AHOGY NEM HERVAD
A mi „Nyugat”-unk nagyjainak emlékére [1992 nyár]
És mintha ott járnál, valóban,
ha iszapot kotornak a patakból
fél-lábszárig süllyedsz, ez hasznod abból,
pedig csak gázoltál a hóban,
de Vincennes erdején is, e liget
kanyargós útjain se tagadják meg
a munkálkodók ember-nemüket:
a meder tiszta, körülötte sár lep
mindent. Egy égerfában megkapaszkodsz;
eljöttek Vincennes-be itt e patakhoz —
hű vagy magadhoz.
A Daumesnil tavon jéghártya — vékony.
Lesz olvadékony;
a hártyás lábak alatt ez a hártya;
ahogy évszakosan pereg a kártya,
ahogy minden: készülődés, leosztás,
nagyon van ez — s lesz egy kicsit más.
S hogy iszapra csal-mázat a hó ken,
jön új év, jön új Australian Open,
s az ilyesmit nem a ,,tavaly’’ ígéri,
ez kártyáját egyszerűen kikéri,
egyszerűen lehívja,
s akkor nincs-több a ,,vissza”,
akkor ez van — nagyon, kicsit a mással
már —, s benned: a múltat viszi magával,
már hozza is, de nem törődhet azzal,
elég, hogy máz-kecsegtet a tavasszal,
mely itt is: lesz. És kijönnek a télből
(a lovak, és tudod, Longchamp-mezőn
majd fut, talán Arazi ellen, Glaïeul,
büszkén mutatod, nem védekezőn,
a tavalyi Paris Turföt; titkos tipp,
mellyel egy legenda is szertefoszlik
talán — de a lényeg az, hogy kijönnek,
az újdonatok, mind; hogy látni őket),
kijönnek, akik ekképpen hazátlan
bújtak csak mind a fűben-se, a fában-
-se…a Sous les ordres…! isteni szavában:
hogy ,,Felkészülni…!”, és hol élre törnek,
hol learatnak, hol csak lemaradnak,
de — bármi múlt s szomorú végre —: hatnak,
s ez ,,-hat-het” ugyanúgy, ahogy hatás,
ez ugyanúgy a még-soha-se volt,
arra, amit a mindig-egy-idő hátrábbra tolt,
és ugyanúgy a mindsohase-más,
melynek fölébe
már készülődnek mások, várja csak
minden érzéked, ahogy az kicsap,
a most-új, most-múló év tetejére.
Ahogy Szpéró, Samu és Éliás
— a nagy első vonal —
eltűnt a való színről, semmi baj
nincsen, valószínűleg,
a többieket, elöl látod őket,
a sánta Alíz, a tejcsoki Mokka,
s lesi széncinegénk, egy-villanás,
lőtt szárnyú Tóni, társas Berci, és a
két mezei veréb, Rudi s Nyuszi,
már ők a volt-nagyok utódai,
velük, ha tetszik, azok , ,hozadéka”,
és az ,,idegenkedő” Csutora,
a szelídből visszavadult Gida
ugyanazt idézi, amit Salinger
,,Buddy professzora” mondott csoportja
legcsacskábbjáról is, hogy ő nem ismer
helyet, mely bármi szentebb helye volna,
igen, bárminek is szentebb helye,
mint bármelyikük igyekezete,
elhűlése és kimelegedése,
sokra, kevésre:
mind ugyanarra
tart, hogy ,,új év kerül tavalyra”,
iszap és hó, mind csak ama Talajra,
mely magából kihajtja
a hajtást,
és lassúságunk is viszik,
akik
vadonat-elölről kezdik a hajtást,
körülmények hervadnak le csupán,
de ha majd ,,elindulsz az út után”,
ha érzed, hogy + még madár-szilánkra
megy szét szíved, s egy tottyadt gumilabda
– kék! — a Vérmezőn újra megzavarja
– boldogsággal! — utad,
s rúgod, akadályul a padokat
használva, s nekidőlsz, mint kapufának
egy tiszafának,
ha ezt érezheted — már ugyanaz jön,
ha neked így kell ez a folytonosság,
ha vinnél egy vak madárnak kalitkát
egy ,,és ha reménytelen?’-t újrakezdőn,
és a Tóth Árpád-fordításokat
adná kölcsön, 57-ben, egy este
a Kék Golyó utcai harmadik
emeleti lakásban a tanárod,
és vadonatúj Rilke-sorait
Ottlikkal együtt hallgatnád, magad
azt sem tudnád, kivel, egyszerre lesve
szót és arcvonást, és ezt visszalátod,
ahogy a vak kalitkáját esős
zúzalékkövön viszed májusi
bomló-időn, ez ugyanaz az ősz,
ez ugyanúgy másolat és igazi — …
ha ezt érezheted,
az a liget
ugyanúgy hervad már és még, s ,,veled”
– kisebbség? többség? egyképp osztozik,
és csakígy kirekesztő:
MÁR NEM ÉN VAGYOK, AMI vagyok ÉN,
MÁR NEM én vagyok, AMI ÉN VAGYOK:
kijössz a télből, hajtások, galopp-
lovak, madarak társaságában: kopog
frissen az ámuló szem, bármily kopott
a látás, de érzi, a fény, a metsző
és meghatározó,
viszi a pályán, rész-teljesbe Kezdő,
vele a teljes-részbe Távozó.