fbpx
Joseph W. Meeker

BEVEZETÉS AZ IRODALMI ÖKOLÓGIÁBA

2005 február

BEVEZETÉS AZ IRODALMI ÖKOLÓGIÁBA

Régi hagyományt őrző kultúrákban új ismeretségek születésekor jó alkalom nyílik őseink történeteinek megismerésére. Most, hogy te meg én találkoztunk, hadd beszéljek a családomról.

nehéz élete volt

A Sinus Block név úgy hangzik, mint valami orrbetegség. Az apai nagyapámat hívták így. 1884-ben, tizenkét éves kisfiúként érkezett Németországból Amerikába. Felnőtté válása hagyományos bevándorló-történet. Fiatal korában iskolázatlanként farmokon dolgozott, így összekuporgatott annyit, hogy apró bútorboltot nyisson. Bevándorló lányt vett el, három gyerekük született. Középkorúként, már mint temetkezési vállalkozó, az iowai Waterloo leggazdagabbjai között tartották számon, s a helyi gyülekezet bigott oszlopa lett. Sinus húszas éveim közepén hunyt el. Nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk volna. Kemény, szigorú ember volt, az a fajta, aki mindig tartja a távolságot, és egyáltalán nem érdekelték a fiatalok. Nemigen emlékszem egyetlen Sinus Blockról szóló, személyes történetre sem, bár a családi legendáriumban számon tartjuk, milyen nehéz élete volt.

Joseph Meeker – úgy hangzik, mintha én volnék, de így hívták apám apját is. Ősei még 1635-ben érkeztek Angliából New Jersey-be, és azóta farmerek voltak, egészen az 1929-es gazdasági válságig, amikor Joe Meeker arra kényszerült, hogy eladja iowai farmját. ’29 óta senki nem lett farmer a családban. Ötéves voltam, amikor Joe meghalt. Kevés emlékem maradt róla, mégis úgy érzem, közelről ismerem. Szobatudós és zenész volt, mint mind a tíz gyermeke. Amikor csak ellátogattam hozzájuk, még nagyapám halála előtt, a ház zenével, parázs vitákkal és történetmeséléssel volt tele. Így maradt ez a nagyapa utáni években is. A róla őrzött fotókon leomló, rakoncátlan fehér haja alól gúnyos mosollyal néz vissza rám, kezében hegedű.

Két generáció távlatából két igen eltérő genetikai és kulturális hagyomány olvad össze bennem. Ez a kétfajta, eltérő örökség adta az ösztönzést a könyv megírására. A Sinus Block-részem egyszerűsíteni és polarizálni akar: jó és rossz, fekete és fehér, érv és ellenérv ellentéteként látja a világot. Sinus az őt körülvevő emberek és események irányítója kíván lenni. Politikailag konzervatív, önértékelésének fontos részét képezi a gazdagság, ami önvédelmi eszköz, de egyszersmind fegyver is. Sinus szerint az élet verseny, ő pedig elhatározta, hogy megnyeri. Szinte látom ökölbe szorított kezét, szájának szigorú vonalát.

Joe nagyapa álla hegedűjén nyugszik, ujja valami dallamot játszik a hangszeren. Joe nagyapa sosem volt jó üzletember. Egybehangzó vélekedés szerint átlagos farmer volt, akinek nem sikerült megbirkóznia a sikerhez szükséges 18 órás munkanapok kihívásával. Joe-t a családja és a zene érdekelte. Politikailag szocialistának vallotta magát.

Izland tiszta időben

A szegénység méltóságát, a gazdagság áfiumát hirdető Eugene V. Debs volt a példaképe. Az első világháborút követően Joe családtagjaiból szervezte meg a Meeker Zenekart. A zenekarban minden gyereke azon a hangszeren játszott, amelyre ő maga tanította őket. Beutazták Iowa sáros útjait, táncesteken léptek fel és önálló koncerteket adtak. Azért dolgozott a farmon, hogy együtt tarthassa a családot. Ennek érdekében Joe kidolgozott egy tervet: hogyan vásárolhat elég földet, hogy mindannyian együtt élhessenek a zene, a szocializmus és a család utópiájában. 1929-ben a birodalma fenntartására felvett hatalmas kölcsönök a csőd szélére sodorták. Miután a bank eladta a farmot, a család szétszéledt. Joe álma szertefoszlott.

mitológiai örökség

Nagyszüleim bennem élnek tovább. Évszázadok genetikai és kulturális hagyományát képviselik. Ellentétes természetük, értékeik nem pusztán saját döntéseiken alapulnak. Viselkedésmintáik, természetük az elmúlt hatezer év különböző irodalmi hagyományaiban, s a szájhagyomány által terjedő mitológiai örökségben gyökereznek. Az emberek viselkedése – a többi élőlényhez hasonlóan – évmilliók alatt kialakult magatartásmódok alapján magyarázható.

A különböző viselkedésminták megértését számos forrás segíti. Ezek közül számomra legkedvesebb az irodalom. Az ihletett szerzők műveikben magatartásmódok, motivációk és döntéshelyzetek részletes leírásait halmozták fel, az emberiség örökségének minden korszakából és kultúrájából merítve. Másik lehetséges segítőnknek a tudományos etológia kínálkozik – az állati viselkedés részletes leírása, illetve ezeknek a kutatásoknak kiterjesztése az evolúciós pszichológiára, a viselkedés genetikai alapjaival foglalkozó tudományra. Az alábbiakban az irodalom- és természettudományok köréből mutatnék néhány mintát, amelyek segítségünkre lehetnek eltérő múltunk evolúciós és kulturális gyökereinek megértésében.

Sinus Block karakterének megfejtéséhez leginkább a kultúrtörténet kínál magyarázatot. Egy kis német városkában született, az Északi-tenger partján. A területet évszázadokon keresztül a teuton lovagrend, a porosz militarizmus, a szigorú üzletiesség, a protestáns fanatizmus és a Hanza-liga erőszakpolitikájának szelleme uralta. Az egyén és a társadalom egyaránt rideg volt arrafelé. Ifjúkorának alapélménye a hatalom, a kontroll, és a szélsőségesen polarizált gondolkodás. Ezt a légkört vitte magával Iowa német közösségébe. Ezek a viselkedésminták természetesen nem Németországban születtek – az ókori Görögország történetében is gyakran találkozhatunk hasonló elemekkel. Nem kevésbé jelentős ennek az antik görög ideálnak a továbbélése a modern nyugati nemzetek kulturális örökségében.

Árvíz Jemenben

Joe nagyapa személyiségének vizsgálata jóval összetettebb folyamat. Nem egy viselkedésjegye igen céltalannak tűnhet, különösebb meghatározott célok és felmutatható eredmények nélkül. A megélhetés folytonosságának fenntartása láthatóan már megelégedésére szolgált, míg a gazdasági összeomlás ettől az álomtól is megfosztotta, ideje legjavát a beszélgetések és a történetmesélés töltötte ki – ám ezzel egy centet sem keresett. A Meeker Zenekar a különböző táncmulatságokon egy dollár belépti díjat számolt fel. A befolyó összeg gyakran még az útiköltség fedezésére sem volt elég, profitot sosem hozott. A zene és a beszélgetések a család összetartásának, együttműködésének kellékei voltak: ez számított értékmérőnek Joe nagyapa számára. Úgy vélem, szomszédai nem tarthatták különösen sokra, hiszen látszólag játszadozással töltötte az életét. Életvezetésének mintája az evolúció őstörténetében a madarak és emlősök viselkedésében keresendő. Ezt a mintát komikus útnak neveztem el. Könyvem elsősorban a komikus út különféle magyarázataival kíván foglalkozni: a komédia, az emberi és állati játék sajátosságait, valamint a különféle fajok egészséges egyedeinek játékát vizsgálja.

 

Irodalmi ökológia

Az ember a Föld egyetlen irodalmi élőlénye. Nem vagyunk képesek növényi fotoszintézisre, és szárnyaink sincsenek – viszont csakis mi alkotunk jelentős eposzokat és persze idegesítő irodai feljegyzéseket, az emberi agy sajátos evolúciójának köszönhetően. Általános vélekedés szerint az emberiség egyedülálló irodalmi kapacitása különös méltósággal, előnnyel ajándékoz meg bennünket más fajokkal szemben. Persze elképzelhető, hogy a kiáltó darvak is hasonló önteltséget éreznének kifinomult párzási rítusaik kapcsán, ha az emberhez hasonló öntudattal rendelkeznének. Könnyen lehet, hogy a darvak is státusszimbólumként értékelnék kizárólagos képességüket, amely fajuk egyedi értékét bizonyítja. Mi meg kinevetnénk őket, hiszen őszinte pillanatainkban jól tudjuk: az egyediség önmagában nem vezet felsőbbrendűséghez.

Amennyiben az irodalom az emberi faj egyedi sajátossága, fontos a jelenség emberi viselkedésre és természeti környezetre gyakorolt hatásának alapos és őszinte vizsgálata. Látnunk kell, milyen szerepe van az irodalomnak (ha van egyáltalán) az emberiség jólétében, fennmaradásában. Milyen új szempontot kínálhat az ember más élőlényekkel, illetve a bennünket körülvevő világgal kialakított kapcsolatának kutatásakor? Vajon ez a tevékenységünk hozzásegít bennünket, hogy jobban alkalmazkodjunk bolygónk életéhez, vagy az irodalom inkább elidegenít a való világtól? Az evolúció és a természetes szelekció könyörtelen perspektívájából nézve elősegítheti-e az irodalom az emberiség fennmaradását, vagy egyenesen a kipusztulást sürgeti? Ezek a kérdések nem válaszolhatók meg nagyobb biztonsággal, mint az emberi méltóság és státusz dilemmái – azonban a hagyományosan emberközpontú önteltséggel szemben feltétlenül újabb támpontokat adhatnak. Könyvem irodalom és természet viszonyának vizsgálatával keres választ az előbbi kérdésekre.

irodalmi jelrendszerek

Az emberi tudat által létrehozott irodalmi jelrendszerek mint lehetséges evolúciós tényezők megjelenése túlságosan fiatal törzsfejlődési szakaszban történt ahhoz, hogy szerepét, hatását megbízhatóan tanulmányozzuk. Az emberi gondolkodás története nagyjából tízezer évet ölel fel. Ebből csupán hatezer év írásos emlékei maradtak fenn, csekély bizonyítékként az irodalmiság lehetséges szerepéről az evolúciós folyamatban. A rendelkezésre álló adatok ellentmondásosak vagy nem kizárólagosak. Az emberi agy különlegessége lehetővé tette az alkalmazkodást bármely természeti körülményhez: képesek vagyunk manipulálni az emberi lét számára szélsőséges viszonyokat. Mindez a flóra és fauna nagymértékű háziasításához vezetett, amely a populáció gyors növekedését, a városok és a civilizáció kialakulását eredményezte. Elménk létrehozta az emberi hatalom kiterjesztésének eszközeit, illetve a hatalmi dominancia szervezéséhez szükséges technológiákat. Létrejött a festészet, a szobrászat, a zene, a vallás, a filozófia és az irodalom. Az emberi elme működése során számos faj, teljes ökoszisztémák világméretű pusztulása következett be. Immár hatalmunkban áll elpusztítani mindazt, amit valaha is létrehoztunk – sőt azt is, ami nem a mi művünk.

Figyelembe véve a tudat megjelenésének evolúciós újszerűségét, számos félresikerült kísérletet, hibát feltételezhetünk a jelenség kialakulásának kezdeti korszakában. Vajon hány millió év és hány millió katasztrófa kellett a madarak szárnyának kifejlesztéséhez vagy az apró emlősök és rovarok védőszínének kialakításához? Az emberi elme legalább annyi hibalehetőséget érdemel, mint más találmányok. Időközben együtt kell élnünk hibáival, még ha némelyikért drágán fizetünk is.

Antarktisz

A környezeti krízis alapja mélyen az emberi kultúra hagyományaiban rejlik, az emberi mentalitás évezredek óta változatlan szintjein. Kultúránk alkotókövei azonban erősnek és tartósnak bizonyultak. Mielőtt megpróbálnánk ezeket az alapokat módosítani, tisztában kell lennünk ránk nehezedő súlyukkal. Hogyan is változtathatnánk meg Homérosz, Arisztotelész, Mózes, Szophoklész örökségét – hiszen minden későbbi jelenség, gondolkodásminta és tudattalan, viselkedésünket és választásainkat meghatározó gondolat tőlük ered. Ilyen mélységekben járva talán csak remélhetjük, hogy „megoldást” találunk. Az emberiségnek tudatára kell ébrednie: mi vagyunk az első faj, amely képes megismerni saját pusztulásának okait. S ez a felismerés komoly előrelépés lehet.

őseik életvezetési modellje

Az ipart, a technológiát, a Föld kiaknázását, az emberiség szerepének felnagyítását ideák, hiedelmek és mitológiák irányítják. A nagyságunkba vetett kulturális képzetek segítettek, hogy valóban naggyá váljunk. Elménk olyanná formálja a világot, amilyennek látni szeretnénk. Ha a Földet farmnak képzeljük el, úgy fogunk viselkedni, mintha valóban farm volna. Képzeljük el, hogy bolygónk űrhajó – s addig alakítjuk, irányítjuk útját, amíg el nem érjük célunkat. A saját magunknak gyártott magyarázat szerint alakítjuk a Földet, és ahhoz igazítjuk viselkedésünket is. A tudatunkban létrehozott erőteljes képek újabb és újabb kontextusokban értelmeződnek, generációról generációra más jelentést nyernek. Így működnek a kulturális tradíciók, melyek fenntartása intézményeink feladata. Az oktatás megismerteti a felnövekvő generációkkal őseik életvezetési modelljeit. A tudat krízise akkor következik be, amikor az örökség számos fontos eleme az aktuális körülményekben meghaladottá, értéktelenné vagy károssá válik.

Szándékosan vagy véletlenül, az irodalom a múltról alkotott elképzelések egyik legjelentősebb forrása. Az írók a legritkább esetben professzorok vagy prédikátorok, és kevesen várják el, hogy műveiket az olvasók saját élményanyagukhoz viszonyítsák: Goethe például őszintén megdöbbent, amikor reménytelenül szerelmes fiatalemberek tömegesen követtek el öngyilkosságot a bánatos ifjú Werther mintájára. Néhány szerző azonban felismerte a jelenséget és nagy műgonddal számolt be az irodalmi modellek imitálásának járulékos veszélyeiről. Dante érzékletesen írja le Paolo és Francesca pokoli szenvedéseit, akik Artúr-kori versek hatására követtek el házasságtörést. Cervantes kóbor lovagokról szóló könyvek olvasásával magyarázza Don Quijotéja anakronisztikus pályaválasztását. Flaubert pedig bemutatja, hogy madame Bovary életét egyenesen a romantikus regények döntik romba.

Az irodalmi siker hatására a műalkotások bekerülnek az akadémiai tananyagba, és „kulturális örökségünk” részévé válnak. Az akadémikusok gyakran úgy látják, a különféle irodalmi és mitológiai modellek kortárs körülményekre alkalmazása a feladatuk, így sok olvasóhoz hasonlóan kapaszkodókat keresnek az irodalomban emberi kapcsolataik eligazításához és értelmezéséhez. Bármi volt is a művész szándéka, amint művei bekerülnek a kulturális hagyomány tanmenetébe, rögtön modellekké, doktrínákká, ideológiákká alakulnak.

Az irodalom a legalapvetőbb emberi szükségletek kifejezője, és tudat-vezette fajunk jellemző viselkedésmintáinak bemutatója. Az irodalom tehát elsősorban nem a magatartások reprezentálására szolgáló kommunikációs mód vagy oktatási eszköz – bár mindkét megközelítésnek számos követője akad.

Irán

Viszonylagos állandóságának köszönhetően az irodalom könnyen értelmezhető filozófiai állításként, mellyel befolyásolható az eljövendő generációk viselkedése. Tudatosan vagy sem, az emberek gyakran utánozzák az irodalmi alakokat, és megpróbálják a művekben leírt helyzetekhez, az azokat kiváltó motivációkhoz igazítani saját életüket. Az ember természethez fűződő viszonyát ábrázoló irodalom tehát alapvetően befolyásolhatja természet-felfogásunkat.

ideológiai alapvetések

Az ökológia, bár új tudományág, ősi toposz a művészetben és az irodalomban. Az irodalmi hagyomány az ember lakta élőhelyek komplex rendszerének részeként ábrázolja a növényeket, állatokat, hegyet, tengert és eget. A jelentős irodalmi művek ökoszisztémákra hasonlítanak: nagyléptékű, panoramikus képekre, melyeken a szereplők egymás iránti érzései gyakran a természet apró részleteihez fűződő kapcsolatukban nyilvánulnak meg. Az emberi életet bemutató képrendszer sokszor biológiai eredetű, a szereplőket növényekhez vagy állatokhoz hasonlítják, s a különböző tulajdonságokat a természeti elemekre vezetik vissza. A művek gyakran különféle, a természet szabályait és az ember ezekkel kapcsolatos viszonyát meghatározó ideológiai alapvetésekből indulnak ki, amelyek általában a művész kulturális hátteréből származnak, bár sokszor ellentétesek azzal. De a legelterjedtebb, kultúrákon és korokon átívelő megközelítés talán mégis az emberiség szerepének vizsgálata a világ egészének keretében. A biológiai természet gyakran ennek a nagyobb világnak a képe.

Az irodalmi ökológia tehát az irodalmi művekben előforduló különféle biológiai motívumok és viszonyrendszerek vizsgálata, mely egyszersmind kísérletet tesz az irodalom szerepének meghatározására az emberi faj ökológiájában. Témánk vizsgálatában számos tudományág segítségünkre lehet. A tudományos ökológia nézetei szerint az irodalmi formának ideális esetben meg kellene békélnie a természet formáival és struktúráival, hiszen mindkettő a szépség és egyensúly emberi érzékelésével kapcsolatos. Az irodalmi karakterek az emberi faj tipikus vagy atipikus képviselőiként is vizsgálhatók, viselkedésmintáikat pedig összehasonlíthatjuk más fajokéval a kortárs etológia leírásai alapján. Az ember és a természet kapcsolatát meghatározó filozófiai gondolatok gyakori motívumok irodalmi szövegekben. Vizsgálatuk hozzásegíthet, hogy végigkövessük a természeti folyamatok értelmezésének történetét, és felismerjük a modern ökológiai krízishez vezető kulturális ideológiákat. Végül az irodalmi ökológia lehetővé teszi, hogy átgondoljuk, mennyiben befolyásolja az irodalom az emberi faj jólétét és fennmaradását.

 

Dante és a komikus út

Dante Alighieri 14. századi olasz költő korszakalkotó művének egyszerűen a Komédia címet adta. Később a teológusok félreérthették Dante eredeti szándékát, és a címhez hozzáadták az Isteni szót. Az értelmezési hiba folytán a mű azóta is a középkori vallásos hiedelmek kézikönyveként kerül az olvasók kezébe. Dante szavai szerint azonban művével meg akarta szabadítani az e világban élőket a szenvedéstől, és elvezetni őket a boldogsághoz. Ennek érdekében a világot legnagyobb változatosságában igyekezett ábrázolni, hogy az emberek jobban megérthessék az univerzum materiális és spirituális jelenségeihez viszonyított helyüket. A szenvedés oka Danténál a helytelen, eltorzult látásmód, amikor a valóságnak csupán egy részletét érzékeljük, s ezt a fragmentumot hisszük egésznek. A boldogság elérése akkor lehetséges, ha a kozmoszt alkotó, az univerzumban rajzó, egymással összekapcsolódó részletek millióit egységben tudjuk látni. A nyomorúság forrása a leegyszerűsített vagy korlátozott látás, a boldogság titka a részvétel a rendszer összefüggéseiben.

Dante Komédiája, mint minden igazán jelentős irodalmi alkotás, az emberi világ konkrét pillanatait ábrázolja. Bár Dante a 14. századi firenzeiekről írt, műve érvényes a 15. századi Peking, vagy a 20. századi San Francisco emberének élményvilágára is. Ptolemaiosztól és Szent Ágostontól kölcsönzött kozmológiája alapjaiban összevethető a modern kvantumelmélettel vagy a komplex dinamikus rendszerekkel. Dante azon kevesek egyike, akik saját koruk konkrét bemutatásán keresztül időtlen, egyetemes tartalmakat fogalmaznak meg. A 700 évvel ezelőtt élt költő hangja olyannyira modern, hogy minden bizonnyal 700 év múlva is hallható lesz.

Ledobott utánpótlás keresése, Északi sark

Komédia életszemlélete a szó legszélesebb értelmében ökológiai. Dante pokla mérgező gázok, szennyvizek és letarolt erdők medre. Lakói maguk idézték elő nyomorúságukat, maguk teremtették pokoli környezetüket, amelyben csapdába estek. Mindannyiuk látása eltorzult, ezért felnagyítják önző jogaikat, és mindenáron, másokkal és a világgal mit sem törődve keresik a kielégülést. A Purgatórium a tanulás helye: a lelkek itt felfedezhetik, mi minden létezik még a világban rajtuk kívül. Ahogy látókörük bővül, tudatuk szélesedik, mindinkább megértik nyomorúságuk és sebezhetőségük okait, és fokozatosan megszabadulnak azoktól. A Paradicsom fizikailag és intellektuálisan rendkívül összetett hely. Lakói a világ fizikai, spirituális és szociális életébe illeszkedő, fontos részekként tekintenek önmagukra, és pontosan tudják, milyen kapcsolat fűzi őket az érzékelt világhoz. A Paradicsomban a tudatos ember megérti a dolgok összetettségét, és az egész részévé válik.

Dante három szimbolikus környezetének lakói mellett legalább olyan fontos szerep jut maguknak a környezeteknek. A Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom visszatükrözi a bennük élő emberek morális és pszichés állapotát. Minden lélek maga választotta meg az életére jellemző környezetet, és ezzel hozzá is járult a saját értékei szerint formált környezet kialakításához. Dante víziójában az ember cselekedeteivel maga építi fel a neki megfelelő környezetet.

 

A Pokol

A Pokol a morális és biológiai szennyezettség képe. Fizikai valójában, a valós környezet formájában jeleníti meg az erkölcsi vétkeket. A Pokol képrendszere meglepően hasonlít modern korunk iparosodott, túlnépesedett, szennyezett világára: ismerős környezetnek tűnhet például a New Yorkban vagy Los Angelesben élőknek.

Levegőjét szenny és baljós gőzök felhőzik. A második kör paráznái a „pokol szélvészének” viharában vergődnek. Még lentebb járva Dante rémülten jegyzi meg: „a szem gyönge volt az éjszakában / e sűrű ködben, e fekete légben.” A látási viszonyok korlátozottak, mert a sűrű levegő nem ereszt át elegendő fényt. Ahogy Dante egyre lejjebb hatol a körökben, Rondabugyrod elérésekor a légszennyezettségi index már a tízes fokozatig emelkedik, itt mesélik el neki az aeginai katasztrófát, ahol: „oly rémes sok dögpára szállt a légbe, / hogy a kis féregig le minden állat, / a szörnyű pestis által érte vesztét”. Az alvilág legmélyén pedig a befagyott tavat, a Cocytust felhőszerű „vaskos pára lengedez be”, melytől sem lélegezni, sem látni nem lehet.

sós könnyek hömpölyögnek

A Pokol vize: szennyvíz. Az ötödik körben eredő Styx folyónak „bíbornál jóval sötétebb a habja”, Dante lefelé ereszkedve a hegyről bűzös mocsarak mentén követi útját. Más folyókban vér vagy sós könnyek hömpölyögnek. Egyik víz sem táplálja a folyásuk mellett elterülő kiszikkadt földet. Partjaikat kővel rakták ki, vagy – mint a Rondabugyrod – „kérges penész ül itt a parti ormon, / mert a bugyornak gőze lecsapódott / s szemem gyötörte és csavarta orrom”. A förtelem mélyére tekintve Dante így ír: „láttam ronda népet úszni / oly rondaságban, / mely árnyékszékről szokott lecsúszni”. A Pokol vizei tehát nemcsak képletesen, de szó szerinti, modern értelemben is szennyeződnek. A Styx, az Acheron és a Flegeton a Pokol középpontja felé tartanak, és minden szinten egyre több könnyet, vért, vétket és ürüléket gyűjtenek magukba. A Purgatórium hegyén járva tudja meg a költő, hogy a Léte vize az Édenkertben ered, s magával ragadja a Purgatóriumban megtisztítottak minden bűnét, mielőtt alászállna a Pokolba. Bűnbánók és bűnüket meg nem bánók vétkeit, minden szennyvízcsatorna vizét a Cocytus óriási, befagyott tározója gyűjti össze. A Pokol lakóit az önmaguk által beszennyezett víz és környezet kínozza.

Arcadia Nemzeti Park, USA

A Pokol legalapvetőbb jellemzője az életidegenség. Dante, mielőtt belép az alvilág kapuján, utoljára az e világi vadon három szereplőjével: egy párduccal, egy oroszlánnal és egy farkassal találkozik. Bár ijesztőnek tűnnek, Dante csak az erejüktől fél, és nem taszítja a megjelenésük. A párduc „fürge, könnyű”, „csábosan megejtő”; az oroszlán nemes vad, „emelt fővel, dühös éhséggel zsákmányát kereste”; és a nőstény farkas sem undorító, csupán „teste / terhesnek tűnt minden céda vággyal”. A ragadozók kecses ügyessége szöges ellentéte a Pokol hájas, torz szörnyetegeinek. A legtöbb állat ott groteszk, mitológiai bestia, egyeseknek emberfeje van, mint a Cerberusznak, a háromfejű kutyatestű lénynek, minek „szeme vörös, sötét szakálla ronda, / két kormos kéz nőtt rengeteg hasából, / karmolja a lelkeket, falja, bontja”, vagy a Hárpiák: „széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék, / karmos a lábuk, hasuk csupa toll, / jajgatva lakják a sok furcsa tüskét”. És ott van még Geryon, a szörnyeteg, melynek „arcát igaz ember arcának hinnéd”, ám teste kígyó törzse s farka skorpió fullánkja. A Pokol faunája emberi és állati formák groteszk elegye: valós állatoknak nincs itt helyük.

eltorzult emberség

A pokoli flóra hasonlóan torz és nyomorúságos, az élettelen növényeknek nincs egy szál levelük sem. A harmadik kör bánat-erdeje pusztaság, ahol semmi zöld nem terem. Hasonló helyszínek ábrázolása igen gyakori, és arra emlékezteti az olvasót, hogy a növényi élethez elengedhetetlen a fény és a víz. A Pokol legemlékezetesebb növényei a hetedik körben az öngyilkosokat rejtő fák: „Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott; / nem síma vessző, csak csomós, kuszálva; / nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok”. A Pokol állataihoz hasonlóan ezek a növények is az eltorzult emberséget jelképezik. Amikor Dante letör egy ágacskát, vér és szavak törnek elő, hogy felfedjék Pier della Vigna, a bukása ellen öngyilkosságba menekült államférfi senyvedő lelkét. Az öngyilkos visszautasítja, hogy szembenézzen az emberi léttel együtt járó változásokkal és nehézségekkel. Ez a fa olyan ember, aki elsatnyult, vegetatív életet választott magának. De az ilyen és hasonló metaforáktól eltekintve a Pokolban nem lelni növényzetet.

A tájképek sötétek, a természetes folyamatok mind sérültek. A hagyományosan szépnek tartott természeti elemek mind az emberi pusztítás undok ismertetőjegyeivé váltak. A Pokol hegyvidékes táj, és jócskán próbára teszi a zarándok költő hegymászó képességét, ám bérceit leküzdve nem nyerhető több, mint egy meddő bányaüreg megmászásakor. A Pokol olvasásakor nehéz elkerülni az anakronisztikus összehasonlításokat. A korunkban oly gyakori olajfoltokra gondolhatunk, mikor Dante leírja a csalókat körülvevő forró szurkot, különösen mikor lelküket a szurokban rekedt vadkacsához, sólyomhoz, héjához hasonlítja – „ott szétbékülve a forró degetben / kapaszkodnának partra, de hiába, / mert szárnyuk szurkos lett”. Nem szükséges latolgatnunk, hogy Dante megsejtette-e a 20. század problémáit. Elegendő felismernünk, hogy a 14. században elképzelhető legborzasztóbb környezet mennyire hasonlít ahhoz, amit napjainkban kezdünk megtapasztalni.

A pokol túlzsúfolt. Dante legelső élménye pokolbéli túráján a túlnépesedés. Épphogy belép a kapun, amikor a közönyösek tömegével találkozik: „Nyomában nagy menet tolongva jár, jár, / annyi, hogy sohse hittem földön járván, / hogy annyit eltiport a zord halál már”. A Vándor hamar megtanulja: a Pokolban mindenütt tömeg van, nincs menekvés az elviselhetetlen összezártságból. Ez az összezártság lesz a pokol legjellemzőbb képe, a víziók sok helyütt visszatérő eleme: a lelkek büntetése, hogy szűkös helyen kell egymást elviselniük. Farinata és Cavalcante a keskeny sírban, Odüsszeusz és Diomédész mint egyazon láng villás nyelvei, Ugolino és Ruggieri egymásba kapaszkodva, összefagyva. A túlnépesedés a Pokol egyik legfájdalmasabb nyomorúsága.

Japán

Úgy mondják, a polgárok olyan kormányt választanak, amilyet megérdemelnek. Dante a pokoli polgárok cselekedeteinek megfelelő környezetet teremt. Az alvilág lakói bármely évszázadban a címlapokon szerepelhetnének: politikai és vallási vezetők, üzletemberek, tudósok, pornósztárok, hősök és gyávák, különc bolondok. Közös tulajdonságuk az öncélú egoizmus, amely elválasztja őket embertársaiktól s abnormálisan jelentőssé vagy drámaivá teszi cselekedeteiket. Figyelmüket kizárólag a világ egy részletére irányították, és a maguk csodálnivaló vagy elítélendő módján kisajátítják azt.

Az olvasóknak gyakran okoz problémát, hogy kedvenc mitológiai figurájukat vagy történeti szereplőjüket is Dante Poklában találják. Itt van Akhilleusz, Didó, Kleopátra, sok híres pápa, együtt egy sor kevéssé ismert, de könnyen megkedvelhető alakkal: Farinata, a tehetséges és hatalmas politikus, aki pártjának jólétét mindenek fölé helyezi. Francesca, az igéző szépség, akit szenvedélyes szerelme a féltékeny férj áldozatává tett. Cavalcante, aki „jó szülőként” feláldozza magát fiáért. Pier della Vigna, a hű és elkötelezett közalkalmazott, aki identitását vesztette, amikor kitették állásából. Könnyen ébredő szimpátiánk ráébreszthet, hogy talán ránk is veszély leselkedik: hasonló szerencsétlenségek velünk is megeshetnek. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy ezek a szereplők korlátozták világlátásukat, és csak egyetlen, az önös érdekeiknek és cselekedeteiknek megfelelő részlettel törődtek. Mindannyian úgy gondolják, hogy a világról alkotott képük általánosságban is jellemző. Ezért figyelmeztet a felirat, mindjárt a bejáratnál: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A Pokol lelkei elvesztették képességüket, hogy nagyobb perspektívából tekintsenek önmagukra. Sosem érthetik meg szenvedésük valós indokát.

örömtelen környezet

Dante Poklának lakói valójában nem tudják, hol vannak. Akár a modern kori embernek: örömtelen környezetük éppen abból a tevékenységből ered, amiben legnagyobb örömüket lelik. Nem látják az összefüggést tetteik és azok következményei között. A lelkek éppen annyira nem tudják, hogy a Pokolban járnak, ahogy Dante kortársai sem tudták, hogy a Föld a Nap körül kering. Különlegességükbe és tehetségükbe vetett hitük meggátolja, hogy felismerjék valódi helyzetüket. Francesca a szerelembe szerelmes, Farinatát eltölti pártja iránt érzett büszkesége. Ugolinót csak a bosszú élteti. Mindannyian megtapasztalják a létezés tragédiáját, de képtelenek megmagyarázni az okát. Némelyek – például Pier és Francesca – úgy vélik, egy zsarnok isten bünteti őket, és szánalomért esedeznek. Farinata, vagy maga a Sátán büszke alakok, szenvedésüket emelt fővel viselik, még környezetüket is lenézik: a lélek állapotának megvetése a Pokol leglényegéhez tartozik. Az alvilági lelkek szenvedélyes tagadók, akik nem vállalnak felelősséget szenvedélyükért. Szenvedésük okát keresik mindenütt, égre-földre mutogatva, csak éppen a valós indokot nem találják. A Pokol a lélek iróniájának gigantikus metaforája, ahol a fájdalom már olyan elviselhetetlen, hogy csillapítani sem lehet.

Dante nem azért rója Isten büntetését a bukott lelkekre, mert megszegték a középkori keresztény moralitás törvényeit. A Komédiában nem szerepel Isten, és törvények sem fogalmazódnak meg. A bűn meghatározása egyáltalán nem foglalkoztatja Dantét – művében az emberi cselekedetek motivációira koncentrál. Pier elkárhozik, mert öngyilkossága a felelősség felfüggesztése, a szintén öngyilkos Cato azonban tiszteletreméltó helyet kap a Purgatóriumban, mert az emberi szabadságot szolgálva áldozta fel életét. Francescát börtönbe zárja a szexualitás – Beatrice azonban arra használja, hogy Dantét a Paradicsomba csábítsa. Semmilyen cselekménynek vagy eseménynek nincs különleges, a kontextuson túlmutató jelentése – mindig az összefüggés, és nem valami külső erő hozza a következményeket. A Pokolra jutó emberek azért kerülnek oda, mert elveszett számukra „tudásnak és a szónak ára”, az intellektus áldása. Az emberi elme lehetővé teszi, hogy megértsük a világot, s hogy környezetünk és a saját jólétünk érdekében cselekedjünk. Ha visszautasítjuk ennek megértését, az maga a büntetés.

Planktonok tánca az óceánban

Egyszerűbb lett volna a Poklot félelmetes vadonként leírni, amelyben a természet maga a gonosz, az ember ellenségének szimbóluma. A költő számos ilyen ábrázolással találkozhatott a középkori mesék, legendák és az egyházi dogma hagyományaiban. Dante elhatározása, hogy Poklának környezetét az emberek szennyezik be, és minden vad, természetes életformának híján van, rendkívül eredeti, a legapróbb műgonddal kivitelezett gondolat, amelynek alaptétele, hogy az emberek felelősek a világ létrehozásáért, amelyben mindannyiunknak élni kell.

kép | NASA Goddard Space Flight Center, flickr.com
felső  kép | Ahol a Duna a Fekete-tengerbe ömlik