Beney Zsuzsa

NYAKSZIRT ÉS NAPLEMENTE KÖZT 

1994 július

NYAKSZIRT ÉS NAPLEMENTE KÖZT 

Ahogy a költő a hegy, a közeli Kis-Sváb-hegy kiugró peremén él, költészete is hegytetői költészet, őszi és téli viharok, sűrű hófelhők és szikkasztóan száraz szelek kavarognak körülötte. Igen-igen erős kötelékekkel kell a talajhoz kötődnie annak, aki meg tud maradni ezen a helyen – mert a hegytető kilátó és metszőpont is, és Horgas Béla költészetének legfontosabb ismérve ez a metszőponton-állás, a határhelyzet veszélyeztetettsége. Talán még pontosabb, ha azt mondjuk: e metszőpont-, illetve határhelyzet tudata: a fönt és a lent, a kapott és teremtett meghittség és a ma mindannyiunkra érvényes elviselhetetlen magunkra maradottság, a nagyon személyes és nagyon közös nyelv, a mindenkiről és mindenkinek szóló közvetlen beszéd és a barokkosan túlzsúfolt képi kifejezésmód vállalása. Ezek az egymással szinte ellentétes komponensek ütköznek, harcolnak és ötvöződnek végül szerves egységgé költészetében.

félálom és virrasztás között

Hogyan is lehet ez? Mi az a poétikai rejtély, amelyet különneműségekből képes létrehozni a szintézist, mely úgy őrzi meg elemeinek szétválasztottságát, hogy összecsapásukkal életre keltse és a kötet egészében fenn is tartsa hatásának feszültségét? Ahhoz, hogy erre a kérdésre felelni tudjunk, végig kell tekintenünk azon a világon, mely a költő számára e hegytetőről belátható – mert hiszen más az, amit ő, és más, amit a táj egy más lakója lát; más, mint amit mi látnánk, ha az ő ablakán tekintenénk ki – mert annak, amit e költészet határhelyzet-jellegének mondtunk, a költői mondandónak és vele a költői létnek alapja éppen és csakis ez a látása. Ébren, a hajnali város felett, vagy félálom és virrasztás között, ahogyan Horgas mondja: hunyt szemhéj-homályban. A sötétfehéret neki kellett meglátnia, és meg kellett látnia ahhoz, hogy mi elképzelhessük; az ő szemében spontán látvány volt az, mely a múlt szaros faedényeibe öntve vár, hogy ami jelenünkben bonyolult, érthetetlenül-érthető, ismeretlenül-ismerős asszociációs láncot indítson meg.

vecteezy colorful flowing bubbles abstract background fluid organic 22408352

Bizonyos, hogy Horgas költészetének legmélyebb és legfontosabb alapja a kép. Csakhogy, jellemzését tekintve, ezzel még semmit sem mondtunk – hiszen nincs olyan költészet, mely elsődlegesen ne képben fogalmazna, legyen bár e kép mindössze a nyelvben tükröződő tér szerkezetének, az alá- és fölérendelések, a bennfoglaltatások láthatatlan hierarchiájának érzékeltetése. Ennek a kötetnek címlapja a szerző festményének felhasználásával készült; a kép absztrakt elemeiből, melyek a rejtetten figurálisat őrzik, és az elő-előbukkanó figuralitásból, mely minduntalan átlökődik az absztrakt formák és az önmaguk kifejezőerejére hagyatkozó színek világába, könnyen következtethetünk a költői szem látványt felbontó és látványt előállító képességére. Horgas költészetének lényege ugyanaz a szélfútta, már-már fragmentumokká széteső, a keserűségben és a végzetes, szenvedélyes pusztulásérzetben mégis koherens világkép, melyet a kötetet borító festmény alapján megsejthetünk. Fragmentumokká széteső – mondjuk –, de vajon nem inkább fragmentumokból összeálló világlátás ez? Egy lázasan átmeneti világ képei, melyek a valóságos látványból indulnak ki, s melyeket a világ valóságos állapota, létezésünk kozmikus jelene emel ki az ősi káosz homályából. Kozmikus jelenről beszélek, holott a Horgas által megjelenített világpillanat nagyon is a megélt időhöz, az élő, pusztításnak kitett természet, és az élő, pusztulásnak kitett, a háború és a barbarizmus erejének kiszolgáltatott ember közös idejéhez kötődik. Egyszerre a mindennapoké, egy napszaké – ahogyan írja:

…délután, ahogy
kinéztem, szöszösen finomkodó,
verébfej-forma pelyhekben zizegni
kezdett a hó; szégyenlősen a hegy
hullamerevsége beleoldódott a csend
hasába, szürke tömege a télnek
szétterült, az égi-földi fehérség
sötétjében kiegyenlítődött, este lett,
szép, szinte édes
(Meddőhányó)

és nem is csak egy napszaké, hanem évszaké is.

vecteezy colorful flowing bubbles abstract background fluid organic 22408382

Vagy ez a világpillanat a történelem rettenetes ideje, a halál és a pusztulás időből kiszakadása összeforrva a mi mégiscsak másként megélt létezésünk idejével, a Mosztár című versben:

Mosztárra ébredtem ma megint,
még tartott a szeptember-éj,
százak úsztak lenn, a hídról
azt is láttam, ki halott, ki,
mind már, mind, mert mutogat-
ják hideglelős ládák falára
kivetítve a képzeletet csúfoló
képeket, ahogy villanások
hasítanak a város méhéig és
megszülik a halottakat,
hallgatlak, és te
ezt suttogod nekem, szeptember;
tücskeid zengésében is ezt
ritmizálod?

Ha az idősíkok egymáson áttűnő örökös jelenéről, a szétszakadt idő folytonos megdermedéséről szólunk, voltaképpen a képes ábrázolás egy másfajta leírásával kísérletezünk. A megállt idő képpé változik; de az a kép, mely itt mint elszakadt filmszalag őrzi a felpergetett időt, mégiscsak folyamatosságában vagy zuhatagában foglalja azt önmagába. E költészet fragmentáltsága ezt a köztes állapotot jelenti, az elfutó és a megdermedt idő közötti képszerűséget, azt az idősiklást, melyet hol a költői látás vetít a külső dolgok lassúbb holdfordulására, hol meg a külső történések, a valós világ szétesése és újraépülése a lélekre. Arra a lélekre, mely oly mélyen vágyódik a lét csöndjére és harmóniájára, hogy hiányukat csak e megszakítások és újrakezdések forgatagában képes elviselni. Ezért, idő és kép oly megrázóan összefonódott, megkülönböztethetetlen és abszurd egységéért e sokat jelentő, mindig jelentésteli képek jellege nem fejezhető ki a jelképesség kategória rendszerében: nem szimbólum, nem metafora, de nem is egyszerű költői kép; úgy lebeg e hármasság van-nincs állapotában, mint a vízsugáron táncoló kaucsuklabda.

a láttatás kaleidoszkópjában

E képek öntörvényűsége és zuhogó áradata a modern manierizmusnak arra az irányzatára emlékeztet, mely leginkább Weöres Sándornak az ötvenes-hatvanas években írott mélyen keserű verseiben jelentkezik; nemcsak a láttatás kaleidoszkópjában és a képek áradó redundanciájában, hanem a manierizmusra jellemző borzongató, félelemteli hatásban is. Horgasnál még szerelmi költészetének erotikájából is kihalljuk a földdel egyesülő és a földből kiszakadó test mitologikus rázkódásait, az elemek félelmetes morajlását.

Miből fakad e vad, szenvedélyes és fájdalmas keserűség? A költő felelősségtudatából-e, a természeti és történelmi katasztrófák, s bennük a saját tehetetlenségünk átéléséből? Alkati tényezőkből, mint ahogyan azt már előző kötetei alapján is sejthettük? A modern költészet lehetőségéből, mely e valószínűleg komplex tényt felbontás nélkül képes ábrázolni? Valószínű, hogy e tényezők együttes hatásából. A versszerkezetet kitöltő, azon szinte túlcsapó redundancia igen-igen finoman és rejtetten nemcsak megtartja, hanem meg is teremti a vers szerkezetét, a tagolatlan szövegben elbújtatott, már-már strófikus visszatéréseket, a gyűrűszerű önmagába záródást, a variációk technikáját, s nem utolsósorban a nyelv hangzási effektusait, azokat a szójátékokat, melyeket már nem lehet a játék fogalmával megközelíteni. Ez a szerkezet sohasem kiszámíthatóan szabályos – nem is lehet az, hiszen a kifejezendő tartalom számára a világ mindinkább amorf létezővé alakul. A képek áramlása elsősorban a sodrás és a sodródás, nem pedig a szíven ütő feszültség poétikai lehetőségét használja ki; az életnek és az elmúlásnak, a világ reális pusztulásának és pusztításának sokkját a létköltészet elvontságából úgy emeli át a konkrétumok világába, hogy megtartja benne az álomszerűnek az ébrenlétnél hitelesebb igazságát. Így jönnek létre azok a szavak és fogalmak, többnyire verscímek, melyek ellentétes vagy összefüggésükben megdöbbentő fogalmakat kapcsolnak össze: Madártüzek, A vak változtató, Sötétfehér.

vecteezy colorful flowing bubbles abstract background fluid organic 22408389

Hegyi költő Horgas Béla, esőverte, hófedett, szelek forgatagában és a tavaszok zöld áradásában magasodó dombtető lakója. De az a magasság, ahol él, mélységnek, villámok gyűjtőmedencéjének, üregnek is látható. A hely és a nézőpont fájdalmasan az itt-hez és a most-hoz szögezett, de e költészet egyszerre konkrét és rejtélyes közegében valójában meghatározhatatlan:

Nyakszirt és naplemente közt
a táj lankáin opál közöny
dereng, valódi folyó, a délután
tükrében érinthetetlen képek árja zúg.
(Madártüzek)

kép | vecteezy.com