NEMZET ÉS EGYÉN

Rákos Péter Nemzeti jelleg – a miénk és a másoké című könyvének legfőbb erélye: úgy próbál megmaradni a szigorú tudományosság keretei közt, hogy – számos tudóstársától eltérően – a kérdést nem söpri egyszerűen a szőnyeg alá.

Ezt feltehetőleg már csak kisebbségi helyzete miatt sem tehetné meg. Egy kisebbségit, aki nap mint nap tapasztalhatja, hogy a többség vele kapcsolatos reakcióinak – sőt, az ő többséggel kapcsolatos reakcióinak – jelentős része is a feltételes reflexek szabályosságával és megkerülhetetlenségével működik, azaz e reakciók a többségi és kisebbségi organizmus valamely „veleszületett” sajátossága, a szó legszigorúbb értelmében vett tulajdonságaként érvényesülnek, igencsak nehéz lenne meggyőzni arról, hogy „nemzeti sajátosságok” nem léteznek. Egy kisebbségi számára evidens, ha ezek a viselkedésbeli reflexek nem „tulajdonságok”, akkor a tulajdonság fogalma általában is értelmét veszítené. Ugyanennyi joggal lenne kétségbe vonható, hogy a macskának a könnyedség és gyorsaság, a medvének a nehézkesség és az erő faj-specifikus tulajdonságai. (Persze a nemzeti sajátosságok, amint azt a szerző is vallja, aligha lehetnek genetikai jellegűek, legalábbis túlnyomó többségükben bizonyosan nem.)

történelemformáló szerep

Rákos professzor úr azonban nemcsak a nemzeti sajátosságok létében hisz, hanem ennél jóval tovább megy, a „nemzeti sajátosságok”-nak (legyenek azok akár öncsalások vagy előítéletek) történelemformáló szerepet is tulajdonít. Már könyve bevezetőjében leszögezi: „ha nem volna a ’nemzeti jelleg’ valóban reális történelemformáló tényező, nem futott volna be korunkban olyan karriert az ’identitás’ mint műszó és az ’identitászavar’ mint jelenség.” Már pedig annak, ami történelmet formálhat (még ha „tudati tény” gyanánt is), valamiféle realitással mindenképpen rendelkeznie kell.

És hát magának is el kell ismernie, a „nemzeti jelleg” mint olyan: szinte megragadhatatlan. E megragadhatatlanság magyarázatát abban látja, hogy a nemzeti jellegnek úgymond „irracionálisak a gyökerei”. Igaz, úgy véli, ez a tény semmiképpen sem válhat a tudományos vizsgálódás akadályává. „Közhely, hogy a tudomány, vagy szerényebben: az elmélet, alkalmas rá, hogy az irracionális természetű tárgyakhoz is racionálisan közelítsen.” (12)

Így aztán a könyv fő feladata „afféle rendcsinálás”, a szociológiai fogalmak világában végzett „nagytakarítás” lenne. (12)

A nemzeti tulajdonságokra vonatkozó empirikus elemzések, illetve spekulációk tudományos igényű kritikájának kiindulópontja az etnicitásnak mint „tudati tény”-nek a definíciója. Erre a szerző Ernest Gellner Nations and Nationalism című könyvének egyik termékeny metaforája, az „etnicitás almája” alapján tesz kísérletet:

„Az ’etnicius almája’, ha biblikusan és mitikusan próbáljuk értelmezni anélkül, hogy eredeti értelmét erőszakosan módosítanánk, elsősorban a tudást jelenti; bibliai értelemben tehát önnön meztelenségünk tudatát, mely nem lehetett meztelenség, amíg nem vált tudattá. Ám megízlelvén a tudás tiltott gyümölcsét, az ember már tudta, hogy valakinek vagy valaminek szándéka van vele, mi több, hogy van valamije, amitől nincs módjában megszabadulni, amit mások is észrevehetnek rajta, amit ’rá lehet bizonyítani’, amit ennélfogva tanácsos olykor ’véka alá rejteni’. A meztelenség eredendő felismerése nemcsak az egyedi ’identitás’ megszületésének pillanata: a nemzeti ébredésé is. De Éva tiltott gyümölcsének megízlelése egyben az ártatlanság jóvátehetetlen elvesztése is, eredendő ’bűn’, s innen már egyenes út vezet a viszály almájához, mely egyébiránt nemcsak a görög mítoszból, a Bibliából is következik: Éva után jön Káin, az első gyilkos tett, majd a Bábel tornya: a ’nemzeti identitás’ fogalmáért a nemzetek drágán megfizettek: emberi identitásuk tudatával. Az eredendő bűnt kérlelhetetlen és tévedhetetlen pontossággal torolta meg az isteni büntetés. Az etnicitás almája a kígyónak és a viszály istennőjének közös gyümölcse.” (55)

Ez a kellőképpen homályos fogalom lehetőséget teremt arra, hogy a szerző a magyar, cseh, szlovák és német „nemzeti jellem”-re vonatkozó munkákat kritikailag kezelje, azaz, hogy ne csupán merítsen belőlük, de a „nemzeti jelleg”-nek nevezett tudati mechanizmusok működését is bemutassa rajtuk.

nagytakarítás

A humorérzékkel végrehajtott, végső fokon azonban mégiscsak pedáns „nagytakarítás” eredményét a szerző a kötet végén Tíz tétel a „nemzeti alkatról” (ha van) cím alatt össze is foglalja számunkra.

Ezt a remek kis összefoglalást, melynél pontosabbat (a szerző szerint „a pontosság nem egyéb, mint a pontatlanságnak a tárgyhoz mért optimálisan adekvát foka”, aligha lehetnénk képesek összehozni, érdemes tehát teljes terjedelmében idéznünk:

„1) A sztereotípiák gondolkodásunk természetes képződményei; egyszerűségükkel és elvontságukkal olykor megkönnyítik a megismerést, merevségükkel azonban többnyire inkább gátolják.

2) A „nemzeti” vagy „etnikai” sztereotípiák csupán a sztereotípia speciális esetei.

Mindazonáltal igaz, hogy a kép, az „imidzs”, amely tudatunkban más nemzetekről kialakult, sztereotípiákon alapul.

3) Az etnikai sztereotip
olykor megtéveszt részlehajlásával,
gyakran megtéveszt tudatlanságával,
mindig megtéveszt merevségével, de
sosem a véletlen műve; lehet és érdemes elemezni és indokolni.

4) Az etnikai sztereotípiák tudati tények, melyek bizonyos fokig meghatározhatják magatartásunkat. Amennyiben megkövült öncsalások és előítéletek társulnak hozzájuk, kártékonyak, sőt, veszedelmesek is lehetnek.

5) Egy nemzet képe (imidzse) tágabb fogalom, mint a ’nemzeti alkat’. A nemzet imidzséhez sok olyan vonás is társul, melynek a ’nemzet alkatához’ semmi köze (vagy csak nagyon kevés). Ilyen például az ’imago loci’ (a színhely képe, az ország, vidék, város, ahol a nemzet megtelepedett), az ’imago historise’ (a nemzeti történelem képe, vagyis a múlt, az eredet, az ősök), az ’imago fati’ (a sors képe, a nemzet történelmi jövőjének, ’küldetésének’ az értelme,) az ’imago linguae’ (a nemzeti nyelv képe stb.). De csupán az ’imago attributorum’, a nemzet tulajdonságainak összessége fejezheti ki azt, amit több-kevesebb joggal ’nemzeti alkatnak’ nevezhetnénk. Mindazonáltal a felsorolt (és egyéb lehető) ’imagóknak’ kimutatható hatásuk van a nemzeti alkatról kialakult képre, és összevegyülhetnek vele.

6) A ’nemzeti alkat’ mint fogalom ’tudati tény’, amelynek realitását, objektív létezését éppen a legavatottabb kutatók kétségbe vonják. A ’nemzeti alkatnak’ bármilyen mérvű vagy módú tagolása (régiók, típusok stb. szerint) már önmagában is megkérdőjelezi a fogalom hitelét, s nyilvánvalóvá teszi, hogy a ’nemzeti alkat’ mindig absztrakció, melynek gyakorlati alkalmazhatósága egyenes arányban csökken bizonyíthatóságával.

7) A ’nemzeti alkat’ képzete mindig

a) valamely más nemzettel (vagy nemzetekkel) való egybevetés révén,

b) az önarckép és a más nemzetek tudatában élő imidzs egybevetésévei keletkezik.

8) A ’nemzeti alkat’ képzete magában foglalja a közös eredet hiedelmét, a közös nemzeti tulajdonságok genetikus bekódoltságának képzetét, más szóval azt a meggyőződést, hogy a nemzeti alkat nem szerzett, hanem öröklött tulajdonság.

9) A ’nemzeti alkat’ meghatározásai általában iparkodnak kizárólagosnak vélt nemzeti sajátosságokra szorítkozni, minden esetben tévesen, minthogy:

a) nem létezik olyan attribútum, mely egy és csakis egy nemzetre volna korlátozható,

b) a több nemzettel közös tulajdonságok nem kevésbé jellemzők az illető nemzetekre, mint eltérő tulajdonságaik.

c) a ’nemzeti alkat’ (ha van) nem képzelhető másként, mint közös és eltérő tulajdonságok összességeként.

A fentiekből következik, hogy a ’nemzeti alkat(ok)’ explicit megfogalmazása túlnyomórészt, ha ugyan nem kivétel nélkül, álsajátos (pszeudospecifikus) következtetésekre vezet.

10) A legtöbb (de legalábbis a legtöbb európai) nemzetnél a ’nemzeti alkat’ képzetét általában egy bizonyos meghatározott korban a nemzettest befolyásos és hangadó, hagyományaikat féltő rétegei hozták létre. Az utánuk következő nemzedékek ezt a képet vagy kiegészítették, vagy (hol szkeptikusan, hol szenvedélyesen) tagadták. A nemzeti alkat imidzse (a sajátunké éppúgy, mint a másoké) változhat és változik is az időben. Lassabban, mint a női divat, de rövidebb időközökben, mint a földkéreg geológiai rétegei.” (173–175.)

Az olvasó az összefoglalás precizitása és tudományos igényessége dacára sem térhet ki néhány tolakodó kérdés elől. Nem világos, hogy az azonos etnikumú emberek összetartozása, ahogyan a szerző az etnicitást definiálja, mitől irracionálisabb, mint a családi, a házastársi, a munkahelyi vagy a lakóhelyi összetartozás?

Kezdjük az 1) ponttal. Az, hogy a sztereotípiák „egyszerűségükkel és elvontságukkal olykor megkönnyítik a megismerést, merevségükkel azonban többnyire inkább gátolják”, akár a – mindenkori – tudományos ismeret definíciója is lehetne.

megkövült öncsalások

Fontos és méltánylandó kitétel, hogy „amennyiben megkövült öncsalások és előítéletek társulnak hozzájuk, kártékonyak, sőt, veszedelmesek is lehetnek”, de ehhez a megállapításhoz is bátran hozzátehetnők: akárcsak a tudományos ismeretek. Amennyiben megkövült öncsalások és előítéletek társulnak hozzájuk, azok is veszedelmessé válhatnak.

Az előfeltevést a szerző érvei sem támasztják alá. Sőt, a fenti megfogalmazások tükrében úgy tűnik, hogy a nemzeti jellegre vonatkozó ismeretek nem sokban különböznek egyéb ismereteinktől, beleértve a tudományosakat is. Ha a szerzőnek a nemzeti jellemvonások vizsgálatára alkalmazott módszerét magukra az egyénekre is alkalmaznók, hamarosan rá kéne jönnünk, hogy az egyéni tulajdonságok leírásában egészen hasonló nehézségekkel kell szembenéznünk, mint a nemzetiek leírásában, az egyéni tulajdonságok is nehezen megragadhatók. Mintha a nemzetekre és az individuumokra vonatkozó ismeretek közt is több lenne a hasonlóság, mint az eltérés.

A szerző a német származású brit szociológus Jürgen Eysenck nyomán 18 olyan „nemzeti” tulajdonságot vesz vizsgálat alá, melyekkel a különböző európai népek egymást jellemzik, s ezek vonatkozásában egyébként az eltérő népek közt „meglepően nagy a konszenzus”. Ezek a tulajdonságok a következők: babonás, beszédes, családszerető, dolgos, elmélkedő, furfangos, gondtalan, intelligens, kegyetlen, lusta, megbízhatatlan, nacionalista, piszkos, ravasz, szellemes, szenvedélyes, vallásos, zenekedvelő.

Nemcsak az okoz problémát, hogy ezek a jelzők már eleve többértelműek, s ezért nehezen definiálhatók, hanem az is, hogy eltérő vonatkozásokban erősen eltérő jelentések tapadhatnak hozzájuk.

A szerző egy adott ponton ironikusan megjegyzi, hogy „az egyén, különösen a hölgyek, a biológiai ifjúságot részesítik előnyben, a ’fiatal nemzetek’ imidzse, ha ez a nemzet mégoly életerős is, ha mégoly fényes jövő áll is előtte, kevésbé előkelő, mint az ’öreg’ nemzeteké”. Az a látszat teremtődik tehát, hogy az egyénre vonatkoztatva a fiatal és az öreg fogalmai eltérő értékhangsúlyokat implikálnának.

Valójában e fogalmak használatában, akár a nemzetekre, akár az egyénekre alkalmazzuk őket, meglehetős összhang uralkodik. Az ellentét nem a nemzeti, illetve az individuális referencia eltérő természete, hanem a fogalmakhoz eltérő életkorokban tapadó, eltérő értékhangsúlyok következtében jön létre. A fiatalabbak szeretnének idősebbek lenni, az idősebbek szívesebben lennének fiatalok. Azt sem hinném, hogy az idősebb férfiak kevésbé preferálnák a fiatal lányokat, mint az idősebb nők a fiatal fiúkat. Ezért Jolánról éppoly kockázatos – időtlen érvénnyel – megállapítani, hogy az idősebb, illetve a fiatalabb fiúkat kedveli, mint – időtlen érvénnyel – azt állítani, hogy a magyarok idegenkednek a forradalmaktól, illetve alkatilag rebellisek. Jolán fiatalon feltehetőleg az idősebb fiúkat preferálta, ahogyan a magyarokat forradalmár nációvá tevő 1848-at vagy 1956-ot követően a magyarok is hosszú időn át idegenkedtek a forradalmaktól (s alig hiszem, hogy tévednék, ha azt állítanám, hogy e pillanatban is idegenkednek).

Persze kivételek is mindig akadnak. Ahogyan Jolánnal is megeshet, hogy bár fiatalon az idősebb fiúkat preferálja, ha olyan partnerre akad, aki nagyon megtetszik neki, egészen bizonyosan megszegi a szabályt, a magyarok közül sem volt 48-ban vagy 56-ban mindenki forradalmár, voltak, akiket körülményeik az ellenforradalmi táborba sodortak, ahogyan sokakat 1919-ben is csak a sajátos körülmények tettek forradalmárokká.

Vagy ragadjunk ki a fenti sorból két egymást követő jelzőt: az „intelligens”-t és a „kegyetlen”-t. Az egyén számtalan vonatkozásban lehet intelligens, van ösztönös intelligencia és van észszerűségre való hajlam, az egyik gyakorlati, a másik elméleti képesség. És van fizikai kegyetlenség és van morális kegyetlenség (Ady szerint az emberség is lehet kegyetlen, legalábbis kegyetlenebb). Ezek a tulajdonságok nem mindig és nem mindenkit jellemeznek. Azaz egyénre vagy közösségre alkalmazva egyaránt csupán statisztikaiak. Ha valakit intelligensnek vagy kegyetlennek nevezünk, mindig egy jól meghatározott vonatkozásban, időszakban és meghatározott mértékben tekintjük annak.

Nincs ez másként a nemzetek esetében sem. A „románok”, ha Erdélyről van szó, túlnyomó többségükben (ma még) ellenzik a többnyelvűséget, ha Észak-Bukovináról van szó (már ma is), lelkesen helyeslik. Sőt, az erdélyi románok a múlt században, amíg magyar uralom alatt éltek, az anyanyelv szabad használatának fanatikus hívei voltak, hogy aztán 19 után radikálisan megváltoztassák véleményüket. S ma – a megváltozott körülmények nyomása alatt – mintha ismét kezdenék megváltoztatni!

Az erdélyi románok, magyarok, szászok egymásról kialakított „előítéletei”, amint azt például Borsi-Kálmán Béla is meggyőződéssel vallja, valóságos történelmi élményeken alapulnak. Ezért nem ártana komolyan venni őket.

etnikai sztereotípiák

A nemzeti sztereotípiák azonban individualista alapon értelmezhetetlenek. A nemzeti sajátosságok nem egyéni, hanem közösségi viselkedésminták. A magyarok, amikor a románokat intoleránsaknak tekintik, nem egyénként ítélkeznek, és az ítélet sem az egyes emberre vonatkozik. A közösség tagjaiként alkotnak véleményt egy másik közösség tagjairól. A hangsúly mindig a közösségen van. Ha ezeket a véleményeket az egyes emberekre próbáljuk alkalmazni, kisebb-nagyobb mértékben mindig relativizálnunk kell, ellenkező esetben könnyen hamisaknak bizonyulhatnak. Ha egy román vagy magyar szóba elegyedik egymással, az intolerancia vádját kölcsönösen föl kell függeszteniük, másként nem lenne értelme szóba állniuk egymással. Ettől a pillanattól azonban már egyikük sem intoleráns. Ez a helyzet azonban soha nem téveszti meg őket. Mindketten tudják, hogy (távollévő) honfitársaik többsége (a közösség) továbbra is az intolerancia fogalmaiban gondolkodik, s a konkrét beszédhelyzetből kilépve ők maguk is azokban fognak gondolkodni. A beszélgetés tartamára mintegy kiléptek a közösségből. Az efféle kilépések persze közelről sem haszontalanok, hiszen ha hosszú időn át tömegessé válhatnak, fokozatosan erodálhatják, illetve megváltoztathatják az etnikai sztereotípiákat. (Lásd a német–francia viszony háború utáni alakulását.)

A románok magyar szemmel vagy a magyarok román szemmel egészen másoknak látszanak, mint valamely nyugat-európai nézőpontból (s e nézőpontok közt is mutatkozhatnak különbségek). Az erdélyi románok például csak a magyarok vonatkozásában idegenkednek az anyanyelv használatától, az angoloktól vagy a franciáktól a legkisebb mértékben sem veszik zokon, ha nem románul szólnak hozzájuk. Sőt, egy külföldi előtt (akiről már eleve azt kell feltételezniük, hogy a kisebbségekkel szemben engedékenyebb álláspontot képvisel) az anyanyelv használatának jogáról is másként fognak vélekedni, mint mielőttünk.

De ha megvizsgáljuk a románok magyarokra vonatkozó előítéleteit, rá kell jönnünk, hogy azokban is több az igazság, mint a megalapozatlan tévítélet. Általában „dolgosak”-nak és „tiszták”-nak tekintenek bennünket. Statisztikailag, azaz a magyar népesség egészére vonatkoztatva és országos átlagban mindkét „vonás” hitelesnek minősíthető. Még akkor is, ha a magyar csövesek átlaga jóval piszkosabb, mint a román pásztoroké; vagy ha a magyar kocsmatöltelékek átlaga jóval lustább, mint a román utcaseprőké.

Alaposabb elemzésre a magyarok „gőg”-jére vagy „türelmetlen voltá”-ra vonatkozó előítéletek sem bizonyulnának alaptalanoknak. Igaz, ezeknek a „tulajdonságok”-nak a jelenlétét a románság bizonyos rétegeiben is könnyűszerrel ki lehetne mutatni. Sőt, az is világosan kimutatható, hogy Erdéllyel a román uralkodó rétegek a magyar uralkodó osztályok „legundorítóbbnak” tekintett tulajdonságait is átvették.

A nemzetek önképe és másokról alkotott nézetei, és az egyének önképe és másokról alkotott nézetei közt szintén mély hasonlóságok vannak. A nemzetek, akárcsak az egyének, szeretnek hasonlítani egymáshoz – és szeretnek különbözni egymástól. Általában azokhoz szeretnek hasonlítani, akik távol (vagy éppenséggel túlságosan távol) állnak tőlük, és azoktól szeretnek különbözni, akik közel (vagy éppenséggel túlságosan közel) állnak hozzájuk.

Az sem újdonság, hogy az ember azokat a tulajdonságokat utálja leginkább másokban, amelyeket önmagában is felfedez, és azokért rajong, melyeket önmagában legfeljebb csak szeretne felfedezni.

Az önképet tehát nem annyira a valóságos tulajdonságaink határozzák meg, hanem hogy kihez szeretnénk hasonlítani és kitől akarjuk magunkat megkülönböztetni vagy éppenséggel elhatárolni. Az önkép következésképp többé-kevésbé mindig torz.

De soha nem szükségképpen beteges. Akkor válik betegessé, ha a sóvárgott tulajdonságok valami okból elérhetetlenekké válnak, és az ellenszenveseken nem vagyunk képesek felülkerekedni. Azaz, ha a körülményeink „egészségtelenek”.

A sztereotípiák akkor válnak „kártékonyakká” és „veszedelmesekké”, azaz etnikumközi gyűlölködések és kegyetlenkedések forrásaivá, ha az etnikumok egymáshoz való viszonyában huzamosabb időn át rendezetlen problémák vannak. Ha az egyik etnikum – számbeli, történelmi, katonai, adminisztratív hatalmára alapozva – elnyomhatja vagy a társadalom perifériájára szoríthatja a másikat.

Az etnikai sztereotípiák csak és csakis ezekben az esetekben válnak az intolerancia, a gyűlölködés, az erőszak forrásaivá. Normális körülmények közt éppoly nélkülözhetetlen eszközei a világban való eligazodásnak, mint biológiai reflexeink, érzékelési sémáink, kulturális hagyományaink.

Megoldatlan problémák híján itt Kelet-Közép-Európában is kiderülhet, hogy a jó évszázados különbségkeresés lázában sokkal több rokon vonásra tettünk szert, mint ún. etnikai sajátosságra.

szalmalángszerű lobbanékonyság

A kötet egyik legbriliánsabb része éppen az, amikor a szerző bebizonyítja, hogy az Emanuel Chalupny, a híres-hírhedt cseh nemzetkarakterológus szerint a csehek megkülönböztető jegyeiként feltüntetett összes „vonások” (a cseh nyelv első szótagra eső szóhangsúlya, s ebből következően az időmértékes versélésre való alkalmassága, a kettős tagadás, a felsőfok képzésének módja, a lelkialkat szalmalángszerű lobbanékonysága stb.) pontosan egyeznek a magyarokéval, olyannyira, hogy az idegen akár össze is „téveszthetne” bennünket. Erről az „azonosságról” azonban sem a magyar, sem a cseh nemzetkarakterológusok nem vesznek tudomást.

„Íme, egy jellegzetesen közép-európai „tévedések vígjátéka”: mindkét kultúrnemzet művelt értelmiségi elitje egyaránt jól tájékozódik a világban, de nem is néz, nem is lát át a szomszédba, a kerítésen túlra, s ez a fölényes magabiztosság a melegágya a sajátosságról táplált téveszmék tömkelegének, annak, amit e munkában ’álsajátosságnak’ nevezek.” (85)

Az, hogy a nemzeti sajátosságok és az egyéni sajátosságok hasonlóságának és különbözőségének feltárása elmarad, a szerzőt is tévítéletekhez vezeti. A 9) pontban például ezt olvashatjuk:

„A ’nemzeti alkat’ meghatározásai általában iparkodnak kizárólagosnak vélt nemzeti sajátosságokra szorítkozni, minden esetben tévesen, minthogy:

a) nem létezik olyan attribútum, mely egy és csakis egy nemzetre volna korlátozható,

b) a több nemzettel közös tulajdonságok nem kevésbé jellemzők az illető nemzetekre, mint eltérő tulajdonságaik,

c) a ’nemzeti alkat’ (ha van) nem képzelhető másként, mint közös és eltérő tulajdonságok összességeként.”

Ezek az állítások az individuális alkatra is érvényesek. A nemzeti alkat meghatározásai nem szükségszerűen „kizárólagosak” és nem is „minden esetben téves”-ek, csak azokban az esetekben válnak azzá, amikor a különböző nemzetek, etnikumok, vallási felekezetek viszonyát megoldatlan történelmi, társadalmi, kulturális problémák terhelik.

némi humorérzékkel

Ez a megállapítás azért fontos, mert az etnikai, nyelvi és vallási konfliktusok kezelésének helyes módját is sugallja. E konfliktusok megoldása ugyanis elképzelhetetlen az etnikai sztereotípiáknak mint a viszálykodások forrásainak felszámolásával. Egyrészt mert a sztereotípiák, bár átalakíthatók, nem szüntethetők meg. Sztereotípiák nélkül lehetetlen volna élni. A konfliktusokat a hamis, valóságtól elrugaszkodott sztereotípiáknak a valóság-közelibb sztereotípiákkal való helyettesítése szüntetheti meg. Ehhez azonban a közösségi alkatok eltorzulásának okait, az etnikai, vallási és nyelvi elnyomást vagy éppenséggel terrort kell felszámolni. Olyan feltételeket kell teremteni, amikor az ember józan kritikával és némi humorérzékkel viszonyul az önmagáról és a másokról kialakított képhez, tudván, hogy ez a kép csupán elvont keret, koordinátarendszer, melyhez viszonyítva az egyes ember „tulajdonságtérben” elfoglalt helye meghatározható. A sztereotípiák normális esetben csupán tájékoztató jellegűek. A megismerés nem egyéb, mint a sztereotípiák helyességének ellenőrzése, esetenkénti kiigazítása. Az egyén lokalizálása az individuális és a közösségi „tulajdonságterekben” csupán a bonyolultság fokában tér el egymástól. A nemzeti tulajdonságok az individuálisaknál is statisztikaibbak. Ezért tulajdonításuk az előbbieknél is nagyobb elővigyázatosságot igényel.

Nem a sztereotípiákban gondolkodás, hanem a gondolkodás merevsége a kóros állapot. A feladat tehát nem a sztereotípiák – egyébként is reménytelen – kiirtása, hanem a kórokozó felderítése. A könyv a maga realitás-közelibb látásmódjával ehhez a felismeréshez nyit utat.

kép | shutterstock.com