A LÁTHATATLANOK 4.

Embergyár
Szentgotthárd egészen a 19. század végéig a ciszterci apátság által meghatározott mezővárosként élte csendes mindennapjait, a kiegyezést követően lélekszáma nem érte el még az ezer főt sem. A századfordulóra mégis Vas megye egyik ipari központjává vált, ebben pedig jelentős szerepet játszott a néhány kilométerre, Gasztonyban született Széll Kálmán. A Tisza-kormány első pénzügyminisztere, későbbi miniszterelnök minden befolyását latba vetve jó néhány gyár megépítését kijárta szűkebb pátriájának: 1894-ben a Magyar Királyi Dohánygyár, 1896-ban közvetlenül mellette az Első Magyar Óragyár – többek között 12-13 éves gyerekmunkásokkal –, 1900-ban a Selyemszövőgyár, 1902-ben pedig az Első Magyar Sarló- és Kaszagyár indította be termelését az eddigre már polgárosult kisvárossá fejlődött Szentgotthárdon. Mára egyik sem működik – az óragyárból például a két világháború között iskolaszanatórium lett, 1948-tól tüdőszanatórium, ma rehabilitációs kórház –, legutoljára a kaszagyár zárt be, a rendszerváltás után nem sokkal. Napjainkban a környék jólétének biztosítékát elsősorban nem a helyi gazdaság, hanem a néhány száz méterre fekvő Ausztria jelenti. A város évszázados múltra visszatekintő ipari tradíciója két intézményben él tovább: egy egykoron német, most francia tulajdonú autógyárban, valamint a dohánygyár helyére költöztetett szociális otthonban.
Központi telephely
A pszichiátriai betegotthon olyan „gyár”, ahol az elérendő cél nem egy termék vagy szolgáltatás előállítása, hanem a rendkívüli eseményektől mentes, üzemszerű egyhangúság. Az épületek kialakítása, a lakók elhelyezése és szigorú napirendje, a dolgozók munkarendje, de még az évről évre ugyanazon rituálék szerint megtartott rendezvények is kimondatlanul azt a célt szolgálják, hogy az egyik nap ugyanúgy teljen el, mint a másik. Ez teremti meg a biztonságot és tartja fenn egyúttal az intézet létjogosultságát. A változás, a kiszámíthatatlanság, az improvizáció, az egyéniesítés és egyénieskedés az embergyárban üzemhiba, amit mindenképpen meg kell előzni – vagy ha ez nem sikerült, és kavics került a gépezetbe, azt mihamarabb el kell hárítani.
A hivatalosan – nomen est omen – központi telephelynek minősülő intézmény kapuján belépve széles szervízúton találjuk magunkat, mely végigvezet az intézeten, összekötve a gondozási részlegek épületeit, az egykori istállóból lett igazgatóságot és személyzeti ebédlőt, a mosodát, a konyhát, a karbantartó műhelyeket és a raktárokat, egészen a túloldali Rába-parti töltésig.
Balra, az „A” jelzésű épületben – mely korábban a dohánygyár impozáns főépületeként szolgált – elsősorban a fizikálisan és/vagy mentálisan középsúlyos és súlyos állapotúnak tartott betegeket helyezik el. Öt osztály működik az épületben: egy a földszinten mozgássérült vagy nehezebben mozgó férfiaknak, két emeletén pedig kettő-kettő, az elsőn a nőké, a másodikon a férfiaké. Az épület belmagassága – korábbi ipari funkciójából fakadóan – hatalmas, mennyezete boltíves, folyosói fehérre meszeltek. Szobái századfordulós hangulatot árasztó kórtermek kórházi ágyakkal, vasból készült, súlyos éjjeliszekrényekkel. Ebben az épületben található az intézet kultúrterme, ünnepnapokon rendezvényterem, a mindennapokban ebédlő. Óriási méretű spalettás ablakaival, dobogós színpadjával, középen sorakozó öntöttvas oszlopaival és a falaira akasztott méteres – az intézet lakói által készített – festményeivel kétségtelenül karakteres helyiség.
kifejezéstelen arccal
Az emeleten kaptak helyet a demenciában szenvedő idős betegek férfi és női zárt osztályai. Belépve azonnal megcsapja orrunkat az ammóniától és ürülékszagtól sűrű, szúrós, áporodott levegő, a folyosón beesett szemmel és kifejezéstelen arccal maguk elé meredő emberek üldögélnek. A zárt osztályok kórtermei tízágyasok, falaik feltűnően üresen fehérlenek – sehol egy fénykép, egy régi emlék, ezek az emberek többségükben már halottak a hozzátartozóik szemében. Az ablakain rácsok, sok-sok évvel ezelőtt ugyan egy alkalommal leszerelték őket, de ennek tragédia lett a következménye: az egyik idős, demens lakó egyszerűen kilépett az ajtónak hitt ablakon és szörnyethalt. Mivel az osztály zárt, az itt élőket a mentálhigiénés nővérek szervezetten viszik levegőzni a dolgozók által „karámnak” nevezett, derékmagasságú fakerítéssel körbevett udvarrészre. Néhány pad és műanyagasztal, egy pottyantós WC, valamint magnóból játszott mulatószene teremti meg e naponta ismétlődő szürreális jelenet nyomasztó miliőjét.
Ennek az épületnek a földszintjén található az úgynevezett „betegszoba”, de valójában nem egyetlen helyiségről van szó, hanem egy szintén zárt részlegről, melyet öt darab, két- és háromágyas kórterem alkot. Itt fogadják az újonnan felvetteket, amíg minden szükséges szűrővizsgálatot elvégeznek rajtuk és beállítják a gyógyszerelésüket, valamint a személyzet is kellőképpen megismeri az új lakókat ahhoz, hogy be tudják sorolni valamelyik osztályra őket; de ide kerülnek ideiglenesen azok is, akiknek az állapota vagy viselkedése folyamatos megfigyelést és felügyeletet igényel.
A dohánygyári épület további jellegzetességei közé tartozik a már korábban említett elkülönítő helyiségeken túl a földszinti intimszoba. Az ombudsmani ajánlásra kialakított szobát, ahogy a neve is jelzi, az egymással szexuális kapcsolatot létesíteni kívánó lakók vehetik igénybe – az intimitás jegyében kulcsot a nővérektől kell kérni az aktus tervezett időpontját megelőzően.
Ha a szervízútról jobbra fordulunk, a korábbi magtárból az 1980-as években átalakított, erősen szocialista-realista stílusú „BC” jelzésű épülethez érkezünk. Itt azokat a lakókat helyezik el (szintén öt osztályon), akik állapotuknál fogva önellátóbbak, így valamivel nagyobb szabadságot kaphatnak, például a délutáni városi kimenő rendszerességét és hosszát illetően. Lakóegységei jellemzően négy- és hatágyasak, de van néhány pároknak kialakított szoba is – birtokosai szerencsésen megmenekülnek az intimszoba kényelmetlenségeitől. A földszinti ebédlő mellett található az a pár helyiségből álló részleg, mely az aktuális rezsim lakmuszpapírjaként – lásd a korábbiakat – büntetést foganatosító speciális zárt részlegként, pszichoterápiás részlegként (ez 2017-ben megszűnt) vagy karanténrészlegként funkcionál(t).
Ez az épület léptékeit és belső kialakítását tekintve már kevésbé kórház- vagy üzemszerű, inkább emlékeztet egy késő-kádári szakszervezeti üdülőre vagy kollégiumra: a falai lambériával borítottak és színesek, a szobák bútorozottak (heverők, szekrények, dohányzó asztal fotelekkel, növények, tévé), de tisztálkodásra itt is csak a közös fürdőben és mosdóban van lehetőség.
Egy-egy szobából átalakítva működik az első emeleten a textiltermékeket előállító varroda és a szövöde, a második emeleten pedig az ajándéktárgyakat készítő műhely. Ezeken alapulva akár valódi termelés is folyhatna az Otthonban, bevételt generálva az intézménynek, munkaterápiás elfoglaltságot biztosítva a lakóknak, de alig húsz-harminc ellátottat foglalkoztatnak ezekben a műhelyekben, az elkészült – egyébként többségében jó minőségű – termékeket jobbára házon belül értékesítik.
bokorkúra
Az Otthon lakóépületeit és kiszolgáló egységeit nagy és gondozott park veszi körül levendulaágyásokkal, terebélyes bokrokkal, magas fákkal, murvával borított sétaösvényekkel. Még egy füves labdarúgópálya is helyet kapott hátul, ennek ellenére rekreációra kevesen használják a szabad levegő adta lehetőségeket. A park sokkal inkább a személyzet vizslató tekintete elől bujkálók terepe, ahol egymással kötött üzleteiket bonyolítják, szerelmi életüket élik (a helyi szlengben ugyanezt bokorkúrának nevezik), esetleg a kintről becsempészett – a Házirend által tiltott – alkoholt fogyasztják a lebukás jelentősebb veszélye nélkül.
„És jön a következő nap”
Ahogy a gyárban a szalagsor működését, az embergyárban a lakók napirendjét is alapvetően a három műszakban dolgozók munkaidejéhez igazítják. Reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor van az ápolók műszakváltása, ennek megfelelően a lakók hajnalban kelnek, kora este fekszenek. Napközben alig harmaduk végez valamilyen munkát jelképes fizetségért, és még annyian sem vesznek részt – hiszen kevés, sőt egyre kevesebb a szakember – egyéni vagy csoportos terápiákon. A többség dohányzik, fekszik, tévét néz naphosszat, az élelmesebbek üzletelnek egymással, a cigaretta és a kávé árfolyama megbízhatóan magas, a mobiltelefonok is kelendők. Délután négy órakor – mikor a hivatali munkarendben dolgozók, például a mentálhigiénés nővérek és a terapeuták is hazamentek – az „embergyár” standby üzemmódba kapcsol, innentől az udvaron és a közös helyiségekben is csak elvétve lehet találkozni lakóval. A nap utolsó mozgalmasabb időszaka a vacsoraidő, elvégre több mint hétszáz ember étkeztetését kell zökkenőmentes precizitással lebonyolítani, aznap már harmadjára.
Egyszer arra kértem néhány lakót, írják le, hogyan telik egy napjuk az Otthonban. Semmilyen egyéb instrukciót, se tartalmit, se formait nem adtam, nem pontos napirendet kértem, mégis mintha egy kaptafára készültek volna el a beszámolók.
„Reggel 5-kor kelek, mosakszom, felöltözök. Kávéval kezdem a napot, utána rendbe teszem az ágyam. A szobát szellőztetem, nekiállok összesöpörni és felmosni. Utána gyógyszerszedés, reggeli 7:30-kor, 9:30-kor dolgozni megyek a varrodába, ez 11-ig tart. Utána ebéd és gobelint varrok. 13 órakor WC-re megyek, utána újra dolgozni, közben beszélgetünk 14:30-ig. Munka után kávézom, mozgom egy kicsit. Utána újra gobelint varrok, vacsoráig. Vacsora 17:30-kor, majd fürdök, ágyazok, gyógyszerszedés és tévézés. Este 20:30-ig megint gobelint varrok, ekkor lefekszem aludni.”
Egy másik:
„6-kor kelek, felöltözöm, dohányzom, WC-re megyek, kávét iszom. 7:30-kor reggelizek, utána újból cigizem. Rendet rakok az ágyam körül, sétálok a folyosón, a társalgóban tévét nézek. 11-kor terítek az ebédlőben, 11:30-kor ebéd. Utána megint cigi, aztán felmegyek a szobámba pihenni. Újabb cigi, WC, ha van kimenőm, 15 órakor kimegyek a városba, ha nincs, kiszököm, de nem mindig – ilyenkor inkább lefekszem aludni vacsoráig. 17:30-kor terítek az ebédlőben, 18-kor van vacsora, utána cigi, beveszem a gyógyszert és reggel hatig alszom. És jön a következő nap.”
Egyszer egy csoportfoglalkozáson a 65 év körüli, mérnöki főiskolát végzett, de alkoholizmusa miatt hajléktalanná vált nő, Gertrúd négy szóban összefoglalta az általa megélt intézeti létet: „rémisztően unalmas minden nap”. Alig egy évvel később váratlanul meghalt.
*
Egy bentlakásos pszichiátriai intézményben máshogy múlik az idő annak, aki ott dolgozik, és máshogy annak, aki ott él. Párhuzamos világok, párhuzamos idősíkok. Ahogy egy neves pszichológus fogalmazta meg, mikor előadást tartott Szentgotthárdon, ez leginkább a lakók és a dolgozók mozgásán vehető szemügyre. A személyzet tagjai legtöbbször leszegett fejjel, kicsit előre görnyedve, kezükben súlyos paksamétával, sietősen szedik a lábukat. Ügyet intéznek, határidőt teljesítenek, feladatot oldanak meg. Határozott céllal igyekeznek egyik helyről a másikra.
Az intézményben élő emberek ezzel szemben nem sietnek sehova. Bár nem akarták, ők már megérkeztek. Többségük türelmesen várja, hogy múljon az idő. Ráérősen sétálnak. Üldögélnek és fekszenek. Szemlélődnek. Figyelik az udvaron elsuhanó fehér köpenyeket, a folyosó kövezetén idegesen csattogó egészségügyi munkapapucsokat. Lassan szívják a cigarettát, míg perzselni nem kezdi ujjukat az égő papír. Egymással folytatott ritka beszélgetéseiket hosszú csöndek keretezik. Gondolkodnak. Emlékeznek.
Új értelmet nyernek Ervinnek, az intézeti zenekar retro-énekesének a kultúrterem színpadán megannyiszor énekelt, kedvenc dalának első sorai: „Ülök a szobámban, búsan egyedül / És a fájó múltra gondolok. / Odakünn az utcán lassan fény dereng / És az órán pereg a homok.”