AZ ÍRÁSTUDÓK AUTONÓMIÁJA
1990 tél

„szerény javaslat’’ és „jámbor szándék’’
„A tudomány képviselői, az úgynevezett szekularizált klerikusok között ma is kell, hogy létezzen a független emberek leggondosabban kiválasztott csoportja, amely annak szenteli életét, hogy a maguk általánosságában megfogalmazza a világ legfőbb problémáit, legszélesebb összefüggésekben elemezze azokat, és tévedhetetlenül, sine ira et studio szolgálja az igazságot. Ők a ’sacer-dotes’, akikről Ulpianus, a római jogász a Corpus Juris híres helyén beszél, a ’clercs’, akikről Julien Benda (egyébként perspektíváiban teljesen eltorzult) könyve, a La trahison des clercs szól.” (Wilhelm Röpke)
Szolid irodalomtörténésznek készültem. Anyaggal akartam dolgozni. Szöveget feltárni, helyreállítani, értelmezni. Ma is nosztalgiám. Másként lett, mint annyi minden. Áteveztem a teória zavaros vizeire. Most ragaszkodom a textushoz. Benda, Babits. Melléjük teszem – szerény felfedezésként – Röpkét. Értelmezgetem, ahogy tudom. Lényegében az első kettőt, a harmadikat csak utalásként. Tehát részleges interpretáció a feladat. Nem egyforma szint. Benda alacsonyabban szárnyal. Politikai röpiratot alkot, publicisztikát. Babits magasabban szárnyal. Etikai traktátust alkot, esszéisztikát. A század dilemmáihoz szólnak. Az egyik napi-történeti, a másik korszakos-bölcseleti szinten.
csak megmásította
Megdöbbentő a tanulságok aktualitása. Hatvan év hamuja alatt izzó parázs. Konzerválódtak a szellemi sorskérdések. Most a tektonikus mozgás oda visz vissza, ahonnan minden elindult. Ugyanazon gondokat ugyanott találjuk; de nem ugyanúgy. Hat évtized nem oldott meg semmit. De könyörtelenül eltelt. A szöveg ugyanaz, ám jelentése nem. Mert az idő nem érvénytelenítette, csak megmásította. Átírhatjuk az írástudók árulását, mint Borges hőse a Don Quijotét. A mondat marad, mert megváltoztathatatlan; az értelem nem, mert megőrizhetetlen. Módosította azt több mint háromszáz, ezt több mint hatvan esztendő.
Az elitről van szó, hogy vezessen. Benda clerc-et mond, Babits írástudót. Az előbbi elevenen hordozza a zárt-rendi jelleget, a szakralitás atmoszféráját. Az utóbbi is szentírásbeli allúzió, de világibb az értelme. Persze: elit, de milyen?
Mindig is elit vezetett, politikai elit. Sohasem tömeg, egész közösség. Legfeljebb az elit előléptette magát. A tömeg reprezentánsává, közösség felkentjévé. De itt nem politikai elit vizsgáltatik, hanem szellemi. Elkülönül a politikaitól; de hogy vezethet? Van egy alappéldázat. Meglehetősen baljós: Platón. Államát filozófusok irányítják. Létrehozzák az utópiák szörnyszülöttét. Az egyén teljes rabságát. Minden későbbi diktatórikus gyakorlat korábbi teoretikus előképét. Erasmusra gondolok. Figyelmeztet a bölcs balgaság ironikus-áhítatos dicséretében. Isten őrizzen, hogy bölcselők és irodalmárok kormányozzanak. Nyilván gyilkos doktrinériától fél – mélyen indokoltan. Vezessen tehát az írástudó! De ne hétköznapi-politikai, hanem ünnepi-morális szinten. Teoretikusan, ne praktikusan. Okokkal foglalkozzon, alapokkal, normákkal. Ne okokból következő okozatokkal, alapra emelt épületekkel, normákból levezetett szabályokkal. Főként a dolgok jelentésének helyreállító újraértelmezésével. Az írástudó státusza, autonómiája visszaállítása is. Erkölcsi-szellemi létkérdés.
Evangélium és Szolgálati Szabályzat
,,Ez emberek igencsak kényelmetlen, de a közösség számára felbecsülhetetlen értékű szerepe, hogy távol tartsák magukat személyektől és dolgoktól, szenvedéstől és érdekektől; és ha hűségesen teljesítik e feladatot, éppúgy joguk, mint kötelességük, hogy igazi nevükön nevezzék a dolgokat, az emberek lelkére beszéljenek, és nem törődve az érzékenységekkel, becsületes töprengésük eredményeit kimondják.” (Wilhelm Röpke)
Benda idézi Tolsztoj gyönyörű példabeszédét. Menetelő katonák. Egy baka kilép a sorból. A tiszt megüti. Miért bánsz így felebarátoddal? – kérdi az író-szent. Látszik: sohasem olvastad az Evangéliumot. Miért kérdezel ilyet tiszttársadtól? – kérdi a bakatiszt. Látszik: sohasem olvastad a Szolgálati Szabályzatot. Evangélium és Szolgálati Szabályzat. Alapparadigma. Egész gondolatsort indít. Ám valahol hibázik. Érdemes a hibát megkeresni. Végiggondolni a variációkat.
a lőtéren érvénytelen
Tolsztoj, az orosz próféta és Benda, a francia racionalista választást sugall: Evangélium vagy Szolgálati Szabályzat. Pontatlan konstelláció, egyazon értékrendben nem lehet vagylagos. Más síkon valósulnak meg, más dimenziókban érvényesek. Az első, az Evangélium az ember helyzetét értelmezi a kozmoszban. Közvetlenül viszonyát Istenhez és világhoz. Közvetetten a másik emberhez is. A második, a Szolgálati Szabályzat az ember helyzetét szabályozza egy testületben. Közvetlenül viszonyát előírásokhoz és elöljárókhoz. Közvetetten a második szolgálattevőhöz is. Azaz másra vonatkoznak. És felcserélhetetlenek. A templomban, ahol az Evangéliumot hirdetik, nem kérhető számon a Szolgálati Szabályzat, az oltár előtt érvénytelen. A kaszárnyában, ahol a Szolgálati Szabályzatot tanítják, nem kérhető számon az Evangélium, a lőtéren érvénytelen. Egyszerre mindkettő nem követhető. Nem is követendő. Az Evangélium írástudó dolga, a Szolgálati Szabályzat katonáé.
Nagybaczoni Nagy Vilmos, a tiszta jellemű magyar tábornok egymásmellettiséget sugall: Evangélium és Szolgálati Szabályzat. Gyakorlatában – így nyilatkozik
– mindkettőt követi. Pontatlan konstelláció, egyazon személyben nem lehet egymás mellett. Ha az Evangéliumtól közelít a Szolgálati Szabályzathoz, égtől süllyed föld felé, feladja az örök normákat. Ha a Szolgálati Szabályzattól közelít az Evangéliumhoz, földtől emelkedik ég felé, feladja a múló kötelmeket. Aki az egyiket tiszteli, a másikat sérti. Amint a másikat őrzi, az egyiket rombolja. A humánum mennyei törvényeire figyelve beteljesíti a túlvilági rendet, az Evangéliumot, megtagadhatja az e világi rendet, a Szolgálati Szabályzatot, megmaradhat humánusnak. A fegyelem földi törvényeire figyelve, beteljesíti az e világi rendet, a Szolgálati Szabályzatot, megtagadhatja a túlvilági rendet, az Evangéliumot, nem maradhat meg humánusnak. Egyszerre mindkettő nem tartható, nem is tartandó. Vagy az Evangélium embere, azaz írástudó, vagy a Szolgálati Szabályzat embere, azaz katona.
Lehet egyikkel helyettesíteni a másikat, másikkal helyettesíteni az egyiket. De mindkettő veszélyes, sőt, úgy vélem, embertelen variáció.
Lehet a Szolgálati Szabályzatot megemelni, Evangéliummá előléptetni. Ezzel – lényegében – kiiktatni az Evangéliumot. Úgy tenni, mintha a Szolgálati Szabályzat lenne az emberi lét végső kérdéseit elrendező, legáltalánosabb emberi-gondolati szint. Szárnyalóvá stilizálni a gyalogost, emelkedetté a földhöz tapadtat. Költőivé a prózait, túlvilágivá az e világit. E gesztus a gyakorlathoz húzza le az elméletet, a mindennap taposott aszfalthoz a ritkán szemlélt égboltot. Szürke hétköznap transzcendencia nélkül, vagy álságos transzcendenciával. Ismerjük. A szigorú elvekből sok mindent feladó, hosszú ideig tartó, ,,puha diktatúra” gyakorlata.
Lehet az Evangéliumot süllyeszteni. Szolgálati Szabályzattá lefokozni. Ezzel lényegében – kiiktatni a Szolgálati Szabályzatot. Úgy tenni, mintha az Evangélium lenne az emberi lét közeli kérdéseit meghatározó, legkonkrétabb ítélkezési-cselekvési útmutató. Gyalogossá laposítani a szárnyalót, földhöz tapadttá az emelkedettet.
Prózaivá a költőit, e világivá a túlvilágit.
E gesztus az elmélethez emeli fel a gyakorlatot, a ritkán szemlélt égbolthoz a mindennap taposott aszfaltot. Szürke hétköznap transzcendenciával. Ismerjük. A szigorú elveket mindvégig érvényesítő, rövid ideig tartó, „kemény diktatúra” gyakorlata.
Az első a létező, de torz gyakorlatból elvonatkoztat egy laza-e világi pszeudoetikát, és úgy tesz, mintha evangéliumi etika lenne.
kérlelhetetlen-életidegen
A második a kérlelhetetlen-életidegen etikából levezet egy kemény-lenni kellő gyakorlatot, és úgy tesz, mintha evangéliumi gyakorlat lenne. Az egyik, a laza-e világi pszeudoetika erkölcsöt romboló elméleti cinizmus. A másik, a keménynek kell lenni- gyakorlat életet gyilkoló dogmatizmus. Mindkettőt átéltük. Egymásután. Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többiek vagy sokan közülük emberileg épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek vagy sokan közülük emberileg károsodtak.
Ebből is adódik az írástudó küldetése. Látni és helyreállítani a jelenségek hierarchiáját. Hogy más az Evangélium és a Szolgálati Szabályzat. Az előbbi az utóbbi fölött van. Nem mellette és utána. Az Evangéliumhoz kötődik, a Szolgálati Szabályzattal nem törődik. Persze az Evangéliumnak is lehet praktikus-gyalogos változata. Például katekizmus vagy liturgia. De egyik sem a testületi viselkedés előírás-rendszere, ám az Evangélium közvetítése és szertartásrendje. És nem is írástudó dolga. Hanem oktatóé és gyakorló papé. Nem törvényhozóé, legfeljebb értelmezőé és alkalmazóé.
És szó van még a normákról is. Benda tesz egy fontos megjegyzést. A normáktól el lehet térni, de érvényteleníteni őket nem lehet. Így van. Erről beszél Babits is. Az írástudó nem akkor áruló, ha nem megy egyenesen a csillagok felé. Ám akkor, ha nem tudja, merre vannak, és nem mutat feléjük. Sarkítok: a normáktól nem el lehet térni, olykor kell is. A normatartó szigorúság gyakran élet- és emberellenes könyörtelenség. Éppen az eltérésben, devianciában virulhat a triviálisan örömteli emberi létezés. Ettől ugyan a norma sérül, de megvan és jelez. Sőt, az eltérő is tudja, hogy eltérő, és nagyjából mérheti az eltérés szögét. Talán éppen ebben, eltérésben és jelzésben, megsértésben és megőrzésben rejlik az elviselhető, humánus élet lehetőségének titka.
Velünk gyilkosabb dolog történt. A rend önmagát nyilvánította normává. A hatalmat igazsággá, erőt érvényességgé, egyetértést erkölccsé, illeszkedést becsületté. Nem normákból vezetett le indokolható érdekeket, hanem érdekekből emelt ki indokolhatatlan normákat. Ezért kell a normákat helyreállítani és újragondolni. Mert a régieket – eredeti formában – nem lehet. Sem originális liberalizmust, sem tradicionális vallásosságot, sem örökölt hazafiságot. És a sor még folytatható. Újra kell fogalmazni. A régiek folytatásaként, de nem hasonmásaként. Nem kétséges: az írástudók hivatása.
Luther és Erasmus
,,Kell, hogy éljenek emberek, akik a fej és jellem ritka adományait egy még ritkább kombinációban egyesítik.” (Wilhelm Röpke)
Benda élesen vádol. Áruló írástudók. Beszédes tünet: Erasmustól Lutherhez pártoltak. Nem legyőzte őket a szenvedély és gyűlölet szelleme, de asszimilálta. Mindkettőt megéltük. Az átpártolást és asszimilációt is. De mit is jelent Luther és Erasmus? Nem tagadom, Stefan Zweig jut eszembe. Nagy Erasmus-esszéje. Gimnazistakorom fontos olvasmánya. Újraolvasva is jó. Nem rossz szerző. Nem regényben erős, de emlékiratban, nem novellában, de esszében. Plasztikusan ábrázolja a halhatatlan párost.
Főként a két figura leírása eleven. Fizikai és szellemi valójukban is. Fizikailag: hatalmas-robusztus reformátor – törékeny-hajlott humanista. Csupa ellentét. Bömbölő hang és halk szó; tomboló egészség és fojtott betegség. Az egyik durva sörrel hűti belső izzását, a másik finom borral fűti belső hidegét. Szellemileg: sokak indulati szuggerátora a reformátor – kevesek intellektuális sugalmazója a humanista. Itt is csupa ellentét. Tobzódó szenvedély és szelíd irónia; túláradó érzelmek és visszafojtott érvek. Az első a lávaömlés korlátlan áradásával prédikál, a második az önkifejezés visszafogott lírájával levelez.
A fizikai és szellemi karakter konzekvenciái is izgalmasak. Mindkét oldalon. Minden kibékíthetetlen: tolerancia – fanatizmus; értelem – érzelem; kultúra – őserő; világpolgárság – nacionalizmus; evolúció – revolúció. Éles alternatíva, két lehetőség középkor alkonyán, újkor hajnalán. Szeretném hangsúlyozni: az átpártolás – legalábbis részlegesen – tényleg megtörtént; az átpártolás – legalábbis alapjaiban – tényleg színvonal-vesztés. Élmény és érzelem kultusza, leszállás a napi harcok porondjára, elszakadás az univerzálistól, csatlakozás a parciálishoz, távolodás az örök normáktól. És sok minden más is, amiről Benda és Babits értekezik. Legalább három fontos következménye van. Mindháromról beszél Benda.
Az első nemzeti és európai, részleges és egyetemes összefüggése. Illetve ennek mai, hazai aktualitása. Triviális, szinte szégyellem leírni. Európához közelítünk. Legalább szándékainkban. Csak Erasmus útján lehet, Lutherén aligha. Az egyik – a középkor végén – őrzi a hajdani egységet. A másik – az újkor elején – indítja a majdani különbséget. Az őrzés – ez esetben – összekapcsolás. Az indítás – ez esetben – kiszakítás. Az első a közös, latin-Európa utolsó, a második a tagolt, nemzeti-Európa első fellángolása. Erasmus kijavítja, újrafordítja a latin Újszövetséget, a Vulgátát. Luther lefordítja, németül kiadja mindkét Szövetséget, a Luther-Bibliát. Igaz, az előbbi keveseké, hogy egzaktabban értelmezhessék az isteni üzenetet. Az egyik a klerikus tudós, a másik a néptribun populáris gesztusa. Őrizni a gyertyalángot hozzáértő kevesek körében – így a klerikus-írástudó. Szétfújni a tisztítótüzet mámoros sokak áradatában – így a néptribun-hitújító. Erasmus egész Európával tart kapcsolatot, Morus angliai otthonától a pápa római udvaráig, francia egyetemektől baseli nyomdákig. Latin levelezése behálózza a még éppen egységes földrészt. Luther egész Németfölddel tart kapcsolatot, a wittenbergi univerzitástól Wartburg váráig, brandenburgi fejedelmektől szászországi templomokig. Német dalai megmozgatják a már éppen kiszakadó Germániát. Nyilvánvaló: erre mutatott a történelem logikája. De nyilvánvaló: odalett Európa egysége. A történelem logikája részleges-nemzeti alapra helyezett. Európa egysége egyetemes-latin alapon nyugodott. Erről beszél – a világirodalomról szólva – Babits. Hogy kezdetben volt az európai irodalom – latinul. Ebből különültek el a nemzeti irodalmak – anyanyelven. Nyelvi sokféleség, nemzeti kultúrák – evidens gazdagodás. Ám az írástudó – Babits igaza! – felszívja a nemzetit, de túl is néz rajta, az egyetemesre. Azaz Erasmusra néz, nem Lutherra. Vagy Lutheren át Erasmusra.
túllép erkölcsi aggályokon
A második a „keménység romantikája”. Maradjunk az alapkettősnél!: Luther szelleme. Vitathatatlan korjellemző. Átéltünk tegnapi, átélhetünk holnapi variációt. A tegnapi az elvhűség keménysége. Tételek-hitek embere. Tézisekhez tartja magát, túllép esendő sorsokon. Az eszme túlvilági igazságára néz, nem a szenvedés e világi valóságára. A távolban lebegő célokért feladja a közelben tapintható tényeket. Ismerjük két változatát is. Csak jobb híján nevezem így: jobboldali, faji alapon álló és baloldali, osztály alapon álló keménységet. A holnapi a siker keménysége. Vállalkozások-kezdeményezések embere. Érdekekhez tartja magát, túllép erkölcsi aggályokon. A haszon praktikus elérhetőségére néz, nem a szolidaritás teoretikus eszményeire. A közelben tapintható célokért feladja a távolban lebegő erényeket. Megismerjük két változatát is. Csak metaforikusán nevezem így: szennyezett vizekben halászó kiskalandort, erkölcsi vákuumban felnövő nagy ragadozót. Nem lehetne meghirdetni a „lágyság romantikáját”? Maradjunk az alapkettősségnél!: Erasmus szelleme. Pontosan szemben állna a keményekkel. Kérlelhetetlenektől megértőkhöz, magabiztosaktól bizonytalanokhoz, kiáltóktól kérdezőkhöz, tudóktól töprengőkhöz, jó álmúaktól rossz alvókhoz pártolna. És persze a győztesekkel szemben végre a vesztesekhez. Akik elesettek lettek diktatúrában, közvetlen erőszakban; elesettek lehetnek piacon, közvetett erőszakban. Legyen velük az írástudó! A szociális mellett a morális „védőháló” jegyében.
A harmadik a „sokaság mint jogforrás”. Maradjunk az alapkettősségnél!: Luther szelleme. Vitathatatlan korjellemző. Demokratikus elv, de intellektuális elvvel ütközik. Nem a többségi elv demokratikus gyakorlatát, de a többségi igazság vulgáris elméletét vitatom. Nyájról és pásztorról van szó? Nem egészen.
Csupán elhatárolásról: a sokaság feltétlenül erő, de nem feltétlenül igazság. Más az erő mércéje, és az ebből fakadó politikáé; és más az igazság mércéje, és az ebből fakadó teóriáé. Hadd legyek triviális. A bírák sokan voltak a boszorkányperben; a fajvédők az erőfelvonuláson; az osztályharcosok a terrorgyűlésen – és nem volt igazuk. Sőt, ama patakparton is csak egy bárány volt, és bárány volt; farkas pedig sok volt, és farkas volt. Mi a jogforrás? Erő és sokaság vagy érték és igazság? Politikusnak-katonának erő és sokaság – övék a Szolgálati Szabályzat. Klerikusnak-írástudónak érték és igazság – övék az Evangélium. Megint csak két dimenzióról van szó. Az egyikben politikusok és katonák erőre-sokaságra építő Szolgálati Szabályzata, a másikban klerikusok és írástudók Evangéliuma érvényes. Az elsőt megtartani kell, a másodikat hirdetni. A hirdetett a kevesek vallása. Maradjunk az alapkettősségnél!: Erasmus szelleme. Az érzelmi- és gondolkodásbeli kisebbségeké. Meg persze nemzeti, faji, vallási, nyelvi kisebbségeké is. Szelíd eretnekek és zárkózott lázadók hite. Magányosoké, otthon őrzőké – nem ismerősek a Fórumon. Szervezetté soha nem tömörülő szellemi szekta. De kinőhet belőle az írástudók Corpus Jurisa.
Élmény és Értelem
,, Az ő számukra az az igaz tudomány, amely maradéktalan és könyörtelen önvizsgálatban él, és egyidejűleg tartani tudja a középutat racionalisztikus abszolutizmus és nihilizmus között, amelyek mindketten a szcientizmus egyazon fáján nőnek.” (Wilhelm Röpke)
feladta az igazságot
A mottó – ezúttal – nem egészen pontos. Röpke racionalizmusról és nihilizmusról beszél – és kettő között meg nem nevezett harmadikról. Távoli közelítés. Mert Benda és Babits dilemmája élmény és értelem, élet és szellem, tett és gondolat ellentéte. Hogy élmény-élet-tett úrrá lett értelem-szellem-gondolat felett. Babits egyenesen a ráció bukását fogalmazza. Nem az „ész trónfosztását”, de „veszedelmes világnézetet”. Még Kantot is megvádolja. Akit nemcsak szeretett, hanem fordított is. Mert kritikái könyörtelen logikájával körvonalazza az ész adta megismerés korlátait. Még a szellemtudományt is perbe fogja. Amit nemcsak ismert, de értelmezett is. Mert az élményért feladta az igazságot, a korszellemért az örökérvényűséget. A „veszedelmes világnézetből” lett az első háború – így ’18-ban Babits. „Az írástudók árulásából” lesz a második háború – így ’27-ben Benda. Egybevágó következtetések. Csak – esett szó róla – az aspektus más. A magyar költőé históriai-bölcseleti, a francia gondolkodóé aktuális-politikai. A költőnél szárnyaló gondolati líra lesz belőle. Az Egy filozófus halálára. A durva élmény amint betör a tudósszobába. És lesodorja a meredek gondolati építményekről Laskot, a bölcselőt. A gondolkodónál szép költői kérdés lesz belőle. Az egész gondolatmenet végén. A durva élmény amint elsöpri a bizonyosságokat. És nem tudhatjuk, hogy méltán halt-e meg Szókratész és Krisztus.
Ma élmény és értelem, élet és szellem, tett és gondolat ellentéte sokkal bonyolultabb. Furcsa utat tettünk – végzetes vargabetűkkel. Először: két lépcsőben is elöntött az élmény-élet-tett hulláma. De főként a felfokozott érzelemé, amely fanatizmusba, a gyűlölet paroxizmusába is átcsapott. Ismét csak jobb híján: jobbról és balról, faji és osztályalapon. Elferdített politikai kérdéseket – mert csak így beszélhetett róluk. Megtagadott metafizikai kérdéseket – mert ki akarta iktatni őket. Előtérbe tolt ideológiai kérdéseket – amelyekre csak indulati válaszokat adhatott. Izzó doktrinéria lett úrrá, ezoterikus dogmatizmus. Gyilkos nyomot hagyott. Elesett áldozatokban, elvesztett illúziókban, gyógyíthatatlan sérelmekben. Végzetes, de tiszta képlet. Lehet fellebbezni tőle Benda és Babits makulátlan észhitéhez. Másodszor: egy lépcsőben elöntött nem értelem-szellem-gondolat hulláma. Inkább kisszerű józanságé, amely alacsony prakticitásba, illúziótlan okosságba is átcsapott. Kiiktatott politikai kérdéseket – mert nem beszélhetett róluk. Elhallgatott metafizikai kérdéseket – mert nem oldhatta meg őket. Előtérbe tolt gyakorlati kérdéseket – amelyekre csak vulgáris válaszokat adhatott. Lapos utilitarizmus lett úrrá, gyalogos gyakorlatiasság.
Keserű nyomot hagyott. Álomtalan hétköznapiságban, távlattalan közelnézésben, lefokozott fantáziátlanságban. Nem végzetes, de szomorú képlet. Nem lehet fellebbezni tőle Benda és Babits makulátlan észhitéhez. Nem jöhetett létre szintézis. Élmény és értelem, élet és szellem, tett és gondolat között lehetne. De felfokozott érzelem és kisszerű józanság, hideg fanatizmus és alacsony prakticitás, gyűlölet paroxizmusa és illúziótlan okosság között nem lehet.
neoáhítat és neospiritualizmus
Nem lesz holnap sem. Inkább éles polarizálódástól félek, furcsa kettős élettől, groteszk tudathasadástól. Nem hivatali és otthoni, közéleti és magánéleti én között, mint tegnap. Inkább elméleti és gyakorlati, ünnepi és hétköznapi én között, mint holnap. A gyakorlati és hétköznapi én keményöklű lesz – létharcban, piacon. Az elméleti és ünnepi én átszellemült lesz – himnuszénekléskor, körmeneten. Alacsony-tradicionális neoáhítat és neospiritualizmus, cinikus-gyakorlati neoész-elvűség és neovulgaritás. Egyik sem eredeti formában, mindegyik epigon változatban. Nagy európai tendenciák kései degradációjaként. Hadd hivatkozzam örök nosztalgiámra, a francia ,,nagy századra”. A neoáhítat és neospiritualizmus Pascal hitének kései torzképe. A neoészelvűség és neovulgaritás Descartes racionalizmusának kései karikatúrája.
Pedig szintézis kellene. Erre utal a század nagy pszichológiai kultúrája is. Például a mélylélektan forradalma. Lehetetlenné teszi a steril 19. századi racionalitást. Mert tudattalannal táplálja a tudatost; tudatossal ellenőrzi a tudattalant. És szintézis kellene a dolgok néven nevezéséhez, amiről Röpke beszél. Erre pedig szükség van. Maradjunk idehaza. Mert hatvan év, ’27–28, Benda és Babits óta, de főként hetven év ’19–20, Kun és Horthy óta sok mindent eltorzított. Az írástudó hivatását is elhomályosította, autonómiáját meggyengítette. Csak példaként – közeli területekről. A politikát álprofán hitéletté tette; a hitéletet álszakrális politikává. Az irodalmat elcsúsztatta a váteszkedő politizálásig; a politikát a dilettáns irodalmárkodásig. Most – a néven nevezés során – minden önmaga lehetne. A politikában nem hit dominálna, hanem tudás; a hitben nem politika, hanem áhítat. Az irodalom irodalom lenne, nem nosztalgizálna politikát; a politika politika lenne, nem nosztalgizálna irodalmat. Az új önazonosulást az írástudó hirdetheti. Autonómiája alapokmánya.
*
Hadd legyek kínosan didaktikus. Néhány régi-új alaptétel – összefoglalásként –, amiből elindulhat a magyar írástudó. Önmaga felé. „Szerény javaslatom” és „jámbor szándékom” nem titkolt lényege.
Legyen – letűnt idők rossz szokása szerint – három „jelszó”, három „vissza”.
Vissza a Szolgálati Szabályzattól az Evangéliumhoz. Időleges résznormáktól örök egész-normákhoz. Gyakorlati dogmatizmustól humánus érzékenységhez. Elméleti cinizmustól emelkedett törvényhez.
Vissza Luthertől Erasmushoz. Konok nemzeti elkülönüléstől rugalmas európai egyetemességhez. A keménység romantikájától a lágyság romantikájához. A többség jogforrásától a kisebbség igazához.
Vissza a fanatizmus hideg poklától a bensőség meleg életforrásához. A prakticitás kicsinyességétől a racionalitás nagyvonalúságához. És főként a kettő, értelem és érzelem reményteljes egységéhez.
Csak így, ennek alapján lehet megfogalmazni a mai írástudó ars poeticáját. Ahogy Babits tette hajdan.
Egyrészt a „veszedelmes világnézetet”:
„A vak élményeknek ez a tisztelete, sőt vágya – amely amellett nem ismeri el az ész bíráskodási jogát az élmények fölött – mi készíthette volna jobban elő a világ intelligenciáját egy borzasztó és óriás élmény rezignált, ellenkezés nélküli, sőt lelkes elfogadására? Ez a ’veszedelmes világnézet’! Ez az ellenség!”
Másrészt a „veszedelmes világnézet” meghaladását:
„Egy szerencsés hangsúlyváltoztatás – és a racionalizmus győzni fog, áldott győzelemmel, mely a legyőzött világnézet értékeit nem semmisíti meg, mint barbár hadvezér, hanem elsajátítja, fejleszti és meggazdagszik velük. Mint Róma a meghódított Graecia kincseivel.”