Balázsovics Mihály

FATTYÚVAL A HORDÁRKOCSIN

1994 március

FATTYÚVAL A HORDÁRKOCSIN

Sólyom-Faternak volt egy fia, Dezsőnek hívták, az Öreg társaságában még a nevét sem volt szabad kiejteni, annyira gyűlölte egymást a két férfi. Ha találkoztak véletlenül az utcán, csak köptek egy nagyot, ha zárt helyen, valamelyik csepeli kocsmában futottak össze, hamar egymásnak ugrottak, szerencsésebb esetben sikerült őket szétválasztani, de amikor nem, hamarosan vér folyt.
hulladékfém
Sólyom-Faterral vasgyűjtés után a megszokott módon és helyeken ünnepeltük a jól sikerült akciót. Haragos volt Mesterem, mert az átvevő kevesebb pénzt akart adni a hulladékfémért, mint amennyi járt érte. Azt mondta, hogy ezen a héten verseny van, ünnepi felajánlás; tudja, Sólymosy elvtárs, Pártunk és … de nem tudta befejezni a mondatot, mert az Öreg dühében földhöz csapta a sapkáját, rálépett és ordítva megtaposta. Káromkodott rettenetesen, vörösbe gyűlt fején kidagadtak az erek, lilán domborodó térkép lett a halántéka, az átvevőt csak az mentette meg a súlyosabb sérüléstől, hogy az Öreg megbotlott az egymásra hányt vasdarabokban, és a keze ügyébe eső picike kovácsüllőt csak az átvevő lába elé tudta dobni, pedig azt kiáltotta: átlököm rajtad, kivasalom azt a mázsás pocakodat, te rohadt zsivány, komcsi bérenc! A dologban annyi igaza volt Sólyom-Faternak, hogy az átvevőnek valóban nagy volt a hasa, de a komcsi bérenc nem stimmelt, mert ahogy később mesélte: ez az ember, ez a szar ember, lám, most is feltalálta magát, mint régen, akkor is valami diszpécserféle volt a Vámmentesben, később a háború alatt pedig Horthy-ligeten ügyködött a repülőgépgyárban mint portás. Tudod, Gyerek, vannak és lesznek ilyen takony emberek mindig, akik tudják, hogy merről fúj a szél, volksbundista létére még a kitelepítést is megúszta, biztosan spicliskedett Kalamáréknak, hogy a bőrét mentse. Ki az a Kalamár? — kérdeztem. Jobb, ha nem tudod, de ha annyira kíváncsi vagy, kérdezd meg Weiss nénitől. Később, ötvenhatban láttam azt az embert, igaz, csak néhány pillanatra, mert Mutterom elvonszolt a kiterített holttesttől, melyhez öreg sváb asszonyok zarándokoltak, hogy leköpdössék.

Végül az átvevő kifizetett bennünket rendesen, sőt, több pénzt kaptunk a szokottnál, mert az új ötletünket valósítottuk meg az Öreggel. Bemásztunk hátul a gyár területére, a motorkerékpár-gyár mögött felhalmozott vörösréz huzalokból szép lassan, egy hét alatt elhordtunk vagy egy mázsára valót. A Rózsa utcával határos, magas kőkerítéssel rejtőzködő régi zsidó temetőben tároltuk a majdnem nyakig érő gazban. Tudod, Miskám, hogy ez lopás? Tudom — válaszoltam az Öregnek, s daraboltam tovább egy jól kiélezett hidegvágóval a vörösréz huzalokat. Ötven centis hosszúságúra vágtuk, precízen tízes kötegekbe drótoztuk a csomagot. Lopás, lopás — mormolgatta, mint valami véget nem érő zsolozsmát, és huncutkásan mosolygott Sólyom-Fater. Tudod, Gyerek, kevés ez, csepp a tengerben. Mi ez, ahhoz képest, amit a nagykutyák csinálnak. Különben is, én megvettem ezt a vörösréz huzalt néhány fröccsért két iparőrtől, akiknek arra kellett volna ólálkodniuk, ahonnan hoztuk, de amikor mi jöttünk, az őrtorony melletti kalyibájukban üldögéltek. Emlékszel, mikor egyszer véletlenül ránk esteledett, nemcsak úgy maguktól aludtak ki a lámpák, durrantak szét az őrtorony tetején a fényszórók. A marhák piásak voltak, hülyén csinálták, mert azt a nyúlszájú elvtársat úgy megcsapta az áram, hogy megpörkölődött a keze, és majd fél órát hevert a torony aljában, de baromi erős szíve van neki, megmaradt. Sajnos, ez az eset még további fröccsökbe került. Emlékszel, a múlt héten a Jegenyésben csak rendeltek a disznók, én meg fizettem? Szerencsére, nem bírták az italt, különben a gatyám is ráment volna az üzletre. Még én fizessek az ő hülyeségükért — morgolódott az Öreg, de kunos metszésű szeme vidáman csillogott. Mit nevet, a maga pénzén ittak! Ittak, ittak, de mit! Tudod, Kölyök, mindegyik fröccs aljába beletöltöttünk egy félujjnyi metilt, azt még akkor szereztem, mikor Pausch Pista a Mauthnerban — ma Növényolajgyár — dolgozott, a koszos motoralkatrészeket mosta benne. Ingyen volt az, Miskám. Láttad, hogy úgy buktak le az asztaltól a földre, mint akit fejen csapnak egy jó, kézhez simuló bikacsökkel. Szívós fickók, két nap múlva kiheverték a kúrát, bár lehet, hogy egy kicsit megvakulnak.

hirkep, flickr.com

hirkep, flickr.com

De mindegy ezeknek, hiszen pártvonalon kerültek a fain helyre, mint megbízható emberek. Ha belevakulnak, akkor is ők ülnek az őrtoronyban. Közben elkészültünk a huzalok kötegelésével. Nem visszük egyszerre az árut az átvevőhöz, nincs kedvem neki is borravalót adni, mert ha az a szarfazék rájön, hogy honnan van, fizethetünk neki. Fel nem jelent, hogy lopjuk a rezet, de nem az áránál fizeti, vagy egy ötvennel kevesebbet ad most is kilójáért, nem akar az nagy bonyodalmat a hulladéktelepen, a békesség híve, neki sem hiányzik az ellenőrzés, megvannak a saját kuncsaftjai. Itt a zsidó temetőben biztonságban van az áru, meg mi is. A temetőt rég lezárták a látogatók elől, befalazták a nagykaput, csak azt ne kérdezd, hogy miért, mert erre még én sem tudok válaszolni. Egy a biztos: itt nem zavar a kutya sem. Ilyen előzmények után kezdtük el a szokásos stációjárásunkat, melynek végén a Jegenyésben kötöttünk ki. Sólyom-Fater még alig ivott két-három fröccsöt, de úgy csillogott a szeme, olyan magabiztos dühvel köszönt, válaszolt mindenkinek, mintha több liter kadarka már benne lenne. A kocsmában leültünk a szokott helyünkre, s míg én sorba álltam az italért, hátrapillantva észrevettem, hogy Sólyom-Fater fogait csikorgatva ül az asztalnál, kezét ökölbe szorítja, kiengedi, majd — mintha villám-vezérelte görcs állott volna beléje – ismét összerántja, de már nem az asztallapon nyugosznak öklei, hanem attól vagy húsz centiméterrel feljebb, az alkar és felkar megfeszített derékszögében szorítja oldalához-mellkasához. Kivittem az italt. Mi van magával? Az Öreg szóra sem méltatott, szeme távolra, a semmibe révedt, gondolatai messze kalandoztak, nem tudni, most hol van, Oroszországban vagy a gyárban, vagy abban a régi uradalomban eteti a cséplőgépet. Mutterom mesélte, hogy miként viselkedett Sólyom-Fater az ostrom alatt, mikor bemondta a rádió, hogy Bácska, Bánát, légiveszély; az Öreg felmászott a háza tetejére, befészkelte magát a kémény mellé, s onnan nézte végig a bombázást, mikorra elmúlt a veszély, lement a többiekhez, az óvóhelynek használt krumpliverembe. Akkor sem szólt senkihez, fejét összeszorított öklei közé rejtette, ült egy helyben, fél vagy egész órát némaságba burkolódzva. Azóta is megmaradt ez a szokása, a legkiszámíthatatlanabb időkben jön rá a némasági roham: izomgörcsbe merevedve ül néhány percig, aztán, mintha semmi sem történt volna, helyrebillen kedélye, de nem hajlandó egy árva szót sem kibökni, hogy mi okozza a félelmet sugárzó változást. Nyársmeredten vártam, míg elmúlik idős barátom különös állapota. Nem féltem, megszoktam, mint kecskéje az oldalba rúgást. Hamarosan megoldódott Sólyom-Fater nyelve. Ülj ide mellém, közelebb, még közelebb — mondta határozottan, de halk hangon. Rám nézett, erősen a szemembe mélyesztette szúrós tekintetét; érzem, hogy itt járt a fiam, Dezső, az a fattyú, pedig megmondtam neki, hogy kerüljön el, ne szédelegjen arra, amerre én járok, nem akarok vele egy levegőt szívni. Elzavartam otthonról, mert összeállt azzal a mindenki-használta kurvával, azzal a beöltöztetett ávós ribanccal, bárcanélkülivel. Már kétszer jártak nálam, civilek meg egyenruhások; igaz, nem vittek el, nem vertek meg, csak papoltak valamit a kommunista együttélésről, az apai kötelességekről, a marhák, mintha templomban lennék, és közben gumibottal csapdosták a combjukat, a civilek meg bólogattak, nyakukat nyújtogatták, tekergették, és irdatlan nagy szemeket meresztettek. Tudom, hogy a saját fiam meg az ő tetves nője küldte a nyakamra őket. Sólyom-Fater, Mária néni mondta, hogy Dezső úgy hasonlít magára, mint egyik tojás a másikra. Hát ez az! — hogy a nyavalya essék belé, ezért szégyellem. Egyszer agyonütöm. Tudod, Miskám, nem az bánt, hogy kezet emelt rám, én is elvertem apámat, azt a csökönyös vénembert, de az teljesen más volt. Dezsőt taníttattam, de mindenhonnan kirúgták ivászatai miatt. Én is megiszom a magamét, és azt is megengedem magamnak, hogy időnként elfeküdjek az árokparton, az ember már csak ilyen ezekben az időkben. Meg ha olyan iszákos, mint maga — szúrtam közbe néhány szót és behúztam a nyakam. Az Öreg elengedte füle mellett a megjegyzésemet, be volt gerjedve, de nagyon. De hogy részegen segítkezzek a házkutatásoknál, ezekkel randalírozzak, házról házra járva mutogassam a pofámat és vigyorogjak a háttérben, mint egy idióta! Azt mondják, maga verte hülyére.  Senkinek semmi köze hozzá, az én fiam, megérdemelte. Mindig ellenkezett velem. Még a múlt érában, kölyökkorában — talán még annyi idős sem lehetett, mint most te —, beárult az intézőnek, hogy ingyen csépelek egyeseknek, de sorolhatnám tovább. Ha most idejön, agyonütöm. Meg kellett volna döglenie a háborúban, de nem, Dezső fiam megúszta, el sem vitték Oroszországba. Erre nem emlékezhetsz, kicsi voltál, a ti házatokban volt a ruszkiknak a postájuk, és ez a takony alak mindig ott ólálkodott; szerzett, lopott a davajoknak pálinkát, vagyis arra már nem volt mersze, csak kikutatta, hogy kinek van, azután odaküldte a részeges ruszki haverjait. Leég a bőr a pofámról, hogy ilyen fattyút csináltam. Mikor édesanyján átment vagy hat ruszki, ott állt összeszarva a spejzban, ijedtében leitta magát, aztán részegen azokkal óbégatott később, nemhogy segítségért szaladt volna, a szomszédban lakott egy orosz tiszt, fehérorosz, az talán… Elhallgatott, egy kicsit megnyugodott, elernyedt, kinyitotta ökleit, ujjaival dobolt az asztallapon. Én még egyszer beálltam a sorba, hoztam a következő fröccsöt. Mire visszatértem, Mesteremet megint a régi mosolygós kedvében találtam; azért jól kibabráltunk azzal a volksbundista átvevővel, láttad, hogy betojt és mindjárt fizetett? Ha nem jön közbe semmi, a mai napunkat is szerencsésnek mondhatjuk —ugye, Miskám? — Igen — válaszoltam. Ha megint a hátamon kell hazafuvarozni — gondoltam, és kinéztem az udvar végében a kétkerekű hordárkocsira; majd csak hazaérünk valahogy.

Konyhás István, flickr.com

Konyhás István, flickr.com

Nem tudni, hogy került a Jegenyésbe Dezső, annyit láttam, hogy Sólyom-Fater felpattan a székéről, a másik asztalról felkap egy borosüveget, alját odacsapja a hideg vaskályha széléhez, kezében a nyakánál megmarkolt éles üveggel, tőle szokatlan módon, nem ordítva, de sziszegve-suttogva rohant a fia felé; most itt maradsz, te rühes spicli. Dezső elvágódott: jaj, a nyakam, a fejem, a tököm, jaj! Megöllek, kiheréllek, te, te — az Öreg kifulladt, hátrább lépett, a földön fekvő, vérbe borult embert leköpte, és visszaült a helyére. Menjen el innen, menjen haza, mondtam, jöhetnek a rendőrök, aztán elviszik, menjen el innen, menjen haza – ismételgettem. Az Öreg egy szót sem szólt, csak fejével bökött az üres poharakra, hogy ihatnékja van. Dezső fetrengett, jajgatott az olajos padlón. Valahogy odatámasztották a söntés oldalához, félájultan motyogott, senki sem értette. Sólyom-Fater közömbösen nézte. Én a félelemtől reszketve hol Dezsőre pillantottam, hol Mesterem kőkemény, mozdulatlan arcát vizsgáltam. Szeméből sugárzott a gyűlölet, keze hol ökölbe rándult, hol szétnyílt, olyan lágyan és könnyedén, mint napfényben a virágszirom. Anti! Menjen el innen, még ide csámborog a jard, erre szoktak járőrözni ilyen késő délután. Mesterem csak a fejét ingatta, és jobb keze mutatóujjával bökött a pohara felé. Egy jól megtermett hirtelenszőke sváb, valami Franci, aki zsákoló volt a Vámmentesben, próbálta az Öreget felemelni az asztaltól, kivezetni a kocsmából. Toncsi bátyám, tűnjünk el innen, menjünk hozzánk, a Faternak jó bora van. Hiába, nem tudta Sólyom-Fatert felemelni a székről, mintha ólomnehezékek lettek volna szakadt melósruhájára aggatva, nem mozdult sehogyan sem. Erre Franci kikapta székestől az asztaltól, és se szó, se beszéd, nekihajította a vaskályhának, az rádőlt az Öregre, és éles sarka vagy tíz centiméter hosszan felhasította a homlokát. Menj, Franci, te is a picsába — mondta Sólyom-Fater, és ültében sem vette le szemét a fiáról, akinek állapota javulni kezdett, mert támolyogva felállt, kés csillant a kezében, próbált néhány lépést tenni az apja felé, de a kocsmáros hátulról alaposan fejbe csapta a mindig keze ügyénél tartott rollóhúzóval. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon — röhögött az egész kocsma. Sólyom-Fater is feltápászkodott, még egyszer leköpte Dezsőt — most nem sikerült, de egyszer úgyis megöllek. Jó félóra múlva valóban odatévedtek a rendőrök, biciklijüket betolták a söntésbe; féltik a kincstári holmit — jegyezte meg egy másik törzsvendég, Vili, a sánta sintérsegéd. Már megint magával van probléma, Antal, mi történt? Kivel szólalkozott össze? Mért nem fér a bőrébe, megmondtuk néhányszor, hogy alaposan megjárhatja, megüti a bokáját cefetül. Dezső nekiugrott, se szó, se beszéd, nekiugrott az apjának, bokszerrel leütötte, megpróbálta, de ismeri Tarhos elvtárs Anti bácsit, nem olyan könnyű őt csak úgy kicsinálni. Ismerem, jól ismerem Tónit, meg a fiát is, de magának nem vagyok elvtárs, magának Tarhos úr, törzsőrmester úr, érted, te sánta tetűfészek! Különben nem történt semmi, családi ügy. Nem teszek feljelentést. Szégyen és gyalázat, hogy valaki kezet emel az apjára. Mehetünk tovább, Gyökössy elvtárs, szólt társához a törzsőrmester, családi ügy, különösebb rendbontás ténye fent nem forog, kár az adminisztrációért. Egy deci pálinkát, a félretettből. Gyökössy, ugye, maga nem iszik szolgálatban. Felhajtotta az italt és biciklijüket tolva elhagyták a helyiséget. Utánuk néztem, az idősebbik rendőr bólogatott, kézlegyintések kíséretében, míg a másik magyarázott valamit, aztán eltűntek a saroknál a szemem elől.
seggrészeg
Valami kötszerrel úgy-ahogy bepólyálták Dezső fejét, az Öreg leszakította a kabátja ujját, azt szorította a homlokához, majd feldobta a fiát a hordárkocsira, engem is mellé ültetett — fogd ezt a disznót, seggrészeg. Leesik, míg hazaérünk. Átvetette elölről a gurtnit a vállán, csikorogva elindultunk a kis utcákon hazafelé. Egy üveg bort hozott magával az Öreg, néha megálltunk, ivott, megitatta Dezsőt, nekem is adott néhány kortyot. Arra ébredtem, hogy ruhástól fekszem Sólyom-Fater ágyában, mellettem Dezső fel-felmordulva horkol, Mária néni a sarokban ül és reszketve imádkozik.

kép | hirkep, flickr.com