Szepesi Attila

BUDANYÉKI LEVÉL

1993 tél

BUDANYÉKI LEVÉL

A Budát hajdan övező, a városba később beolvadt települések nyoma elenyészett. Esetleg egy-egy kerület, hegy, dűlő vagy utca neve utal rájuk. Néha még az sem. Aki Óbuda peremén, a Hármashatár-hegy alatt elbarangol, és rátalál a Fehéregyházi útra, aligha sejti, hogy valaha nevezetes települést jelez a kopott névtábla. A gyártelepek és lerakatok karéjozta utcáról nem is juthat eszébe az elmerült fehér falú kolostorváros – Alba Ecclesia –, a környék névadója, ahol pálos szerzetesek éltek. Sem a kegyes hagyomány, hogy a hun Attila király itt nyugszik ismeretlen sírjában, az egykor bővizű, mára szintén elfeledett ,,Krimhilde Feredője” forrás közelében. Ugyanígy jár az ember Gercsepusztán, Szentlászlón, Budaszentlőrincen, Kemecsén sétálva. Jó, ha sejti, hol keresse Felhévízt, Keszit, Budapoklát, Újlakot.

Zolnay László, a város középkorának kutatója összegyűjtött egy csokorravalót a hajdani „muzsikáló” helynevekből. Csak mutatóba belőlük néhány: Topsa, Fenyőmál, Uzaháza, Áronfölde, Nándor, Sasad, Román, Macskalik, Rózsamái, Sármellék, Káplánkő, Kisaranygomb, Fehérföld, Nagydézsa, Magasalja, Bordélymál, Ligetvölgy, Kerekpalást. Beszédes nevek, nagy részük mára mégis néma. Egykor mind Budát karéjozták, ám hogy melyik volt önálló település, tanya vagy épp dűlő („mál”), csak sejteni lehet.

Aki a Nyéki-hegyre felkaptat, szintén nem tudja, hacsak nem fürkészte a hajdanvolt idők történetét, hogy egy valaha fontos településre utal az elnevezés. Az Oroszlán-szikla meg a baljós emlékezetű – a 19. századig árvizeivel sok bajt okozó, később megregulázott s városi szakaszán a föld alá kényszerített – Ördögárok közötti területet hívták egykor Budanyéknek.

vadűző mulatságok

Áll itt egy Mátyás-emlékmű, jelezve, hogy a vadászatokat – s egyéb férfiörömöket – kedvelő hollójelvényes király gyakran megfordult errefelé. A fővárosiak mai kedvelt kirándulóhelye, a Vadaskert neve utal az egykori királyi vadűző mulatságokra, s területe nagyjából egybeesik a valahai Budanyékkel. Áll még – igencsak romos formában – a régi királyi vadászkastély maradéka is, amit Luxemburgi Zsigmond kezdett építtetni, utódai aztán bővítgették-csinosították, bár a helyi hiedelem ezt is Mátyás művének tudja.

Látható, hogy az utókor csekélyke emlékezete minden ,,nyéki mozzanatot” Hunyadi János kisebbik fiának tulajdonít, ami persze nem a történeti tényekre, inkább az emlékezés legendaformáló természetére utal, és – igazságtalan. Mert nemcsak Mátyás, de király-elődei is vadászterületül használták Nyék környékét. A kitűnő Nagy Lajos éppúgy, mint a hóbortos, nőbolond hírében álló Zsigmond. De koronás utódaik is, II. Ulászló, a szerencsétlen sorsú Lajos, vagy később I. Ferdinánd. Utóbbi, nem sokkal megkoronázása után, intézkedett, hogy egy bizonyos Lamberg Kristóf kapitány hozza rendbe a mohácsi vész idején igencsak lezüllött, orvvadászok-dúlta vadászterületet.

shutterstock 92621014

Hogy a királyok erre vették útjukat, jó okuk volt rá. Az erdőkben s a hegyoldalakon – melyek hajdani, vadregényes szépségét és gazdagságát felidézni ma csak némi képzelőerővel sikerülhet – szép számmal tenyészett a vad: a korabeli híradások szerint részben szabadon – a környék vadonjai természetesen folytatódtak Szentlőrinc, Keszi, Kovácsi, Hidegkút irányában –, részben a körülkerített és gondos kezek ápolta erdőkben-ligetekben ,,félcivilizált” körülmények közt.

jelenléte vitatott

Kétség nem férhet hozzá, hogy a ma itt megtalálható (vagy legalább elő-előforduló) négylábúak és szárnyasok jó része akkor is élt itt, kivéve a jóval később Korzikából betelepített muflont. Volt szarvas meg hiúz, őz, vaddisznó, farkas és róka, bölény és borz – a szárnyas vad számolatlan nemeiről nem is szólva. A bölény, ami később visszaszorult a pilisi vadonságba, akkor még járhatta ezeket az erdőket. A medve korabeli jelenléte vitatott. Zolnay úgy tudja – téved! –, hogy a középkorra már csak a Mátrában és a Bükkben élnek mackók. Az igazság az, hogy jóval később, a 18. század végén is éltek medvék a Nyékhez viszonylag közel eső Vértes hegységben, ahogy azt a jó Gvadányi József írta le nehézkes ,,négysarkú” versezetében (Az Ország Gyűlésének leírása, XI. czikkely):

Egy pecér kiáltott: ,,Vigyázz! Medve! Vigyázz!
Látom is, sok puskás hogy már a fára mász.
És hogy ijedtébe sokat a hideg ráz,
Sok pedig, izzadván, környékezi hagymáz.
Kopók közel érték, mert ő gyakran megállt,
Feltartotta orrát, mindenfelé szaglált,
Köveket kutyákramint emberhagyigált;
Azok sikojtottak, mert sokat megtalált…
De a golyóbissom általjárván fejét,
E jó lövésemtől elveszté erejét;
Fokosommal ütvén a feje tetejét,
Látom földre hullni az agya velejét.
Kiáltottam mindjárt. Sokan érkezének;
Csudálták nagyságát e bálvány medvének:
Tizenhat araszt volt hossza az testének,
Fekete bársony volt színe az bőrének.

Nincs okunk kételkedni Gvadányi híradásában. Nagyobb képzeletű poéták kiváltsága a lódítás. Ha pedig ő vadászhatott a felvilágosodás kori Vértesben „bálvány medvére”, aligha kétséges, hogy a felségterületek határaira fittyet hányó mackó a középkori Nyéket sem mindig kerülte el.

shutterstock 1188246775

Ám jó néhány más állatféleség korabeli jelenléte is valószínűsíthető a vadaskertben vagy annak környékén. Sokáig legendának hitték vagy a bölényre vonatkoztatták a ,,bial” nevű vadra utaló híradásokat. Erdélyben ma is ez a házibivaly neve. (Csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a kölykét ,,bocs”-nak mondja a székely.) Ám tudni való, hogy a török kor előtt ez a dél-ázsiai honosságú állat nem fordult elő nálunk. A nevezetes bial tehát, miként azt ma már az ásatások is bebizonyították, az őstuloknak mondott vad volt. Őse, legalábbis oldalági felmenője a nagy szarvú szürkemarhának. Kárpát-medencei előfordulása a középkor végéig hitelesen bizonyított. Jelen volt tehát ez a nagy testű, az emberben őskori reminiszcenciákat ébresztő sötétbarna-szurokfekete állatóriás a korabeli vadonságok egyikében-másikában. (Modern genetikusok jóvoltából az őstulok ma is megtekinthető néhány európai állatkertben. Sikerült „visszatenyészteni” háziasított utódaiból a hajdani büszke vadat, vagy legalább annak biológusok elképzelte árnyképét.)

Ugyancsak járta a korabeli vadonságokat a mára északibb tájakra húzódott jávorszarvas. A Buda környéki nagyobb mocsarakban – pl. Vörösvár környékén – élhetett a hód meg a nádi farkas. Ez utóbbi állatot ma a Dél-Európában előforduló aranysakállal azonosítják. Kisebb volt hát a közönséges farkasnál. (Ő lehetett egyébként Arany Toldijának „fenevadja” is, ami némiképp kisebbíti a nagy erejű hős tettének becsét.) Bizonyosan élt Nyék környékén vidra, meg szép számmal a mára kiveszett kisragadozók némelyike, a nyuszt meg a nyérc. A vadmacska éppúgy, mint a császármadár. Tán daru, hattyú és egyik-másik keselyűféleség is. Hogy a „vadjuhokra” történő korabeli utalás milyen állatra vonatkozik, nem tudható. Muflon – ami valóban „vadjuh” – nem élhetett nálunk. Előfordulhatott viszont a hegyvidéki tájakon a zerge – aminek ugyan semmi köze a juhokhoz, hisz az antilopok büszke rendjébe tartozik –, de a korabeli krónikás nem ismerhette az állatrendszertant, maga a tudományág is jóval későbbi.

Településnevek utalnak a vadászmadarak tartására. Solymár és Sasad neve magáért beszél. De Károlymajor (karuly = karvaly), Gercsepuszta (gerecse = kerecsen), Szokolya (a szláv szokol szó = vércse) is ilyen emlékeket rejthet. Ugyancsak a vadászattal kapcsolatosak – meg a hajdani nemes kutyapecérek ténykedésére utalnak – a „kutyás” helynevek: Peszér, Ebes, Kutyavár.

egzotikus állatok

Ami a királyok vadász- és vadtartó-nevelő szenvedélyét illeti, az Mátyás esetében köztudott, ha máshonnan nem, Vörösmarty Szép Ilonkájából. Az talán kevésbé közismert, hogy a királyi udvartartáshoz – annak fényét emelendő – a különféle egzotikus állatok tartása és időnkénti felvonultatása is hozzátartozott.

Nagy Lajosnak – a velencei köztársaság figyelmes ajándékaként – oroszlánjai voltak. Mátyás 1469-ben ugyancsak kapott kettőt Milánó hercegétől. A legenda szerint a király halála órájában múltak ki. Az uralkodó a vár kazamatáiban tartotta őket. Éjszaka bősz ordításuk gyakran felverte a környék csendjét. Tevék, papagájok, vásári látványosságul láncon tartott medvék, darvak, „beszélő” szajkók, hattyúk és pelikánok mindennaposak voltak a királyi várban. A 16. század közepe táján még egy indiai elefánt is emelte az udvar fényét és pompáját.

Ami a nyéki vadászatokat illeti, azok nagy hűhóval, lovasok, muzsikusok, solymászok és a vadászkutyákat vezető pecérek felvonulásával zajlottak. Nyékhez aztán közel esett a nevezetes Budaszentlőrinc, a pálos szerzetesek főkolostora, ahová a vadászatban megfáradt uralkodók és elcsigázott kíséretük be-betért megpihenni. Nem éppen az ájtatosság okán, hanem mert a derék lőrinci szerzetesek messze földön híres szőlészek és borászok voltak, s így pincéjükben hordószám állt a hegy leve. A rendfőnök kíséretében oda leereszkedő vendégsereg – élén az uralkodóval – a ,,magnum aldumas” végeztével olykor ugyancsak ingatag léptekkel tűnt elő a pincegádorból.

shutterstock 1669722493

A török hódoltság kora a budanyéki „szép napok” szempontjából is végzetesnek bizonyult. A vadaskert szétzüllött, a személyzet elmenekült, a kastély – meg a szentlőrinci pálos kolostorváros – romokban állt. Ami belőlük megmaradt emlékeztetőül, azt széthordták a későbbi századok élelmes lakói, főképp a budakeszi svábok, olcsó építőanyagul.

Budanyék persze nemcsak vadászterület volt. Állt itt egy azonos nevű apró település – a neve után ítélve (gondoljunk a honfoglaló Nyék-törzsre) – magyar lakosokkal, templommal és kőbányával, tisztes iparos- és földműves-élettel. Itt élhettek a vadaspark közrendű alkalmazottai is. A terjeszkedő város aztán a hajdanvolt települést mindenestől magába olvasztotta.

hátborzongató vonítás

A mesés vadbőségnek egyszer s mindenkorra befellegzett. Ám Buda környékén még az elmúlt évszázadban is szép számmal tenyészett a vad. Herman Ottó arról tudósít egy hangulatos és kevéssé ismert cikkében (Farkaslakoma), hogy a ridegen tartott birkanyájakat tél idején farkasfalkák dézsmálják. Hiába a „fogós” ebek, az ordasok elszakítanak egy-egy állatot a nyájtól, s széttépik. Ha pedig nem sikerül nekik a ragadozás, keserves és hátborzongató vonításuk veri fel a Buda környéki éjszakák csendjét.

Aki ma elbarangol a környéken, lépten-nyomon a civilizáció jelenlétével találkozik. A házak – minden szép szó és kétségbeesett kiáltás ellenére – egyre feljebb kapaszkodnak a hegyoldalakon. A rengeteg erdőkből – és azok vadvilágából – csak mutatóba maradt valami.

Ha már a jó Gvadányit idéztük korábban, vegyük elő egy szép négysorosát is az Egy falusi nótáriusból, ami a környékbeli erdőket, vizeket dicséri:

A völgyek árnyéka hideg kútforrással
Bővelkedik, gyémánt színű vízfolyással,
A kövi halacskák itt fickándozással
Játszanak, pisztrángok, mint nyíl, oly úszással.

A Budai hegység eleven vízi életét festve megjeleníti a valahai természeti csodavilágot. Ma nemhogy pisztráng nem tenyészik errefelé, de a város környékének természetes vizei is nyomtalanul elvesztek.

kép | shutterstock.com