RÓZSASÁNDOR ÉS AZ ELVARÁZSOLT KERT

A puszta egyhangúságát csak néhány gyalogbokor és kútágas törte meg. A kéknél is kékebb égen ragadozó madarak kergettek parányi felhőfoszlányokat. Alig érzékelhető szellő lengedezett, mit sem enyhítve a talajból áramló és az izzó napkorong felől özönlő forróságon. A magányos lovas abroszméretű kockás zsebkendőt húzott elő, s fölitatta a verejtéket barázdált homlokáról. Megigazította a kalapját, ami az iménti művelet közben a tarkójára csúszott, s azon tűnődött, vajon tényleg ilyen lehet-e az a tengerentúli, végtelen rónaság, amit prérinek neveznek, s amiről a félszemű obsitos mesélt a minap a csárdában? Nem sokáig töprengett ezen, végtére úgyse dönthette el, igaz-e, hamis-e. Hacsak át nem kel az óceánon abba az Ámerikába, ahol – beszélik – a part menti városokban a falból folyik a víz, de nem olyanformán, ahogyan idehaza árvíz idején, hanem furmányos módon, fémből öntött csapokból; a belső területeken viszont vad rézbőrűek nyilaitól és vérszomjától retteghet az utazó. A lovas megrázta a fejét, potyogjon ki belőle a sok hiábavaló gondolat. Miután kipotyogott valamennyi, újult erővel ügetett tovább a vég nélküli rónaságon.

Rózsasándor és Panzasándor egész éjjel gubbasztottak a szobájukban. Miután szökési kísérletük meghiúsult, attól tartottak, még jó ideig a Puszták Ura különös vendégszeretetét kell élvezniük. Az első hajnali sugarak éppen úgy ébren találták őket, mint az éjféli Hold. Mikor nyílt az ajtajuk, talpra ugrottak mindketten. Az ajtókeretben nem Tegnapi Rézmán, a Puszták Ura, csupán csuparánc embere állt.

– Nézelődjenek bátran – brekegte rekedt hangján. – Ételt is kapnak odakinn.

Rózsasándor és Panzasándor élt a lehetőséggel: elhagyták a helyiséget. Az éjjel egyikük sem nyomta le a kilincset, egyikük sem próbálta megtudni, bezárták-e őket, avagy sem. Túl sok volt már a megaláztatásból. Most jólesett a friss levegő, a hamvas napsütés. Sétáltak egyet az udvaron, megszemlélték a konyhakertet, a gyümölcsöst, elballagtak a falak mentén burjánzó kenderültetvény mellett.

– Kész elvarázsolt kert, nem találják? – termett előttük Tegnapi Rézmán.

A két betyár nem válaszolt. Az állítólagos gróf háta mögött Marika kedves arca tűnt föl. Mellette megszeppent társai, akikről a leányka előző nap mesélt. A kelepcébe csaltak sután köszöntötték egymást.

– Egy kellemetes reggeli piknik? – incselkedett Tegnapi Rézmán.

Az istálló oldalánál, szépen terített asztal körül durván tákolt székek sorakoztak. Rózsasándor, Panzasándor és a többiek szótalan kullogtak oda, leültek, s kedvetlenül falatozni kezdtek.

– Jó étvágyat! – kurjantott Tegnapi Rézmán, aztán jóízűen fölnevetett, azzal az apró kastély felé távozott.

A magányos lovas fejében forgott, zakatolt, dörömbölt, surrogott a megannyi gondolat. Szinte kergették egymást. Hiába verte ki az egyiket a koponyájából, termett helyette tucatnyi újabb. Meresztgette a szemét, dúdolgatta a nótáját, vágtába csapott, visszafogta lépésbe hátasát, karikás ostorával pattogtatott – csak nem tudott szabadulni a gondolatok hadától. Igazságról, igazságosságról suttogott a fülébe egy hang, nemes küzdelemről, emberi életről regélt egy másik. Abban az Ámerikában megbecsülik az embert, zsongott a kalapja alatt, ott nincsen császár, nincsen deres, nincsen áristom, ott mindenki úgy él, ahogy a kedve tartja, hacsak nem abajgatja a másikat, bármit megtehet. A félszemű obsitos lyukat beszélt a csárda közönségének hasába, olyan csönd lett meséje alatt, hogy még a légy zümmögését is lehetett hallani. Mégse hallgatta senki, mivel mindenki az obsitos szavain csüggött. A magányos lovas erősen vágyakozott kevéske nyugalomra, szusszanásnyi csöndre, hangyabokányi semmire. Néminemű gondolattalanságra. Hogy végre-valahára arra a dologra összpontosíthasson, amiben járnia kell. Méghozzá sürgősen.

– Kudarcot vallottunk, be kell ismernünk férfiasan – dörmögte Rózsasándor.
– Ez itt valóban egy elvarázsolt kert, attól tartok – sóhajtott Panzasándor.

Marika és társai nem szóltak, csak rágtak serényen, reményvesztetten. Ha még Rózsasándor sem segíthet, elveszett minden, ez járt a fejükben.

– De én nem adtam föl – jelentette ki Rózsasándor.
– Amiképpen én sem – tette hozzá a maga részéről Panzasándor.

Marika meg a többiek szívében ezekre a bátor, elszánt szavakra újjáéledt a halovány reménység.

A messzeségben föltűnt egy kidőlt-bedőlt falú tanya. A magányos lovas megrántotta a kantárt. Erőltette a szemét, erőltette sokáig, míg észre nem vette a kidőlt-bedőlt fal tetején a pörgekalapot. Amint észrevette, megszorította combjával a lova oldalát, s nekiiramodott.

A kidőlt-bedőlt falak között hat legény tanyázott. Rongyos ruhájú, vállas, szúrós tekintetű, borostás ifjak, kezük ügyében ostor és pisztoly. Egyikük lábánál évszázados fokos hevert. Amint megpillantották a magányos lovast, a vörös hajú, nagydarab fölemelkedett, hogy legyen, aki üdvözölje a jövevényt. A többiek üldögéltek tovább mogorván.

– Isten hozott! – mondta a vörös hajú.
– Az – ugrott le a lóról az érkező. – Meg az üzenet, amit kaptam.

Mindannyian letelepedtek a sarkukra, heten szabályos kört alkottak.

– Te, Veszelkakoma – fordult a vörös hajú (úgy tűnt, ő lehetett a szószóló a hatok között) a magányos lovashoz –, honnan tudod, hogy bajban van a mi kedvelt cimboránk, az érdemes, nemes Rózsasándor, népünknek bajnoka?

Veszelkakoma falevelet húzott elő az inge alól.

– Ezen írja, valami sötét téntával – közölte nagy komolyan. – Akár lehet vér is.
– S hogy ért téged?
– Egy félszemű obsitostól kaptam, aki a nagy vízen túli világról mondott gyermeteg történeteket.
– És hová tartunk?
– Egy kis kastély áll a puszta közepén – felelte Veszelkakoma –, azt kutatjuk.
– És hol találjuk a puszta közepét?
– Bárhol lehet, és mindenhol van – vakarta meg az orra tövét Veszelkakoma.
– Sok barátunk van – magyarázta Rózsasándor szalonnát katonázva. – Ha megtudják, hogy itt vagyunk, kiszabadítanak.
– De honnan orrontanák meg? – kérdezte Marika társai közül a legidősebb.
– Antal, ugye? – nézett rá Rózsasándor.

Amaz bólintott.

– Erdő-mező éppen úgy a pajtásunk, ahogyan az igaz emberek – mondta Panzasándor.
– Úgy értik, majd erdő meg mező siet a segítségünkre? – csodálkozott Marika.
– Még az sincsen kizárva – vonta meg a vállát Rózsasándor. – Az igazság előbb-utóbb diadalt arat, ezt nekem elhihetik. Még ha nem is így történik mindennap, még ha a látszat nem is ezt mutatja, akkor se legyenek kételyeik.

Marika és társai azonban nem úgy festettek, mint akik nem kételkednek.

– Örvendezem, hogy mindnyájan eljöttetek hívó szavamra – szavalta Veszelkakoma.

A hatok elégedetten dörmögtek, hümmögtek, pipájukat szörcsögtették.

– Innen pár mérföldnyire lehet az a hely, a pusztaság kellős közepe – jegyezte meg egy kesebajszú, vékonydongájú legény bőséges füstöt eregetve beszéd közben.
– A vasúton túl fekszik – egészítette ki egy tagbaszakadt, kopaszodó atyafi.
– Igen gyakran varjak köröznek arra, és esténként ködbe burkolózik – sorolta a harmadik.
– Útba esik jövet-menet, mégis kerüli mindenki – morogta a negyedik.
– Még az őzek se járják azt a vidéket – tódította az ötödik.
– Éppen lehet ott is – hagyta rájuk a nagydarab, vörös ember.
– Menjünk hát oda – döntött Veszelkakoma.

Nem is késlekedtek tovább. Elindultak. Hét ló libasorban. Csakhamar elérték a vasutat, át is keltek rajta. Ezután keresztülvágtak egy mezőn, majd egy apró, fiatal ligeten. Madarak csiviteltek, tűzött a nap a tarkójukra, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek erre-arra, akár nyájtól elkóborolt birkák. Varjakat nem láttak ugyan, mégsem csüggedtek. S nem is telt bele sok idő, két embernyi kőfalhoz érkeztek. Belévágva apró, vasalt kapu.

– Ez lesz az – mondta Veszelkakoma zordan.

A másik hat nem vitatkozott, hiszen ők is érezték a feszítő érzést a tüdejük alatt, szívükből iramodó vérük dobolását ők is hallották a fülükben, s mindebből tudták jól: céljukhoz érkeztek.

Rózsasándor és Panzasándor a reggeli romjait szemlélte a tányérokon. Az elvarázsolt kertben madarak csiviteltek, tűzött a nap a foglyok tarkójára, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek jobbra-balra, akár nyájtól elkóborolt birkák. A csűrben a két félmeztelen férfi szitált, szitált, szitált, az istállóban a markos ifjak az ördög bibliáját olvasták. Tegnapi Rézmán a kastélyában térképek fölé hajolt, a vénségesen vén, kövér asszonyság csirkét kopasztott, a gróf csuparánc segítője pár pillanatra elszundított a budin.

Ekkor nagy döndüléssel bedőlt a vasalt kapu, és hét dalia ugratott be rajta egymás nyomában.

– Az istállóhoz, komák! – kurjantotta Rózsasándor örömös hangon. Maga is fölpattant nyomban, egyetlen rántással törte ki az asztal lábát, adta tovább Panzasándornak, csavarta a másik lábat, markolta erősen, s rohant a kastély felé.

A csetepaté rövid volt. Veszelkakoma és hat cimborája meglepték a kártyázó legényeket, Rózsasándor rátört a grófra, fülön csípte és feje búbjára mért hatalmas ütéssel jutalmazta ármányait. Alig telt bele fertályóra, Tegnapi Rézmán, a csuparánc vénség meg az istállót lakó nyolc haramia gúzsba kötve hevertek a porban. A szita kezelői az éles fénytől hunyorogva, tétován tipegtek a kertben össze meg vissza, a kövér asszonyság pedig fülsértőn jajveszékelt föl s alá futkosva. Rózsasándor és Veszelkakoma megölelték egymást, Panzasándor pedig elmesélte, mi történt velük, s miféle hely ez itt.

– Gonosz ember maga, akár gróf, akár nem – mondta Rózsasándor az éledező Tegnapi Rézmánnak. – De az igazság fölött nincs hatalma a hamisságainak.
– Mi legyen velük? – kérdezte a vörös hajú, nagydarab ember.
– Kihajtjuk őket a vasútig, ezt az egész latortanyát meg fölgyújtjuk, különös tekintettel az ördögi növényekre – döntött Rózsasándor.

És úgy cselekedtek. A Puszták Urának kastélya és az egész elvarázsolt kert néhány óra alatt a tűz martalékává lett. Rózsasándor, Panzasándor meg Veszelkakoma megbabonázva bámulták a lángokat.

– Fura módon nem terjed tovább – vakkantotta Veszelkakoma a pipája mellől. – Pedig attól féltem, leég innen Szegedig.
– Csak a rossz porlad el – mondta meggyőződéssel Rózsasándor.
– Hanem, Veszelkakoma, honnan tudtad meg ilyen hamar, hogy bajba kerültünk? – firtatta Panzasándor.

Veszelkakoma megmutatta a falevelet.

– Egy félszemű obsitostól kaptam – magyarázta –, aki a nagy vízen túli világról mondott gyermeteg történeteket.
– Ki lehetett? – tanakodott Panzasándor.
– Azt is kiderítjük, ha eljön az ideje – fordított hátat Rózsasándor az elvarázsolt kert üszkeinek. – És egyszer bizony mindennek elérkezik a maga ideje, komák, meglássátok!

illusztráció | Török Eszter