert a döntőben két észak-ír csapat mérkőzött meg az össz-ír bajnoki címért: Arnagh és Tyrone. Így a mérkőzés túlnőtt önmagán, és az Észak-Írországnak Írországhoz visszacsatolását óhajtó-követelő össz-ír nemzeti demonstrációvá lett. Ma délután két órára eggyé vált a megosztott ország és ennek minden módon hangot és képet adott, nemcsak narancssárga-fehér-zöld nemzeti lobogók erdejével, hanem azzal is, hogy a köztársasági elnöknő személyesen kezelt a játéktéren felsorakozott játékosokkal, majd a „három kelta tenor” (nem tréfálok, a nép és a média kedvencei) és a rezesbanda előadták az ír köztársasági himnuszt, amelyet nyolcvanezer ember tele torokból énekelt, mintha ettől egybeforrna, mit a gonosz angol 1921–22-ben kettészakított.

szellemi birodalmak erőtlensége

A futballdöntőtől egyenes út vezet az identitás-értelmezéshez. Amit tapasztalok: a földhöz, a fizikai helyhez kötődés erőssége, az absztrakt, szellemi birodalmak erőtlensége, kivéve az egyházak közösségét és az ősi kelta hagyományhoz visszanyúlást. Tankönyvi példázatokkal szembesül az ember nap mint nap: család, falu, járás, ország mind-mind a lojalitás és az identitás fontos keretei. Az egész ország kétszáz kilométer széles, mondjuk négyszáz hosszú, összesen 3,5 millió lakosa van, mégis az emberek páratlan erővel kötődnek ahhoz a járáshoz, amelyben laknak, zászlóját rendszeresen kitűzik az autójukra.

A helyi identitásnál csak az össz-nemzeti látszik erősebbnek. „We Irish”, hallja az ember unos-untalan, mintha volna ilyen, mintha az írek osztoznának egy sor közös tulajdonságban. A könyvesboltban „írológiai” részleget különítenek el, amelyben ír történelemmel, földrajzzal, hagyományokkal, kultúrával foglalkozó könyvek tömege található, a Trinity melletti abszolút belvárosi utcában „Irish cafe” hívogat, amelyben ír az uralkodó nyelv és csak ír újságokat tartanak. A nagy történelmi várakban (Bunratty, Malahide) az idegenvezetők mindig nagy elégtétellel érnek ahhoz a ponthoz, amikor végre sikerült az angol bitorlót elűzni.

Amekkora az öröm, hogy a lényegében 1166-ban elvesztett függetlenséget háromnegyed évezred múltán visszaszerezték, akkora a bánat az „elszakított nemzetrész” láttán.

Mielőtt Erdélyre térnék, beszámolok még egy élményemről, midőn vacsoránál az ír menekültügyi bíróság bírájával beszélgettem Észak-Írországról, s kérdeztem, miért olyan fontos, hogy visszatérjen az anyaországhoz. „Mert írek vagyunk”. Arra a kérdésre, miképp dől el, hogy a háromszáz–hatszáz éve itt élő, eredetileg Angliából érkezett családok írek-e, nem kaptam értelmes választ, hiszen az „írek” jó része sem beszél írül, illetve manapság mindenkit tanítanak az iskolában, mert a függetlenné vált állam a két háború között természetesen kötelezővé tette, de csak a katolikus iskolákban érvényesült.

Azt hiszem, a családnév és a vallás az első iránytűjük, valamint a hagyomány élő mivolta – akit angolként tartottak számon évszázadokon át, az az is maradt, nyilván részben a keresztbeházasodás hiánya miatt.

Szent Patrik katedrális, Dublin, Patrick Franzis, flickr.com

Szóval, vetettem fel az újabb nehéz kérdést, miért lenne jó, ha Észak-Írország visszatérne? Nyilván a tulajdonviszonyok nem változnának, tehát az évszázadokkal ezelőtt javaiktól megfosztott katolikusok nem kapnák vissza birtokaikat, sem a parasztok a földjeiket, Írország nem lenne gazdagabb, hiszen egy ország gazdagsága már rég nem területének nagyságán és lakosainak számán múlik (ami egykor a hódításokat ésszerűvé és kívánatossá tette), az északi tartomány természeti kincsekben nem bővelkedik, minek akkor a visszacsatolás? Különösen, s magyar szempontból ez a legfontosabb, amikor a határ teljesen nyitott, meg sem kell állni, mindkét irányban átjárható, vámunió van, s mindkét oldalán EU tagállam terül el, így a társadalmi és gazdasági élet ezer aspektusa azonosan vagy hasonlóan szabályozott. Közép-Európában a kilencvenes évek elején a „határok spriritualizálódása” látszódott a megoldásnak, s ha manapság kevesebbet használják is a kifejezést, a várakozás az EU terén éppen ez: ha már Románia is Schengenen belül lesz, akkor újra összeforr az erdélyi és a honi magyarság (s ugyanez áll – még korábban – Szlovákiára.)

Miért nem elég az Európai Unióhoz tartozni, miért kell a jogi rituálé, a szuverenitás-váltás britről írre, ha szinte minden változatlan maradna?

„Mert nem felejtjük el, amit az angolok tettek velünk” – hangzott az érthető, de rémisztő válasz az ír bíró ajkán.

nem hajlandóak túltenni magukat

Ha ők nem hajlandóak elfeledni hétszáz vagy akár egyszáz éves sérelmeket, ha nem hajlandóak túltenni magukat az Észak-Írországban egymás terhére kölcsönösen elkövetett atrocitások (rendőrgyilkosságok, terrorizmus, a katolikus civil lakosság hidegvérű mészárlása) katolikus íreket sújtó felén, akkor hogyan reméljük, hogy akár a délszláv államok szembenálló csoportjai, akár Izrael és a palesztinok megbékéljenek, hogy Dél-Afrikát, Kongót, Ruandát vagy a nyugat-afrikai kisebb államok rettenetes polgárháborúit ne is idézzem fel? Akkor tényleg nekünk is Trianon revízióját lehet/kell követelnünk és a baltiak elűzhetik az oroszokat? Attól félek, az ír bíró nem látta őszinte és igazságosnak vélt érzelmének világméretű következményeit, nem fogta fel, hogy ami az ő szívében természetes, az nem feltétlenül kívánatos, mert „természetes” konfliktusokra vezet, amelyek ördögi köréből éppen csak az ösztönös és mélyen gyökerező elnyomásával (vagy világos „feldolgozásával”) lehet kitörni.

Észak-Írország hovatartozása az ír belpolitikában központi kérdés, s az amúgyis megtépázott ír nemzeti öntudat fájdalmas, mindennap tapintott sebe. Ennél csak Észak-Írországban jelenvalóbb, ahogy az ulsteri televíziót figyelve megállapítani tudom. Heroikus küzdelmet folytatnak azért, hogy a katolikus és a protestáns lakosság közötti modus vivendit megtalálják, és a terület „végső” sorsáról békésen döntsenek. Minden egyéb, EU, Irak, művészet és gazdaságpolitika másodrangú ehhez képest.

Dublin, Silvia Maggi, flickr.com

ÉGREBÁMULÁS, PHOENIX PARK

Elhatároztam, hogy megemlékezem állapotom kiváltságosságáról. Azt gondolom, ha kimondom, hogy hálás vagyok a Sorsnak, akkor talán később akarja csak éreztetni velem hatalmát, akkor talán még húzhatom, hogy próbára tegyen. Ma kimentem a tündökletesen szép Phoenix parkba, ragyogott a nap, trikóra vetkőzve kocogtam négy és fél kilométert, majd beljebb bicikliztem, hatalmas mezőre értem, csak a szélzúgás hallatszott, a bárányfelhő nyájak vidáman poroszkáltak az égen, a fák felett, messzi távolban bruegeles kéken a dombok hulláma zárta le a szemhatárt, hanyatt feküdtem, ahogyan ilyenkor kell, megmártóztam a metafizikusban, bámultam, bóbiskoltam, majd éberen gondolkodtam sorsomon. Újra elszenderedtem, mint Oblomov, s valóban, csak a fű susogott, s a madarak szóltak olykor (a nép már a döntőre készült, vagy a stadionban, vagy otthon a „telly” előtt), és csak jó volt, jó és jó.

felső kép | Trinity College, Dublin, Bill Glover, flickr.com