Nicolaus Sombart

BRUNO GOETZ ÉS A TÖBBIEK

2000 május

BRUNO GOETZ ÉS A TÖBBIEK

Hogyan, mikor bukkant föl nálunk Bruno Goetz? Viszonylag későn, a harmincas években… Vállig ért a haja, mint az öreg Mommsennek, ami akkoriban már fölöttébb szokatlan volt, s hozzá Lavalliére-nyakkendőt hordott. Nem sejtettem, hogy személyében annak a bohém-típusnak egyik utolsó képviselőjét ismertem meg, amely a múlt század végétől Bécsben, Berlinben és München-Schwabingban egy termékeny szubkultúra közvetítőjeként mászkált nyughatatlanul – albérleti szobákban és olcsó panziókban élt, napjait kávéházban töltötte, s önmagát tekintette a szellem voltaképpeni, igazi helytartójának az országban. A Stefan George-i beütésű hieratikus elitizmus, landaueri anarchizmus, schuleri anyajog, freudi pszichoanalízis, jungi mélypszichológia kotyvalékából egy alternatív, erőszakmentes, élvezetközpontú életkultúra bontakozott ki, amelyet azután karanténszerű helyeken kísérleteztek ki, mint amilyen Ascona is volt.

A német „kultúrmandarinok”, az egyetemi tanárok, az intézetigazgatók, a kegyelmességek és titkos tanácsnokok szemében persze komolytalan, szélkakas társaságot alkottak, noha időnként azért személyes szálak is szövődhettek velük – egyik vagy másik „kávéházi irodalmár” esetleg bejáratos volt polgári házakba, s itt néha még anyagi támogatásra is talált. Ám ha valakinek a fia a rendes tanulmányait félbehagyva átpártolt ehhez a körhöz, vagy pláne a lánya addig tanulmányozta a művészettörténetet, míg végül egy művész barátnője lett, akkor bizony ez kész katasztrófának számított. Viszont a „hámból kirúgó” professzorlánykák és grófkisasszonyok átáramlása nélkül e szubkulturális tartalékhadsereg képtelen lett volna fennmaradni. És majdnem elfelejtettem megemlíteni, annyira magától értetődő, hogy „a nő emancipációját” itt nemcsak nagybetűkkel írták, hanem roppant mértékben gyakorolták is.

Mit tudtam én akkor erről? Semmit. De bámulatra méltó, hogy egy kiforrott típus mennyi információt képes továbbadni az általa képviselt életvilágról. A megjelenése, mindaz, amit mondott és mesélt, a személyes emlékei, az anekdotái, a politikai és irodalmi ítéletei, a véleménye azokról, akiket ismert – mesélt például egy látogatásáról Sigmund Freudnál –: mindez számomra olyan testközelbe hozta a kort és a miliőt, amelyhez térben vagy időben az égvilágon semmi közöm nem volt, mintha magam is benne élnék a kellős közepében. Mi a helytálló megértés, mi az intuíció, mi a képzelet? Az öreg Bruno Goetzcel való találkozásoknak köszönhetem azt az eredendő tudást, nyitottságot és kíváncsiságot, amelynek birtokában a későbbiekben lehetőségem nyílt rá, hogy a 19. század végi európai kultúra bizonyos vetületeiről ne csak olvasmányokból és hallomásból értesüljek, hanem át is éljem, úgy, ahogyan arra igazából csak egy szemtanú képes a visszaemlékezései során.

barátai támogatásából élt

De nem csak vállig érő fehér haja volt, meg Lavalliére-nyakkendője. Ha vendégségbe jött, télen-nyáron valódi Ferenc József-kabátot viselt, hozzá fekete fűzős csizmát. Az igazság az, hogy nem is nagyon volt mást fölvennie. Egyedül ez a régimódi, szinte történelmi kimenőruhája maradt meg korábbról. Ma látom csak, mennyire szegény lehetett. Azt hiszem, barátai támogatásából élt, akik havonta néhány márkát átutaltak, s időnként valamilyen előadást vagy fölolvasást szerveztek neki. Mindig tartogatott a tarsolyában néhány témát: a ballada mint műforma, a mítosz és a költészet stb. Mind ugyanarról szólt. Legszívesebben saját műveiből olvasott fel; ekkoriban, öregkorában, véget nem érő, mítoszszerű balladákat írt. Az egyik ilyen felolvasóestjén ismertem meg (talán Helene von Nostitznál?1), és lenyűgözött – nem annyira verseivel, amelyeket inkább bőbeszédűeknek és terjengőseknek éreztem, mint inkább elképesztő hangjával! Gyönyörű balti akcentusa leírhatatlan; a mély regiszterekben úgy zengett, akár egy orgona. Az ember azt érezte, soha őelőtte nem hallott még igazi német beszédet – a német nyelv az ő szájában új, addig ismeretlen varázsigévé változott. Bármiről beszélt is, a hangzás mindig ünnepélyes, jelentőségteljes, magával ragadóan dallamos volt. S közben nehéz volt nem észlelni a kontrasztot az apró termetű, a nagy bőrfotelben szinte gnómmá zsugorodó költő és az egész teret kitöltő orgánuma között. Most is hallom őt, mintha itt ülne előttem, belefeledkezve a költészetbe, a szóba, amely testet öltött benne. Sikerült rábírnom anyámat, hogy a balti bárdot haladéktalanul hívja meg hozzánk fölolvasásra. És ezzel egy nagyszerű barátság vette kezdetét.

sombart2

…Amire Bruno Goetz megtanított, amit neki köszönhetek, olyan egyedülálló, annyira fölülmúlt minden egyebet, hogy most szinte félek beszélni róla. Ő nevelt rá, hogy lássam és érzékeljem az istenektől hemzsegő világ boldogító teljességét!

Semmilyen teológia – helyette színtiszta pogányság. Semmi transzcendencia – helyette megértő jámborság, a világ szeretete. Az egész azzal kezdődött, hogy ideadta Walter F. Ottó Görögország istenei című könyvét, s megtanított, hogy az antik mitológia alakjait saját világom mindennapjaiban is fölfedezzem, olyan erőkként, amelyek eksztatikus pillanatokat idéznek elő, és láthatóvá teszik a rendkívülit. Egy arcban, egy naplementében, egy szoborban, egy költeményben, egy találkozás boldogító pillanatában villan föl az isteni. Csak rá kell ismernünk. Apollótól és Dianától, Démétertől és Dionüszosztól Isishez és Osirishez, Ormudzhoz és Arimánhoz, Shivához és Umához vezetett az út. Nem a messzi múltban éltek, távoli, túlhaladott, halott istenekként, nem voltak elvontak, allegorikusak, nem korlátozódtak a művészetre, hanem lényegi erők, akik eredendően alakítják az univerzumot – örökké jelen valóan.

a démonokat megfékezni

A világot ­– a természetet és a kultúrát – démonok és istenek uralják. Az anyagi valóság szűkös szelete csupán egy átfogóbb szellemi valóságnak, amelyet azért tudunk megtapasztalni, mert egész létezésünket, lelkünket és testünket is áthatja. A magasabb hatalmak hatását, bármilyen névvel illessük is őket, a legkülönfélébb módokon s a legváltozatosabb formákban érzékelhetjük. A viszolygás az alantastól és közönségestől, a vágy az önmegvalósításra, a törekvés a tökéletességre, a szépre, a nemesre és a jóra – mindebben ezek az erők nyilvánulnak meg. Az istenek nyomába szegődni s a démonokat megfékezni: ettől magasabb rendű az ember. A démonok félnek tőlünk, az isteneknek pedig szükségük van rájuk, mert nélkülük ők maguk sem lennének képesek a legmagasabb szintű kibontakozásra.

Ez így talán száraznak és túlzottan teoretikusnak hangzik. Bruno Goetz azonban éppen ahhoz segített, hogy az élet valóságához az elképzelhető legkonkrétabb módon férkőzhessek közel.

Nem tudom, mennyire lehet szó szerint venni pogány démonológiáját. Nekem ez mindenesetre az érzékenységnek, a felfogóképességem kifinomításának az iskoláját jelentette, a világ elsajátításának szinte már derűs módját – elfordulást a banálistól, az elvakult racionalitástól, mindattól, ami evidens, ugyanakkor fokozódó tiszteletet az élet csodája iránt, az istenek szakadatlan, hálás magasztalását.

Az ő vezetésével tettem meg a döntő lépést a világ esztétikai megértésétől a mitikus felé. Megtanított, hogyan küzdjem le azt, ami profán, s miként adjam át magam annak, ami szent. A világ hírhedt varázstalanítása engem tulajdonképen soha nem bosszantott. Hiszen ismertem elvarázsolásának titkát, amire ember voltunk szakrális magjának birtokában újra meg újra képesek vagyunk. És mi egyéb lenne a kultúra, ha nem ez?

Nincsen semmi csodálatraméltó abban, hogy a legnagyobb figyelmet és tiszteletet tanúsítottam valaki iránt, aki oly sokat tudott, annyi érdekeset mesélt s ráadásul még kedves is volt hozzám. Annál rejtélyesebb, hogy mi érdekeset találhatott egy idős ember, aki oly sok mindent látott és tapasztalt, s akinek semmi sem volt már új a Nap alatt, egy tizenhét éves diákban. Nem akarom megkerülni ezt a kérdést.

sombart3

Szemmel láthatóan büszke volt rám. Megismertetett barátaival, közülük némelyik valóban különösnek tetszett, például Gustav-Richard Heyer, a pszichoterapeuta, aki megismerkedésünkkor elmesélte, miként beszélte meg egyszer a fölöttes Énjével, hogy megtarthat-e egy előadást. A lámpaláztól ugyanis nem tudott megszólalni. A fölöttes Én készségesnek mutatkozott megtárgyalni vele a dolgot, s végül engedélyt adott az előadásra.

Így hozott össze egy fiatal házaspárral is, Wolfgang és Henriette Kühnével.2 Közvetlenül a városi vasút grunewaldi megállója mellett laktak, egy tágas, földszintes, némileg alacsony ház utcai lakásában, amely tele volt könyvespolccal s egy hangversenyzongorával. Más bútor szinte nem is akadt. A férfi az Állami Színházban színészkedett, igazi szenvedélye azonban a skolasztikus filozófia volt. A feleség zongoraművésznő, de zsidó származása miatt nem adhatott hangversenyeket. Egyike volt azoknak a zsidó színészfeleségeknek, akiket Gustaf Gründgens3 vett védelmébe és mentett meg.

Mindig késő este mentem hozzájuk, vacsora után (gyümölcslével és valami rágcsálnivalóval kínáltak). Állólámpa aranyló fényében ültek egy pamlagon, s figyelmesen hallgatták, amint rendezői meg építészeti terveimről mesélek. A magas, vékony, kissé hórihorgas férfi óvatosan ölelte át apró, törékeny feleségét, mintha bármely pillanatban meg kellene védenie a fenyegető veszélyektől. A feleség férjéhez simulva kuporgott, arckifejezésében a hála és a legyűrhetetlen rettegés keveredett; mint egy fészkéből kipottyant madárfióka, aki még a vigyázó tenyérben sem érzi kellő biztonságban magát. Mindketten katolizáltak. Két kislányuk – csak utalásokban emlegették – Berlin veszélyeitől távol, egy kolostor védelmében nevelkedett. Nekem Kühnék voltak a szoros belső kötelékben élő pár tökéletes mintaképe.

Wolfgang Kühne szinte rajongva beszélt a tomista rendszer tökéletességéről. Végtelen komolysággal vázolta Aquinói Szent Tamás hatalmas rendszertanát, amely grandiózus építészeti látványként jelent meg előttem: az oszlopok, lépcsők és boltívek egyre szédítőbb magasságokban ostromolják a mennyboltot. Ahányszor szóba hozta, elbűvölt e szerkezetek esztétikai minősége, vonzerejük iránt egyébként ő maga sem volt érzéketlen. Viszont ami az egész filozófiai-teológiai tartalmát illeti, annak morális lényege, ami pedig az egésznek az alapja volt, teljesen közömbösen hagyott. Kühne szenvedélyes elragadtatottsága persze mélyen hatott rám. A madárfióka pedig zavart pillantásával csodálkozva figyelte, de soha egy szót sem szólt.

hármas kötelék

Bruno Goetz ismertetett meg Hans Krenz-cel is, a Nettelbeckstraftén élő antikváriussal. A bolt és a lakás a magasföldszinten volt, ugyanabban a helyiségben, tele különlegességgel, főleg kelet-ázsiaiakkal. Igazi kincses barlang. Itt találkoztak rendszeres időközönként azok a férfiak, akiket a keleti filozófia szeretete, a náci uralommal szembeni gyűlölet és a homoerotikus vonzalom hármas köteléke fűzött össze. A kör nagymestere, akivel sajnos soha nem találkoztam – bizonyára nem is voltam méltó rá, hogy bemutassanak neki –, Hans-Hasso von Veltheim,4 a lélekben mindig jelenlévő mattre de pensée, akiről a legcsodálatosabb dolgokat mesélték. Nagy utazásokat tett Ázsiában, hogy ott a tibeti lámák bevezessék a Halottas könyv titkos tanításaiba. Körlevelekben osztotta meg barátaival a benyomásait és meglátásait (ezeket a háború után megjelentették). Akkoriban úgy olvasták ezeket, mint a szamizdat szövegeket – egy szellemi ellenállás titkos üzeneteinek számítottak. És azok is voltak.

Halle an der Saale közeli kastélyában, a tó közepén álló Ostrauban ezoterikus hétvégeket szervezett, amelyekre válogatott vendégek szűk körét hívta meg. A legnagyobb privilégiumnak számított, ha valaki a vendége lehetett, noha ez nem volt teljesen kockázatmentes. Vendégeit a báró minden lehetséges mágikus praktikának és varázslatnak vetette alá. Előre kimért erőtér alapján helyezte el őket a különböző vendégszobákban, ő maga pedig úgy ült az egész közepén, mint pók a hálójában. Ha valakinek rossz „kisugárzása” volt, vagy egy asztráltest ellenállt az akaratának, az illetőt udvariasan eltanácsolták, és soha többé nem hívták meg. Mik zajlottak itt? Meditációs gyakorlatok? Beavatási rítusok? Feketemisék? Képzelőerőmet mindez alaposan próbára tette. Egyvalami biztos volt: nők itt soha, semmilyen esetben sem fordultak meg.

sombart4

Akkoriban álmomban sem gondoltam, hogy egy igen jelentős indológusról van szó, aki, hogy etnológiai és vallásfilozófiai érdeklődését kielégítse, rangjához képest rendhagyó módon – eredetileg gárdatiszt volt – már korán, az első világháború előtt tudományos expedíciókon vett részt. Leo Frobeniusszal állt barátságban. Hasonló impulzusok vezették, mint az ugyancsak balti arisztokratát, Keyserling5 grófot, s remélte, hogy a régi keleti kultúrákba hatolva támpontokra tehet szert egy értelmes életvezetéshez, ami szerinte a századforduló Európájában, legalábbis a Vilmos kori Németországban többé már elképzelhetetlen. A mesés Keleten ő is „az európai kultúra válságából” keresett kiutat.

Armin Mohler kézikönyvében, A konzervatív forradalomban Hans-Hasso von Veltheim furcsa módon nem szerepel. Pedig ott lenne a helye – a felvilágosodás szellemével szembeforduló különös német ellenzék széles spektrumának ultraibolya színezetű szárnyán. Egyre világosabban látom, hogy ez az ellenzék túlságosan is átfogó volt és túl mély gyökerekkel rendelkezett ahhoz, hogy merő kuriózumként egy kézlegyintéssel elintézzük. A modern etnológia nézőpontjából a törzsökös „kulturális identitás” lényegi ismérvét lehet fölfedezni benne, azt, ami sajátosan és önállóan „német”. Sőt nemcsak lehet, hanem kell is!

nőellenesek, antiszemiták és elitariánusok

„Az európai kultúra válsága”. Ha alaposabban megnézzük, vajon nem a „német férfiak” találták ezt ki? Végül is mindig annál a rettentő borzalomnál kötöttek ki, amit 1789 eszméi zúdítottak a világra – a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szörnyű szentháromságánál –, és ezt ők apokaliptikus fenyegetésként élték meg. Hogy miért? A szabadság az ő szemükben a nő fölszabadítását, a szexualitás béklyókból kiszabadítását, libertinizmust jelentett; az egyenlőség a zsidók emancipációját; a testvériség pedig demokratikus „cochonfrérerie”-t, társadalmi anarchiát, a csőcselék istenítését. Ettől féltek. Ez ellen kellett védekezniük. Gyökeresen antidemokratikus, antiliberális, antiparlamentáris álláspontra helyezkedtek, ezen belül pedig – ami még fontosabb –: nőellenesek, antiszemiták és elitariánusok voltak. Ilyen a német-konzervatív szindróma. Ideológiaként pedig egy többé-kevésbé ezoterikus, meglehetősen zavaros, de mindenképpen obskúrus „kultúrfilozófia” tartozik hozzá. Amit elutasítottak, az „civilizációnak”, „nyugati kultúrának”, „zsidó szellemnek” számított. Védeni pedig a „kultúrát” védték. Egyedül ők tudták, mit jelent ez. Német specialitás. Spekulatív rendszereik a részleteket illetően különbözhettek egymástól, alapszerkezetüket illetően azonosak voltak. Az észszerű érvek mögött valami más, valami kizárólagos, titokzatos rejlett, s alapvetően ez határozza meg gondolkodásukat. S vajon mi állítható szembe az egyenlőségen alapuló, liberális és demokratikus társadalommal, amit irtózattal utasítottak el? Az elit férfiszövetség.

E német ellenkultúra legkülönfélébb válfajait a férfiak szövetségbe tömörülésének szándéka rokonítja. Különböző változatainak ez ad hasonló és sajátos jelleget, pátoszt és érzelmi színezetet. Ez különbözteti meg a németeket a Nyugat összes többi patriarchális társadalmától. És ez, nem pedig a homoszexualitás a vice allemand. A férfiszövetség eszméje fűzi egybe a képviselőit, mégannyira különbözzenek is a filozófiáik, programjaik és magánmitológiáik. Akik szövetségbe akarnak tömörülni, egymáshoz is vonzódnak. És ilyenkor a férfi-erósz kohéziós ereje is érvényesülhet.

sombart5

Ennek a jóval Németország határain túlterjedő hálónak Ostrau kastélya volt az egyik centruma, ha valaki egyszer alaposabban megvizsgálja a vendégkönyvet, nem győz majd álmélkodni, ki mindenki írta be ide a nevét: például a mi Robakidsénk, vagy barátom, Bruno Goetz, de Fred Schmid6 is – ő Mohlernél is szerepel. Kicsoda Fred Schmid? S miért jut éppen ő az eszembe? Mémoire involontaire; ő is mesélt nekem Ostrau mágusáról.

petit histoire kiegészítéséül elmesélem, milyen kép alakult ki bennem Fredről a negyvenes évek elején anélkül, hogy halvány sejtelmem lett volna arról, kivel is hozott össze a sors. Egy szép napon azzal kereste föl apámat egy ismeretlen fiatalember, hogy szeretne beszélgetni vele. Már nem tudom, pontosan mit akart tőle. Talán olvasta Az emberről című könyvét, s fölismerte rejtjelezett üzenetét? Nem ő lett volna az egyetlen. Gustaf Gründgens is bejelentkezett, miután elolvasta e kései művet és közölte, a szerzőt és családját ettől kezdve állandó ingyenes belépő illeti meg az Állami Színházba. Apám szerette is, meg nem is az ilyen látogatásokat. Semmilyen kifogása nem volt az elismerés ellen – ám ez sokszor furcsa emberektől érkezett. Fred Schmid látogatása alaposan megzavarta. Feltűnően elegáns volt – akár egy dandy. Elhozta egyik könyvét – magánkiadásban jelent meg, vastagon szedett gót betűkkel –, címe: A király, és sehogyan sem tudtuk összhangba hozni személyével. Ráadásul vegyész, Svájcból. Mindezt hogyan lehetett egy kalap alá venni? Apámék elhatározták, meghívják villásreggelire, amire ekkoriban már meglehetősen ritkán került sor. Vendégünk előreküldött egy hatalmas virágkölteményt. Hóna alatt drága üzletekben vásárolt nagy ajándékcsomagokat hozott – a gyerekeknek. Amikor megpillantott engem és testvéremet, megdöbbent. Nem számított rá, hogy két fiatallal áll szemben – én tizenhét körül lehettem, húgom tizenöt –; úgy hallotta, Sombart professzornak két „kisgyereke” van. A dobozokban egy baba és egy teddymackó lapult. A félreértésnek hála egyből jó hangulat támadt, s a reggeli igen vidáman telt el. Juanita Binz7 is jelen volt, akivel vendégünk franciául társalgott, valamint egy román attasé, akinek hízelgően beszélt a hazájáról. Igazi világfi!

á la Hitler

Lopva méregettük az öltözékét. Még ma is látom dohánybarna, paszpolozott egysorosát, amely alól kilátszott bézsszínű, kétsoros mellénye – a zakó és a mellény gombjai egyaránt be voltak vonva –, csíkos nadrágját, mely színben illett a zakóhoz, és barna szarvasbőrkesztyűjét. Tökéletesen megfelelt ugyan a szűk körű reggelihez – nyár volt –, mégis szokatlannak találtuk, mivel minden ruhadarabja a legutolsó divat szerint készült. Nálunk nem nagyon fordultak meg olyanok; akik így öltöztek. Helyes arca volt, nagy kék szemmel, kis orral és szőke bajuszkával, á la Hitler. A legkarakteresebbnek azonban a túlzottan kis méretű száját láttuk, amely, ha megszólalt – kissé affektáltan artikulálva –, tökéletes kört alkotott. Olyannak tűnt, mint egy gomb.

Egykettőre kiderült, hogy főleg irántam érdeklődik. Hamar rájött, hogy az építészet a szenvedélyem. Semmi kétség, nekem kell megterveznem az otthonát. Előtte azonban, hogy megismerjem az ízlését, nézzem meg a jelenlegi házát Dahlemben. Megkéri az anyját, akivel együtt él, hogy hívjon meg teára. És reméli, anyám beleegyezik, hogy elfogadjam a meghívást. Fölajánlottam, hogy étkezés után elkísérem egy darabon, ahogyan ezt vendégeinkkel szívesen tettem. Így is történt. Kiderült, hogy vadonatúj, krómozott kerékpárral jött, ezt most szépen maga mellett tolta. Mellékesen azt is megemlítette, hogy van egy saját repülőgépe. Tényleg fantasztikus ember!

Egyből belekezdett előadásába és ecsetelte elképzeléseit az építészetről, majd közölte, az építészethez csakis annak van érzéke, aki fölismeri, hogy a hagymakupola a terhesség szimbóluma! Ez nekem még soha nem jutott eszembe. A hagymakupolák egyébként sem érdekeltek; teljesen Le Corbusier igézetében éltem, akinek az üveg, a beton és a derékszög volt a döntő (Bruno Goetzöt ez nagyon dühítette: ő a barlangot tartotta eszményi lakóhelynek). Egyébként jól ismertem az ilyen gondolatmeneteket – ám ennek a mondén úrnak a szájából mégis furcsán hangzott. Nem jöttem rá, hogy ismeretségünk e kezdeti szakaszában, mintegy kihívásként, kesztyűként dobta elém annak metaforáját, amit a legmélyebben megvetett. Egyfajta provokáció. Próbára akart tenni.

sombart6

A Mama Őnagysága teameghívására nem kellett sokáig várakoznom. Ma már nem zárom ki annak lehetőségét, hogy Fred kezdettől engem szemelt ki magának. Az apámnál tett látogatás ügyes közeledési kísérlet volt. A teddymackó pedig ravasz csel, hogy elejét vegye a szülők aggodalmának. Később magam is tapasztaltam, hogyan működik a tamtamszerű hírlánc Párizs, Hamamet, New York és Taormina között, ha hírül kell adni egy kívánatos fiú föltűnését, aki, ha megfelel az elvárásoknak és maga is belemegy a játékba, könnyedén utazgathat városról városra, egyik luxuslakásból a másikba, villáról villára: mindenütt tárt karokkal fogadják, gondját viselik, kényeztetik.

Hatalmas dahlemi villában lakott, belső udvarral. Fred Schmid néhány sikeres találmányának köszönhetően nagy vagyonra tett szert. A berendezés fényűző volt, bár hagyományos. És azonnal feltűnt az ilyesfajta agglegényháztartás két csalhatatlan ismérve: egy előkelő idős hölgy (nyomában egy pekinézer, amelynek ezüst teáskanállal tolták a szájába a süteményt), valamint (a mélyvörös brokáttal leterített ágy fölött) Szent Sebestyén képe, életnagyságban, ágyékkötő nélkül, nyilaktól átlőve, vérrel borítva – az olasz manierizmus mesterműve, de az is lehet, hogy csak jó másolat. Ó, hányszor láttam még viszont a későbbiekben ezt a Szent Sebestyént – néha csak görög halászfiúként. Éppúgy hozzátartozott az ilyen miliőhöz, mint az anya, aki belement, hogy egy személyben eljátssza a kerítőnőt és a gardedámot, többnyire gyanútlanul, mint akit egy különös érzékcsalódás megvéd attól, hogy lássa, ami egyébként mindenkinek azonnal szemet szúr. Szelíd vonásai nem keverednek a Phantasmère rettenetes képével, Gorgó kígyói nem játszadoznak szürke tartóshullámaiban. És hogy védekezni lehessen az ellen, aki maga is védekezni látszik, a fetisisztikus rituálét a maga sztereotip mise-en-scène-jével újra meg újra eljátsszák, s szinte megalázó az a kényszeresség, amellyel folyton ismétlik.

Kézcsók. Szalon-társalgás, ismerkedés a házzal. Semmilyen kétértelmű szó vagy gesztus. De aki érti a kódot, annak az egész egyértelmű ajánlattétel. Nem titkolom, értettem a kódot – de az atmoszféra nem tetszett. Hidegen hagyott, noha szerettem a fényűzően berendezett tereket. És ennyiben is maradtunk – a bemutatkozó látogatásnak nem lett folytatása.

a kemény mag

A történet csattanóját csak évtizedekkel később értettem meg. „Fred” személyében, sur le tard, a fiúmozgalom késői, „hellenisztikus” korszakának egyik nagy vezéralakját ismertem meg, Tusk fegyvertársát és riválisát, a „Szürke hadtest”, a legexkluzívabb és legelitebb ifjúsági szövetség megalapítóját. Tíz évvel korábban, közvetlenül a hatalomátvétel előtt őt is rabul ejtette a fiúk fölkelésének rögeszméje, egy fiúforradalom álma, amely a német ifjúság birodalmával akarta fölcserélni a nyárspolgárok, a filiszterek, az „öregek” világát. A népen belül az ifjúság rendjét és államát kellene létrehozni. A szövetségek szövetségét. A kemény magot egy titkos arisztokrácia képezné. Tagjait szigorúan megválogatnák, s valamennyien egy kivételes személyiség köré csoportosulnának, vezérüket vállvetve követnék, s valamiféle jón és rosszon túli, saját jogokkal rendelkező elithadtestet alkotnának.

E mozgalom történetírói kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy „Fred” kiemelkedő szerepet játszott. Vitathatatlan karizmával rendelkezett. Az ifjúsági vezetők között ő volt a legintelligensebb és legműveltebb. Filozófiája, amely Nietzsche, Blüher és Spengler tanain alapult, széleskörű elismerésre talált, miként annak az aszketikus-esztétikus, szadista-misztikus életeszménynek a dicsőítése is, amely a frigyesi porosz eszme és a reneszánsz uomo virtuoso ideáljának robbanásig feszülő egységén alapult.

sombart7

A dahlemi villában a „Szürke hadtest” nem került szóba, annál inkább az idősebb férfiak által kiszemelt fiatalabb társak, akiket eufemisztikusan „titoknokoknak” neveztek. Mint sok egyebet, a nácik az ifjúsági mozgalmat is bekebelezték. A Gestapo éberen figyelte a veteránokat, akik a szélrózsa minden irányába szétszóródtak. (Miközben meg kell jegyezni, hogy a „Fekete hadtest” elit-eszménye, melyet ekkoriban a Napolákban, az SS nevelőintézeteiben igyekeztek megvalósítani, úgy hasonlított a „Szürke hadtestére”, mint egyik tojás a másikra.)

Fred Scmid ekkoriban negyven körül járhatott. Megismerkedésünkkor éppen átvedlőfélben volt: a khiliasztikus küldetéstudattal fölvértezett sportos-aszketikus férfihős eszményét az inkább esztétikus-artisztikus beütéssel rendelkező kozmopolita pedofil típusa váltotta fel. Vagy csalna az emlékezetem?

A háborút Németországban vészelte át, majd Basel közelében telepedett le, és magántudósként jó körülmények között élt. Itt volt még egy nagy dobása: az Értekezés a fényről (1947), amelyben lebilincselően párosította a természettudományos és természetfilozófiai szempontokat, a pozitív empíriát és az ezoterikus spekulációt; a könyvben a legmodernebb molekuláris (atom)elméletek zökkenőmentesen fonódnak egybe a színek szimbolikájáról alkotott meglátásokkal, melyeket már Goethe is szembeszegezett Newtonnal. Goethét ő is a Nyugat nagy beavatottjának látta. S hozzá hasonlóan ő is gnosztikusnak vallotta magát. Napjainkban pedig az amerikai nukleáris fizika avantgárdja fedezi fel őt magának.

Utólag látom, berlini ifjúkori éveimet mennyire beárnyékolta e jellegzetesen német férfiszövetségek hagyománya. Legkülönfélébb változatait ismertem meg, a végső, legszélsőségesebb, eksztatikus formájától kezdve, amely egy Tusk (vagy Fred!) fiúfantáziáihoz igazodott, az elitariánus müsztagógáknak a „Birodalomról” alkotott legkifinomultabb látomásaiig bezáróan. Akinek erről nincsen tudomása, az semmit nem ért meg a német „szellemből”, de a sajátosan német politika-felfogásból sem (s hozzátenném: a „német tudományból” sem).

játékteret biztosítani a homoerotikának

Ne feledjük: abban az évben, amikor az Eulenberg-perek alapjaiban megrendítették a Vilmos kori Birodalmat, megjelent A hetedik gyűrű Stefan Georgétól, attól a német költőtől, aki joggal nevezhető a kor legnagyobb példaképének. Az egész arról szól, hogy egy gimnazista miként szellemül át hieratikus kultikus figurává! Ezzel egy időben egy olyannyira porosz neveltetésű író, mint Aschenbach összeomlik a lengyel fiú, Tadzió csábító jelensége láttán. Ez egészen odáig ment, hogy Gerhart Hauptmann felköszöntése alkalmából 1922-ben Thomas Mann a német köztársaságról tartott bámulatra méltó beszédében a német ifjúságot azzal remélte megnyerni az új államformának – amellyel immár kiegyezett és bátran kiállt mellette –, ha bebizonyítja, hogy a köztársaság is képes maradéktalan libidinózus játékteret biztosítani a homoerotikának. Másként ez nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna.

A „Szövetség mítosza”, az elitariánus férfiközösségnek mint a kölcsönös életélvezet szellemi terepének mítosza, a férfiúi önmegvalósítás gondolata minden német férfi agyában ott fészkelt. A rend olyan modellje nőtt ki ebből, amely rányomta bélyegét a mentalitásra, mélyen beépült a személyiség szerkezetébe, és segített megítélni – és persze félreérteni – a politikai és társadalmi valóságot. Azt hiszem, hallgatólagosan ezzel magyarázható az is, hogy Carl Schmitt nevezetes meghatározása, miszerint a politika nem más, mint „a barát és az ellenség megkülönböztetése”, oly bűvöletes hatást gyakorolt mindenkire, miközben a német nyelvterületen túl jószerivel nem talált visszhangra. A szövetségbe tömörültek jelszava! Az ember elsőként ösztönösen az ellenségre gondol, s ettől minden megvilágosodik. Létezem, tehát vannak ellenségeim. A képlet azonban a „baráttal” való egyidejű, öntudatlan azonosulás révén válik teljessé. Ki a barát? Ez nem valamiféle polgári szubjektum, hanem szociológiai kategória. A barát a „Szövetség”. A „barát” csakis Németországban stilizálható át a politikai elmélet kategóriájává, a férfiszövetségekhez kapcsolódó mellékzöngéjével itt valóban az „állam”-tudat része; a barátság az államra vonatkozik, államot hordoz és államot teremt. A „politika” így lesz nőgyűlölő, mint ami kizárólag a férfiak dolga.

sombart8

Az állam, a „birodalom” eszméjével egybefonódva alakult ki a homoerotika jellegzetesen német, férfiszövetségen alapuló változata. Antropológiai konstansként a homoerotika minden kultúrában meghatározó szerepet játszik; Németországban viszont ez a férfiúi megváltatlanság sajátos, veszedelmes formája. Történeti-etnológiai szemszögből nézve a férfiboly regionálisan meghatározott pszeudomorfózisáról van szó. Az, hogy ebben milyen szerepet játszanak a régi lovagrend filogenetikus viselkedési mintái, s mennyiben tekinthető a porosz militarizmus egyik következményének (és kárának), maradjon nyitott kérdés.

Meggyőződésem, hogy döntően a férfiszövetségnek e makacs és tartós szindrómájával magyarázható, hogy a német férfiak oly szívósan és szenvedélyesen ellenállnak „a modernség eszméjének”, aminek célja olyan társadalom megteremtése, amely minden individuumnak, legyen az férfi vagy nő, lehetőséget nyújt az egyéni kibontakozásra, ami nemcsak a megfelelő politikai intézmények és gazdasági szervezeti modellek kialakításával jár együtt, hanem – és mindenekelőtt – a szexualitás szabad kibontakoztatásának lehetőségével is. A politikai és szexuális emancipáció elválaszthatatlan egymástól.

Ez azonban nemcsak a nő felszabadítását jelenti a jogi és társadalmi elnyomás alól, hanem a férfi megváltását is a férfiállam kényszerétől, valamint női komponenseinek szabadon bocsátását. Ez elképzelhetetlen a homoszexualitás tabujának fölszámolása nélkül, amely Németországban minden más országnál inkább gátlóan és visszahúzóan hatott a fejlődésre, a progresszív politikai tudat kialakítására és általánossá válására, ugyanis egyetlen országban sem játszott a homoszexualitás olyan nagy szerepet, mint nálunk.

teljesen kiélhesse biszexualitását

Mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy sajátos igényeinek megfelelően teljesen kiélhesse biszexualitását, énjének férfi, illetve női komponenseit anélkül, hogy a hagyományos és társadalmilag elfogadottnak tekintett nemi szerepek ebben akadályoznák. A homoszexuális hajlam a másik nem megértését ekkor nem akadályozza, ellenkezőleg, inkább elősegíti, s ezzel lehetőség nyílik rá, hogy az erőszakviszonyokat gyökerüknél fogva felszámolják.

Ha ma visszagondolok erre az egész kísérteties szövetségesdire, csak a fejemet tudom csóválni. Mégis, a fiúállamról alkotott pederaszta utópia éppúgy része a német különútnak, mint Hans-Hasso von Veltheim elitariánus ezoterikája vagy Carl Schmitt politikai gnózisa. Számomra a második világháború utáni korszak egyik legörvendetesebb jelensége – s ebben a valódi újrakezdés lehetőségét látom –, hogy a fiatalokat többé mintha nem foglalkoztatná a férfiszövetség archaikus mítosza. Az ilyesmire irányuló, mindent átható és egyre obskúrusabb fantáziálásokat elűzte egy emancipatórikus elán, amely a szexualitásra is kiterjedt. Ami a második világháború végéig, az ellenállási mozgalom összeesküvő sejtjeit is beleértve, kizártnak látszott, végre magától értetődő lett: lehetőség nyílt rá, hogy a demokráciát egy eljövendő társadalmi rend olyan eseményeként gondolják el, amely a részesedésen alapul, mentes az erőszaktól, s a férfiakat és nőket egyenjogúnak tekinti.

A Sombart-fiú persze, mint ez könnyen sejthető, korántsem bizonyult ilyen ébernek. Mindig férfiak udvarolták körül. Azok vonzalma hizlalta s emelte őt a nagyzási hóbort egeibe, akár egy léghajót, amelybe forró levegőt eresztenek. Volt ebben valami roppant boldogító is. Ugyanakkor mindig úgy érezte, vértezett a csábítás ellen. A megtagadás és elutasítás játékát jelentette volna ez neki? Az „elhárító mechanizmusok” korán kialakultak bennem, ám ezek nem a nőiség megtagadására irányultak, s nem is idegenítettek el a nőktől.

sombart9

Az istennő csábításának nem tudtam ellenállni. Ugyanazt az utat jártam végig, mint a „regényhős”, akinek (miként a pszichoanalitikus irodalomkritika egyik változata tanítja) újabb és újabb kalandokon át kell eljutnia a legszentebbhez. Az én „elhárításom” abban nyilvánult meg, hogy a homoszexualitás problémáját már igen korán „elméleti síkra” tereltem; alaposan áttanulmányoztam Hans Blüher A férfi társadalom erotikája című művét, amelyre, ha jól emlékszem, Bruno Goetz hívta fel figyelmemet, valamint André Gide Corydonját, a homoszexualitás apológiáját. Nagy szakértelemmel tudtam beszélni róla, rálátásom volt a pillanatnyi konstellációkra, az érzelmeket pedig racionalizáltam. Mintegy immunizálódva egyre elfogulatlanabbul mozogtam a férfiak körében, akik keresték társaságomat, élveztem vonzódásukat, s ezt gyakran viszonoztam is anélkül, hogy követtem volna őket oda, ahová talán szívesen magukkal csábítanak. Nemcsak teljesen mentes voltam az erkölcsi előítéletektől, hanem tökéletesen legitimnek is éreztem kívánalmaikat. Közben pedig kizárólag saját ösztöneimnek engedelmeskedtem. Semmit nem tagadtam meg magamtól – helyette inkább elmulasztottam valamit. Voltaképpen tisztességtelen játszmát folytattam, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam tudatában a kettős játéknak. Itt is egyszerre voltam jelen és távol, éppúgy insider, mint outsider.

matriarchális erósz 

Így azután elkerültem, hogy olyan sorsom legyen, mint a Stefan George kör fiatalon elhunyt tagjának, Maximinnek. Úgy gondolom, ezt idegenből jött anyám aurájának köszönhettem. Igen korán, már gyermekként a matriarchális erósz nyomta rám bélyegét. De apám kívülállásával is összefügg, aki romantikus Itália-élményének, liberális-racionális szellemi habitusának köszönhetően (nem volt sem tartalékos hadnagy, sem bajtárs valamilyen szövetségben!) soha nem tartozott a „német férfiak” establishmentjéhez. Professzori pályafutására nemcsak az hatott kedvezőtlenül, hogy kezdettől nyitott volt a szocializmusra – ráadásul komoly tudóshoz nem illő módon túlságosan jól írt –, hanem hogy homme à femme hírében állt. A német férfiak szemében a kettő hézagmentesen fonódik egybe. Szocializmus, liberalizmus, libertinázs, anarchia. Íme az „ellenség”! Az örök női.

De vissza Bruno Goetzhöz. Tele gyengédséggel gondolok ma rá. Neki is a platóni erósz adott szárnyakat. A fiúfölkelésről szőtt fantáziáit fura kis regényben dolgozta fel: Birodalom tér nélkül (1917). 1929-ben az Otto Reichl kiadónál egy röpiratot tett közzé, Az új nemesség címmel. A (gátlástalan hírvágyra sarkalló) szabadsággal, az (egymás kölcsönös bekebelezése miatti félelemből táplálkozó) egyenlőséggel és az (érzület általános nyomorúságában megnyilvánuló) testvériséggel a szellemi arisztokrácia vízióját állította szembe, amely az ember isteni eredetének tudásával fölvértezve elfordul a bealkonyuló Nyugattól és a Szent Birodalom (a Harmadik) felé menetel. Semmi összefüggés nem volt Hitlerrel, ellenkezőleg. A Szent Birodalom az új isten teste. De a lényeg a szövetség, a személyes vezetés és a hívek kísérete. Az új nemesség a nagy személyiségek emberfeletti erószában gyökererezik. Csakis az ilyen nagy személyiségek mágikus magja körül alakulnak ki eleven közösségek…

A férfiszövetségek durvább változatai alighanem távol álltak tőle. Ehhez túlságosan bohém volt. Végül is közelebb állt Landauerhez, mint egy „Fredhez”. A szövetség őnála „a rokon szellemek közösségévé” szublimálódott. De az ő számára is a fiú alakjában jelent meg az isten. A fiú iránti szeretetében azonban szigorúan betartotta a pedagógia szubtilis etikettjét, amely nemcsak az idősek tiszteletteljes megbecsülését írja elő a fiatalabbaknak, hanem a fiatalok tiszteletét is az idősebbek részéről.

Bár ez a nemesség kizárólag férfiak ügye volt, Brunótól távol állt minden nőgyűlölet vagy a nőiséggel szembeni ellenérzés. Az ő helye inkább a matriarchátus mítoszának beavatottjai között keresendő. Végső soron ő is azok közé tartozott, akik a patriarkális társadalmi rend, illetve az ezt meghatározó erőszakstruktúrák hangsúlyozott elutasítása nyomán az ember alapvető biszexualitásának a belátásához jutottak el. Az ő utópiája az Örök Földanyával nászra kelt Napisten birodalma volt.

sombart10

Beszámolómat az utolsó leveléből vett részletekkel zárom, amelyet már a házunk lerombolása után a frontra írt. A szóban forgó olasz verseket – köztük Friedrich von Hohenstaufen és Enzio király pompás költeményeit – a Lambert Schneider kiadó megbízásából fordította németre. A könyv terve nálunk született meg, anyám közbenjárásának köszönhetően. Talán ezek az átköltések Bruno legszebb és legérettebb alkotásai.

„Attól tartok – írta –, hogy még sokáig kell várni a békére – legalább két évet. Egyelőre ugyanis nem látni, milyen alapokon lehetne megegyezni. És amíg mindkét oldalon a megsemmisítés a jelszó, addig egyik fél sem hajlandó a maga igazából engedni. Itt viszonylagos békében és nyugalomban élünk, de a háború itt is lidércnyomásként telepszik ránk. Nekem pedig a legnagyobb belső erőfeszítésembe kerül, hogy gondolataimat megőrizzem a munkám számára.

Az olasz fordításaim teljes anyaga elégett Lipcsében. Súlyos csapás, de van ennél rosszabb is. Nagyon elszomorított, hogy berlini lakásotok elpusztult, annyi sok emlékkel benne.

a semmi haláltánca

És mégis: mindennek van valami értelme. Ám ez túl van minden racionalitáson. És minél több értelmetlenség vesz körül bennünket, annál erősebb a meggyőződésem, hogy titokban kialakulófélben van valami, amire még nincsenek szavaink. Még az is elképzelhető, hogy ez a megnevezhetetlen, amely érik és gyarapodik, hirtelen csodaként tör be majd a világunkba – az egész rémálmot pedig, amely ma körülvesz minket, mintha elfújták volna. Ha valamiben, hát ebben a csodában hiszek, miként abban is, hogy a munkám nem vész semmibe – még ha valamilyen úgynevezett véletlen folytán jómagam meg is semmisülök. A rokon szellemek közösségében is hiszek. Európában manapság titokban annyi igazat, jót és pozitívumot gondolnak el és alkotnak, hogy ez egyszer megálljt parancsol a semmi haláltáncának. Hogy mikor? Senki nem tudja. De vegyünk erőt magunkon, kedves Nikolaus, ne hagyjuk, hogy belülről legyűrjön bennünket a semmi borzalma, hiszen ismerjük a belső fény titkát.

Isten veled, kedves Nikolaus! Írj mihamarabb! Szívből köszönt

A Te Brunód”

Csodálatraméltó a bizakodás, az adventi hangulat, amely nem engedi szertefoszlani a világ gyógyulásába vetett hitet. „Minden borzalom és tanácstalanság ellenére, ami körülvesz bennünket, van egy legfőbb reményünk. Az életnek nem a sürgő-forgó, mégis renyhe felszínén, hanem a mélyében olyan erők munkálkodnak, amelyek az üdvöt egyenesen a lét ősalapjából idézik meg. Titokban csírázik és virágzik. Németekként tudomásunk van egy titkos Németországról. Európaiakként pedig egy titkos Európáról, amely az általános rothadás folytonos veszélye közepette az újjászületésre vár. E szent Európa, ha megvalósul, az ifjú, még kötetlen lelkeket legbelülről ragadja majd meg, s minden idegszálukkal az isteni embernek ahhoz az új képéhez köti őket, amely Goethe és a romantikusok óta korunk teremtő művészetéből egyre világosabban, egyre tisztábban, egyre leplezetlenebből világlik elő.” –

Nem hangzik régimódinak és idejétmúltnak? Ha belegondolok, akkortájt valamennyiünkben ott lappangott ennek az ősbizakodásnak a szikrája. Nélküle lemurokká süllyedtünk volna. S vajon ma mi a helyzet?

A háború után Bruno, akárcsak barátja, Grigol Robakidse, Zürichbe költözött. Még leveleztünk, de soha többé nem láttam viszont. 1954. március 20-án halt meg. Honfitársa, Werner Bergengruen tartotta a gyászbeszédet Bruno fölött, kinek nagysága sokak előtt rejtve maradt.

sombart11

Bármily furcsán hangzik és bármennyire érthetetlen, fiatalkoromban senkivel nem találkoztam, aki a „szabadság” szót érzelmektől átfűtve emlegette volna, senkivel, aki a szabadságot politikai vagy morális eszményként magasztalta volna, mint kisajátíthatatlan, legfőbb jót, mint alapvető emberi jogot. Pedig közben erős szabadságvágyat éreztem, amivel azonban nem foglalkoztam behatóbban, új horizontokra törekedtem, elvágytam messzire, utazni akartam, mindent vallatóra akartam fogni, egy mélyből fakadó, mindenen túlmutató késztetés töltött el. Ez hozzátartozott az életkoromhoz, a vágy dinamikájához. Igazi kényszert soha nem ismertem, még akkor sem, amikor vágyaimnak az anyagi feltételek szabtak határt. Csak a katonaság előtti munkaszolgálatban, majd a hadseregben ismertem meg azokat a súlyos narcisztikus bántalmakat, amelyek ellen egész belsőm föllázadt, és amelyekkel büszkeségem is soha nem sejtett energiával fordult szembe. Gyökeresen újfajta öntudat alakult ki bennem, s többé soha nem mondtam le arról, hogy saját sorsomat illetően magam döntsek. Ahhoz, hogy rájöjjek a „szabadság” szó értelmére, előbb olyan helyzetbe kellett kerülnöm, amelyben ezt teljes mértékben megtagadták tőlem. Egy kényszerhelyzetnek kiszolgáltatva, a radikális elutasítás eredményeként világosodott meg előttem a szó ősi, anarchisztikus jelentése: ni dieu, ni maître.

alattvalóvá korcsosult

Amikor azután, jóval később, a szabadsággal én is mint állampolgári problémával szembesültem, semmilyen gondot nem okozott, hogy a citoyen jogaként értelmezzem, a politikai akaratnyilvánításban való részvételre. Soha nem tudtam megbarátkozni a szabadság német dialektikájával, amely szerint ahhoz, hogy beléphessünk a szabadság birodalmába, előbb egy magasabb rendű szükségszerűségnek kell alávetnünk magunkat. In concreto ez mindig az állam hatalmon alapuló erőszakát jelenti. A szabadság és a tekintélyelven alapuló állam nem egyeztethető össze. A szabadság igényében mindig is rejlik valami féktelen, ösztönszerű, szubverzív elem, valami, ami az élvezetre irányul. Ennek így is kell lennie. A német polgárság szellemi és politikai hagyományának végzetes velejárója, hogy ezt az anarchisztikus és emancipatórikus mozzanatot kiirtotta s olyan steril állampolgári erényt eszményített, amely a politikai engedelmességet etikai normává emelte („csakis a törvény adhat nekünk szabadságot!”), míg végül a republikánus önmegvalósítás igényének leghalványabb emléke is szertefoszlott. A művelt polgár puszta alattvalóvá korcsosult. Ezzel magyarázom, hogy a szabadság notórius hiányának éveiben a mi köreinkben a szabadság egyáltalán nem volt beszédtéma.

1 Helene von Nostitz-Wallwitz (1878–1944) írónő
2 Wolfgang Kühne (1905–1969) berlini színész
3 Gustaf Gründgens (1885–1968) színész, rendező, 1934–1945 között a berlini Állami Színház intendánsa
4 Hans-Hasso von Veltheim-Ostrau (1885–1958) Ázsia-kutató, a Halle melletti Ostrau kastély birtokosa
5 Hermann Keyserling (1880–1946) a maga korában népszerű író és filozófus
6 Fred Schmid (1899–1968) vegyész, író, a „Szürke Hadtest” megalapítója
7 Juanita Binz (1876–1962) Arthur Binz berlini professzor felesége
kép | Emil Nolde festményei, flickr.com