VISSZATÉRÉS A MODERNIZÁLÁSHOZ?

Számos nyugati elemzőt meglepetéssel töltött el a kelet-közép-európai volt kommunista pártok sikere a rendszerváltás utáni második szabad választásokon. A régióban élő kutatókat nem annyira e pártok győzelmének ténye, mint inkább annak aránya lepte meg.

A lehetséges magyarázatokon belül megkülönböztetem 1. a globális trendre hivatkozó, 2. a diktatúrából a demokráciába való átmenet sajátosságaival összefüggő és 3. a kelet-közép-európai régió jellegzetességein alapuló érveléseket.

a szociálliberalizmus irányába

1. A globális magyarázat szerint nem sajátosan posztkommunista jelenségről van szó, hanem a „Zeitgeist” alapvető megváltozásáról. Az utóbbi évtizedekben hullámszerűen követték egymást a baloldali és jobboldali szellemi-politikai fordulatok, s a mostani fordulat eszerint csupán visszatérést jelent a nyolcvanas évtizedben domináló konzervatív liberalizmustól a baloldali liberalizmus és az új típusú szociáldemokrácia felé. E magyarázat szerint a nyolcvanas évtized a neoliberális új jobboldalé volt, de Clinton 1992-es győzelmével ez a globális trend a szociálliberalizmus irányába fordult, s az exkommunista pártok kelet-európai előretörése csupán ebbe a trendbe illeszkedik.

Habár a világ számos részén Keynes ismét népszerűbb, mint Friedman vagy Hayek, ez a magyarázat önmagában nem tűnik kielégítőnek. Egyrészt a „globális trend”-nél csupán néhány fejlett ország politikai változásait veszi figyelembe, másrészt a hullámzás azokban az országokban sem volt egységes. A baloldali előretörés túlságosan részleges volt ahhoz, hogy a globális fordulatról szóló magyarázatok önmagukban elfogadhatók legyenek.

2. A „tranzitológiai” magyarázat a diktatúrából a demokráciába vezető átmenetek összehasonlító elemzésén alapul. Eszerint az átmenet dinamikájának és az új demokrácia konszolidálódásának természetes velejárója az első demokratikus kormány bukása. A rendszerváltással hatalomra kerülő kormányok szinte mindenütt megbuknak, mert – tekintet nélkül arra, hogy baloldaliak vagy jobboldaliak – képtelenek megfelelni a rendszerváltással együttjáró felfokozott társadalmi elvárásoknak^[1], melyek egyre keserűbb csalódásba, „másnaposságba” fordulnak át, s ez az „ingát” az ellenkező irányba lendíti ki. Egy éppen konszolidálódó demokráciában pedig a demokratikus inga kilengése sokkal nagyobb, mint a stabil demokráciában, ez okozza a választók visszatérését a biztonságot ígérő exkommunista pártokhoz. Mindazok, akik csalódtak a rendszerváltásban, csalódtak annak morális jellegű politikai pátoszában is. A „morális politikától” a „szakértői politika” felé fordulnak, s ez különösen kedvez a professzionalizáció előnyeire hivatkozó volt kommunista pártoknak. Akik Kelet-Közép-Európában 1990-ben még hiába hivatkoztak kormányzati tapasztalataikra – mert könnyen lehetett azt válaszolni, hogy ez vezetett az ország csődjéhez –, 1994-ben már mint „szakszerű”, kiszámítható politikusok jelenhettek meg, s arathattak sikert.

E magyarázat szerint tehát a rendszerváltás „végső” győztesei sehol sem a radikális ellenzékiek, hanem a korábbi autoritárius rendszer technokratái és reformerei, a rutinszerű kormányzás szakemberei.

A „tranzitológiai” magyarázat további árnyalásra szorul. Nem mindegy például, hogy az átmenetben a külső vagy a belső hatások voltak-e meghatározóak. Ebből a szempontból a régió nem tekinthető egységesnek. Azokban az országokban, ahol a diktatúra alatt már léteztek demokratikus ellenzéki kezdeményezések vagy mozgalmak, ott először a rendszerváltó pártok kerültek hatalomra, és csak ezt követően erősödtek meg az exkommunista erők. Ott viszont, ahol az országon belüli ellenzék hiányzott, nem termelődhetett ki egy ellen-elit, így a kommunista garnitúra reformer és/vagy háttérbe szorított alakjai körül kristályosodtak ki a posztkommunista politika meghatározó erői^[2]. Utóbbi országokban a régi politikai elit tagjait el sem küldték, így vissza sem kellett térniük. Mindezek a jelenségek arra figyelmeztetnek, hogy a folyamat megértéséhez – habár a térség országainak politikai hullámzásában számos hasonlóság van – a „tranzitológiai” magyarázat kiegészítésre szorul.

az agrárnépesség túlsúlya

3. A regionális magyarázatok a visszatérés okait a régió speciális helyzetéből, történeti hagyományaiból vezetik le. Már 1990 után világossá vált, hogy a posztkommunista politika természete szerint a kelet-közép-európai régió két, markánsan elkülönülő szubrégióból áll: a „visegrádi” országokból (plusz Szlovénia) és Délkelet-Európa (Balkán) országaiból. A délkelet-európai országokban hiányzott a szociáldemokrata tradíció, hiányoztak a demokratikus ellenzéki mozgalmak, gyöngébb volt a parlamentáris hagyomány, és a társadalom szerkezetében meghatározó volt az agrárnépesség túlsúlya.^[3] Míg az első csoportba tartozó országok esetében az államszocializmus egyértelműen kívülről, szovjet nyomásra, erővel a társadalomra kényszerített rendszerként stabilizálódott, addig délkeleten megjelenhettek a „nemzeti kommunizmus” különféle árnyalatai. Ennek alapján mutatott rá Schöpflin György nemrégiben arra, hogy az exkommunista pártoknak a régióban két alaptípusa létezik: a modernizáló és a nacionalista.^[4]

A modernizáló pártok a felvilágosult technokrácia érdemeire hivatkozva lényegében az ideologikus elemektől megfosztott korábbi reformista tradíciót próbálják felhasználni demokratikus körülmények között. Ezt igyekeznek ötvözni Magyarország esetében a társadalmi konfliktusok élét tompító korporatizmus és a szociális paktum ígéretével, valamint a „szociális partnerség” Ausztriától ellesett gyakorlatával. A modernizáció jelszava a folyamatok kézbentartását felülről (a technokrata centrum által) ígéri, a polgárosodás spontán folyamatainak támogatásával szemben. Vannak tehát a „modernizálók” és azok, akiket „modernizálni” kell.

Lengyelországban a Kwasniewski-vezette szocialista párt a félig modernizáló, félig populista Pawlak-féle agrárpárttal lépett koalíciós kormányra, de elég erősnek látszik ahhoz, hogy ne térjen el jelentősen a korábbi Szolidaritás-kormányok által elkezdett liberális gazdaságpolitikától. Mind Lengyelországban, mind Magyarországon az előző jobbközép kormányok – a történeti kontinuitás „helyreállítása” végett – hangsúlyosan éltek a keresztény és nemzeti retorika eszközeivel, ezért a nemrég hatalomra jutott utódpártoknak ezektől el kellett határolniuk magukat. (A Magyar Szocialista Párt vezetésében átmenetileg háttérbe szorult a „népi baloldal”, amely a „harmadik út” körvonalazatlan, szociálpaternalista politikáját próbálta képviselni.) Mindez arra késztette ezeket a pártokat, hogy politikájukat valamiféle „szintetikus”, „ideológiamentes”, pragmatikus irányba vigyék. A „pragmatikus” kifejezés itt éppen annak belátását jelenti, hogy e pártok a gazdasági struktúraváltás körülményei között nem folytathatnak klasszikus szociáldemokrata politikát, ezért – más választásuk nem lévén – „modernizátorként” kell fellépniük.

A modernizációelmélet az ötvenes-hatvanas évek amerikai politikatudományának terméke. Föltétele a világ valamennyi országára egyformán alkalmazható unilineáris gazdasági-politikai fejlődés gondolata volt, amelynek különböző stádiumai eltérően, de meghatározóan hatnak a politikai demokrácia lehetőségeire. Ebből a terminológiából származik a világ országainak „fejlődőkre” és „fejlettekre” osztása. A hidegháborús korszakban a modernizációelmélet politikai alkalmazása sikeresen bizonyította a nyugati világ fölényét a szovjetrendszerű országokkal szemben, amelyek a maguk módján – habár elutasították a nyugati szóhasználatot – a fejlődés másfajta, de szintén modernizációs alternatíváját próbálták képviselni. A modernizációelmélet a hetvenes években lassan kikopott a nyugati társadalomtudományokból. Amikor a nyolcvanas években például a magyar reformközgazdaságtan és „reformpolitológia” a modernizáció nyelvét beszélte, annak – mind terminológiai, mind tartalmi értelemben – kritikai funkciója volt a fennálló diktatúrával szemben, így ideologikus jelentést kapott. A nyolcvanas évek második felében a modernizációra hivatkozó reformretorika sikerrel szerelte le a változásnak ellenszegülő keményvonalas politikusok érveit, így fontos szerepet játszott nemcsak a rendszer fellazításában, hanem a régi elit meggyőzésében is arról, hogy a békés átmenetnek nincs alternatívája. A modernizációs érvelés egyúttal megnyugtatta a régi elit szakmailag kompetens tagjait, hogy nem kell tartaniuk a rendszerváltástól, mert szaktudásukra az új rendszerben is szükség lesz. Azt ígérte: rendszerek változhatnak, de a felvilágosult „modernizációs elit” a helyén marad.

népakarat

Magyarországon az egykori állampárt jogutódja (MSZP) és a demokratikus ellenzékből kinőtt liberális párt (SZDSZ) éppen a modernizációs ideológiában találta meg 1994-ben a közös kormányzás modus vivendijét, a közös nevezőt. A szocialisták történelemszemléletében mindez azzal a paradox tézissel egészült ki, hogy a rendszerváltást az akkori MSZMP reformerői indították el, s e folyamatot mintegy kényszerűen megszakította az első szabad választásokon demokratikusan megnyilvánuló népakarat parlamenti következménye, amely nem őket, hanem a jobbközép pártokat juttatta hatalomra. Érvelésük szerint tehát az 1990-ben „megszakított” rendszerváltás csak most, az 1994-es szocialista győzelem után folytatódhat tovább. A megszakított rendszerváltás teoretikusai szívesebben emlegetik az 1989–90 utáni négy év hibáit, mint az előző negyven év bűneit, „elfelejtve”, hogy az előbbi demokrácia, az utóbbi pedig diktatúra volt.

Összehasonlítva a Horn Gyula vezette szocialista dominanciájú új koalíciós kormányt elődje, Antall József nemzeti-konzervatív kormányával, máris megállapítható: az Antall-kormánynak volt víziója arról, milyen legyen Magyarország (szociális piacgazdaság és keresztény-nemzeti identitás), ehhez azonban nem tudott elégséges társadalmi támogatást szerezni. Víziója így küldetéstudattá, politikája pedig kulturális-ideologikus politikává torzult. A Horn-kormánynak viszont nincs víziója, de nagyobb a támogatottsága: a nyolcvanas évek felbomló szocializmusának korszakára emlékeztető modernizációs ideológia előtérbe állítása (egyéb politikai funkciói mellett) a kormányzati filozófia hiányának elfedésére szolgál.^[5]

A modernizációs ideológia mai előtérbe állítása azért problematikus, mert szociológiai értelemben a modernizációs folyamat – bár kevésbé sikeresen, mint nyugaton – Magyarországon már korábban végbement: elvált egymástól a lakóhely és a munkahely, felgyorsult az urbanizáció, a mezőgazdasági munkaerő nagy része átáramlott az iparba, a nők tömeges munkába állítása (ha brutális módon is) megteremtette anyagi függetlenségük feltételeit, s a többgenerációs családmodellt felváltotta a kétgenerációs család. Magyarország – még ha Nyugat-Európához képest elmaradott is – modern ország. A modernizáció nem tértől és időtől független kategória, nem azonosítható a fejlesztéssel vagy a felzárkózással „Európához”. Magyarországon a modernizációt sokan a centrum és a periféria közötti különbségek eltüntetésével azonosítják, így a fogalom kissé voluntarisztikus értelmezést kapott. Pedig a modernizációelméletnek nem része a Cardoso és Wallerstein által ismertté tett „centrum–periféria” paradigma, hanem egy azzal versengő, attól eltérő fejlődéselmélet.

morális-ideologikus politika

A szocialista többségű kormány számára a modernizációs ideológia használatának természetesen nem elméleti, hanem politikai okai vannak. E képlékeny fogalom egyrészt jelzés a nyolcvanas évek reformereinek, hogy szakértelmükre a kormány igényt tart, másrészt üzenet a Kádár-korszakban szocializálódott középrétegek számára, hogy nem történik anómiához vezető radikális változás, a rendszerváltást kísérő morális-ideologikus politika időszakának vége. Harmadszor, a modernizációs ideológia gyógyír lehet a szocialista kormánypárt identitásproblémáira, amelyek abból a már említett helyzetből erednek, hogy az átalakulás megrázkódtatásainak idején nem folytatható klasszikus elosztó szociáldemokrata politika. A párton belüli populista-szindikalista baloldal amúgy is gyanakvással figyeli a szocialista párti kormányzás alatt zajló kapitalista átalakulást. A modernizáció hangoztatása egyrészt pacifikálja a „népi baloldalt”, mert eltereli a figyelmet a kapitalizmusról, másrészt biztatást jelent a technokrata elit számára, hogy részesülni fognak a privatizáció hasznaiból. A modernizációs ideológia annak a szakadéknak az áthidalására szolgál, amely az átalakulás nyerteseiből álló pártelit és az átalakulás veszteseiből rekrutálódó szocialista szavazóbázis között húzódik.

A régión belül speciális helyzetben van a német PDS:^[6] a párt se nem modernizátor, se nem nacionalista: a vesztesekkel való szolidaritást és a másként gondolkodókkal, a más életformát választókkal való toleranciát próbálja képviselni. Megkísérli ötvözni az óbaloldalt az újbaloldallal, s mindezt erős regionális kötődéssel – az új szövetségi tartományok sajátos problémáinak szem előtt tartásával – teszi.

Azokban az országokban, ahol a volt kommunisták pártja az államszocialista rendszer bukása után is hatalmon tudott maradni, ott az utódpárt nacionalista arculatot öltött. Mivel a diktatúra bukása után ugyanazok az emberek csak ideig-óráig tudtak tőkét kovácsolni a rendszer demokratikus legitimitásából, nem maradt más választásuk, mint „meglovagolni” a visszanyert nemzeti szuverenitással feléledő nemzeti legitimációs igény új hullámát. A „nemzeti kommunizmus” örökségét hasznosították a posztkommunista nacionalizmus politikájában. Tipikusan ez következett be Romániában, ahol a forradalom után az Iliescu-vezetés kezdeti forradalmi-demokratikus legitimációját néhány hónap alatt nemzeti jellegű legitimáció váltotta fel. A diszkontinuitás elemei még ennyire sem jelentkeztek például Szerbiában, hiszen a volt Jugoszláviában a kommunista pártok már korábban is – mint a szövetségi államot alkotó tagköztársaságok kizárólagos politikai „képviselői” – nemzeti, etnikai alapon politizáltak. Itt csak annyiban következett be változás, hogy a nacionalista politikát nem kellett többé a szocialista ideológia szókészletével eltakarni. A posztkommunizmus programja itt elsősorban – Ivo Banac találó megfogalmazásával – „poszt-jugoszlávizmust” jelentett.^[7] Ha egyáltalán baloldaliaknak nevezhetők ezek a pártok – ami vitatott –, ezek a „nemzeti baloldalnak” a „visegrádi” országokban sikertelen utódpárti politikáját vitték győzelemre. A háborús körülmények között Slobodan Milosević szocialista pártja három választáson is (1990, 1992, 1993) elnyerte a társadalom többségének támogatását, mert a helyzetből adódóan a vele szemben fellépő ellenzék lényegében csak radikális jobboldali nacionalista (mint a Seselj vezette Szerb Radikális Párt) vagy „liberális nacionalista” (mint a Draskovic vezette Szerb Megújulási Mozgalom) lehetett. E pártokat a kormánypárt kezdetben kihasználta, később azonban a médiából és a politikai életből egyaránt kiszorította.

nacionalista érzület

Az utódpártok két elvi alaptípusa között – a PDS már említett kivételén túl – több köztes variáns található. Bulgáriában a Bolgár Szocialista Párt megnyerte az első választásokat, de elvesztette a másodikat, így az ellenzék (a Demokratikus Erők Szövetsége) is kormányzati szerephez jutott. A BSZP nem tekinthető sem „modernizáló”, sem „nacionalista” pártnak: a török kisebbség pártjával szemben inkább a nacionalista érzületre apellált, egyébként pedig a lassúbb, „megfontoltabb” változások hívének mutatkozott. Hasonlóképp történt Albániában is az Albán Munkapárttal. Mindkét ország pártpolitikájában meghatározó tényezővé emelkedett a „kommunista–antikommunista” törésvonal. Litvánia viszont annyiban a lengyel és magyar változatra hasonlít, hogy ott a Sajudis mint rendszerváltó párt először hatalomra tudott jutni, és csak ezt követően tért vissza a kommunista utódpárt. Ez az utódpárt azonban szintén nem egyértelműen modernizáló jellegű: keverednek benne a modernizálás és a „nemzeti baloldaliság” elemei, s a Sajudistól elsősorban az Oroszországhoz és a litvániai orosz kisebbséghez való barátságosabb viszonyában különbözik.

Sajátos eset Szlovákia, mely része a „visegrádi négyeknek”, de belső pártviszonyai eltérnek a vele szomszédos országokétól. A Peter Weiss által irányított utódpárt, a Demokratikus Baloldal Pártja modernizáló jellegű (s ennyiben beleillik az utódpártok egyik alaptípusába), de – lengyel és magyar „testvérpártjaival” ellentétben – mégsem volt képes választást nyerni. Visszatérésének útját leblokkolta az egykori rendszerváltó pártból, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomból kinőtt „nemzeti baloldali” (a baloldal–jobboldal skálán igen nehezen elhelyezhető) párt, a Meciar-vezette Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért (HZDS). Meciar pártja az egyetlen „nemzeti baloldali” párt a régióban, amely nem utódpárt. Egyszerre apellál a nacionalista és a szociális biztonságot kívánó szavazóbázisra, s ez teszi lehetővé számára a koalíciókötést a politikai spektrum ellentétes szélein elhelyezkedő olyan pártokkal, mint a baloldali Munkásszövetség és a jobboldali Szlovák Nemzeti Párt. Sikerét annak is köszönhette, hogy a független Szlovákia mint önálló állam létrejötte a HZDS tevékenységéhez kapcsolódott. Bár Szlovákiában is sokan voltak, akik ellenezték a „bársonyos szétválás” folyamatát, a nemzeti érzület felkorbácsolása elnyomta hangjukat. Ami Landsbergisnek és a Sajudis mozgalomnak Litvániában nem, az sikerült Meciarnak és mozgalmának Szlovákiában.

Az utódpártok hatalmi vagy ellenzéki helyzetének országonkénti alakulását az alábbi táblázat összegzi, mely nem tartalmazza – Litvánián kívül – a posztszovjet köztársaságokat és Németországot (a PDS-nek nem is lehetett győzelmi esélye), továbbá az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül csak Horvátországot és Kis-Jugoszláviát (Szerbia és Montenegro) veszi figyelembe.

Utódpártok kormányon ( + ), illetve ellenzékben ( – )

Csehországban és Szlovákiában (az 1990-es első választások idején még egy országként – Csehszlovákia – léteztek), valamint Horvátországban a rendszerváltást követő második választások után is hatalomban tudtak maradni az egykori ellenzékből kinőtt (többnyire) jobbközép erők. (Horvátországban szerepet játszott a háborús helyzet, amelynek következtében a politikai jogokat, pl. sajtó- és gyülekezési szabadság lényegesen korlátozták.)^[8]

politikai váltógazdálkodás

A második típusba Lengyelország, Litvánia és Magyarország tartozik, ahol a sikeres rendszerváltás után az inga visszalengésével kialakult a politikai váltógazdálkodás. A politikai élet alapvető vonatkoztatási kerete már nem a kommunistákhoz, hanem a különböző politikai ideológiákat megtestesítő áramlatokhoz való viszony. Bulgáriát és Albániát talán a „késleltetett rendszerváltás” országainak nevezhetjük: itt ugyanis az utódpártok még győztesen kerültek ki az első választásokból – amelyek eredményét az ellenzék sokáig nem is fogadta el –, és csak a másodikon buktak el. Az 1994 decemberi harmadik választásokon azonban Bulgáriában is átütő győzelmet arattak a helyi utódpárt, a Bolgár Szocialista Párt képviselői, tehát az ország politikai váltógazdálkodása követte a második csoportban felsoroltakét. Itt említhető Macedónia is, ahol sem a volt kommunisták, sem a nacionalisták (sem pedig az albánok nemzetiségi pártja) nem tudtak kormányzati többséghez jutni, így az országot e három párt nagykoalíciója kormányozza.

Románia és Kis-Jugoszlávia pedig „féloldalas rendszerváltást” hajtott végre, amelyben a sajtó-, szólás-, gyülekezési és egyesülési szabadság garantált ugyan, de az uralmon lévő utódpárt (gyakran a rendkívüli körülményekre hivatkozva) korlátozza a potenciálisan hatalomváltásra esélyes politikai ellenzék megerősödésének lehetőségét. Itt lassúbb ütemű a változás, bár a romániai ellenzéki pártok az 1992-es választásokon 1990 májusához képest jobb eredményt értek el.

Az 1989-es rendszerváltások óta eltelt rövid történelmi idő, valamint egyes országokban a pártrendszer kialakulásának összekapcsolódása előre nem látható, egyedi politikai eseményekkel (háború, polgárháború, nemzetek szétválása, az állami keretek megváltozása stb.) egyelőre nem teszik lehetővé, hogy az utódpártok visszatérésére, illetve visszatérésük elmaradásának okaira átfogó regionális magyarázatot lehessen adni: több a kivétel, mint a szabály. Az újonnan létrejött pártrendszerek változásaiból látható, hogy a régió ebben a tekintetben nem homogén: vannak országok, ahol az exkommunista pártok megbuktak és egyelőre nem is tértek vissza a hatalomba: vannak olyan országok, ahol megbuktak, de visszatértek; végül olyanok, ahol az új helyzetben is folyamatosan hatalmon tudtak maradni. Az egyes országok helyi sajátosságaira vonatkozó esettanulmányok, empirikus elemzések a jövőben is legalább olyan fontosak maradnak, mint a regionális vagy átfogó „tranzitológiai” magyarázatok.

Valószínűnek látszik, hogy az exkommunista pártok visszatérésének politikai következményei és a demokrácia állapota között nincs szoros összefüggés. A társadalom többsége ezekben az országokban nem a múltra, hanem a biztonságos változásra szavazott. Kevésbé tiltakozó szavazatokról, mint inkább tudatos választásról van szó.^[9] Ott azonban, ahol az utódpárt, és rajta keresztül a korábbi politikai elit folyamatosan a hatalomban tudott maradni, szűkebb az ellenzék mozgástere, így a demokrácia megerősödésének lehetősége is.^[10]

A demokrácia jövője hosszabb távon ebben a régióban sem azon fog múlni, hogy kik vannak hatalmon, hanem hogy miként kormányoznak.

1. Philippe Schmitter a spanyol példa nyomán e jelenséget „Suárez-effektusnak” nevezte, de hasonló folyamat játszódott le a diktatúra utáni Argentínában és Portugáliában is. Ha a demokratikus átmeneteket a „növekvő elvárások forradalmaként” írjuk le, természetes, hogy ezek az elvárások nem szűnnek meg az első demokratikusan választott kormány megalakulásával. ↑

2. Ezt a logikát követtük egy korábbi tanulmányunkban: Bozóki András–Bill Lomax: The Revenge of History. The Portuguese, Spanish and Hungarian Transitions: Some Comparisons. In: P. Lewis–G. Pridham(eds.): Rooting Fragile Democracies. London: Routledge, 1995. (megjelenés alatt). ↑

3. Körösényi András: Kelet-Európa kettészakadása: körkép kommunizmus után. In: Bozóki A.–Csapody T.–Csizmadia E.–Sükösd M. (szerk.): Csendes? Forradalom? Volt? Budapest: T-Twins, 1991. pp. 57–60. ↑

4. Schöpflin György: Az utódpártok tipológiájához, Magyar Narancs, 1994. október 13. p. 17. ↑

5. Lásd erről: Bozóki András: Modern pártkapcsolat. HVG, 1994. december 24. pp. 8–11. ↑

6. Gregor Gysi Demokratikus Szocialista Pártjának egyrészt az újraegyesítés utáni Németországban befolyása csak regionális lehet, másrészt az országban létezik egy erős, hosszú múltra visszatekintő szociáldemokrata párt, amely tartósan blokkolja a baloldali térfél legnagyobb szeletét. E körülmények között a PDS-nek tarka, „mindenevő” pártként kellett megjelennie, amelynek tagjai és támogatói között ott vannak a régi keletnémet nómenklatúra tagjai, az újraegyesítés keleti vesztesei, a megváltozott helyzethez alkalmazkodni kevésbé tudó idősebb korosztály, a munkanélküliek, a sajátos keletnémet identitást a nyugati „gyarmatosítással” szemben megőrizni kívánó baloldali értelmiségiek, a tiltakozó szavazók, valamint a társadalmi vagy kulturális értelemben marginális, „szivárványszínű” csoportok. A PDS tehát paradox módon egyszerre vonzó mindazoknak, akik a hagyományos, „Bad Godesberg előtti” baloldalra, az NDK-nosztalgiára, illetve nyugaton a zöldekre vagy épp a republikánusokra szavaznának. ↑

7. Ivo Banac: Post-Communism as Post-Yugoslavism: The Yugoslav Non-Revolutions of 1989–1990. In: Ivo Banac (ed.): Eastern Europe in Revolution. Ithaca-London: Cornell University Press, 1992. pp. 168–187. ↑

8. Jim Seroka: Yugoslavia and Its Successor States. In: S. White–J. Batt–P. Lewis (eds.): Developments in Eastern European Politics. London: Macmillan, 1993. pp. 98–121. Szlovákia esetében meg kell jegyezni, hogy itt 1992 után átmenetileg részt vett a kormánypártban – csekély súlyú koalíciós partnerként – a Demokratikus Baloldal Pártja. ↑

9. Szelényi Iván szerint annak bizonyítéka, hogy nem protesztszavazásról volt szó, éppen az, hogy a szocialista párt a már megnyert első választási forduló után növelni tudta szavazatai számát az 1994-es választások második fordulójában. Szelényi Iván: Két választás Magyarországon, Kritika, 1994. szeptember pp. 3–7. ↑

10. Lásd erről például: Jonathan Eyal: Romania. In: Stephen Whitefield (ed.): The New Institutional Architecture of Eastern Europe. London: Macmillan, 1993. pp. 121–142. ↑

kép | Denise Green művei, wikiart.org